Magyar Nemzet, 1994. október (57. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-22 / 248. szám

SZOMBAT, 1994. október 22. 1956 Vitányi Iván Nagy Imréről, az MSZP és 1956 viszonyáról Amikor megmozdult a föld m­ áig emlékezetes számomra, hogy amikor két esztendő­vel ezelőtt a megbékélés je­gyében gyűltek össze eltérő pártállá­sú országgyűlési képviselők s más jeles személyiségek, hogy egy maj­dani emlékmű alapkövét helyezzék el, Vitányi Iván mondott akkor be­szédet. Arról fejtette ki gondolatait, hogy a kívánt igazság nem az oktalan bosszúálláson, hanem a humanizmu­son alapul, ráción és a kereszténysé­gen, ezért céljában és módszerében magában foglalja a békét. Úgy véle­kedett: október 23-a az egész nemzet ünnepe, azoké, akik gyerekek voltak vagy meg sem születtek, akik­ tudato­san tettek érte, akik belesodródtak, értetlenek és közömbösek maradtak. - Mi vonatkozik mindebből sze­mély szerint önre? Mit csinált 1956- ban, a forradalom napjaiban? - tu­dakoltam Vitányi Iván képviselőtől, a Magyar Szocialista Párt választmá­nyának 69 esztendős elnökétől. - Miután lényegében már koráb­ban csatlakoztam a Nagy Imre-cso­­porthoz, természetesen az első pilla­nattól kezdve lelkesen vettem részt a forradalom eseményeiben. Magamat legjobban az Értelmiség Forradalmi Bizottságban tudtam hasznosítani, amely a jogi egyetemen működött, és ott barátaimmal és eszmetársaim­mal, Farkas Lászlótól Markovics Györgyig, s a Lutócs-tanítványokkal együtt voltunk. Másrészt akkori munkahelyemen, a Népművelődési Minisztériumban a forradalmi bizott­ságban tevékenykedtem, ahová be­választottak, és amit akkor kellett, azt csináltam, mint ahogy mindenki más is, aki körülöttem volt. —Hol tartózkodott 23-án?­­ Részt vettem a tüntetésen a Bem téren, utána átvonultunk a Mar­git hídon Pestre, s a Parlament előtt összeverődött tömegben vegyültem el. Ezzel, azzal, amazzal, ismerősök­kel találkoztam, de ez még nem volt annyira szervezett megmozdulás. - Nem érte személy szerint retor­zió amiatt, hogy belekeveredett a „sajnálatos októberi eseményekbe" ? - Forradalmi tevékenység címen kitették a szűrömet a minisztérium­ból, amelyben akkor dolgoztam, s az úgynevezett C pont alapján eltávo­lítottak állásomból, jó ideig csak esztergályos tanulóként tudtam elhe­lyezkedni. Egyszer-kétszer kihallgat­tak a Gyorskocsi utcában, de ennél nagyobb bántódásom nem esett. - A kormányon lévő MSZP mi­ként viszonyul a nemzeti ünnephez? - A szocialista párt természete­sen az egész nemzet ünnepének és a maga ünnepének is tartja október 23- át, miután ez volt világtörténelmileg, legalábbis ezen fertály történetének első nagy alkalma, amelyben meg­mozdult a föld a sztálini típusú, ma­gát szocialistának nevező, de valójá­ban nem szocialista diktatúra alatt, a demokrácia kivívása érdekében. Ez volt az a történelmi fordulat, amikor az emberek egybehangzóan kimond­ták: a legfontosabb, hogy demokrá­cia legyen, többpártrendszerrel, jog­­államisággal, a kisebbségek védel­mével. Végül is ’56 forradalma ezt célozta meg, elutasítván és megta­gadván a sztálini-rákosi diktatúrát. Ebben az értelemben a magyar törté­nelem egyik legszebb fejezete íródott akkor. Egyben azt is jelenti szá­munkra 1956, hogy ebben szívükkel - lelkükkel részt vettek olyan emberek is, mint Nagy Imre, aki életútjával azt bizonyította, hogy egy korábbi ortodox marxista vagy ortodox szov­jet típusú szocialista álláspontról el tudott jutni arra a meggyőződésre, hogy a demokrácia mindenekfölött való. És ez olyan döntés volt számá­ra, amely máig szólóan bennünket is kötelez, hiszen az életét adta érte. Nagy Imrére a jelenlegi Szocialista Párt elődjeként és alapítójaként is te­kintünk, amennyiben szélesebb kör­ben, tágasabb horizonton vizsgáló­dunk. Egyben örökösei vagyunk a magyar szociáldemokráciának is. És az a véleményem, hogy amikor Nagy Imre a Rákosi-féle szocializmustól a demokrácia és a többpártrendszer s a jogállam felé mozdult el, akkor vol­taképpen a szocializmusnak a hibás sztálini értelmezésétől a szociálde­mokrácia felé fordult. Ilyen értelemek­ben tehát elődünknek tekintjük, és magunkhoz tartozónak érezzük sze­mélyét, politikai örökségét. - És miként viszonyul az MSZP mindahhoz, ami '56-ban történt? Hogy viszonyul a forradalomhoz? -1956 nem más, mint újra és újra megfejtendő történelmi kérdés. Esz­meileg, elvileg és a dolog egészét te­kintve ’56-ot így értékeljük, s októ­ber 23-át a Szocialista Párt magáé­nak tekinti, mint a nemzet ünnepét Más kérdés, hogy a valóban mélyre­ható történelmi elemzésnek 1956 va­lamennyi arcát, a legkülönbözőbb ol­dalait kell föltárnia. Egy forradalmi eseményt sohasem lehet egyetlen szempontból, egyetlen szóval minő­síteni, hanem az utókor feladata, hogy körültekintően körbejárja, vala­mennyi oldalát megismerje. Külön­böző társadalmi rétegek, csoportok, mozgalmak találták meg benne sze­repüket, jók is, rosszak is, s nem le­het 1956-ról azt mondani, hogy min­den, ami a 12 nap leforgása alatt tör­tént, dicsőséges volt. Voltak Sötét és voltak ragyogó oldalai - ezek együtt jelentik a magyar történelem pozitív fejezetét, a részletekben nem a politi­kusoknak, nem a benne részt vevők­nek, hanem az arra hivatott történé­szeknek kell búvárkodniuk. Mint po­litikai mozgalomnak számunkra az általános társadalmi magatartás a fontos, amelyet ma is vállalni tu­dunk. - Nem fenyegeti-e ismét '56-ot, mint már annyiszor a közelmúlt tör­ténelmét is az a veszély, hogy a napi politika áldozatává válik? — Eddig is évről évre fenyegette, de mi ebben nem kívánunk részt venni. A részleteket és magukat a folyamatokat az igazságnak meg­felelően a történészeknek kell kibo­gozniuk, és ez ilyen értelemben nem politikai kérdés, távol áll a napi pártpolitikai küzdelmektől. Az ’56- os forradalom globális értékelése nyilvánvalóan politikai kérdés, de ezt - azt hiszem - semmiképpen sem kell alávetni kicsinyes, napi érde­keknek... - Az előző kormány idején az MSZP mint ellenzéki párt, többnyire távol maradt azokról a hivatalos megemlékezésekről, amelyeket az '56-os évfordulók alkalmával ren­deztek.­­ Nem feltétlen maradt távol, ha nem voltunk ott, más okokból tör­tént. Egyáltalán nem akartunk ki­maradni a közös megemlékezésből. Akkor szorultunk csak háttérbe, ami­kor egyes politikai csoportok ebből a maguk számára akartak politikai előnyt kovácsolni, és bennünket akár tudatosan is kirekeszteni. - Mi változik most? - Azt remélem, hogy ez normali­zálódik olyan értelemben, hogy való­ban a nemzet ünnepe lesz, és min­denki, aki a nemzethez hozzátartozik - mi éppúgy, mint a liberálisok, és a liberálisok éppúgy, mint a nemzeti és keresztény erők -, ezt együttesen te­kintjük közös ünnepnek. - Tehát a Szocialista­ Pártnak nem áll szándékában, hogy most ő is kisajátítsa október 23-át, és egyedül akarjon ünnepelni? - Távol áll tőlünk. Csupán azt hangsúlyozzuk: mi is részt vettünk benne, örökségnek valljuk, és min­denféle kisajátítási szándék távol áll tőlünk. De ugyanakkor elvárjuk, más se sajátítsa ki, ne csak velünk szem­ben, hanem másokkal szemben sem. - Nem tart attól, hogy az ellenzék fel fogja használni az alkalmat, hogy külön ünnepeljen, és kizárja magát a közös „múltba révedésből" ? - Bizonyára lesznek ilyen törek­vések, hiszen sok hasonló eset előfor­dult a múltban, de azt hiszem, ezek már erőtlenebbek lesznek, mint ahogy eddig volt. És talán a társadalom böl­csessége, amely az utóbbi időben számtalan módon megnyilvánult, eb­ben is előbb-utóbb kifejeződésre jut és nyugvópontra hozza ezt a kérdést - Nagy meglepetéssel szolgált Horn Gyula, amikor június 16-án a 301-es parcellában együtt koszorú­zott Nagy Erzsébettel. Ezt mindenki úgy értelmezte, ez a megbékélés első gesztusa, megbékélés a múlttal, a je­lennel. Mi lesz most 23-án? Folytató­dik-e a megbékélés láncolata? - Remélem, folytatódik. Szá­momra nem jelentett meglepetést, hogy Horn Gyula fejet hajtott a nem­zeti emlékhelyen, mert tudom, hogy ebben a kérdésben neki is ugyanaz a véleménye, noha meglehet, hogyha ’56 novemberében találkozunk,­­ nemigen értünk egyet. De ez nem je­lenti, hogy ne változhasson sok olyan ember, aki akkor másként gondolko­zott és nem követett el bűnöket.­­ Két évvel ezelőtt letették a Köz­társaság tér kellős közepén a megbéké­lés emlékművének alapkövét. Azóta csend övezi a kezdeményezést. Lesz-e valaha is megbékélés-emlékmű? - Csend övezi, mert úgy látszott, nem alkalmasak az idők, és attól tar­tottunk, amennyiben tovább folytat­juk, még akár provokációnak tesszük ki a kezdeményezést. De nem adtuk fel, hogy majdan közösen emlékez­zünk meg ’56-ról, s remélem, előbb­­utóbb ennek az lesz a végeredménye, hogy lesz megbékélés,emlékmű, nemcsak fizikai valóságában, hanem a nemzet szívében is.­­ Úgy érzi, ha kellő történelmi távlatunk és higgadt bölcsességünk is lesz hozzá? De az indulatok még nem hűltek ki, utcai hangoskodások­kal újra és újra felszínre törnek. - Valóban nem hűltek ki, de úgy látom, a társadalom túlnyomó részé­ben él a megbékélésre a hajlandóság és igény. Csak egy elenyésző kisebb­ség akarja szítani az egymás elleni indulatokat. - Sajnos, az elmúlt négy évben nem sikerült Nagy Imrének szobrot állítani a fővárosban. Foglalkoztat­ja-e a Szocialista Pártot, hogy ezt az elképzelést egyszer valóra váltsa? - Konkrétan nem volt még róla szó. Mindenképpen valljuk, hogy Nagy Imre történelmünk jelentős alakja, a század históriájának egyik legnagyobb politikai személyisége, akiről méltóképpen kell megemlé­keznie az utókornak. Ez nyilván adott esetben szobrot is jelenthet és még sok minden mást is, hiszen kö­zeleg születése századik s a forrada­lom negyvenedik évfordulója. Mécs Imre az SZDSZ és a forradalom kapcsolatáról „Kezünkben volt a kék madár” Ma már sokan tudják, Mécs Imre, aki utolsó börtönviselt ’56-os képviselőként ma­radt a választások után a parlamentben, fiatal korában a poklok poklát is megjárta, mert mindvégig hű maradt önmagához­.­­ Egyetemista volt 1956-ban. Hol érte ok­tóber 23-a? - Nagygyűlést tartottunk az egyetemen, s tízes sorokban vonultunk el a Bem térig, on­nan a Kossuth térre, a Parlament elé, majd es­te hét óra körül barátaimmal elmentünk a rá­dió épületéhez, s egészen éjfél előttig ott ma­radtam­, szemtanújaként az eseményeknek. Előző nap este, a Műegyetem aulájában fogal­maztuk meg a 16 pontot, s határoztuk el Szilá­gyi József javaslatára - aki berobbant oda kö­zénk a varsói események hírével -, hogy egy szolidaritási tüntetést rendezünk másnap, Bem apó szobránál. Semmi többet nem akar­tunk, csak a szolidaritásunkat kifejezni és a 16 pontunkat a nyilvánosság elé tárni.­­ De a tüntetést hivatalosan betiltották.­­ Nem a tüntetést tiltották be, hanem gyü­lekezési tilalmat rendelt el reggel a belügymi­niszter. Erre Gillemot rektor - korábban is­meretlen bátorságról téve tanúbizonyságot - azt mondta: a belügyminiszter nem parancsol a Műegyetem területén. Ő engedélyezte a délután két órára meghirdetett nagygyűlést. Ellenben, elkerülendő, hogy provokatőrök­ vegyüljenek el sorainkban, az egyetem terü­letére csakis diákigazolvánnyal engedtünk be bárkit is. A nagygyűlés híre mégis szárnya­kon járt: megjelentek a kerületi gyárak ifjú­munkásai, katonaiskolások zászlókkal, s mi örömmel üdvözöltük őket. Delegációt vá­lasztottunk, s elküldtük a Belügyminisztéri­umba. Fél óra leforgása múlva érkeztek vissza egy Fekete nevű belügyminiszter-he­lyettessel, aki remegő hangon közölte: a BM kollégiuma szintén föllép a múlt hibái ellen, s a belügyminiszter visszavonta a reggeli tilal­mat, így indultunk el. Akkor még nem gon­doltuk, hogy forradalmat csinálunk... - Végig az egyetemen volt a 12 nap so­rán? - Zömmel ott volt reám szükség. - Később mindezért bíróság elé állították és halálra ítélték. - Tulajdonképpen nem ezért, mert ott a nemzetőrség szervezésében vettem részt, s ez a Kádár-rezsim bírái szemében sem bizonyult halálos véteknek. Hanem azzal „érdemeltem ki”, hogy november 4-e után bennem is, mint annyi sok tíz- és százezer emberben, végtelen düh uralkodott el, hogy letörték a forradal­munkat, vérbe fojtották tiszta felszabadulá­sunkat, amelyből csodálatos módon részesed­tünk. Úgy gondoltuk, van még remény, nem szabad abbahagyni, feladni, és megpróbáltuk összefogni az egyetemi és felkelőcsoportok maradványait, s egy félig legális, de egyre in­kább a föld alá kényszerülő mozgalmat szer­veztünk. De december közepére már láttuk, tulajdonképpen értelmetlen az ellenállás. Ki­­küldtünk „futárokat” Bécsbe, hogy tájékozód­janak, mert a nyugati rádiók dezinformáltak bennünket: reményt keltettek, amikor ennek már semmi alapja sem volt. És az egyik fut­árunk, Kárászt János repülőszázados decem­ber végén Kéthly Annáéiból hozta az üzenetet: minden további ellenállás hiábavaló, eladtak minket, a Nyugat nem fog segítő kezet nyújta­ni. Küld ugyan majd segélyeket, de hathatós fellépésről, politikai támogatásról szó sem le­het. Januárban föl is oszlattuk a mozgalmat, és azokat a társainkat, akiket a rendőrség már ke­resett vagy időközben kompromittálódtak, ki­juttattak Nyugatra. Ez a feladat egyébként reám hárult a vezetőségben. Márciusban, miu­tán észrevettem, hogy figyelnek, követőimet biciklivel lerázva „illegalitásba” vonultam, tá­voli ismerősnél húztam meg magam. Még a szüleim sem tudták, merre vagyok. Júniusban tértem haza, azt hívén, hogy megnyugodott a helyzet, de már másnap őrizetbe vettek, csap­dába sétáltam. Akkor már igen sokan voltak letartóztatásban, több csoport is, például a mi­énk, meg a Békési Béri-Péch Géza féle társa­ság is. A nyomozás során semmilyen pressziót nem alkalmaztak, mert nem is volt rá szükség: főleg a fiatal munkás felkelőtársaim öntudato­san mondtak el, vallottak be mindent, amit csak tettek. Úgy gondolták, életük legfénye­sebb időszaka volt a forradalom, s ezt a büsz­keséget a sorsukkal, jövőjükkel szembeni féle­lem sem tudta velük ellepleztetni.­­ Hatunkat ítélték halálra 1958. május 25-én, tehát körülbelül három héttel Nagy Imréék kivégzése előtt. Akkor már egy olyan politikai döntés volt érvényben, hogy meg kell szigorítani a felelősségre vonást. Ez ma­gyarázza a mi perünkben hozott hat halálos ítéletet. (Egy hónappal korábban a Péch Gé­­záék csoportjából négy fiatalembert ítéltek kivégzésre.) Közel egy esztendeig voltunk a siralomházban, amikor 1959 februárjában a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa kettőnknek életfogytiglanra „mérsékelte” a büntetést, de négy társunkat bitóra juttatták. - Megemlítené a nevüket? - Nagy József húsipari munkás, Szabó Lajos gépmunkás, Ivicz György villanyszere­lő és Bárány János szerszámkészítő munkás. Valamennyien 23 és 28 év közöttiek voltak, hittek egy megreformálható munkásszocia­lizmusban, s mind a négyen elszántan részt vettek a fegyveres harcokban.­­ Jeltelen sírjaikat a 301-es parcellában találták meg. - Igen, egy sorban, egymás közelében te­mették el őket. - Amikor 1963-ban az amnesztiával ki­szabadult, lelkiismereti kötelességének tar­totta, hogy minden évben megemlékezzen ki­végzésük évfordulójáról. Hol szűkebb, hol nagyobb körben tehette ezt Előfordult, hogy illegális történészkonferenciát tartottak 23-a emlékére, vagy tüntetéseken vettek részt, ki­vitte barátait, külföldi újságírókat az akkor még jeltelen sírokat magába foglaló 301-es parcellához. Mennyiben más ez az idei, hiva­talos nemzeti ünnep a koalícióban kormány­ra került párt képviselője számára? - Érzelmileg azok a régi megemlékezé­sek sokkal inkább közel álltak a szívemhez — mondja visszarévedve.­­ Akkor is, amikor Nagy József vagy a szintén hóhérkézre jut­tatott Gerlei József édesanyjával együtt el­üldöztek onnét a rendőrök, vagy amikor be­kísértek a rendőrfőkapitányságra. Mostanra­­rideggé vált, túl hivatalossá és sterillé ez az ünneplés. Bízom abban, hogy ’56 emléke ezt is kibírja, és majd elkövetkezik az az érze­lemmel is megtöltött és hivatalosan is elfo­gadott ünneplés, amely immáron helyénvaló lenne.­­Jelenleg, 60 esztendei ellenzékiség után tényleg kormánypárti lettem. Nem könnyű ezt sem lelkileg, sem kritikailag, sem gyakor­latilag megtanulni. A pártom alapításakor Szabó Miklós velünk egyetértve fogalmazta meg azt az elvi nyilatkozatot, amelyben nyíl­tan és keményen fölvállaltuk ’56-ot. Úgy gondolom, az SZDSZ-nek ez változatlanul karakterisztikus jele. Számunkra magától ér­tetődő, hogy megünnepeljük október 23-át, június 16-át. Ugyancsak egyértelmű volt, hogy az ellenzéki kerekasztal-tárgyalások után, amelyekben oroszlánszerepet vállalt az SZDSZ, éppen október 23-án kiáltottuk ki, közösen a hatalom akkori uraival a Köztár­saságot. Ez stigmatizálja a Magyar Köztár­saságot. Ennek a köztársaságnak szimboliku­san és valójában is vissza kell nyúlnia, vissza kell eresztenie gyökereit a valós ’56-hoz. Mert nem kerülhető meg 1956. Még mindig igen komolyak a tartozások a szabadságküz­delem örökségével szemben. Hiszen évtize­deken keresztül gyalázták a forradalmat, ha­zudtak és tényeket tagadtak el... - Ezek a torzítások sajnálatos módon óhatatlanul is megkövesedtek az emberek tu­datában. - Utána aztán jött egy más irányú hullám, és az emberek egy része apatikussá és inge­rültté vált 1956-tal kapcsolatban. Ráadásul, pestiesen szólva, rálapátolt erre a lelki képlet­re néhány tucat vagy egy-két száz rajongó szerencsétlen ’56-os, akik magukról meg­feledkezve az utcákon többnyire jobboldali vagy szélsőjobboldali nemtelen uszításoknak engedve hőbörögtek. Azok, akik nyitottak voltak ’56 irányában, nem láthatták azt a több tízezer ’56-ost, akik viszont végezték a dol­­gukatt, élték az életüket, s igyekeztek tisztes­séggel eredményeket elérni. E utóbbiaknak kellene végre érvényesíteni a szavukat, s visszanyúlni ’56 valódi értékeihez, hogy an­nak szellemi és politikai öröksége minden torzítás nélkül jelenjék meg a magyar társa­dalom, különösen a fiatal nemzedék előtt. - Mennyiben viszonyul másként a mosta­ni ünnephez a mai SZDSZ? Egyáltalán: mennyire fontos a párt számára 1956? - Talán túl sokat akarok, de nem vagyok megelégedve azzal, ahogy az SZDSZ 1956- tal foglalkozik. Ennek ellenére vallom, hogy alapvetően az SZDSZ lényegéhez tartozik 1956 szellemisége, a szabadság, a közösségi tudat eszmeisége. Nem véletlen, hogy a ’80- as évek legelején egymásra talált a két ellen­zéki vonulat, a demokratikus ellenzék és az ’56-os mozgalom. Azt hiszem, ennek megha­tározónak kell lennie a jelenben is. Jóllehet kevesebb az ilyen irányú megnyilvánulás, de szeretnénk, ha a történelmi kutatások, feltárá­sok nagyobb intenzitással történnének, ha több fiatal kutatót ragadnának magukkal. Szeretnénk, ha a publicisztika, a sajtó is töb­bet foglalkozna ’56 tárgyilagos értékelésével és valódi erényeivel, hogy ezáltal a közvéle­mény is többet tudjon meg róla.­­ Nem érzi, hogy túlságosan magára ma­radt az SZDSZ-ben? Arra gondolok, hiá­nyoznak már a képviselőcsoportból ’56-os el­kötelezettségű társai: Király Béla, Vásárhe­lyi Miklós, Darvas Iván... - Sajnálatos dolog az idő múlása. Vásár­helyi Miklós vagy Király Béla továbbra is szív­­vel-lélekkel ’56-os, de sok feladatuk van, fá­radtak, s korukra való tekintettel már nem vál­lalták a képviselőséget. De amit említ, nem­csak az SZDSZ-re vonatkozik, hanem az egész parlamentre: a háromszáznyolcvanvalahány képviselő között bizony magamra maradtam. Szabó Iván még a másik ’56-os, aki viszont nem ült börtönben. De ő is nemzetőr volt - Méghozzá a Műegyetemen. - Igen, együtt voltunk nemzetőrök. Ta­valy az október 22-ei műegyetemi megemlé­kezésen közösen idéztük fel a színpadon a 37 esztendővel korábban történteket. Igencsak belelkesedtünk, s ott kettőnk között feltámadt az egykori szellem, függetlenül attól, hogy ő miniszter volt, én pedig ellenzéki képviselő. - Az országban is visszatérhet valamikor ez a szellem, a nagy szakadékok, politikai út­vesztők után? - Vissza kell hogy jöjjön. Ez olyan, mint a kék madár: egyszer már a kezünkben tartot­tuk, s azóta észtvesztve, megbabonázva szala­dunk utána, hogy újra megleljük. De a mai eszemmel belátom, hogy a csillagok olyan együttállása, mint amilyen ’56-ban volt, egy nemzet, egy közösség életében 50 vagy 100 évenként jöhet létre. - Törvényszerű-e, hogy reánk köszönt még egyszer? - Kisebb együttállásoknak kell lenniük. Vannak olyan kérdések, amikor a legtöbb jó­zanul gondolkodó magyar embernek ugyanazt kell gondolnia, egyet kell értenie, s nem sza­bad, hogy az előítéletek, az elfogultságok, a párttagoltságok jóvátehetetlenül szétválassza­nak bennünket Sajnos az elmúlt négy eszten­dő legszomorúbb tapasztalata, hogy a nagy tö­megű neofiták beáramlásával lövészárkok és frontok alakultak ki. Holott egyszerűen barát­ságos futballmérkőzésnek kellene tekinteni a politikai csatározásokat, valós érdekek tisztes­séges ütköztetését kellene megvalósítani vég­re. Úgy gondolom, '56 ebben is példa lehet számunkra. Akkor hallatlan mértékű aktivitás szabadult föl a társadalomban, amely koráb­ban testi-szellemi kalodában vergődött, min­den akaratát és mozgékonyságát elnyomták. Ám hirtelen robbanásszerűen kezdett el mű­ködni, s alakítota meg a szervezeteit. Ma is ta­golatlan a magyar társadalom, szükség lenne az emberek aktivitására. A közösségi érzés, a közösségalkotási készség, a szolidaritás nap­jainkig hiányzik a honi közéletből. Ezeket tar­tom a legfontosabbaknak. Ahogy Göncz Árpád is mondta: annyi '56 van, ahányan vagyunk. Mindenki számára mást jelent, de mégis, eb­ben a sok-sok ’56-ban vannak közös vonások. Ezt kell megtalálni, hogy megbéküljön végre önmagával a megosztott magyar társadalom a nemzeti függetlenség és a polgári szabadság ötvenhatos lobogója alatt. Az oldalt írta: Kurcz Bélát Magyar Nemzet 13

Next