Magyar Nemzet, 1995. március (58. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-22 / 68. szám

I SZERDA, 1995. március 22. Kultúra Ma$ar Nemzet 13 A kiadók nem kapták meg az ígért hiteleket Szeptemberben tankönyvhiány? Rendkívüli sajtótájékozta­tót hívott össze kedd délutánra a budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumba a hatvannégy ki­adót tömörítő Tankönyves Vál­lalkozók Kamarája, hogy jelez­ze: veszélybe került a szeptem­beri tankönyvellátás. Mint Kol­ler Lászlóné, a kamara vezetője elmondta, ennek kizárólag az az oka, hogy hiába tudatták múlt év júliusában a művelődé­si tárcával, hogy mekkora a ki­adók garanciális hiteligénye, az állami garanciára vonatkozó kormányhatározat csak január végén született meg. A kiadók február 10-én megnevezték, mely pénzintézetektől kívánják a hitelt felvenni. A Pénzügymi­nisztérium március 20-ig nem lépett az ügyben, á hitelszerző­dések aláírása nem történt meg. A késedelem már eddig is több­száz milliós veszteséget jelen­tett a kiadóknak, ugyanis az egyes papírféleségek ára száz­ötven százalékkal emelkedett január óta, és áprilisban további papírár-emelkedések várhatók. Torlódnak a nyomdai munkák is, így szeptemberre nem ké­szülhetnek el az új tankönyvek. Ábrahám István, a Nemzeti Tankönyvkiadó igazgatója le­szögezte: a tankönyvkiadók nemcsak profitorientált cégek, hanem közellátási feladatokat is végeznek. Az utóbbi két év­ben még volt reális esély arra, hogy szabad tankönyvpiac ala­kuljon ki, mára ez veszélybe került Az igazgató hang­súlyozta, amikor a kiadók hitelt kémek, akkor azt kereskedelmi kamatra kérik. A Nemzeti Tan­könyvkiadó azért került rop­pant kényelmetlen helyzetbe az idén, meit a hitelre számítva időben megrendelte a tanköny­veket, ám január óta nem tud fizetni a nyomdáknak. Váltót bocsátottak ki, ami napokon belül lejár. A jelenlévő kiadóvezetők kijelentették: a Tankönyves Vállalkozók Kamarája és az érintett minisztériumok között nem az együttműködési szán­dékban van a hiba. Az a gond, hogy nincs meg az együttműkö­dés szabályozásának a törvényi háttere. A jogszabályok többsé­ge az állami monopóliumként működő tankönyvgyártás ide­jén keletkezett, ezért a mai hely­zetre nem alkalmazható. Ez el­bizonytalanítja a döntéshozó­kat, és minden apró részered­ményre hónapokat kell várni. Annak érdekében, hogy a kiadók önhibájukon kívül ne kerüljenek lehetetlen helyzet­be, tudniuk kell legalább egy évvel a tankönyvek megjelené­se előtt, hogy milyen feltéte­lekkel számoljanak. Mindez a jövő, de idén még aggódnunk kell, mert ha napo­kon belül nem kapják meg a ki­adók a hiteleket, szeptember­ben a tankönyvek többsége hi­ányozni fog az iskolákból. (osztovits) A Kopácsi-film margójára A minap részt vehettem - a Történelmi Film Alapítvány meghívott vendégeként - a Szindbád moziban Paulus Ala­josnak Kopácsi Sándorról ké­szített' Számonkérés című do­kumentumfilmje bemutatóján. A történész számára ez a film számos olyan különleges érté­ket és tanulságot hordoz, ami - véleményem szerint — e műfaj iránt érdeklődő olvasóközön­ség elé kívánkozik. Budapest 1956-os rendőrfő­kapitányának sorsa különben is szervesen beleillik az 1956-os magyar forradalom és szabad­ságharc történetébe. Ha még eh­hez hozzátesszük, hogy írói te­hetséggel megáldott Judit leánya tízéves korától vezetett naplójá­nak, majd visszaemlékezésének köszönhető e család sorsának és az ’56-os eseményeknek a való­sághű megörökítése, akkor nem csoda, ha a filmbemutató közön­sége oly nagy elismeréssel fo­gadta a szakma egyik kitűnősé­gének, Paulus Alajosnak a mun­káját. A mű alapjául Kopácsi Ju­dit A hősök nem sírnak című könyve szolgált, amit a szerző két nyelven írt. Az angol nyelvű kiadást követően magyarul először Chicagóban jelent meg folytatásokban Mózsi Ferenc Szivárvány című magazinjában, míg végre Magyarországon Me­zei András jóvoltából a Budapest City Könyvkiadó publikálta 1992-ben. A napló alapul szolgált a rendezőnek arra, hogy kiemel­jen és megjelenítsen olyan epi­zódokat, amelyek a filmhíradók révén rendelkezésre álltak. Kép­zeljük el például milyen hatást gyakorolt a tizenegy éves Kopá­csi Juditra az a szörnyű élmény, amelyet 1957. április 6-án egy börtönlátogatás során így örökí­tett meg naplójában: „Ma a sor elejép egy asszonytól nem fo­gadták el a tisztasági csomagot, csak a piszkosat adták ki neki: a tizenkét éves fia véres ruháit. A gyereket kivégezték, mert orosz tankol robbantott fel benzines üveggel. Az asszony előbb elá­jult, aztán amikor magához tért, megátkozta a fia gyilkosait.” A film magyarországi kro­nológiája 1965 végén zárul le, amikor a húszéves Kopácsi Ju­dit elbúcsúzik családjától, va­lamint szerelmétől, és felszáll a repülőgépre, hogy Kanadába utazzon. A Számonkérés már nem szólhat az életút kanadai szakaszáról, legfeljebb csak pillanatokat villanthat fel erről a más világról és - epilógus­ként - a hazalátogatást mutat­hatja be. Paulus Alajos filmje abban különbözik a dokumentumfil­mektől, hogy nem a főhőst be­szélteti, hanem a leányának naplója és visszaemlékezés­kötete alapján érzékelteti azt a történelmi levegőt, amely a Kopácsi-családot 1956-ban és azt követően érintette. Ezért is jó ötletnek kell tekintenünk, hogy Kopácsi Judit naplójának részleteit a filmben a Kós Ká­roly gimnázium jól kiváloga­tott diákcsapata jeleníti meg, így adva a nézők tudtára: ho­gyan látta és érezte a kis Kopá­csi Judit a történelmet - apja tragikus sorsán keresztül. Víg Károly Hollóháza is készül a millecentenáriumra A Hollóházi Porcelángyár újdonságai közé tartozik az angyalka-kisplasztika sorozat és a Party set étkészlet is Weber Lajos felvétele Porcelánból túlkínálat mu­tatkozik a világpiacon, az el­múlt két évben sorra zárták be a nyugat-európai gyárakat. Ilyen körülmények között jó eredménynek számít, hogy a Hollóházi Porcelángyár az el­múlt évben megduplázta ex­portbevételeit, és arra törek­szik, hogy ezt a teljesítményt ebben az évben is megismétel­je - hangzott el a vállalat keddi sajtótájékoztatóján Budapes­ten, a MÍTOSZ székházában. A Hollóházi Porcelángyár termékeinek egynegyedét kül­földön értékesíti, a Bahama-szi- getektől Paraguayig a világ húsz országával kereskedik. A legtöbb terméket Olaszország­ban adják el, de egyre fontosabb piacnak tekintik az USA-t is, ahol az elmúlt évben huszonhat terméket, hét új dekorcsaládot hoztak forgalomba. Úgy tartják, mivel márkanevük külföldön kevéssé ismert, termékeiket nem a jól csengő név, hanem a vonzó kivitel miatt keresik. A magyarországi vásárlókat első­sorban az alacsonyan tartott árakkal és az egyre bővülő kíná­lattal igyekeznek megnyerni. Elhangzott, hogy elsősorban a hétköznapi terítéshez használ­ható étkészlet-kínálatot bővítik. A napokban két új termékcsalá­dot is forgalomba hoznak. A gyár vezetői büszkék ar­ra, hogy a január végén meg­rendezett Országos Gasztronó­miai Kiállítás első három he­lyezettje az ő termékeiket hasz­nálta a terítési versenyben. Hí­rül adták továbbá, hogy április 1-jén újra megnyílik a Holló­házi Porcelángyár múzeuma. A millecentenárium közelgő év­fordulójára azzal bízták meg a gyár iparművészeit, hogy ter­vezzenek az ünnepségsorozat­hoz kapcsolódó, kereskede­lemben is forgalmazható por­celántárgyakat. Iparművészek meghívásos pályázat útján kap­csolódhatnak a munkába. L. O. Bach, elmélyülteti hallgatva A zeneművészet zsenije volt HÁROMSZÁZTÍZ ÉVE, 1685. március 21-én született az emberiség egyik legna­gyobb muzsikusa, a zeneművé­szet költőóriása, Johann Sebas­tian Bach. Minden bizonnyal édesapjának, Johann Ambrosi­us Bachnak köszönhető, hogy a gyermek, Sebastian olyan csa­ládi környezetben nevelkedett, amelyet átitatott a muzsika sze- retete. Noha a komponista gyermekéveiről kevés adat ma­radt ránk, mégis valószínű, hogy a család pusztán szórako­zásból is számos alkalommal zenélt együtt; zeneszegény környezetből ugyanis aligha nőhetett volna ki olyan egyéni­ség, mint ő. A zenetudomány számos szempontból próbált már kö­zelíteni Bach művészetéhez. Életrajzi, elemző, esztétikai munkák sorozatait lehetne itt említenünk, Bach zeneművei­nek őserejét azonban senki sem vitatja. Muzsikáját ugyanis olyan természetes ösztönösség jellemzi, amely bámulatos módon tör elő min­den kompozíciójából. Hall­gassuk a Brandenburgi verse­nyeket, játsszunk a Wohltem­periertes Klavier prelúdiuma­iból, vegyük kézbe a Máté passió kottáját, szólaljon meg egy templom orgonája, min­den esetben, minden hangsze­ren titokzatos lelki erőt sugá­roz zenéje. A bámulatos tehet­ség, aki elől a kor hivalkodó virtuózai, megmérettetés ese­tén fejvesztve menekültek, meghatóan alázatos szolgálat­ra, a tanításra és a kántorko­dásra ajánlja életét. A mély, családi gyökerekből fakadó tiszta hit és vallásosság legin­kább egyházi kantátáiban fe­jeződik ki, azokban az éne­kes-hangszeres templomi mű­vekben, amelyekből minden vasárnapra újat írt és tanított be. Ide sorolhatjuk orgonamű­veit is, a virtuóz és fenséges dór-toccátát, az Esz-dúr pre­lúdium és fugát, vagy az orgo­nára írt Concertókat. A fiatal zenész 1703-ban nyerte el első hivatalos állását Amstadtban, majd 1708-tól Weimarban teljesített szolgá­latot. 1717-től Köthenben élt, itt írta zongora-, zenekari és kamaraműveinek nagy részét. Mivel 1723-ban új, a zenét ke­vésbé kedvelő fejedelem ke­rült a trónra, Bach kénytelen volt eltávozni a városból, és * 1723 májusában, családjával Lipcsébe költözött. A lipcsei állásra kiírt pályázatot nem ki­sebb művekkel, mint a 22. kantátával és a János passió bemutatásával nyerte el. A Lipcsében keletkezett művek sorozata: a templomi és világi kantáták hatalmas sora, a Máté passió, a H-moll mise, a Clavi- erübung füzetei, a Wohltempe­riertes Klavier II. kötete, a Musikalisches Opfer és a Kunst der Fuge valóban hatal­mas mérföldkövei Bach alko­tómunkájának. IGEN SZIGORÚ korlá­tok között mozoghatott azon­ban Lipcsében; a polgármes­ter jóváhagyása nélkül nem hagyhatta el a várost, és alá kellett írnia, hogy a gyerme­keket nemcsak énekre, hanem hangszeres játékra is tanítja, hogy majd a zenekari kívánal­maknak is meg tudjanak felel­ni. Hivatalához tartozott to­vábbá, hogy a temetéseken az iskolai kórust irányítsa és kí­sérje, s csak ritkán kapott en­gedélyt, hogy munkájában idősebb, képzett diákok he­lyettesítsék. Képzeljük el, mi­csoda hitet, kitartást és mun­kabírást követelt, temetésről temetésre járva, vasárnapi kantátájával a fejében minden várakozásnak a legmagasabb fokon eleget tenni! A lipcsei bemutatkozáson elhangzott János passiót egy évvel később, 1729. április 15- én a másik passiózene, a Máté által megfogalmazott szenve­déstörténet megzenésítése kö­veti. Etek után számos világi kantáta, a zongorapartiták so­rozata jelzi nagy iramú munká­ját. 1742-ben megítja a Gold­berg variációkat, majd 1744- ben befejezi a Wohltemperier­tes Klavier II. kötetét. Mindkét mű a zongorairodalom alapkö­vei közé tartozik, nélkülük sem virtuóz technika, sem ma­gasrendű zenei kifejezés nem képzelhető el. Hátralevő rövid életét olyan két különlegés al­kotás jellemzi, mint az 1747-es Musikalisches Opfer, vagy Bach „hattyúdala”, az 1749- ben elkezdett A fuga művészete című. Komponálását erősen befolyásolta rohamosan gyen­gülő látása, betegsége. 1750. július 28-án bekövetkezett ha­láláig azonban fáradhatatlanul dolgozik nagyszabású művén, amelynek B-A-C-H motívuma a szerző utolsó „aláírását” je­lenti. Gevaert, a brüsszeli kon­zervatórium igazgatója így foglalja össze munkásságát: „A Tamás-templom kántorá­nak muzsikáját leginkább az evangéliummal hasonlíthat­nák össze; az evangélisták ugyanis sok mindenben elté­rően fogalmaznak, mégis az »evangéliumot« nyújtják ne­künk; ha keressük, meg is ta­lálhatjuk, sőt másoknak is to­vábbadhatjuk. így van ez Bach műveivel is; minden egyedül azon múlik, hogy ze­néjében magát a szerzőt és ne saját magunkat kutassuk: így nemcsak művészi, hanem lelki és szellemi értelemben is ér­tékeset adunk át az emberek­nek: ez az igazi Bach-muzsi- ka, még ha sokszor különbö­zőképpen cseng is." NEM A TÖKÉLETES­SÉG, hanem az előadás lelke határozza meg tehát zenéjé­nek lényegét. Mendelssohn, Schelble és Mosewius, aki a passiókat és kantátákat újból életre keltette, nem azért járt sikerrel, mert mindhárman szakmailag kiváló muzsiku­sok voltak, hanem azért, mert értették és közvetíteni is tud­ták Bach muzsikájának kime­ríthetetlen szellemiségét és mély emberközeliségét. „Csak az képes Bachot he­lyesen hallgatni” — úja mu­zsikájának kiváló ismerője és előadója, Albert Schweitzer -, aki bele tud mélyedni Bach gazdag érzelemvilágába, aki vele él és gondolkodik, s aki vállalja szerénységét és egy­szerűségét is." Bősze Ad ám Ki hogy manipulál? Rég nem történt minálunk ilyen csoda: televíziós műsorról (és nem televíziós bot­rányról, közleményről, balfogásról) be­széltek az emberek útón-útfélen az adás másnapján. Az igazi Mao című ötvenperces magyar film keltette e „csodát”, Siklósi Szilveszternek, Filip Baliának és Huckaby Margitnak a huszonhatodik filmszemlén szereplő munkája. Az igazi Mao Ez az ügyes munka - műfaját tekintve: áldokumentumfilm — „palira veszi” a kö­zönségét. Úgy csinál, mintha amerikai do­kumentum-összeállítás peregne a szemünk előtt a kínai „nagyúr”, Mao elvtárs valódi, épp most és általuk kinyomozott történeté­ről; majd pedig, miután a remek közremű­ködőkkel, trükkökkel „hitelesített” blöff befejeződik, öntesztelésre szólítják fel a nézőket. Az igazi Mao. készítői szerint ugyanis manipulálhatóságunk azzal mér­hető, hogy munkájuk első, második, vagy harmadik harmadánál ébredünk-e rá, hogy „hülyét csináltak" belőlünk. Ezért, és nem szakmai érdemeiért lett beszédtéma az adás másnapján Az igazi Mao. Ki-ki azt bi­zonygatta ismerősnek, ismeretlennek, hogy ő mennyire (nem) átverhető. Mulat­ságos és tanulságos volt látni s hallani met­róban, villamoson, munkahelyen, sorbán- állás közben, miként tiltakozik az ifjú s a középifjú nézősereg önnön befolyásolható­ságának még a gyanúja ellen is; és miként ismerik el az idősebbek: ők bizony hitelt adnak minden közlésnek, ami a képernyő­ről jön! Az ötvenperces filmet követő stúdióbe­szélgetésről azonban kukkot se ejtett senki se. Föltehetőleg azért nem, mert meg se nézték az emberek. Pedig Az igazi Mao igazi veszedelmeit ez a neves személyisé­gek közreműködésével elkészített utóhang hordozta. A Wisinger István lágyan sugal- latos kérdéseivel irányított diskurzus ugyanis azt igyekezett elfogadtatni Siklósi Szilveszterék munkájának a példatárával, hogy a mozgóképvilágnak a dokumentatív része manipulálhatja az embereket igazán, a non fiction. Bezzeg a fikció! Az nem be­folyásolja károsan az ismereteket, a meggyőződéseket, mert a közönség eleve tudja, hogy mesét kap, nem igazságot. Aki­nek persze volt ereje s kedve e késő este sugárzott csalafintaság után végiggondol­ni Az igazi Mao e sajátos (hogy ne mond­juk: manipulatfv) kiegészítését, persze, la­zán „kontrázhatott”. Például azzal, hogy a magyar filmesek az amerikai ~ és nem a hazai dokumentumfilmes módszereket használták fel, hogy megtévesszék közön­ségüket. Az itthoni dokumentumfilmesek - már akik megérdemlik e titulust - a való­ság feltárására vállalkoztak munkáikkal, s nem a játékos vagy politikailag megfontolt meghamisítására. Jussuk éveken, évtizede­ken át a tiltás, az elhallgatás volt; igaz, ugyanezek az alkotók lettek azután a leg­népszerűbbek a rendszerváltozás előtt, közben és után. Kiderült ugyanis, hogy ál­dozatos munkájuk mentette meg az utókor számára a múltat olyannak, amilyen való­jában volt. Éppen elég baj, hogy ezekre az elszánt emberekre megint rossz idők jár- nak, munkájuk folytatásához nincs pénz, filmjeik bemutatására nincs alkalmas fó­rum. Ha a Magyar Televízió megint bezá­rul előttük, ahogyan a hetvenes, a nyolcva­nas években (márpedig a filmfőigazgató Wisinger István által terelgetett beszélge­tés után okkal aggódhatunk emiatt) egyes- egyedül a Duna tévében bízhatunk: ott ta­lán még megpillanthatjuk, milyen a hiteles magyar valóság. A tegnapi, a tegnapelőtti, a mai. Túlvilági beszóló A Duna-tévé ugyanis megalakulása óta megkülönböztetett figyelmet szentel a do­kumentumfilmeknek. Elszánt következe­tességgel tűzi műsorra őket, méghozzá vi­szonylag elfogadható adásidőben, hogy a legnagyobb nézőközönséghez eljuthassa­nak ezek a munkák. így került a képernyő­re a Gulyás testvérpár 1992-es filmje is, a Túlvilági beszélő, amely Tollas Tibor költőt és lapszerkesztőt mutatta be, méghozzá olyan alaposan, ahogyan - idehaza - soha nem szólt még róla senki. A kalandos és drámai ifjúságú Tollas Tibor - mint annyi más kor- és rabtársa - a Rákosi-rendszer börtöneiben érett költővé. Verseiket lele­ményes módon rögzítették e „füveskerti” poéták (Tollas Tibor mellett Kárpáti Ka­mii, Tóth Bálint, az 56-ban mártírhalált halt Gérecz Attila, a szabadulása után is sanya­rú sorsú Béri Géza meg a többiek), hogy az­után még kalandosabban mentsék meg azo­kat az olvasóknak. Börtönantológiájukat Nyugat-Európa és Amerika előbb ismerte, mint az itthoni közönség, és bármily hihe­tetlen, Tollas Tiborék elfogadtatása a hazai irodalmi köztudattal mind a mai napig nem történt meg. A Gulyás testvérpár a maga részletező dokumentarizmusával ezen a méltatlan helyzeten igyekezett segíteni, amikor németországi otthonában és első magyarországi útjai alkalmával megörökí­tette Tollas Tibort a barátaival egyetemben. Majd két órás filmjük nem moziba, hanem televízióba való, irodalmi s történelmi tudá­sunk fehér foltjait eltüntető, fontos alkotás. Játékfilmet is forgathattak volna helyette, nem vitás. Csak az a kérdés, belefért vol- na-e egy játékfilmbe az a sok szörnyűség és szépség, amit Tollas Tibor és nemzedéktár­sai végigéltek e vad században? És, ha bele is fért volna, vajon ki adott volna hitelt min­dennek? Nem tartaná a mai meg a holnapi s a holnaputáni tizenévesek csapata Az igazi Maónál is hihetetlenebbnek mindazt, amit e meggyötört nemzedék végigélt? A lépcső Manipulálni a nagyközönséget, persze, nemcsak a tények elhallgatásával, meg­kérdőjelezésével lehet, de azzal is, ha nagy­vonalúan megfeledkezünk róluk. Szeren­csére a magyar dokumentumfilm-művé- szet színe-virága - bármi történik is oda- fönt a nagypolitikában, és idelent a szak­mai, a pénzügyi és a sajtócsatákban - nem és nem hajlandó felülemelkedni a ténye­ken. Gyarmathy Lívia a legkevésbé. Külö­nös érzékenységgel fedezi fel az életnek azon darabjait, amelyek mindnyájunk megismerésére érdemesek. Valószínűleg így fedezte fel a harmincvalahány éves asztalost, Rostás Árpádot is, A lépcső című díjnyertes film központi alakját, aki meg­szállottja a mesterségének, a munkának, aki alkotni szeremé, mindenáron. Ezért vál­lalkozni is hajlandó, noha cudar világunk­ban még a képzett és dörzsölt jogászokon, közgazdákon is kifognak a sokféleképpen értelmezhető törvények, szabályok, fifikák. Kifogtak e végtelen rokonszenves, önerejé­ből érvényesülő fiatalemberen is. (Más kér­dés, hogy miként segédkeztek ebben a, jó­lelkű” hivatalnokok...) A vállalt munkát nem fejezhette be, pénzt az elvégzettekért nem kapott. Kifosztva, szegényen keresi a mindennapi betevő falatot szükség lakásban élő, nagy családja számára... Gyarmathy Lívia körültekintően, tár­gyilagosanjárta körül segítőtársaival (Bog­nár Endre, Varjasi Tibor, Szécsy Attila, Atinay György) azt a történetet, amelyről az ép erkölcsű ember csak egyféleképpen nyilatkozhat: rokonszenvét a póruljárt fia­talembernek, Rostás Árpádnak adomá­nyozva. A rendezőnő nem oszt igazságot, nem zár le, nem mutat irányt, nem manipu­lál semmiképp. Csak ábrázol. És, aligha­nem ez a legtöbb, amit dokumentumfilmes - ha tiszteli publikumát - adhat... Lőcsei Gabriella

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék