Magyar Nemzet, 1994. október (57. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-22 / 248. szám
SZOMBAT, 1994. október 22. 1956 Vitányi Iván Nagy Imréről, az MSZP és 1956 viszonyáról Amikor megmozdult a föld m áig emlékezetes számomra, hogy amikor két esztendővel ezelőtt a megbékélés jegyében gyűltek össze eltérő pártállású országgyűlési képviselők s más jeles személyiségek, hogy egy majdani emlékmű alapkövét helyezzék el, Vitányi Iván mondott akkor beszédet. Arról fejtette ki gondolatait, hogy a kívánt igazság nem az oktalan bosszúálláson, hanem a humanizmuson alapul, ráción és a kereszténységen, ezért céljában és módszerében magában foglalja a békét. Úgy vélekedett: október 23-a az egész nemzet ünnepe, azoké, akik gyerekek voltak vagy meg sem születtek, akik tudatosan tettek érte, akik belesodródtak, értetlenek és közömbösek maradtak. - Mi vonatkozik mindebből személy szerint önre? Mit csinált 1956- ban, a forradalom napjaiban? - tudakoltam Vitányi Iván képviselőtől, a Magyar Szocialista Párt választmányának 69 esztendős elnökétől. - Miután lényegében már korábban csatlakoztam a Nagy Imre-csoporthoz, természetesen az első pillanattól kezdve lelkesen vettem részt a forradalom eseményeiben. Magamat legjobban az Értelmiség Forradalmi Bizottságban tudtam hasznosítani, amely a jogi egyetemen működött, és ott barátaimmal és eszmetársaimmal, Farkas Lászlótól Markovics Györgyig, s a Lutócs-tanítványokkal együtt voltunk. Másrészt akkori munkahelyemen, a Népművelődési Minisztériumban a forradalmi bizottságban tevékenykedtem, ahová beválasztottak, és amit akkor kellett, azt csináltam, mint ahogy mindenki más is, aki körülöttem volt. —Hol tartózkodott 23-án? Részt vettem a tüntetésen a Bem téren, utána átvonultunk a Margit hídon Pestre, s a Parlament előtt összeverődött tömegben vegyültem el. Ezzel, azzal, amazzal, ismerősökkel találkoztam, de ez még nem volt annyira szervezett megmozdulás. - Nem érte személy szerint retorzió amiatt, hogy belekeveredett a „sajnálatos októberi eseményekbe" ? - Forradalmi tevékenység címen kitették a szűrömet a minisztériumból, amelyben akkor dolgoztam, s az úgynevezett C pont alapján eltávolítottak állásomból, jó ideig csak esztergályos tanulóként tudtam elhelyezkedni. Egyszer-kétszer kihallgattak a Gyorskocsi utcában, de ennél nagyobb bántódásom nem esett. - A kormányon lévő MSZP miként viszonyul a nemzeti ünnephez? - A szocialista párt természetesen az egész nemzet ünnepének és a maga ünnepének is tartja október 23- át, miután ez volt világtörténelmileg, legalábbis ezen fertály történetének első nagy alkalma, amelyben megmozdult a föld a sztálini típusú, magát szocialistának nevező, de valójában nem szocialista diktatúra alatt, a demokrácia kivívása érdekében. Ez volt az a történelmi fordulat, amikor az emberek egybehangzóan kimondták: a legfontosabb, hogy demokrácia legyen, többpártrendszerrel, jogállamisággal, a kisebbségek védelmével. Végül is ’56 forradalma ezt célozta meg, elutasítván és megtagadván a sztálini-rákosi diktatúrát. Ebben az értelemben a magyar történelem egyik legszebb fejezete íródott akkor. Egyben azt is jelenti számunkra 1956, hogy ebben szívükkel - lelkükkel részt vettek olyan emberek is, mint Nagy Imre, aki életútjával azt bizonyította, hogy egy korábbi ortodox marxista vagy ortodox szovjet típusú szocialista álláspontról el tudott jutni arra a meggyőződésre, hogy a demokrácia mindenekfölött való. És ez olyan döntés volt számára, amely máig szólóan bennünket is kötelez, hiszen az életét adta érte. Nagy Imrére a jelenlegi Szocialista Párt elődjeként és alapítójaként is tekintünk, amennyiben szélesebb körben, tágasabb horizonton vizsgálódunk. Egyben örökösei vagyunk a magyar szociáldemokráciának is. És az a véleményem, hogy amikor Nagy Imre a Rákosi-féle szocializmustól a demokrácia és a többpártrendszer s a jogállam felé mozdult el, akkor voltaképpen a szocializmusnak a hibás sztálini értelmezésétől a szociáldemokrácia felé fordult. Ilyen értelemekben tehát elődünknek tekintjük, és magunkhoz tartozónak érezzük személyét, politikai örökségét. - És miként viszonyul az MSZP mindahhoz, ami '56-ban történt? Hogy viszonyul a forradalomhoz? -1956 nem más, mint újra és újra megfejtendő történelmi kérdés. Eszmeileg, elvileg és a dolog egészét tekintve ’56-ot így értékeljük, s október 23-át a Szocialista Párt magáénak tekinti, mint a nemzet ünnepét Más kérdés, hogy a valóban mélyreható történelmi elemzésnek 1956 valamennyi arcát, a legkülönbözőbb oldalait kell föltárnia. Egy forradalmi eseményt sohasem lehet egyetlen szempontból, egyetlen szóval minősíteni, hanem az utókor feladata, hogy körültekintően körbejárja, valamennyi oldalát megismerje. Különböző társadalmi rétegek, csoportok, mozgalmak találták meg benne szerepüket, jók is, rosszak is, s nem lehet 1956-ról azt mondani, hogy minden, ami a 12 nap leforgása alatt történt, dicsőséges volt. Voltak Sötét és voltak ragyogó oldalai - ezek együtt jelentik a magyar történelem pozitív fejezetét, a részletekben nem a politikusoknak, nem a benne részt vevőknek, hanem az arra hivatott történészeknek kell búvárkodniuk. Mint politikai mozgalomnak számunkra az általános társadalmi magatartás a fontos, amelyet ma is vállalni tudunk. - Nem fenyegeti-e ismét '56-ot, mint már annyiszor a közelmúlt történelmét is az a veszély, hogy a napi politika áldozatává válik? — Eddig is évről évre fenyegette, de mi ebben nem kívánunk részt venni. A részleteket és magukat a folyamatokat az igazságnak megfelelően a történészeknek kell kibogozniuk, és ez ilyen értelemben nem politikai kérdés, távol áll a napi pártpolitikai küzdelmektől. Az ’56- os forradalom globális értékelése nyilvánvalóan politikai kérdés, de ezt - azt hiszem - semmiképpen sem kell alávetni kicsinyes, napi érdekeknek... - Az előző kormány idején az MSZP mint ellenzéki párt, többnyire távol maradt azokról a hivatalos megemlékezésekről, amelyeket az '56-os évfordulók alkalmával rendeztek. Nem feltétlen maradt távol, ha nem voltunk ott, más okokból történt. Egyáltalán nem akartunk kimaradni a közös megemlékezésből. Akkor szorultunk csak háttérbe, amikor egyes politikai csoportok ebből a maguk számára akartak politikai előnyt kovácsolni, és bennünket akár tudatosan is kirekeszteni. - Mi változik most? - Azt remélem, hogy ez normalizálódik olyan értelemben, hogy valóban a nemzet ünnepe lesz, és mindenki, aki a nemzethez hozzátartozik - mi éppúgy, mint a liberálisok, és a liberálisok éppúgy, mint a nemzeti és keresztény erők -, ezt együttesen tekintjük közös ünnepnek. - Tehát a Szocialista Pártnak nem áll szándékában, hogy most ő is kisajátítsa október 23-át, és egyedül akarjon ünnepelni? - Távol áll tőlünk. Csupán azt hangsúlyozzuk: mi is részt vettünk benne, örökségnek valljuk, és mindenféle kisajátítási szándék távol áll tőlünk. De ugyanakkor elvárjuk, más se sajátítsa ki, ne csak velünk szemben, hanem másokkal szemben sem. - Nem tart attól, hogy az ellenzék fel fogja használni az alkalmat, hogy külön ünnepeljen, és kizárja magát a közös „múltba révedésből" ? - Bizonyára lesznek ilyen törekvések, hiszen sok hasonló eset előfordult a múltban, de azt hiszem, ezek már erőtlenebbek lesznek, mint ahogy eddig volt. És talán a társadalom bölcsessége, amely az utóbbi időben számtalan módon megnyilvánult, ebben is előbb-utóbb kifejeződésre jut és nyugvópontra hozza ezt a kérdést - Nagy meglepetéssel szolgált Horn Gyula, amikor június 16-án a 301-es parcellában együtt koszorúzott Nagy Erzsébettel. Ezt mindenki úgy értelmezte, ez a megbékélés első gesztusa, megbékélés a múlttal, a jelennel. Mi lesz most 23-án? Folytatódik-e a megbékélés láncolata? - Remélem, folytatódik. Számomra nem jelentett meglepetést, hogy Horn Gyula fejet hajtott a nemzeti emlékhelyen, mert tudom, hogy ebben a kérdésben neki is ugyanaz a véleménye, noha meglehet, hogyha ’56 novemberében találkozunk, nemigen értünk egyet. De ez nem jelenti, hogy ne változhasson sok olyan ember, aki akkor másként gondolkozott és nem követett el bűnöket. Két évvel ezelőtt letették a Köztársaság tér kellős közepén a megbékélés emlékművének alapkövét. Azóta csend övezi a kezdeményezést. Lesz-e valaha is megbékélés-emlékmű? - Csend övezi, mert úgy látszott, nem alkalmasak az idők, és attól tartottunk, amennyiben tovább folytatjuk, még akár provokációnak tesszük ki a kezdeményezést. De nem adtuk fel, hogy majdan közösen emlékezzünk meg ’56-ról, s remélem, előbbutóbb ennek az lesz a végeredménye, hogy lesz megbékélés,emlékmű, nemcsak fizikai valóságában, hanem a nemzet szívében is. Úgy érzi, ha kellő történelmi távlatunk és higgadt bölcsességünk is lesz hozzá? De az indulatok még nem hűltek ki, utcai hangoskodásokkal újra és újra felszínre törnek. - Valóban nem hűltek ki, de úgy látom, a társadalom túlnyomó részében él a megbékélésre a hajlandóság és igény. Csak egy elenyésző kisebbség akarja szítani az egymás elleni indulatokat. - Sajnos, az elmúlt négy évben nem sikerült Nagy Imrének szobrot állítani a fővárosban. Foglalkoztatja-e a Szocialista Pártot, hogy ezt az elképzelést egyszer valóra váltsa? - Konkrétan nem volt még róla szó. Mindenképpen valljuk, hogy Nagy Imre történelmünk jelentős alakja, a század históriájának egyik legnagyobb politikai személyisége, akiről méltóképpen kell megemlékeznie az utókornak. Ez nyilván adott esetben szobrot is jelenthet és még sok minden mást is, hiszen közeleg születése századik s a forradalom negyvenedik évfordulója. Mécs Imre az SZDSZ és a forradalom kapcsolatáról „Kezünkben volt a kék madár” Ma már sokan tudják, Mécs Imre, aki utolsó börtönviselt ’56-os képviselőként maradt a választások után a parlamentben, fiatal korában a poklok poklát is megjárta, mert mindvégig hű maradt önmagához. Egyetemista volt 1956-ban. Hol érte október 23-a? - Nagygyűlést tartottunk az egyetemen, s tízes sorokban vonultunk el a Bem térig, onnan a Kossuth térre, a Parlament elé, majd este hét óra körül barátaimmal elmentünk a rádió épületéhez, s egészen éjfél előttig ott maradtam, szemtanújaként az eseményeknek. Előző nap este, a Műegyetem aulájában fogalmaztuk meg a 16 pontot, s határoztuk el Szilágyi József javaslatára - aki berobbant oda közénk a varsói események hírével -, hogy egy szolidaritási tüntetést rendezünk másnap, Bem apó szobránál. Semmi többet nem akartunk, csak a szolidaritásunkat kifejezni és a 16 pontunkat a nyilvánosság elé tárni. De a tüntetést hivatalosan betiltották. Nem a tüntetést tiltották be, hanem gyülekezési tilalmat rendelt el reggel a belügyminiszter. Erre Gillemot rektor - korábban ismeretlen bátorságról téve tanúbizonyságot - azt mondta: a belügyminiszter nem parancsol a Műegyetem területén. Ő engedélyezte a délután két órára meghirdetett nagygyűlést. Ellenben, elkerülendő, hogy provokatőrök vegyüljenek el sorainkban, az egyetem területére csakis diákigazolvánnyal engedtünk be bárkit is. A nagygyűlés híre mégis szárnyakon járt: megjelentek a kerületi gyárak ifjúmunkásai, katonaiskolások zászlókkal, s mi örömmel üdvözöltük őket. Delegációt választottunk, s elküldtük a Belügyminisztériumba. Fél óra leforgása múlva érkeztek vissza egy Fekete nevű belügyminiszter-helyettessel, aki remegő hangon közölte: a BM kollégiuma szintén föllép a múlt hibái ellen, s a belügyminiszter visszavonta a reggeli tilalmat, így indultunk el. Akkor még nem gondoltuk, hogy forradalmat csinálunk... - Végig az egyetemen volt a 12 nap során? - Zömmel ott volt reám szükség. - Később mindezért bíróság elé állították és halálra ítélték. - Tulajdonképpen nem ezért, mert ott a nemzetőrség szervezésében vettem részt, s ez a Kádár-rezsim bírái szemében sem bizonyult halálos véteknek. Hanem azzal „érdemeltem ki”, hogy november 4-e után bennem is, mint annyi sok tíz- és százezer emberben, végtelen düh uralkodott el, hogy letörték a forradalmunkat, vérbe fojtották tiszta felszabadulásunkat, amelyből csodálatos módon részesedtünk. Úgy gondoltuk, van még remény, nem szabad abbahagyni, feladni, és megpróbáltuk összefogni az egyetemi és felkelőcsoportok maradványait, s egy félig legális, de egyre inkább a föld alá kényszerülő mozgalmat szerveztünk. De december közepére már láttuk, tulajdonképpen értelmetlen az ellenállás. Kiküldtünk „futárokat” Bécsbe, hogy tájékozódjanak, mert a nyugati rádiók dezinformáltak bennünket: reményt keltettek, amikor ennek már semmi alapja sem volt. És az egyik futárunk, Kárászt János repülőszázados december végén Kéthly Annáéiból hozta az üzenetet: minden további ellenállás hiábavaló, eladtak minket, a Nyugat nem fog segítő kezet nyújtani. Küld ugyan majd segélyeket, de hathatós fellépésről, politikai támogatásról szó sem lehet. Januárban föl is oszlattuk a mozgalmat, és azokat a társainkat, akiket a rendőrség már keresett vagy időközben kompromittálódtak, kijuttattak Nyugatra. Ez a feladat egyébként reám hárult a vezetőségben. Márciusban, miután észrevettem, hogy figyelnek, követőimet biciklivel lerázva „illegalitásba” vonultam, távoli ismerősnél húztam meg magam. Még a szüleim sem tudták, merre vagyok. Júniusban tértem haza, azt hívén, hogy megnyugodott a helyzet, de már másnap őrizetbe vettek, csapdába sétáltam. Akkor már igen sokan voltak letartóztatásban, több csoport is, például a miénk, meg a Békési Béri-Péch Géza féle társaság is. A nyomozás során semmilyen pressziót nem alkalmaztak, mert nem is volt rá szükség: főleg a fiatal munkás felkelőtársaim öntudatosan mondtak el, vallottak be mindent, amit csak tettek. Úgy gondolták, életük legfényesebb időszaka volt a forradalom, s ezt a büszkeséget a sorsukkal, jövőjükkel szembeni félelem sem tudta velük ellepleztetni. Hatunkat ítélték halálra 1958. május 25-én, tehát körülbelül három héttel Nagy Imréék kivégzése előtt. Akkor már egy olyan politikai döntés volt érvényben, hogy meg kell szigorítani a felelősségre vonást. Ez magyarázza a mi perünkben hozott hat halálos ítéletet. (Egy hónappal korábban a Péch Gézáék csoportjából négy fiatalembert ítéltek kivégzésre.) Közel egy esztendeig voltunk a siralomházban, amikor 1959 februárjában a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa kettőnknek életfogytiglanra „mérsékelte” a büntetést, de négy társunkat bitóra juttatták. - Megemlítené a nevüket? - Nagy József húsipari munkás, Szabó Lajos gépmunkás, Ivicz György villanyszerelő és Bárány János szerszámkészítő munkás. Valamennyien 23 és 28 év közöttiek voltak, hittek egy megreformálható munkásszocializmusban, s mind a négyen elszántan részt vettek a fegyveres harcokban. Jeltelen sírjaikat a 301-es parcellában találták meg. - Igen, egy sorban, egymás közelében temették el őket. - Amikor 1963-ban az amnesztiával kiszabadult, lelkiismereti kötelességének tartotta, hogy minden évben megemlékezzen kivégzésük évfordulójáról. Hol szűkebb, hol nagyobb körben tehette ezt Előfordult, hogy illegális történészkonferenciát tartottak 23-a emlékére, vagy tüntetéseken vettek részt, kivitte barátait, külföldi újságírókat az akkor még jeltelen sírokat magába foglaló 301-es parcellához. Mennyiben más ez az idei, hivatalos nemzeti ünnep a koalícióban kormányra került párt képviselője számára? - Érzelmileg azok a régi megemlékezések sokkal inkább közel álltak a szívemhez — mondja visszarévedve. Akkor is, amikor Nagy József vagy a szintén hóhérkézre juttatott Gerlei József édesanyjával együtt elüldöztek onnét a rendőrök, vagy amikor bekísértek a rendőrfőkapitányságra. Mostanrarideggé vált, túl hivatalossá és sterillé ez az ünneplés. Bízom abban, hogy ’56 emléke ezt is kibírja, és majd elkövetkezik az az érzelemmel is megtöltött és hivatalosan is elfogadott ünneplés, amely immáron helyénvaló lenne.Jelenleg, 60 esztendei ellenzékiség után tényleg kormánypárti lettem. Nem könnyű ezt sem lelkileg, sem kritikailag, sem gyakorlatilag megtanulni. A pártom alapításakor Szabó Miklós velünk egyetértve fogalmazta meg azt az elvi nyilatkozatot, amelyben nyíltan és keményen fölvállaltuk ’56-ot. Úgy gondolom, az SZDSZ-nek ez változatlanul karakterisztikus jele. Számunkra magától értetődő, hogy megünnepeljük október 23-át, június 16-át. Ugyancsak egyértelmű volt, hogy az ellenzéki kerekasztal-tárgyalások után, amelyekben oroszlánszerepet vállalt az SZDSZ, éppen október 23-án kiáltottuk ki, közösen a hatalom akkori uraival a Köztársaságot. Ez stigmatizálja a Magyar Köztársaságot. Ennek a köztársaságnak szimbolikusan és valójában is vissza kell nyúlnia, vissza kell eresztenie gyökereit a valós ’56-hoz. Mert nem kerülhető meg 1956. Még mindig igen komolyak a tartozások a szabadságküzdelem örökségével szemben. Hiszen évtizedeken keresztül gyalázták a forradalmat, hazudtak és tényeket tagadtak el... - Ezek a torzítások sajnálatos módon óhatatlanul is megkövesedtek az emberek tudatában. - Utána aztán jött egy más irányú hullám, és az emberek egy része apatikussá és ingerültté vált 1956-tal kapcsolatban. Ráadásul, pestiesen szólva, rálapátolt erre a lelki képletre néhány tucat vagy egy-két száz rajongó szerencsétlen ’56-os, akik magukról megfeledkezve az utcákon többnyire jobboldali vagy szélsőjobboldali nemtelen uszításoknak engedve hőbörögtek. Azok, akik nyitottak voltak ’56 irányában, nem láthatták azt a több tízezer ’56-ost, akik viszont végezték a dolgukatt, élték az életüket, s igyekeztek tisztességgel eredményeket elérni. E utóbbiaknak kellene végre érvényesíteni a szavukat, s visszanyúlni ’56 valódi értékeihez, hogy annak szellemi és politikai öröksége minden torzítás nélkül jelenjék meg a magyar társadalom, különösen a fiatal nemzedék előtt. - Mennyiben viszonyul másként a mostani ünnephez a mai SZDSZ? Egyáltalán: mennyire fontos a párt számára 1956? - Talán túl sokat akarok, de nem vagyok megelégedve azzal, ahogy az SZDSZ 1956- tal foglalkozik. Ennek ellenére vallom, hogy alapvetően az SZDSZ lényegéhez tartozik 1956 szellemisége, a szabadság, a közösségi tudat eszmeisége. Nem véletlen, hogy a ’80- as évek legelején egymásra talált a két ellenzéki vonulat, a demokratikus ellenzék és az ’56-os mozgalom. Azt hiszem, ennek meghatározónak kell lennie a jelenben is. Jóllehet kevesebb az ilyen irányú megnyilvánulás, de szeretnénk, ha a történelmi kutatások, feltárások nagyobb intenzitással történnének, ha több fiatal kutatót ragadnának magukkal. Szeretnénk, ha a publicisztika, a sajtó is többet foglalkozna ’56 tárgyilagos értékelésével és valódi erényeivel, hogy ezáltal a közvélemény is többet tudjon meg róla. Nem érzi, hogy túlságosan magára maradt az SZDSZ-ben? Arra gondolok, hiányoznak már a képviselőcsoportból ’56-os elkötelezettségű társai: Király Béla, Vásárhelyi Miklós, Darvas Iván... - Sajnálatos dolog az idő múlása. Vásárhelyi Miklós vagy Király Béla továbbra is szívvel-lélekkel ’56-os, de sok feladatuk van, fáradtak, s korukra való tekintettel már nem vállalták a képviselőséget. De amit említ, nemcsak az SZDSZ-re vonatkozik, hanem az egész parlamentre: a háromszáznyolcvanvalahány képviselő között bizony magamra maradtam. Szabó Iván még a másik ’56-os, aki viszont nem ült börtönben. De ő is nemzetőr volt - Méghozzá a Műegyetemen. - Igen, együtt voltunk nemzetőrök. Tavaly az október 22-ei műegyetemi megemlékezésen közösen idéztük fel a színpadon a 37 esztendővel korábban történteket. Igencsak belelkesedtünk, s ott kettőnk között feltámadt az egykori szellem, függetlenül attól, hogy ő miniszter volt, én pedig ellenzéki képviselő. - Az országban is visszatérhet valamikor ez a szellem, a nagy szakadékok, politikai útvesztők után? - Vissza kell hogy jöjjön. Ez olyan, mint a kék madár: egyszer már a kezünkben tartottuk, s azóta észtvesztve, megbabonázva szaladunk utána, hogy újra megleljük. De a mai eszemmel belátom, hogy a csillagok olyan együttállása, mint amilyen ’56-ban volt, egy nemzet, egy közösség életében 50 vagy 100 évenként jöhet létre. - Törvényszerű-e, hogy reánk köszönt még egyszer? - Kisebb együttállásoknak kell lenniük. Vannak olyan kérdések, amikor a legtöbb józanul gondolkodó magyar embernek ugyanazt kell gondolnia, egyet kell értenie, s nem szabad, hogy az előítéletek, az elfogultságok, a párttagoltságok jóvátehetetlenül szétválasszanak bennünket Sajnos az elmúlt négy esztendő legszomorúbb tapasztalata, hogy a nagy tömegű neofiták beáramlásával lövészárkok és frontok alakultak ki. Holott egyszerűen barátságos futballmérkőzésnek kellene tekinteni a politikai csatározásokat, valós érdekek tisztességes ütköztetését kellene megvalósítani végre. Úgy gondolom, '56 ebben is példa lehet számunkra. Akkor hallatlan mértékű aktivitás szabadult föl a társadalomban, amely korábban testi-szellemi kalodában vergődött, minden akaratát és mozgékonyságát elnyomták. Ám hirtelen robbanásszerűen kezdett el működni, s alakítota meg a szervezeteit. Ma is tagolatlan a magyar társadalom, szükség lenne az emberek aktivitására. A közösségi érzés, a közösségalkotási készség, a szolidaritás napjainkig hiányzik a honi közéletből. Ezeket tartom a legfontosabbaknak. Ahogy Göncz Árpád is mondta: annyi '56 van, ahányan vagyunk. Mindenki számára mást jelent, de mégis, ebben a sok-sok ’56-ban vannak közös vonások. Ezt kell megtalálni, hogy megbéküljön végre önmagával a megosztott magyar társadalom a nemzeti függetlenség és a polgári szabadság ötvenhatos lobogója alatt. Az oldalt írta: Kurcz Bélát Magyar Nemzet 13