Magyar Nemzet, 1995. március (58. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-22 / 68. szám
I SZERDA, 1995. március 22. Kultúra A kiadók nem kapták meg az ígért hiteleket Szeptemberben tankönyvhiány? Rendkívüli sajtótájékoztatót hívott össze kedd délutánra a budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumba a hatvannégy kiadót tömörítő Tankönyves Vállalkozók Kamarája, hogy jelezze: veszélybe került a szeptemberi tankönyvellátás. Mint Koller Lászlóné, a kamara vezetője elmondta, ennek kizárólag az az oka, hogy hiába tudatták múlt év júliusában a művelődési tárcával, hogy mekkora a kiadók garanciális hiteligénye, az állami garanciára vonatkozó kormányhatározat csak január végén született meg. A kiadók február 10-én megnevezték, mely pénzintézetektől kívánják a hitelt felvenni. A Pénzügyminisztérium március 20-ig nem lépett az ügyben, a hitelszerződések aláírása nem történt meg. A késedelem már eddig is többszáz milliós veszteséget jelentett a kiadóknak, ugyanis az egyes papírféleségek ára százötven százalékkal emelkedett január óta, és áprilisban további papírár-emelkedések várhatók. Torlódnak a nyomdai munkák is, így szeptemberre nem készülhetnek el az új tankönyvek. Ábrahám István, a Nemzeti Tankönyvkiadó igazgatója leszögezte: a tankönyvkiadók nemcsak profitorientált cégek, hanem közellátási feladatokat is végeznek. Az utóbbi két évben még volt reális esély arra, hogy szabad tankönyvpiac alakuljon ki, mára ez veszélybe került Az igazgató hangsúlyozta, amikor a kiadók hitelt kérnek, akkor azt kereskedelmi kamatra kérik. A Nemzeti Tankönyvkiadó azért került roppant kényelmetlen helyzetbe az idén, mert a hitelre számítva időben megrendelte a tankönyveket, ám január óta nem tud fizetni a nyomdáknak. Váltót bocsátottak ki, ami napokon belül lejár. A jelenlévő kiadóvezetők kijelentették: a Tankönyves Vállalkozók Kamarája és az érintett minisztériumok között nem az együttműködési szándékban van a hiba. Az a gond, hogy nincs meg az együttműködés szabályozásának a törvényi háttere. A jogszabályok többsége az állami monopóliumként működő tankönyvgyártás idején keletkezett, ezért a mai helyzetre nem alkalmazható. Ez elbizonytalanítja a döntéshozókat, és minden apró részeredményre hónapokat kell várni. Annak érdekében, hogy a kiadók önhibájukon kívül ne kerüljenek lehetetlen helyzetbe, tudniuk kell legalább egy évvel a tankönyvek megjelenése előtt, hogy milyen feltételekkel számoljanak. Mindez a jövő, de idén még aggódnunk kell, mert ha napokon belül nem kapják meg a kiadók a hiteleket, szeptemberben a tankönyvek többsége hiányozni fog az iskolákból. (osztovits) A Kopácsi-film margójára A minap részt vehettem - a Történelmi Film Alapítvány meghívott vendégeként - a Szindbád moziban Paulus Alajosnak Kopácsi Sándorról készített Számonkérés című dokumentumfilmje bemutatóján. A történész számára ez a film számos olyan különleges értéket és tanulságot hordoz, ami - véleményem szerint — e műfaj iránt érdeklődő olvasóközönség elé kívánkozik. Budapest 1956-os rendőrfőkapitányának sorsa különben is szervesen beleillik az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történetébe. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy írói tehetséggel megáldott Judit leánya tízéves korától vezetett naplójának, majd visszaemlékezésének köszönhető e család sorsának és az ’56-os eseményeknek a valósághű megörökítése, akkor nem csoda, ha a filmbemutató közönsége oly nagy elismeréssel fogadta a szakma egyik kitűnőségének, Paulus Alajosnak a munkáját. A mű alapjául Kopácsi Judit A hősök nem sírnak című könyve szolgált, amit a szerző két nyelven írt. Az angol nyelvű kiadást követően magyarul először Chicagóban jelent meg folytatásokban Mózsi Ferenc Szivárvány című magazinjában, míg végre Magyarországon Mezei András jóvoltából a Budapest City Könyvkiadó publikálta 1992-ben. A napló alapul szolgált a rendezőnek arra, hogy kiemeljen és megjelenítsen olyan epizódokat, amelyek a filmhíradók révén rendelkezésre álltak. Képzeljük el például milyen hatást gyakorolt a tizenegy éves Kopácsi Juditra az a szörnyű élmény, amelyet 1957. április 6-án egy börtönlátogatás során így örökített meg naplójában: „Ma a sor elején egy asszonytól nem fogadták el a tisztasági csomagot, csak a piszkosat adták ki neki: a tizenkét éves fia véres ruháit. A gyereket kivégezték, mert orosz tankot robbantott fel benzines üveggel. Az asszony előbb elájult, aztán amikor magához tért, megátkozta a fia gyilkosait.” A film magyarországi kronológiája 1965 végén zárul le, amikor a húszéves Kopácsi Judit elbúcsúzik családjától, valamint szerelmétől, és felszáll a repülőgépre, hogy Kanadába utazzon. A Számonkérés már nem szólhat az életút kanadai szakaszáról, legfeljebb csak pillanatokat villanthat fel erről a más világról és - epilógusként - a hazalátogatást mutathatja be. Paulus Alajos filmje abban különbözik a dokumentumfilmektől, hogy nem a főhőst beszélteti, hanem a leányának naplója és visszaemlékezéskötete alapján érzékelteti azt a történelmi levegőt, amely a Kopácsi-családot 1956-ban és azt követően érintette. Ezért is jó ötletnek kell tekintenünk, hogy Kopácsi Judit naplójának részleteit a filmben a Kós Károly gimnázium jól kiválogatott diákcsapata jeleníti meg, így adva a nézők tudtára, hogyan látta és érezte a kis Kopácsi Judit a történelmet - apja tragikus sorsán keresztül. Víg Károly Hollóháza is készül a millecentenáriumra Porcelánból túlkínálat mutatkozik a világpiacon, az elmúlt két évben sorra zárták be a nyugat-európai gyárakat. Ilyen körülmények között jó eredménynek számít, hogy a Hollóházi Porcelángyár az elmúlt évben megduplázta exportbevételeit, és arra törekszik, hogy ezt a teljesítményt ebben az évben is megismételje - hangzott el a vállalat keddi sajtótájékoztatóján Budapesten, a MÍTOSZ székházában. A Hollóházi Porcelángyár termékeinek egynegyedét külföldön értékesíti, a Bahama-szigetektől Paraguayig a világ húsz országával kereskedik. A legtöbb terméket Olaszországban adják el, de egyre fontosabb piacnak tekintik az USA-t is, ahol az elmúlt évben huszonhat terméket, hét új dekorcsaládot hoztak forgalomba. Úgy tartják, mivel márkanevük külföldön kevéssé ismert, termékeiket nem a jól csengő név, hanem a vonzó kivitel miatt keresik. A magyarországi vásárlókat elsősorban az alacsonyan tartott árakkal és az egyre bővülő kínálattal igyekeznek megnyerni. Elhangzott, hogy elsősorban a hétköznapi terítéshez használható étkészlet-kínálatot bővítik. A napokban két új termékcsaládot is forgalomba hoznak. A gyár vezetői büszkék arra, hogy a január végén megrendezett Országos Gasztronómiai Kiállítás első három helyezettje az ő termékeiket használta a terítési versenyben. Hírül adták továbbá, hogy április 1-jén újra megnyílik a Hollóházi Porcelángyár múzeuma. A millecentenárium közelgő évfordulójára azzal bízták meg a gyár iparművészeit, hogy tervezzenek az ünnepségsorozathoz kapcsolódó, kereskedelemben is forgalmazható porcelántárgyakat. Iparművészek meghívásos pályázat útján kapcsolódhatnak a munkába. L. O. A Hollóházi Porcelángyár újdonságai közé tartozik az angyalka-kisplasztika sorozat és a Party setétkészlet is Weber Lajos felvétele Madar Nemzet 13 Bach, elmélyültei hallgatva A zeneművészet zsenije volt HÁROMSZÁZTÍZ ÉVE, 1685. március 21-én született az emberiség egyik legnagyobb muzsikusa, a zeneművészet költőóriása, Johann Sebastian Bach. Minden bizonnyal édesapjának, Johann Ambrosius Bachnak köszönhető, hogy a gyermek, Sebastian olyan családi környezetben nevelkedett, amelyet átitatott a muzsika szeretete. Noha a komponista gyermekéveiről kevés adat maradt ránk, mégis valószínű, hogy a család pusztán szórakozásból is számos alkalommal zenélt együtt; zeneszegény környezetből ugyanis aligha nőhetett volna ki olyan egyéniség, mint ő. A zenetudomány számos szempontból próbált már közelíteni Bach művészetéhez. Életrajzi, elemző, esztétikai munkák sorozatait lehetne itt említenünk, Bach zeneműveinek őserejét azonban senki sem vitatja. Muzsikáját ugyanis olyan természetes ösztönösség jellemzi, amely bámulatos módon tör elő minden kompozíciójából. Hallgassuk a Brandenburgi versenyeket, játsszunk a Wohltemperiertes Klavier prelúdiumaiból, vegyük kézbe a Máté passió kottáját, szólaljon meg egy templom orgonája, minden esetben, minden hangszeren titokzatos lelki erőt sugároz zenéje. A bámulatos tehetség, aki elől a kor hivalkodó virtuózai, megmérettetés esetén fejvesztve menekültek, meghatóan alázatos szolgálatra, a tanításra és a kántorkodásra ajánlja életét. A mély, családi gyökerekből fakadó tiszta hit és vallásosság leginkább egyházi kantátáiban fejeződik ki, azokban az énekes-hangszeres templomi művekben, amelyekből minden vasárnapra újat írt és tanított be. Ide sorolhatjuk orgonaműveit is, a virtuóz és fenséges dór-toccátát, az Esz-dúr prelúdium és fugát, vagy az orgonára írt Concertókat. A fiatal zenész 1703-ban nyerte el első hivatalos állását Amstadtban, majd 1708-tól Weimarban teljesített szolgálatot. 1717-től Köthenben élt, itt írta zongora-, zenekari és kamaraműveinek nagy részét. Mivel 1723-ban új, a zenét kevésbé kedvelő fejedelem került a trónra, Bach kénytelen volt eltávozni a városból, és 1723 májusában, családjával Lipcsébe költözött. A lipcsei állásra kiírt pályázatot nem kisebb művekkel, mint a 22. kantátával és a János passió bemutatásával nyerte el. A Lipcsében keletkezett művek sorozata: a templomi és világi kantáták hatalmas sora, a Máté passió, a H-moll mise, a Clavierübung füzetei, a Wohltemperiertes Klavier II. kötete, a Musikalisches Opfer és a Kunst der Fuge valóban hatalmas mérföldkövei Bach alkotómunkájának. IGEN SZIGORÚ korlátok között mozoghatott azonban Lipcsében; a polgármester jóváhagyása nélkül nem hagyhatta el a várost, és alá kellett írnia, hogy a gyermekeket nemcsak énekre, hanem hangszeres játékra is tanítja, hogy majd a zenekari kívánalmaknak is meg tudjanak felelni. Hivatalához tartozott továbbá, hogy a temetéseken az iskolai kórust irányítsa és kísérje, s csak ritkán kapott engedélyt, hogy munkájában idősebb, képzett diákok helyettesítsék. Képzeljük el, micsoda hitet, kitartást és munkabírást követelt, temetésről temetésre járva, vasárnapi kantátájával a fejében minden várakozásnak a legmagasabb fokon eleget tenni! A lipcsei bemutatkozáson elhangzott János passiót egy évvel később, 1729. április 15- én a másik passiózene, a Máté által megfogalmazott szenvedéstörténet megzenésítése követi. Ezek után számos világi kantáta, a zongorapartiták sorozata jelzi nagy iramú munkáját. 1742-ben megírja a Goldberg variációkat, majd 1744- ben befejezi a Wohltemperiertes Klavier II. kötetét. Mindkét mű a zongorairodalom alapkövei közé tartozik, nélkülük sem virtuóz technika, sem magasrendű zenei kifejezés nem képzelhető el. Hátralevő rövid életét olyan két különleges alkotás jellemzi, mint az 1747-es Musikalisches Opfer, vagy Bach „hattyúdala”, az 1749- ben elkezdett A fuga művészete című. Komponálását erősen befolyásolta rohamosan gyengülő látása, betegsége. 1750. július 28-án bekövetkezett haláláig azonban fáradhatatlanul dolgozik nagyszabású művén, amelynek B-A-C-H motívuma a szerző utolsó „aláírását” jelenti. Gevaert, a brüsszeli konzervatórium igazgatója így foglalja össze munkásságát: „A Tamás-templom kántorának muzsikáját leginkább az evangéliummal hasonlíthatnák össze; az evangélisták ugyanis sok mindenben eltérően fogalmaznak, mégis az »evangéliumot« nyújtják nekünk; ha keressük, meg is találhatjuk, sőt másoknak is továbbadhatjuk. Így van ez Bach műveivel is; minden egyedül azon múlik, hogy zenéjében magát a szerzőt és ne saját magunkat kutassuk, így nemcsak művészi, hanem lelki és szellemi értelemben is értékeset adunk át az embereknek: ez az igazi Bach-muzsika, még ha sokszor különbözőképpen cseng is." NEM A TÖKÉLETESSÉG, hanem az előadás lelke határozza meg tehát zenéjének lényegét. Mendelssohn, Scheible és Mosewius, aki a passiókat és kantátákat újból életre keltette, nem azért járt sikerrel, mert mindhárman szakmailag kiváló muzsikusok voltak, hanem azért, mert értették és közvetíteni is tudták Bach muzsikájának kimeríthetetlen szellemiségét és mély emberközeliségét. „Csak az képes Bachot helyesen hallgatni” — úja muzsikájának kiváló ismerője és előadója, Albert Schweitzer, aki bele tud mélyedni Bach gazdag érzelemvilágába, aki vele él és gondolkodik, s aki vállalja szerénységét és egyszerűségét is." Bősze Ádám Ki hogy manipulál? Rég nem történt minálunk ilyen csoda: televíziós műsorról (és nem televíziós botrányról, közleményről, balfogásról) beszéltek az emberek úton-útfélen az adás másnapján. Az igazi Mao című ötvenperces magyar film keltette e „csodát”, Siklósi Szilveszternek, Filip Ballának és Huckaby Margitnak a huszonhatodik filmszemlén szereplő munkája. Az igazi Mao Ez az ügyes munka műfaját tekintve: áldokumentumfilm — „palira veszi” a közönségét. Úgy csinál, mintha amerikai dokumentum-összeállítás peregne a szemünk előtt a kínai „nagyúr”, Mao elvtárs valódi, épp most és általuk kinyomozott történetéről, majd pedig, miután a remek közreműködőkkel, trükkökkel „hitelesített” blöff befejeződik, öntesztelésre szólítják fel a nézőket. Az igazi Mao készítői szerint ugyanis manipulálhatóságunk azzal mérhető, hogy munkájuk első, második, vagy harmadik harmadánál ébredünk-e rá, hogy „hülyét csináltak" belőlünk. Ezért, és nem szakmai érdemeiért lett beszédtéma az adás másnapján Az igazi Mao. Ki-ki azt bizonygatta ismerősnek, ismeretlennek, hogy ő mennyire (nem) átverhető. Mulatságos és tanulságos volt látni s hallani metróban, villamoson, munkahelyen, sorbanállás közben, miként tiltakozik az ifjú s a középifjú nézősereg önnön befolyásolhatóságának még a gyanúja ellen is; és miként ismerik el az idősebbek, ők bizony hitelt adnak minden közlésnek, ami a képernyőről jön! Az ötvenperces filmet követő stúdióbeszélgetésről azonban kukkot se ejtett senki se. Föltehetőleg azért nem, mert meg se nézték az emberek. Pedig Az igazi Mao igazi veszedelmeit ez a neves személyiségek közreműködésével elkészített utóhang hordozta. A Wisinger István lágyan sugallatos kérdéseivel irányított diskurzus ugyanis azt igyekezett elfogadtatni Siklósi Szilveszterék munkájának a példatárával, hogy a mozgóképvilágnak a dokumentatív része manipulálhatja az embereket igazán, a non fiction. Bezzeg a fikció! Az nem befolyásolja károsan az ismereteket, a meggyőződéseket, mert a közönség eleve tudja, hogy mesét kap, nem igazságot. Akinek persze volt ereje s kedve e késő este sugárzott csalafintaság után végiggondolni Az igazi Mao e sajátos (hogy ne mondjuk: manipulatív) kiegészítését, persze, lazán „kontrázhatott”. Például azzal, hogy a magyar filmesek az amerikai , és nem a hazai dokumentumfilmes módszereket használták fel, hogy megtévesszék közönségüket. Az itthoni dokumentumfilmesek - már akik megérdemlik e titulust - a valóság feltárására vállalkoztak munkáikkal, s nem a játékos vagy politikailag megfontolt meghamisítására. Jussuk éveken, évtizedeken át a tiltás, az elhallgatás volt; igaz, ugyanezek az alkotók lettek azután a legnépszerűbbek a rendszerváltozás előtt, közben és után. Kiderült ugyanis, hogy áldozatos munkájuk mentette meg az utókor számára a múltat olyannak, amilyen valójában volt. Éppen elég baj, hogy ezekre az elszánt emberekre megint rossz idők járnak, munkájuk folytatásához nincs pénz, filmjeik bemutatására nincs alkalmas fórum. Ha a Magyar Televízió megint bezárul előttük, ahogyan a hetvenes, a nyolcvanas években (márpedig a filmfőigazgató Wisinger István által terelgetett beszélgetés után okkal aggódhatunk emiatt) egyesegyedül a Duna tévében bízhatunk: ott talán még megpillanthatjuk, milyen a hiteles magyar valóság. A tegnapi, a tegnapelőtti, a mai. Túlvilági beszóló A Duna-tévé ugyanis megalakulása óta megkülönböztetett figyelmet szentel a dokumentumfilmeknek. Elszánt következetességgel tűzi műsorra őket, méghozzá viszonylag elfogadható adásidőben, hogy a legnagyobb nézőközönséghez eljuthassanak ezek a munkák. Így került a képernyőre a Gulyás testvérpár 1992-es filmje is, a Túlvilági beszélő, amely Tollas Tibor költőt és lapszerkesztőt mutatta be, méghozzá olyan alaposan, ahogyan - idehaza - soha nem szólt még róla senki. A kalandos és drámai ifjúságú Tollas Tibor - mint annyi más kor- és rabtársa - a Rákosi-rendszer börtöneiben érett költővé. Verseiket leleményes módon rögzítették e „füveskerti” poéták (Tollas Tibor mellett Kárpáti Kamil, Tóth Bálint, az 56-ban mártírhalált halt Gérecz Attila, a szabadulása után is sanyarú sorsú Béri Géza meg a többiek), hogy azután még kalandosabban mentsék meg azokat az olvasóknak. Börtönantológiájukat Nyugat-Európa és Amerika előbb ismerte, mint az itthoni közönség, és bármily hihetetlen, Tollas Tiborék elfogadtatása a hazai irodalmi köztudattal mind a mai napig nem történt meg. A Gulyás testvérpár a maga részletező dokumentarizmusával ezen a méltatlan helyzeten igyekezett segíteni, amikor németországi otthonában és első magyarországi útjai alkalmával megörökítette Tollas Tibort a barátaival egyetemben. Majd két órás filmjük nem moziba, hanem televízióba való, irodalmi s történelmi tudásunk fehér foltjait eltüntető, fontos alkotás. Játékfilmet is forgathattak volna helyette, nem vitás. Csak az a kérdés, belefért volna-e egy játékfilmbe az a sok szörnyűség és szépség, amit Tollas Tibor és nemzedéktársai végigéltek e vad században? És, ha bele is fért volna, vajon ki adott volna hitelt mindennek? Nem tartaná a mai meg a holnapi s a holnaputáni tizenévesek csapata Az igazi Maónál is hihetetlenebbnek mindazt, amit e meggyötört nemzedék végigélt? A lépcső Manipulálni a nagyközönséget, persze, nemcsak a tények elhallgatásával, megkérdőjelezésével lehet, de azzal is, ha nagyvonalúan megfeledkezünk róluk. Szerencsére a magyar dokumentumfilm-művészet színe-virága - bármi történik is odafönt a nagypolitikában, és idelent a szakmai, a pénzügyi és a sajtócsatákban - nem és nem hajlandó felülemelkedni a tényeken. Gyarmathy Lívia a legkevésbé. Különös érzékenységgel fedezi fel az életnek azon darabjait, amelyek mindnyájunk megismerésére érdemesek. Valószínűleg így fedezte fel a harmincvalahány éves asztalost, Rostás Árpádot is, A lépcső című díjnyertes film központi alakját, aki megszállottja a mesterségének, a munkának, aki alkotni szeretné, mindenáron. Ezért vállalkozni is hajlandó, noha cudar világunkban még a képzett és dörzsölt jogászokon, közgazdákon is kifognak a sokféleképpen értelmezhető törvények, szabályok, fifikák. Kifogtak e végtelen rokonszenves, önerejéből érvényesülő fiatalemberen is. (Más kérdés, hogy miként segédkeztek ebben a„ jólelkű” hivatalnokok...) A vállalt munkát nem fejezhette be, pénzt az elvégzettekért nem kapott. Kifosztva, szegényen keresi a mindennapi betevő falatot szükséglakásban élő, nagy családja számára... Gyarmathy Lívia körültekintően, tárgyilagosan járta körül segítőtársaival (Bognár Endre, Varjasi Tibor, Szécsy Attila, Atinay György) azt a történetet, amelyről az ép erkölcsű ember csak egyféleképpen nyilatkozhat: rokonszenvét a póruljárt fiatalembernek, Rostás Árpádnak adományozva. A rendezőnő nem oszt igazságot, nem zár le, nem mutat irányt, nem manipulál semmiképp. Csak ábrázol. És, alighanem ez a legtöbb, amit dokumentumfilmes - ha tisztelt publikumot - adhat... Lőcsei Gabriella