Magyar Nemzet, 1994. október (57. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-08 / 236. szám
20 Magyar Nemzet Kultúra SZOMBAT, 1994. október 8. A betűvető retrospektív élménybeszámolója Tamás István a nyolcvanas évekről, a kommunistákról, elvtársak és főpapok barátságáról A horatiusi értelemben vett boldog ember Tamás István. Falusi elvonultságban él, távol a világ „gyűrődéseitől”. „Beatus, ille, qui procus negotiis. .." Kertjére tekint, meg az őszi Balatonra, s csakis arról ír, amihez kedve van. Ára van azonban az ő boldogságának is: „sűrű” újságírói évekkel fizetett érte. Évekkel, amelyeknek nagyobb részét a pártlap a kötelékében töltötte, magába fojtva vagy csak áttételesen érzékeltetve azt, amit az élet dolgairól gondolt. Személyes véleményét - mint az elmúlt nehéz idők annyi más tanúja - csak naplójában rögzíthette Tamás István hírlapíró s szépíró, a Népszabadság egykorvolt munkatársa. Most a napló kiadásra vár. Könyvalakban is, de kivonatolt újságközleményként is izgalmas és keserű nevetésekre késztető olvasmány ez a jegyzetgyűjtemény, annak a skizofréniának a szépirodalmi igényű megfogalmazása, amelynek - akartuk vagy sem - mindnyájan a részesei voltunk: olyan környezetben éltünk és dolgoztunk, amelyben egyéniségünk, erkölcsi, filozófiai felfogásunk nyílt vállalása életveszélyes volt. A naplóírási kényszer persze sokakat elkapott a kádári évek alatt, de aki betűvetéssel keresi a kenyerét, nemigen képes írni az asztalfióknak. Se ideje, se ereje nincs hozzá. Csöndes őszi beszélgetésünket azzal kezdjük tehát Tamás István badacsonytomaji otthonában, hogy jegyzeteinek keletkezési körülményeiről faggatom a házigazdát. (Szavainkat Udvardi Erzsébet festményei, angyalok és szentek vigyázzák, itt aztán nincs helye semmiféle hamiskodásnak.) — Egy ciszterci szerzetes tanárom levele adta az indítást a naplóírásra — kezdi Tamás István. Minden nyáron minden diákjának írt egy-két levelet. Nem levelezési dühe volt: nevelési eszköz volt számára a levélírás. Okosság és szeretet sugárzott soraiból. Nekem ezt írta: esténként szedd le az elmúlt nap mézét és keserűségét, és írd le, mi történt veled és körülötted. Néha csak Március 15., szombat Szélfogó ünnepségek. Tanácsok, párt, népfront, KISZ, mindenféle. Úgy értem a szélfogót, hogy kifogják a szelet a csírázó ellenzékiség vitorlájából. Ezért rendelte el a párt a hazafias zászlólengetés. Kevés tárgyat gyűlöl annyira, mint ezt a lobogót, mert félni kell tőle. De ha ők lengetik, megelőzhetőnek gondolják azt, ami nem előzhető meg. Hogy pontosan micsoda, magam sem tudom. Eszembe jutnak az egyetemi március 15-i ünnepségek. Szegény S. L.-re jutott - alighanem tanársegéd volt akkor - rendszerint az ünnepi szónoki tisztség, s úgy kezdte, hogy nagy ünnepünk nekünk március tizenötödike, de még nagyobb november hetedike, meg április negyedike... aztán ezekről beszélt Mindenki röhögött Kivéve azokat akik nem mertek röhögni. Stockholmban eltemették Olof Palmét. Szerte a világból 125 állam- és kormányfő. Gyilkos még nincs. Az előbbiek között persze bizonyosan van, de nem Palme-ügyben. A vasárnapi evangélium a házasságtörő asszonyról szól. „Az vesse rá az első követ, aki közületek büntelen.. Március 16., vasárnap Reggel hallom a BBC-ben, hogy Pesten a Kölcsey-szobornál állítólag kétezres tüntetést oszlatott szét a rendőrség. A Nagykörúton gyorsan növekedett a tömeg. Gyűrűbe vettek egy rendőrautót. Este a Lánchídnál több százan gyűltek össze, hogy a Várba vonuljanak. Rendőrattak, letartóztatások, igazolványok bevonása, gumibot. A tüntetők nem engedték elvinni néhány társukat. Tüzes jelenetek. A rendőrség nagy erővel működtette autóinak hangszóróit. Marseillaise. A Margit hídnál később is nagyon sokan tüntettek. Néhányan kiáltványokat olvastak fel. Ez várható volt, s ahogyan gyengül a diktatúra, évről évre erősödni fog. Március 25., kedd A Központi Bizottság titkársága ma tárgyalja azt a szigorúan bizalmas jelentést a március 15-i eseményekről, amelyet a Szabad Európa tegnap este felolvasott. Március 27., csütörtök Nagycsütörtök. A Kossuth rádió is így mondja: nagycsütörtök. Mi ütött beléjük? egy-két szót rögzítek, néha oldalakat. Soha semmi olyat - leszámítva persze a pártállami időben keletkezett politikai megjegyzéseimet -, amit ahogyan feleségem édesanyja szokta volt intően mondani, ne lehetne fölolvasni nagymise után a bajai Szentháromság téren. Nekem éppen ezek a politikai megjegyzések keltették fel a kíváncsiságomat, az, hogy miként látta az elvtársakat közvetlen közelről a kommunizmus fellegvárában, a Népszabadságnál dolgozó újságíró, aki mellesleg keresztény neveltetést kapott, és mindvégig templomba járt, egyszóval „kicsit” más volt, mint kollégái, főnökei, kenyéradó gazdái. Számomra már az is felfoghatatlan, hogyhogy megtűrték maguk között? A kommunisták közt, akiknek a lapjánál dolgoztam , és ahol senki nem bántott, ellenkezőleg: kedveltek, elnézték a hibáimat, elsők között a szorgalom hiányát - sok derék embert ismertem meg. Nem volt kényelmetlen közöttük nem kommunistának lenni, mert ők sem voltak igazán azok. (Leszámítva néhány teljesen hülyét) Kommunistának lenni: meggyőződéssel kezdődik, üzlettel végződik. Utólag látom, az üzletkötésben sem voltam közibük való. Ezért nem tudott karriert csinálni olyan ugródeszkáról, mint amilyennek a hatvanas-hetvenesnyolcvanas években (de még a kilencvenesekben is) a Népszabadság számított? - A nyolcvanas évek második felében én már nem voltam ott. Egyébként soha semmiféle karrier nem csábítod. Valószínűleg kényelemszeretetből nem. A karrier fáradságos dolog. Törekedni kell érte, akár munkával, akár fortéllyal. Egyik se az én természetemnek való. Megőrizni pedig szinte lehetetlen. Méltatlan helyzetekbe sodródik miatta az ember. Intő példa az a sok öreg bohóc, aki az ismertségért minden marhaságra képes. Más a helyzet a nagy, kirobbanó tehetségekkel. Ők önMárcius 28., péntek Nagypéntek. A rádió már nem így említi. Tegnap rájuk szólhattak. Március 29., szombat A fentebbiekből világos, hogy nagyszombat. Halleluja! A helybeli tanácselnök a napokban megmondta egy adminisztrációs munkakörre pályázó ábrahámhegyi fiatal asszonynak, hogy hiába van közigazgatási képesítése, „ide nem jöhet a tanácsi apparátusba dolgozni, mert templomjáró". Céltalan volna azzal érvelni, hogy hát a pártja politikája? Hogy pártonkívüli minden funkciót, kivéve a pártfunkciót, betölthet? Egyáltalán: nem kell érvelni. Mészáros Pistának van igaza: 1945 óta egyetlen szavukat el nem hinni. Mint a mantuai herceg áriájának sora a Verdi-operában: „Hazug a szája, bármit is mond..." Április 27., vasárnap A héten néhány nap Pesten a szerkesztőségben. Líbia kérte az arab csúcs összehívását, de mielőtt sor került volna rá, a miniszterek összevesztek, elhalasztották. Egy zsák bolha. A tegnapi Népszabadságban E. P. intelligensen kéztördelő cikke a gazdasági helyzetről. Fogalmam sincs, akárcsak a szerzőnek, hogy miről szól, árad belőle a tanácstalanság, hogy a,,hatalmas pártnak” (R. B. csúfondáros szavajárása) fogalma sincs, hogyan vezesse ki az országot abból a válságból, amelybe belevezette. Vonaton mentem Pestre és vissza; mindig elszomorít a nem kötelező szolgaiságnak a manifesztálódása, hogy minden tájékoztató, a „Kihajolni veszélyestől" a vízöblítő használatáig oroszul is ki van írva a porcelántáblácskákra. Orosz utas nemigen fordul meg magyar vonatokon, a fiatalok a szomszédos országokban is angolul, esetleg németül tanulnak. Április 29., kedd A meteorológia szerint a tegnapihoz hasonló idő marad, 26-28 C-fok. Nap. Itt-ott eső. Az oroszok bejelentették, hogy „megsérült egy atomerőmű, halottak is voltak, a szerencsétlenség kivizsgálására kormánybizottság alakult". Ez kedvenc fordulatuk: „halottak is voltak". Amikor már végképp nem lehet eltitkolni a bajt, mert meghalt egy fél város, leégett egy országrész, felrobbant valamelyik háztömb. „Halottak is súlyuknál, önenergiájuknál fogva emelkednek föl. De ők a kivételek. Ilyenekkel azonban ritkán találkozunk. Mostanában kiváltképpen. A kis tehetségek idejét éljük napjainkban. Megtűrték, kedvelték, lustaságát is elnézték - mondja, de nyilván olykor-olykor dolgoztatták is a „lánglelkű párt” lapjánál. Hogy könyvelte el magában akkor, és hogyan mostanában az igazság mellett elmenő, kötelező,gyakorlatokat”? - Igyekeztem menekülni a muszájfeladatok elől - egyébként akadtak kedvemre való tennivalók is -, de ha nem sikerült, eszembe se jutott azt gondolni, hogy igazat írok. Tudom, hogy ez így utólag elmondva léhaságnak, cinizmusnak hangzik, de aki elmúlt negyvenéves, és a mi pályánkon mozgott, hasonló élményeket szerzett A közelmúltban megkérdeztem egy szélsőségesen jobboldali politikust aki azzal henceg, hogy sosem hazudik, egyetemistakorában vajon tudta-e, hogy a marxizmus politikai gazdaságtana színtiszta képtelenség? Hogyne tudtam volna! - válaszolta. - Nem voltam naiv! - Akkor az államvizsgán nyilván felálltál, és elmondtad a bizottságnak, mi a véleményed erről. - Te bolond vagy! - így a barátunk. — Nem lehetett ilyet csinálni! Kirúgtak volna! - Na látod, akkor mit hősködsz utólag? — mondtam neki. Valamennyien így voltunk. A zsarnokságban milyen pontosan tudta Illyés Gyula - „mindenki szem a láncban". - Kik voltak azok, akiktől e nehéz időkben írni, élni, talpon maradni megtanult? - Hosszú a sor és változatos. Bóka Lászlót, Sőtér Istvánt, Mátrai Lászlót, Komlós Aladárt, Pándi Pált, Déry Tibort, Keresztury Dezsőt, Mihályfi Ernőt, Mátrai-Betegh Bélát, Ruffy Pétert, Kovács Margitot, Bernáth Aurélt, Lékai Lászlót és Gyergyai Albertet említeném így hamarjában. Különös, hogy azokat a politikusokat nem említi, akik pedig gyakroltak." Ketten? Negyvenezren? Kétszázezren? Most volt, két hete, hogy Gorbacsov a nyílt tájékoztatásról beszélt... A BBC szórványértesüléseket mond. A katasztrófa, egy nukleáris erőmű megsérülése valahol Ukrajnában történt. Csernihij, ha jól mondják vagy jól hallom, Kijevből eltűntek az autóbuszok, feltehetően kitelepítendő embereket szállítanak a környékről. Napközben majd talán többet meg lehet tudni, Kijev végül is nem Szibéria, lehetnek ott különféle turistacsoportok, bár ami a tájékoztatást illeti, az oroszokat az ilyesmi nem nagyon érdekli. A TASZSZ délben egy „világbajnoki” szöveget ad ki. Primitívségében és gyermetegségében világbajnoki. Azt mondja, a Szovjetunióban először történik „rendellenesség”. Szaklapokból idéz a hírügynökség maszatos szövegeket. Semmit sem lehet érteni belőle, még azt sem, hogy mit leplez. Nyugati rádióadásokból annyit lehet megtudni, hogy súlyosnak látszik, sok áldozatnak kellett lennie. Továbbá hogy vasárnap Lengyelország fölött is volt radioaktív felhő. Ja, a TASZSZ- közleményben az is benne volt, hogy a sérülteket orvosi ellátásban részesítik. Még szép... A nyugati távirati irodák egyre többet tudnak meg. A Kijev környéki városkát 30 kilométeres körzetben lezárták. Autóbuszokkal szállítják el a lakosságot. A veszélyeztetetteket a hatóságok nem értesítették sem a katasztrófáról, sem a kitelepítési szándékról vagy kényszerről. Nyugaton nem értik, hogy miért nem. Ilyenkor mutatkozik meg, hogy milyen keveset értenek ennek a világbirodalomnak a belső törvényeiből. Semmi sem számít. Se ember, se anyag, semmiféle érték, csak a hatalom. Elpusztul minden? Baj - de sebaj, ha a párt, a hatalom megmarad... Ma este a magyar televízió a tisztességtelenségben igyekezett valamennyire tisztességes lenni; azt mondta ugyan, amit a TASZSZ kiadott, de valami langyos körképet adott, atomfizikusokkal beszélgetett, akik ugyancsak nem tudnak még semmit, de legalább valamit beszélnek. Ilyenkor a semmi is valami. Április 30., szerda Most már az egész világ az ukrajnai nukleáris robbanásról beszél. Kiran megfordultak otthonában. Például Aczél György, akit naplójában többször is említ... - Kedveltem Aczél Györgyöt. Okos embernek tartottam, aki tehetséggel rejtette el műveltsége hiányosságait. Nem volt rossz a társaságában lenni. Bernáth Aurél hozta el hozzánk először, és azután ha erre jártak a feleségével, gyakran bejöttek. A kellemetlen az volt csupán, hogy nem lehetett őszintén beszélni a társaságában, és ez feszültséget keltett bennünk. Ezért azután minden egyes találkozás után az a meggyőződés kristályosodott ki bennünk, hogy nem kell cimborálni a hatalommal. - Visszaemlékezéseiből úgy tűnik, e „cimboraságot” a hatalom erőltette. - Igen, mert szerette volna szellemi emberekkel elfogadtatni magát. A szellem emberei pedig úgy tettek - helyzetük kényszerítette rájuk e magatartást -, mintha elfogadnák partnernek a hatalmat. Mulatságos volna velem együtt emlegetni Illyés Gyulát, Borsos Miklóst, Németh Lászlót, de a képlet - megfelelően lekicsinyítve - ugyanaz. A hatalom szerette volna felhasználni a szellemi embereket a maga céljaira. Volt, akit tudott, volt, akit nem. A legnagyobbakat nem tudta. Az elvtársak, akik rövid diskurzusra betértek a Tamás István- Udvardi Erzsébet házaspárhoz, vallásos tárgyú festményeket, vázlatokat láthattak maguk körül. Hogyan fogadták e látványt? - A legtermészetesebben. Valószínűleg megvolt a maguk belső ellenállása e képekkel szemben, de nem juttatták kifejezésre. Persze, soha nem szabad elfelejteni, mi a hatalom intelligensebb részével találkoztunk. - Nem csak „balról” tértek be önökhöz egy kávéra, a „túlsó partról” is szívesen elidőztek itt nevezetes egyházi személyek, főpapok. Lékai Lászlóhoz fűződő barátságuk közismert volt, véve persze az oroszokat. Akiknek külön kínos, hogy ez a kellemetlenség éppen május elseje, a diadalmas felvonulás előtt következett be. A Vörös téri győzelmi marsok előtt. A primitív hatalom nemcsak kegyetlen, mindig hiú is. A Kossuth rádió a tegnapi gyér információt variálja - a rádiónak természetesen több információja is van, de csak a szovjet forrásból származót szabad használnia -, hogy két halott, a megfékezett nukleáris szivárgás, nem rossz mérési eredmények. Az amerikai műholdas felvételek szerint Csernobil (tehát Csernobil a helység neve) még mindig ég. A svédek is mérgesek, már amennyire mennek, amiért az oroszok letagadták a balesetet. Svédország fölött pedig úszkál a veszedelem. A szovjet agit-prop normák szerint a legkifogástalanabbul Románia viselkedik. Egy szót sem közöltek az egészből. Holnap május 1-i felvonulás, baráti atomfelhők alatt. A magyar rádió tudósítása szerint a szovjet minisztertanács megerősítette, hogy két ember halt meg, 180-190 került kórházba, 49-et hazaengedtek, minden technikai felszerelés rendelkezésre áll, a sugárzás csökken, Kijevben május 1-jén kerékpárversenyt rendeznek, nem igazak a nyugati jelentések... Ahogy tegnap írtam, semmi se számít, csak a párt hatalma álljon fenn, hazugságfundamentumán. A moszkvai televízió 5 nap óta egyetlen állóképet mutatott. Ukrajna ENSZ-nagykövete pedig kifogásolta, hogy a nyugati sajtó „szenzációs cikkeket közöl, noha Kijevben tiszta a levegő”. Svédország és Norvégia betiltotta a Kelet-Európából származó élelmiszer-importot. Május 1., csütörtök Öt percre belenéztem reggel a moszkvai „pervaja maja", a Vörös téri felvonulás közvetítésébe. Ott állott a Lenin-mauzóleum mellvédjén az öszszes sötét kalapos, vén gengszter. Az egész világsajtó tele van ma is Csernobillal és az oroszok hallgatásával. Május 2., péntek Tegnap a ligetben a Népszabadság-fórumon Berecz János szégyenletes szereplése: á, nincs semmi baj, a Szovjetunió minden nehézségen úrrá lesz... Az ilyen gyilkos cinizmusra Lékai Lászlót mint badacsonytomaji plébánost ismertük meg. Kellemes viszony alakult ki köztünk, gyakori találkozásokkal, jóízű eszmecserékkel. Az ő révén ismertünk azután meg több olasz és német főpapot. Lékai László személyisége semmit nem változott, miután a magyar katolikus egyház érseke lett. Ugyanolyan egyszerű s derűs szellem maradt, mint amilyen régebben volt. A helyzete lett kényes, sőt kínos. Fájó volt hallani, hogy a római, a müncheni magyar emigráció milyen keményen támadta. Kommunista bérencnek, s mindennek elmondták. Ez neki is nagyon fájt, de nem térítette el attól a meggyőződésétől, hogy az egyháznak igenis keresni kell a kapcsolatot a fennálló hatalommal. Jelmondata: Luccisa virescit - a megnyesett fa kizöldül - nem csekély bátorságra vallott. Talán az utóbbi időben kezd megváltozni a róla kialakított, szigorú vélemény. Ahogy az ítélet kihűl, úgy tisztul az ész. - Van, akit könnyen megfejthető monogrammal, van, akit a teljes nevén emleget naplójában, méghozzá nem éppen hízelgő jelzők kíséretében. Nem fél, hogy megbosszulják szókimondását? Hogy perbe fogják? - Nem hiszem, hogy olyan jelentékeny mű az én naplóm, hogy emiatt keservesen rá szoktak fizetni... Ma már a magyar rádió is erőt vett magán: minden zöldséget, gyümölcsöt csak erős mosással... „Erőt vett magán.” Ördögöt. Megengedték neki. Az oroszok változatlanul hallgatnak afelől, hogy pontosan mi történt, mikor történt, történik-e még. Ellenben mogorván figyelmeztetik a tokiói tőkés csúcstalálkozó részvevőit, hogy az atomháborúval nem lehet játszani. Csernobilről egy szó sem. Június 7., szombat A napokban itt volt kalkuttai Teréz. Három napig lakott a Patrona Hungáriáé gimnázium iskolanővéreinek Knézits utcai rendházában. A lapok egy-egy mondatban említhették, az Új Embernek úgy látszik, engedélyeztek egy terjedelmesebb cikket is. Persze, elutazása után. Sok százan akarták látni, szerettek volna beszélni vele. Nem engedték emberek közé. A rendszer nagyon fél egy öreg, szegény albán apácától, akit a legutolsó katonája egy kézlegyintéssel eltaszíthat az útból. Július 29., kedden temették Donáth Ferencet. Csoóri és más ellenzékiek mondtak beszédet. A lapokban egy sor hírt sem engedélyeztek. A PEN Klub száműzött tagozata levelet írt az elnökségnek, remekül gonosz fogalmazásban tiltakoznak a Csurkára rótt szilencium és a Tiszatáj-ügy ellen. „Meggyőződésünk, hogy a PEN magyar tagozata, a rátermett Boldizsár Iván vezetésével csatlakozni fog hozzánk." Augusztus 27., szerda Meghalt Benjamin László. Pándi Pali nagyon gondterhelt irodalompolitikai nekrológot írt róla. A 24-i Népszabadságban pedig E. P. arról tájékoztatta az olvasókat, hogy a párt ráébredt: az emberi életben milyen fontos a szeretet. Eddig ugyanis ezt senki nem tudta. De most, hogy a párt is mondja, valószínűleg elgondolkodik az emberiség: lehet ebben valami. Hiába, a párt! Október 6., hétfő Mn 30 éve volt Rajk László temetése. Ott voltam, néhány hónapos kezdő újságíró. Permetezett az eső. A fülemben volt a Szabad Európából Gallicus hangja, amint apám a rádióhoz hajolva hallgatja, keze a nemvalamiféle bosszúhadjárat indulna ellenem. Annyi emlékirat megjelenik mostanában, az emberek hozzászoktak, hogy nyomtatásban olvashatják a róluk alkotott véleményeket. - Van egy nagy különbség a kilencvenes években kiadott naplók és Tamás Istváné között Ez utóbbi szépírói igénnyel fogalmazódott. Minek tartja magát Tamás István: hírlapírónak vagy szépírónak? - Ahogyan Ruffy Pétertől tanultam: betűvetőnek. - Hatvanéves. Ilyenkor számadást szokás készíteni. - Csak szégyen, csak pironkodás az én számadásom. Tengernyi újságcikk, annak egy-két százaléka, ha érték. Azután van néhány színdarabom, négy-öt könyvem. Szorgalommal, önfegyelemmel többet tudtam volna elmondani. - Tipikus magyar jelenség ez: íróink legszínesebbjeit édes lustaság tartja rabul. Nem támad fel olykor felelősségérzete: vannak olyan dolgok, amit csakis ön tud elmondani az utána következőknek? - De igen. Ezért írom retrospektív élménybeszámolómat, és ezért szeretném, ha könyv alakban is megjelenhetne, nem csak újsághasábokon. Lőcsei Gabriella bűn, hogyha valaki benyitna, elcsavarhassa. „Mert Rajk csak egy peches martalóc" — mondta Gallicus. Ha jól emlékszem, a koporsó mellett Apró Antal fogadkozott a párt nevében, hogy többé nem ölnek meg senkit. Ez igen humánus elgondolás. De mi az, hogy többet nem ölnek meg senkit? - kérdezte inkább magától, mint tőlem Halász Péter, aki mellettem állt -, akkor hogyan akarják felépíteni a kommunizmust? Néztem Nagy Imrét, karjára akasztva hosszú fekete esernyő, kezében bőrkesztyű. Felismertem még Faludy Györgyöt. Nem győztem bámulni, majdnem az egész Testamentumot tudtam kívülről, a középiskolában is, az egyetemen is kézről kézre jártak a ronggyá olvasott példányok. Nem régen szabadult a börtönből, úgy tudtam, Boldizsár Iván megilletődötten és rémülten. Mást akkor még nemigen ismertem fel. Október 17., péntek Az este megkezdődött a televízióban a Berecz János politikai atyaságával készült 56-os „dokumentum”-sorozat. Öt vagy hat részből áll. Előrelátható, hogy milyen lesz. Éjjeli zene a Kádár ablaka alatt. B. a karrierjét építi, nem számít neki, hogyan. December 10., szerda Tegnap este egy furcsa hír a tvhíradóban: „Eltemették Lukácsi Sándor budapesti taxisofőrt, aki gyilkosság áldozata lett." Már a múlt héten mondta valaki Pesten, hogy valószínűleg két részeg orosz katona meggyilkolt egy fiatal taxist. A taxisok kis fekete zászlóval jártak. Valószínűleg tüntetéstől tartva nem közölték a temetés idejét. Nagyon kellemetlen a hatalomnak, hogy kénytelenek voltak ezt az előzmény nélküli, feszélyezett hangú közleményt kiadni. Azt sohasem lehet tudni, hogy egy leigázott és megalázott - bár bizonyos szerény életjavakkal elkábított - nép mitől indul fel. Ugyanis fogytán van a telek, mész, tégla, cement, Trabant-kábítószer. A Pravda mai számában azt írja, hogy sehol a világon nem tartják olyan tiszteletben az emberi jogokat, mint a Szovjetunióban. Ez világos beszéd, nemde? Aki nem hiszi el, majd megtanulja. Tamás István , Napló, 1986 Tamás István: A karrier fáradságos dolog Havran Zoltán felvétele