Magyar Nemzet, 1994. október (57. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-08 / 236. szám

20 Magyar Nemzet Kultúra SZOMBAT, 1994. október 8. A betűvető retrospektív élménybeszámolója Tamás István a nyolcvanas évekről, a kommunistákról, elvtársak és főpapok barátságáról A horatiusi értelemben vett boldog ember Tamás István. Falusi elvonult­ságban él, távol a világ „gyűrődései­től”. „Beatus, ille, qui procus nego­tiis. .." Kertjére tekint, meg az őszi Ba­latonra, s csakis arról ír, amihez kedve van. Ára van azonban az ő boldogsá­gának is: „sűrű” újságírói évekkel fize­tett érte. Évekkel, amelyeknek na­gyobb részét a pártlap a kötelékében töltötte, magába fojtva vagy csak átté­telesen érzékeltetve azt, amit az élet dolgairól gondolt. Személyes vélemé­nyét - mint az elmúlt nehéz idők annyi más tanúja - csak naplójában rögzít­hette Tamás István hírlapíró s szépíró, a Népszabadság egykorvolt munkatár­sa. Most a napló kiadásra vár. Könyv­alakban is, de kivonatolt újságközle­ményként is izgalmas és keserű neve­tésekre késztető olvasmány ez a jegy­zetgyűjtemény, annak a skizofréniának a szépirodalmi igényű megfogalmazá­sa, amelynek - akartuk vagy sem - mindnyájan a részesei voltunk: olyan környezetben éltünk és dolgoztunk, amelyben egyéniségünk, erkölcsi, filo­zófiai felfogásunk nyílt vállalása élet­­veszélyes volt. A naplóírási kényszer persze sokakat elkapott a kádári évek alatt, de aki betűvetéssel keresi a ke­nyerét, nemigen képes írni az asztal­fióknak. Se ideje, se ereje nincs hozzá. Csöndes őszi beszélgetésünket azzal kezdjük tehát Tamás István bada­csonytomaji otthonában, hogy jegyze­teinek keletkezési körülményeiről fag­gatom a házigazdát. (Szavainkat Ud­­vardi Erzsébet festményei, angyalok és szentek vigyázzák, itt aztán nincs helye semmiféle hamiskodásnak.) — Egy ciszterci szerzetes tanárom levele adta az indítást a naplóírásra — kezdi Tamás István.­­ Minden nyáron minden diákjának írt egy-két levelet. Nem levelezési dühe volt: nevelési esz­köz volt számára a levélírás. Okosság és szeretet sugárzott soraiból. Nekem ezt írta: esténként szedd le az elmúlt nap mézét és keserűségét, és írd le, mi történt veled és körülötted. Néha csak Március 15., szombat Szélfogó ünnepségek. Tanácsok, párt, népfront, KISZ, mindenféle. Úgy értem a szélfogót, hogy kifogják a sze­let a csírázó ellenzékiség vitorlájából. Ezért rendelte el a párt a hazafias zász­­lólengetés. Kevés tárgyat gyűlöl annyi­ra, mint ezt a lobogót, mert félni kell tő­le. De ha ők lengetik, megelőzhetőnek gondolják azt, ami nem előzhető meg. Hogy pontosan micsoda, magam sem tudom. Eszembe jutnak az egyetemi március 15-i ünnepségek. Szegény S. L.-re jutott - alighanem tanársegéd volt akkor - rendszerint az ünnepi szónoki tisztség, s úgy kezdte, hogy nagy ünne­pünk nekünk március tizenötödike, de még nagyobb november hetedike, meg április negyedike... aztán ezekről be­szélt Mindenki röhögött Kivéve azo­kat akik nem mertek röhögni. Stockholmban eltemették Olof Palmét. Szerte a világból 125 állam- és kormányfő. Gyilkos még nincs. Az előbbiek között persze bizonyosan van, de nem Palme-ügyben. A vasárnapi evangélium a házas­ságtörő asszonyról szól. „Az vesse rá az első követ, aki közületek büntelen.. Március 16., vasárnap Reggel hallom a BBC-ben, hogy Pesten a Kölcsey-szobornál állítólag kétezres tüntetést oszlatott szét a rend­őrség. A Nagykörúton gyorsan növe­kedett a tömeg. Gyűrűbe vettek egy rendőrautót. Este a Lánchídnál több százan gyűltek össze, hogy a Várba vonuljanak. Rendőrattak, letartóztatá­sok, igazolványok bevonása, gumibot. A tüntetők nem engedték elvinni né­hány társukat. Tüzes jelenetek. A rendőrség nagy erővel működtette au­tóinak hangszóróit. Marseillaise. A Margit hídnál később is nagyon sokan tüntettek. Néhányan kiáltványokat ol­vastak fel. Ez várható volt, s ahogyan gyengül a diktatúra, évről évre erősöd­ni fog. Március 25., kedd A Központi Bizottság titkársága ma tárgyalja azt a szigorúan bizalmas jelentést a március 15-i eseményekről, amelyet a Szabad Európa tegnap este felolvasott. Március 27., csütörtök Nagycsütörtök. A Kossuth rádió is így mondja: nagycsütörtök. Mi ütött beléjük? egy-két szót rögzítek, néha oldalakat. Soha semmi olyat - leszámítva persze a pártállami időben keletkezett politi­kai megjegyzéseimet -, amit ahogyan feleségem édesanyja szokta volt intően mondani, ne lehetne fölolvasni nagy­mise után a bajai Szentháromság téren.­­ Nekem éppen ezek a politikai megjegyzések keltették fel a kíván­csiságomat, az, hogy miként látta az elvtársakat közvetlen közelről a kommunizmus fellegvárában, a Nép­­szabadságnál dolgozó újságíró, aki mellesleg keresztény neveltetést ka­pott, és mindvégig templomba járt, egyszóval „kicsit” más volt, mint kol­légái, főnökei, kenyéradó gazdái. Számomra már az is felfoghatatlan, hogyhogy megtűrték maguk között?­­ A kommunisták közt, akiknek a lapjánál dolgoztam , és ahol senki nem bántott, ellenkezőleg: kedveltek, elnézték a hibáimat, elsők között a szorgalom hiányát - sok derék embert ismertem meg. Nem volt kényelmet­len közöttük nem kommunistának len­ni, mert ők sem voltak igazán azok. (Leszámítva néhány teljesen hülyét) Kommunistának lenni: meggyőződés­sel kezdődik, üzlettel végződik. Utó­lag látom, az üzletkötésben sem vol­tam közibük való.­­ Ezért nem tudott karriert csi­nálni olyan ugródeszkáról, mint amilyennek a hatvanas-hetvenes­­nyolcvanas években (de még a ki­lencvenesekben is) a Népszabadság számított? - A nyolcvanas évek második felé­ben én már nem voltam ott. Egyébként soha semmiféle karrier nem csábítod. Valószínűleg kényelemszeretetből nem. A karrier fáradságos dolog. Töre­kedni kell érte, akár munkával, akár fortéllyal. Egyik se az én természetem­nek való. Megőrizni pedig szinte lehe­tetlen. Méltatlan helyzetekbe sodródik miatta az ember. Intő példa az a sok öreg bohóc, aki az ismertségért min­den marhaságra képes. Más a helyzet a nagy, kirobbanó tehetségekkel. Ők ön­Március 28., péntek Nagypéntek. A rádió már nem így említi. Tegnap rájuk szólhattak. Március 29., szombat A fentebbiekből világos, hogy nagyszombat. Halleluja! A helybeli tanácselnök a napokban megmondta egy adminisztrációs munkakörre pá­lyázó ábrahámhegyi fiatal asszony­nak, hogy hiába van közigazgatási ké­pesítése, „ide nem jöhet a tanácsi ap­parátusba dolgozni, mert templomjá­ró". Céltalan volna azzal érvelni, hogy hát a pártja politikája? Hogy pár­­tonkívüli minden funkciót, kivéve a pártfunkciót, betölthet? Egyáltalán: nem kell érvelni. Mészáros Pistának van igaza: 1945 óta egyetlen szavukat el nem hinni. Mint a mantuai herceg áriájának sora a Verdi-operában: „Hazug a szája, bármit is mond..." Április 27., vasárnap A héten néhány nap Pesten a szer­kesztőségben. Líbia kérte az arab csúcs összehívását, de mielőtt sor ke­rült volna rá, a miniszterek összevesz­tek, elhalasztották. Egy zsák bolha. A tegnapi Népszabadságban E. P. intelli­gensen kéztördelő cikke a gazdasági helyzetről. Fogalmam sincs, akárcsak a szerzőnek, hogy miről szól, árad be­lőle a tanácstalanság, hogy a,,hatalmas pártnak” (R. B. csúfondáros szavajárá­­sa) fogalma sincs, hogyan vezesse ki az országot abból a válságból, amelybe belevezette.­­ Vonaton mentem Pestre és vissza; mindig elszomorít a nem kö­telező szolgaiságnak a manifesztálódá­sa, hogy minden tájékoztató, a „Kiha­jolni veszélyestől" a vízöblítő haszná­latáig oroszul is ki van írva a porcelán­táblácskákra. Orosz utas nemigen for­dul meg magyar vonatokon, a fiatalok a szomszédos országokban is angolul, esetleg németül tanulnak. Április 29., kedd A meteorológia szerint a tegnapi­hoz hasonló idő marad, 26-28 C-fok. Nap. Itt-ott eső. Az oroszok bejelentették, hogy „megsérült egy atomerőmű, halottak is voltak, a szerencsétlenség kivizsgá­lására kormánybizottság alakult". Ez kedvenc fordulatuk: „halottak is vol­tak". Amikor már végképp nem lehet eltitkolni a bajt, mert meghalt egy fél város, leégett egy országrész, felrob­bant valamelyik háztömb. „Halottak is súlyuknál, önenergiájuknál fogva emelkednek föl. De ők a kivételek. Ilyenekkel azonban ritkán találkozunk. Mostanában kiváltképpen. A kis tehet­ségek idejét éljük napjainkban.­­ Megtűrték, kedvelték, lustasá­gát is elnézték - mondja, de nyilván olykor-olykor dolgoztatták is a „lánglelkű párt” lapjánál. Hogy könyvelte el magában akkor, és ho­gyan mostanában az igazság mellett elmenő, kötelező,gyakorlatokat”? - Igyekeztem menekülni a muszáj­feladatok elől - egyébként akadtak kedvemre való tennivalók is -, de ha nem sikerült, eszembe se jutott azt gondolni, hogy igazat írok. Tudom, hogy ez így utólag elmondva léhaság­nak, cinizmusnak hangzik, de aki el­múlt negyvenéves, és a mi pályánkon mozgott, hasonló élményeket szerzett A közelmúltban megkérdeztem egy szélsőségesen jobboldali politikust aki azzal henceg, hogy sosem hazudik, egyetemistakorában vajon tudta-e, hogy a marxizmus politikai gazdaság­tana színtiszta képtelenség? Hogyne tudtam volna! - válaszolta. - Nem vol­tam naiv! - Akkor az államvizsgán nyilván felálltál, és elmondtad a bizott­ságnak, mi a véleményed erről. - Te bolond vagy! - így a barátunk. — Nem lehetett ilyet csinálni! Kirúgtak volna! - Na látod, akkor mit hősködsz utólag? — mondtam neki. Valamennyien így voltunk. A zsarnokságban­­ milyen pontosan tudta Illyés Gyula - „min­denki szem a láncban". - Kik voltak azok, akiktől e ne­héz időkben írni, élni, talpon marad­ni megtanult? - Hosszú a sor és változatos. Bóka Lászlót, Sőtér Istvánt, Mátrai Lászlót, Komlós Aladárt, Pándi Pált, Déry Ti­bort, Keresztury Dezsőt, Mihályfi Er­nőt, Mátrai-Betegh Bélát, Ruffy Pé­tert, Kovács Margitot, Bernáth Aurélt, Lékai Lászlót és Gyergyai Albertet említeném így hamarjában.­­ Különös, hogy azokat a politi­kusokat nem említi, akik pedig gyak­roltak." Ketten? Negyvenezren? Két­százezren? Most volt, két hete, hogy Gorbacsov a nyílt tájékoztatásról be­szélt... A BBC szórványértesüléseket mond. A katasztrófa, egy nukleáris erő­mű megsérülése valahol Ukrajnában történt. Csernihij, ha jól mondják vagy jól hallom, Kijevből eltűntek az autó­buszok, feltehetően kitelepítendő em­bereket szállítanak a környékről. Nap­közben majd talán többet meg lehet tudni, Kijev végül is nem Szibéria, le­hetnek ott különféle turistacsoportok, bár ami a tájékoztatást illeti, az oroszo­kat az ilyesmi nem nagyon érdekli. A TASZSZ délben egy „világbaj­noki” szöveget ad ki. Primitívségében és gyermetegségében világbajnoki. Azt mondja, a Szovjetunióban először történik „rendellenesség”. Szaklapok­ból idéz a hírügynökség maszatos szö­vegeket. Semmit sem lehet érteni be­lőle, még azt sem, hogy mit leplez. Nyugati rádióadásokból annyit lehet megtudni, hogy súlyosnak látszik, sok áldozatnak kellett lennie. Továbbá hogy vasárnap Lengyelország fölött is volt radioaktív felhő. Ja, a TASZSZ- közlemény­ben az is benne volt, hogy a sérülteket orvosi ellátásban részesítik. Még szép... A nyugati távirati irodák egyre többet tudnak meg. A Kijev környéki városkát 30 kilométeres kör­zetben lezárták. Autóbuszokkal szál­lítják el a lakosságot. A veszélyezte­tetteket a hatóságok nem értesítették sem a katasztrófáról, sem a kitelepíté­si szándékról vagy kényszerről. Nyu­gaton nem értik, hogy miért nem. Ilyenkor mutatkozik meg, hogy mi­lyen keveset értenek ennek a világbi­rodalomnak a belső törvényeiből. Semmi sem számít. Se ember, se anyag, semmiféle érték, csak a hata­lom. Elpusztul minden? Baj - de se­baj, ha a párt, a hatalom megmarad... Ma este a magyar televízió a tisztes­ségtelenségben igyekezett vala­mennyire tisztességes lenni; azt mondta ugyan, amit a TASZSZ ki­adott, de valami langyos körképet adott, atomfizikusokkal beszélgetett, akik ugyancsak nem tudnak még sem­mit, de legalább valamit beszélnek. Ilyenkor a semmi is valami. Április 30., szerda Most már az egész világ az ukraj­nai nukleáris robbanásról beszél. Ki­ran megfordultak otthonában. Pél­dául Aczél György, akit naplójában többször is említ... - Kedveltem Aczél Györgyöt. Okos embernek tartottam, aki tehet­séggel rejtette el műveltsége hiányos­ságait. Nem volt rossz a társaságában lenni. Bernáth Aurél hozta el hozzánk először, és azután ha erre jártak a fele­ségével, gyakran bejöttek. A kellemet­len az volt csupán, hogy nem lehetett őszintén beszélni a társaságában, és ez feszültséget keltett bennünk. Ezért az­után minden egyes találkozás után az a meggyőződés kristályosodott ki ben­nünk, hogy nem kell cimborálni a ha­talommal. - Visszaemlékezéseiből úgy tű­nik, e „cimboraságot” a hatalom erőltette. - Igen, mert szerette volna szelle­mi emberekkel elfogadtatni magát. A szellem emberei pedig úgy tettek - helyzetük kényszerítette rájuk e maga­tartást -, mintha elfogadnák partner­nek a hatalmat. Mulatságos volna ve­lem együtt emlegetni Illyés Gyulát, Borsos Miklóst, Németh Lászlót, de a képlet - megfelelően lekicsinyítve - ugyanaz. A hatalom szerette volna fel­használni a szellemi embereket a ma­ga céljaira. Volt, akit tudott, volt, akit nem. A legnagyobbakat nem tudta.­­ Az elvtársak, akik rövid dis­kurzusra betértek a Tamás István- Udvardi Erzsébet házaspárhoz, val­lásos tárgyú festményeket, vázlato­kat láthattak maguk körül. Hogyan fogadták e látványt? - A legtermészetesebben. Való­színűleg megvolt a maguk belső ellen­állása e képekkel szemben, de nem juttatták kifejezésre. Persze, soha nem szabad elfelejteni, mi a hatalom intel­ligensebb részével találkoztunk. - Nem csak „balról” tértek be önökhöz egy kávéra, a „túlsó partról” is szívesen elidőztek itt nevezetes egyházi személyek, főpapok. Lékai Lászlóhoz fűződő barátságuk közis­mert volt, véve persze az oroszokat. Akiknek kü­lön kínos, hogy ez a kellemetlenség éppen május elseje, a diadalmas felvo­nulás előtt következett be. A Vörös té­ri győzelmi marsok előtt. A primitív hatalom nemcsak kegyetlen, mindig hiú is. A Kossuth rádió a tegnapi gyér információt variálja - a rádiónak ter­mészetesen több információja is van, de csak a szovjet forrásból származót szabad használnia -, hogy két halott, a megfékezett nukleáris szivárgás, nem rossz mérési eredmények. Az ameri­kai műholdas felvételek szerint Cser­nobil (tehát Csernobil a helység neve) még mindig ég. A svédek is mérgesek, már amennyire mennek, amiért az oro­szok letagadták a balesetet. Svédor­szág fölött pedig úszkál a veszedelem. A szovjet agit-prop normák sze­rint a legkifogástalanabbul Románia viselkedik. Egy szót sem közöltek az egészből. Holnap május 1-i felvonulás, bará­ti atomfelhők alatt. A magyar rádió tudósítása szerint a szovjet minisztertanács megerősítet­te, hogy két ember halt meg, 180-190 került kórházba, 49-et hazaengedtek, minden technikai felszerelés rendel­kezésre áll, a sugárzás csökken, Kijev­­ben május 1-jén kerékpárversenyt ren­deznek, nem igazak a nyugati jelenté­sek... Ahogy tegnap írtam, semmi se számít, csak a párt hatalma álljon fenn, hazugságfundamentumán. A moszkvai televízió 5 nap óta egyetlen állóképet mutatott. Ukrajna ENSZ-nagykövete pedig kifogásolta, hogy a nyugati sajtó „szenzációs cik­keket közöl, noha Kijevben tiszta a le­vegő”. Svédország és Norvégia betil­totta a Kelet-Európából származó élel­miszer-importot. Május 1., csütörtök Öt percre belenéztem reggel a moszkvai „pervaja maja", a Vörös téri felvonulás közvetítésébe. Ott állott a Lenin-mauzóleum mellvédjén az ösz­­szes sötét kalapos, vén gengszter.­­ Az egész világsajtó tele van ma is Cserno­­billal és az oroszok hallgatásával. Május 2., péntek Tegnap a ligetben a Népszabad­ság-fórumon Berecz János szégyenle­tes szereplése: á, nincs semmi baj, a Szovjetunió minden nehézségen úrrá lesz... Az ilyen gyilkos cinizmusra­­ Lékai Lászlót mint badacsonyto­maji plébánost ismertük meg. Kelle­mes viszony alakult ki köztünk, gya­kori találkozásokkal, jóízű eszmecse­rékkel. Az ő révén ismertünk azután meg több olasz és német főpapot. Lé­kai László személyisége semmit nem változott, miután a magyar katolikus egyház érseke lett. Ugyanolyan egy­szerű s derűs szellem maradt, mint amilyen régebben volt. A helyzete lett kényes, sőt kínos. Fájó volt hallani, hogy a római, a müncheni magyar emigráció milyen keményen támadta. Kommunista bérencnek, s mindennek elmondták. Ez neki is nagyon fájt, de nem térítette el attól a meggyőződésé­től, hogy az egyháznak igenis keresni kell a kapcsolatot a fennálló hatalom­mal. Jelmondata: Luccisa virescit - a megnyesett fa kizöldül - nem csekély bátorságra vallott. Talán az utóbbi időben kezd megváltozni a róla kiala­kított, szigorú vélemény. Ahogy az ítélet kihűl, úgy tisztul az ész. - Van, akit könnyen megfejthető monogrammal, van, akit a teljes ne­vén emleget naplójában, méghozzá nem éppen hízelgő jelzők kíséreté­ben. Nem fél, hogy megbosszulják szókimondását? Hogy perbe fogják? - Nem hiszem, hogy olyan jelen­tékeny mű az én naplóm, hogy emiatt keservesen rá szoktak fizetni... Ma már a magyar rádió is erőt vett magán: minden zöldséget, gyümölcsöt csak erős mosással... „Erőt vett magán.” Ördögöt. Megengedték neki. Az oro­szok változatlanul hallgatnak afelől, hogy pontosan mi történt, mikor tör­tént, történik-e még. Ellenben mogor­ván figyelmeztetik a tokiói tőkés csúcstalálkozó részvevőit, hogy az atomháborúval nem lehet játszani. Csernobilről egy szó sem. Június 7., szombat A napokban itt volt kalkuttai Te­réz. Három napig lakott a Patrona Hungáriáé gimnázium iskolanővé­reinek Knézits utcai rendházában. A lapok egy-egy mondatban említhet­ték, az Új Embernek úgy látszik, en­gedélyeztek egy terjedelmesebb cik­ket is. Persze, elutazása után. Sok százan akarták látni, szerettek volna beszélni vele. Nem engedték embe­rek közé. A rendszer nagyon fél egy öreg, szegény albán apácától, akit a legutolsó katonája egy kézlegyintés­sel eltaszíthat az útból. Július 29., kedd­en temették Donáth Ferencet. Csoóri és más ellenzékiek mondtak beszédet. A lapokban egy sor hírt sem engedélyeztek. A PEN Klub szám­­űzött­ tagozata levelet írt az elnökség­nek, remekül gonosz fogalmazásban tiltakoznak a Csurkára rótt szilencium és a Tiszatáj-ügy ellen. „Meggyőződé­sünk, hogy a PEN magyar tagozata, a rátermett Boldizsár Iván vezetésével csatlakozni fog hozzánk." Augusztus 27., szerda Meghalt Benjamin László. Pándi Pali nagyon gondterhelt irodalompoli­tikai nekrológot írt róla. A 24-i Nép­­szabadságban pedig E. P. arról tájé­koztatta az olvasókat, hogy a párt rá­ébredt: az emberi életben milyen fon­tos a szeretet. Eddig ugyanis ezt senki nem tudta. De most, hogy a párt is mondja, valószínűleg elgondolkodik az emberiség: lehet ebben valami. Hiába, a párt! Október 6., hétfő Mn 30 éve volt Rajk László te­metése. Ott voltam, néhány hónapos kezdő újságíró. Permetezett az eső. A fülemben volt a Szabad Európából Gallicus hangja, amint apám a rádió­hoz hajolva hallgatja, keze a nem­valamiféle bosszúhadjárat indulna ellenem. Annyi emlékirat megjelenik mostanában, az emberek hozzászok­tak, hogy nyomtatásban olvashatják a róluk alkotott véleményeket. - Van egy nagy különbség a ki­lencvenes években kiadott naplók és Tamás Istváné között Ez utóbbi szépírói igénnyel fogalmazódott. Mi­nek tartja magát Tamás István: hír­lapírónak vagy szépírónak? - Ahogyan Ruffy Pétertől tanul­tam: betűvetőnek. - Hatvanéves. Ilyenkor szám­adást szokás készíteni. - Csak szégyen, csak pironkodás az én számadásom. Tengernyi újság­cikk, annak egy-két százaléka, ha érték. Azután van néhány színdarabom, négy-öt könyvem. Szorgalommal, ön­fegyelemmel többet tudtam volna el­mondani. - Tipikus magyar jelenség ez: íróink legszínesebbjeit édes lustaság tartja rabul. Nem támad fel olykor felelősségérzete: vannak olyan dol­gok, amit csakis ön tud elmondani az utána következőknek? - De igen. Ezért írom retrospektív élménybeszámolómat, és ezért szeret­ném, ha könyv alakban is megjelen­hetne, nem csak újsághasábokon. Lőcsei Gabriella bűn, hogyha valaki benyitna, elcsa­varhassa. „Mert Rajk csak egy peches martalóc" — mondta Galli­cus. Ha jól emlékszem, a koporsó mellett Apró Antal fogadkozott a párt nevében, hogy többé nem ölnek meg senkit. Ez igen humánus elgon­dolás. De mi az, hogy többet nem öl­nek meg senkit? - kérdezte inkább magától, mint tőlem Halász Péter, aki mellettem állt -, akkor hogyan akarják felépíteni a kommunizmust? Néztem Nagy Imrét, karjára akasztva hosszú fekete esernyő, kezében bőr­kesztyű. Felismertem még Faludy Györgyöt. Nem győztem bámulni, majdnem az egész Testamentumot tudtam kívülről, a középiskolában is, az egyetemen is kézről kézre jártak a ronggyá olvasott példányok. Nem ré­gen szabadult a börtönből, úgy tud­tam, Boldizsár Iván megilletődötten és rémülten. Mást akkor még nem­igen ismertem fel. Október 17., péntek Az este megkezdődött a televízió­ban a Berecz János politikai atyaságá­­val készült 56-os „dokumentum”-so­­rozat. Öt vagy hat részből áll. Előrelát­ható, hogy milyen lesz. Éjjeli zene a Kádár ablaka alatt. B. a karrierjét épí­ti, nem számít neki, hogyan. December 10., szerda Tegnap este egy furcsa hír a tv­­híradóban: „Eltemették Lukácsi Sán­dor budapesti taxisofőrt, aki gyilkos­ság áldozata lett." Már a múlt héten mondta valaki Pesten, hogy valószí­nűleg két részeg orosz katona meggyilkolt egy fiatal taxist. A taxi­sok kis fekete zászlóval jártak. Való­színűleg tüntetéstől tartva nem kö­zölték a temetés idejét. Nagyon kel­lemetlen a hatalomnak, hogy kényte­lenek voltak ezt az előzmény nélküli, feszélyezett hangú közleményt kiad­ni. Azt sohasem lehet tudni, hogy egy leigázott és megalázott - bár bi­zonyos szerény életjavakkal elkábí­tott - nép mitől indul fel. Ugyanis fogytán van a telek, mész, tégla, ce­ment, Trabant-kábítószer.­­ A Prav­da mai számában azt írja, hogy sehol a világon nem tartják olyan tisztelet­ben az emberi jogokat, mint a Szov­jetunióban. Ez világos beszéd, nemde? Aki nem hiszi el, majd megtanulja. Tamás István ,­ Napló, 1986 Tamás István: A karrier fáradságos dolog Havran Zoltán felvétele

Next