Magyar Nemzet, 1995. április (58. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-22 / 94. szám

I. SZOMBAT, 1995. április 22. Nézőpont (Március 24.) A butaságnak és a rosszindulatnak van egy olyan sajátos keveréke, amelynek a megnyilatkozásaitól min­dig meghatódom. Az első válaszom persze ilyenkor is a felháborodás és a hitetlenkedés. Csakhogy ami az egy­szerűbb eseteknél elég a lelki meg­könnyebbüléshez, az ostobaság és a rosszindulat eme minősített válfajánál már kevésnek bizonyul. Ahogy maga­mat megfigyeltem, ha a hatás átlépi a többé-kevésbé stabil ingerküszöbö­met, az elsőre fölhorgadó indulat és düh egyik pillanatról a másikra, le­­lappad hirtelen, és ösztönösen elárad bennem a szerző iránt a szánakozás érzése. Megint megkísértett ez a lehető­ség, a megbocsátó nagylelkűségnek ez a lelki reflexe, ahogy Tompa Imre fényképét nézegettem a Népszavában közölt glosszája fölött. Újságíró-isko­láknak ajánlható mintadarab ez a mű. Hogyan nem szabad glosszát ímni! A tárgya Orbán Viktor és Boross Péter kitanítása illemből, politikai taktiká­ból - és ahogy az egy derék baloldali laphoz illik -, európai jobboldaliság­­ból és konzervativizmusból. A modo­rn szokás szerint a morális és szellemi felsőbbrendűségtől sugárzó kioktatá­sé. Tárgyi alapja - amint az a mi öntu­dattól majd szétfeszülő, harcias balol­dali újságírásunkban oly gyakran - valójában nincs. Orbán Viktor a privatizációs tör­vény kapcsán, főként a tulajdonosi középosztály bővítésére szolgáló ked­vezményes technikák, E-hitel, MRP, kedvezményes részvényvásárlási program megítélésében tapasztalható nézetkülönbségeket összefoglalva azt nyilatkozta: az SZDSZ-t kivéve a par­lamenti pártok között egyetértés van abban, hogy a magánosítás morális és a pártok társadalmi értékrendjével összefüggő kérdés is. Az előnyben ré­szesített szempontok és a privatizá­ciós technikák megválasztásával arról is állást foglalunk, hogy fontosnak tartjuk-e a tulajdonosi középosztály bővítését. Ha valamely párt, mint az SZDSZ, csupán a készpénzbevétel növelését és esetleg a munkahelyek megtartását várja el a magánosítástól, az valójában egy olyan társadalom­­szerkezetet épít, amely a kis létszámú nagytőkések és a nagy tömegű bér­munkások kettőséből­ áll.­ Tompa Imre szerint „akinek van füle, hallja, hogy mit mond Orbán: »Bezzeg, mi, mi középosztályt­ aka­runk, nemzeti középosztályt, minket ugyanis nem akartak­ kiszorítani kö­zépről, mi ugyanis nem vagyunk zsi­dók, ugye, nem úgy, mint ők, ugye.«” Tessék ezt megjegyezni és felidézni, ha majd később visszatérek erre. Ez volna ugyanis a tárgyi alap, nem Orbán szavai tehát, hanem a belőlük Tompa Imre által kihallott „sugalmazások”. Boross részben jobban jár, őt leg­alább tényleg idézi. A következő mondatoknak kéne betöltenie a cor­pus delicti szerepét: „... az SZDSZ... törekvései, eszményei idegenek szá­munkra ... Az SZDSZ elveszítette er­kölcsi alapját ahhoz, hogy ... a jelen­legi ellenzéki pártokkal valamiféle szövetségre léphessen. Ha ez kire­kesztés, akkor kirekesztés.” A szerző a fentiek alapján rövid kis jegyzetében csupán azzal vádolja meg a két politikust, „azt a látszatot keltik, hogy a magyar politikában lé­tezik az idegen kontra magyar törés­vonal”, és „az idegenellenességre” építenek a választók megnyerése ér­dekében. „A politikai ellenfél faji ho­vatartozására célozgató érvelés annak a konzervativizmusnak és annak a jobboldali középosztálynak a retori­kája, mely olyan sikeresen vizsgázott történelemből a két világháború kö­zött. Ezt az alternatívát kínálják az el­lenzékből a jobboldal idézett hang­adói.” Mi történik itt? A szerző éles füle Orbán nyilatkozata mögött meghalla­ni véli a hátsó szándékot, és a felfejtett sugallatot - a saját képzelgéseit - len­dületesen megbélyegzi és elítéli. Más­felől Boross Péter, vélhetőleg a hazai zsidóság érthető érzékenységével és félelmeivel régóta üzérkedők bosz­­szantására, beletűzte az SZDSZ-ről szóló nyilatkozatába a „kirekesztés” szót, amire a derék szerzőnk, mint Floki a csontra, természetesen azon­nal rácsapott. Csakhogy mit is jelent itt ez a ki­fejezés? Tompa úr nagy fájdalmára, bizony nem azt. Boross Péter az MDF, illetve a legtágabb értelmezés szerint is legfeljebb csak az ellenzéki pártok nevében mondja, hogy szá­mukra idegenek az SZDSZ „törekvé­sei, eszményei”. Vagyis az ellenzéki pártok potenciálisan létező szövetsé­géből „rekeszti” ki az SZDSZ-t. Hal­latlan cselekedet a többpártrendszer­ben! Ilyet tenni! Nem tekinteni rokon­szenvesnek az SZDSZ törekvéseit és eszményeit, valamint politikai jelle­mét, és kitagadni őt a lehetséges ellen­zéki összefogásból. Ez az „idegenel­­lenesség”, „a faji hovatartozásra cé­lozgatás”, „az antiszemitizmus” meg­nyilvánulása - mi más is lehetne. De miért is? Talán hogy felvehesse a glosszista azt a bizonyos nagy mellényt, amit neves baloldali példaképei már fé­nyesre koptattak - amint már utaltam rá. Mert hát öntudata, az persze van. ,De nem várom el, hogy elhiggyék és megértsék, amit itt előadtam. Ne azért térjenek át egy más érvrendszerre, mert a magyar politikában megszűnt a faji kérdés, és mert snossz dolog vala­kit a politikai, emberi minőségei he­lyett faji alapon megkülönböztetni”, hanem mert nem kifizetődő - szól a leckéztetés. Édes atyám! hogy képes így elve­szíteni valaki az önkontrollt?! Elvileg sem hiszem, hogy volna olyan erköl­csi és szellemi magaslata a hazai új­ságírásnak, ahonnan indokoltan lehet­ne ilyen fölényérzettel lehajolni a ne­vezett politikusokhoz, de hogy éppen Tompa Imre hódította volna meg eze­ket a magaslatokat, ebben a feltevés­ben csakugy ott van valami szánalmas. (Április 1.) Orbán Viktorra rájár a rúd. Két napja a Népszavában - ismét a Nép­szavában! — egy igazi enfant terrible, radikálliberális publicisztikánk „rette­netes gyermeke”, Tamás Gáspár Mik­lós igyekezett meggyomrozni (miután vélhetőleg kipihente a saját pártja kedves belügyminiszterének fején végzett helyzetgyakorlatait), ma pe­dig a Heves Megyei Nap, a Népsza­badság patronálásában megjelenő me­gyei újság közli Krausz Tamás „szub­jektív” Orbán-portréját. A címek különösen kifejezőek. A Tamás Gáspáré is: „Orgyán és Tor­bán”, és a Krauszé is: „Orbán a rend­­szer-visszaváltó”. A három cikknek tárgyán túl mindenképpen van még­­legalább két közös vonása. Az­ a sze­mérmetlenség, amely a bármiféle va­­■alóságalaptól- oly háznál függetlenedő demagóg vádaskodásban-nyilatkozik még, s amit az első darabról szólva ar­cátlanságnak neveztem, és az ettől ne­hezen elválasztható hihetetlen maga­­biztosság, mely legalább ily feltűnő. Ennek az egyéni oka ugyan kinél-ki­­nél más lehet, de hogy írásának szín­vonalával egyikőjük sem képes helyt állni érte, abban ismét az egységet va­gyok kénytelen fölfedezni közöttük. A lelki motívumok fölfejtésével nem sokat akarok bajmolódni, csak megjegyzem, az a gyanúm, hogy Ta­más Gáspár Miklóst a közvetlen poli­tizálás terének elhagyása után erős el­vonási tünetek kínozhatják, ha már a feltűnéskeltés ilyen kényszeredett al­kalmai után is kapkod, s ennyire nincs türelme kidogozni a tételeit, mint legutóbb Kuncze, most meg Or­bán ellenében. Vegyük például magát a címet. Az ötlet szellemes, elisme­rem, csakhogy a cikket elolvasva ki­derül: béna a fél testére. „Magyaror­szágon két fontos típusa van a lelkiis­meretlen politikai demagógnak. Ezt két ismert politikus nevével jellemez­hetjük: az egyik Orgyán Viktor, a má­sik Torbán József­ - szól az alaptézis. Aztán megkapjuk Torgyán ismert jel­lemzését - a bohócét, aki, éppen mert bohóc, felelőtlenül beszélhet, és nép­szerűségének titka is ez, a lentiek, a szegények, tájékozatlanok, kimerül­tek tiszteletlen és felelőtlen szószóló­ja ő odafent. Majd széles ecsetvoná­sokkal és harmadannyi terjedelemben jön a torgyánosodó Orbán képe, aki­nek nem áll jól az összevissza beszéd, „árulásait és szószegéseit” bünteti is ■keményen a közvéleményemért nem ezt várják tőle. Az orbánosodó Tor­­gyán jellemzését meg érdekes mód, sehol sem találjuk. Hát micsoda Szin­tézis ez, kérem, ennyire sietős volt a munka? No, de nézzük a pemzli nyomát. Két-három laza csuklómozdulatról van szó csupán. A Fidesz elnökének „nem bocsátják meg - olvashatjuk -, hogy miközben az SZDSZ-nél kemé­nyebben ostromolta az Antall-Bo­­ross-kormányzatot, titokban az MDF- fel mutyizott székházügyletekben, ál­lami pénzeken osztozva illetlenül. Rajta nevetnek, amikor először így határozza meg pártját: liberális, radi­kális, alternatív (azaz: az SZDSZ-től balra), aztán: nemzeti elkötelezettsé­gű, szabadelvű polgári középpárt (azaz: az SZDSZ-től jobbra), ma pe­dig: posztmodern ökoszociális kon­zervatív párt (azaz: el az SZDSZ-től a Lipótmező irányában). A vadkapita­lista pragmatikusnak rosszul áll a va­donatúj szociális érzékenység. Bizo­nyos fokig meg lehetett érteni az agg Kéri Kálmán tábornok Horthy-kor­­szakbeli frázisait, de Orbán sóhajai a nem létező keresztény középosztá­lyért komikusak... Komikus az is, hogy Deutsch kisdemokrata alelnök a munkásőrből és párttitkárból fasisztá­vá vedlett üvöltözők között szidal­mazza régi barátait. Látszik a kisde­­mokratákon: nem őszinték, érthető, hogy az öreg jobboldaliak nem bíz­nak bennük. Lehet, hogy ez igazság­talan, de amit lehet Orgyánnak, azt nem lehet Torbánnak.” Szabad egy olyan párt volt vezető politikusának az MDF-fel való titkos mutyizást vetni a Fidesz szemére tör­­­­vényben megállapított­ székházjuttatás kapcsán, amely az új demokrácia első pillanatában elárulta ellenzéki társait, és az oszthatatlan ellenzéki jogosítvá­nyokat adta el ellenfelének, mintha a sajátjai tennének, és vett rajtuk magá­nak például köztársasági elnököt? Ej­nye, ejnye, Tamás Gáspár Miklós, folytassam? Hogy a Fidesz ostromol­ta volna keményebben az Antall-kor­­mányt? Ebben van igazság, de azért több benne a hamisság. Igen, őszin­tébben fejezte ki az indulatait, és sok­szor valóban keményebben bírált, mint az SZDSZ. De mindig a jogálla­mi keretek között, elvi alapról, és a legnagyobb indulatok közepette is az­zal a felelősséggel, amely méltán el­várható egy parlamenti párttól, ellen­tétben azzal a másik párttal, amelynek a politikusai a taxisblokád napjaiban az utcai barikádokon agitáltak a törvé­nyesen megválasztott kormány ellen. Melyik párt volt is az? Érdemes ezt a hangnemet erőltet­ni, kedves Gazsi? Alig hiszem. Csu­pán emlékeztetésül: én azon kevesek közé tartoztam hajdan az MDF-ben, akik az SZDSZ politikusainak még a blokádos manővereit is a jó szándékot feltételező megértéssel kezelték, és inkább a zavarodottság és a szomorú aránytévesztés megnyilvánulásait lát­ták bennük, semmint a tudatosan elő­készített, szervezett, erőszakos kor­mánybuktatásra való törekvés bizo­nyítékát , egy nyugodt vitában még ma is kész vagyok mentségeik meg­fontolására, azt a szapora és kitartó igyekezetet azonban, amely mások fe­jén ugrálva kíván erkölcsi glóriát fon­ni az SZDSZ köré, egy kicsit mindig ízléstelennek éreztem, és e kísértetek láttán valahogy rendre ellenkezni tá­mad kedvem. Ami pedig az önmeghatározást il­leti: nem Orbán Viktor jellemezte a Fideszt a radikális, liberális, alternatív jelzőhármassal, hanem csupán egy párthoz közel álló szerző, Bozóki András - bár szerintem alapvetően helyesen aminthogy posztmodern konzervatív pártnak, ökoszociális li­berális konzervatív pártnak sem ő ne­vezte, hanem egy másik közíró, törté­netesen, én­­ ismét azt kell monda­nom, lényegében helyesen, és a két jellemzés között még csak föloldha­­tatlan ellentét sincs. Orbán Viktorra mindenesetre kár ezért ráhúzni a vizes lepedőt Az a különös politikai tudat viszont, amely oly mértékben fixáló­don az SZDSZ-re, hogy már csak a Lipótmezőre nyílik neki kilátás, sze­rintem tényleg érdemes egy alapo­sabb megfigyelésre. Hiszi vagy sem a szerző, az én politikai térképemen e kettőn kívül szerepel még néhány más tájékozódási pont is. Ami a Fidesz helyét illeti, az épp­úgy az SZDSZ és az MDF között van a pártpolitikai skálán, mint­­’­89-90- ben volt. Csak az SZDSZ közben megunta a sanyarú ellenzéki kosztot, és belépett a kormányba, a hajdani kö­zös ellenfél mellé. S az eloszlathatat­­lan lelkifurdalást, amit ezért éreznek, jeles támogatóik, az ábra szerint, úgy próbálják ellensúlyozni, hogy a régi kenyerespajtásukat vádolják meg áru­lással. Nem szép dolog, de végtére is érthető lelki reflex ez. A Fidesz szociális érzékenysége olyannyira „vadonatúj” mellesleg, hogy már a párt első programnyilat­kozatában is benne van a meghatáro­zása, a „vadkapitalista pragmatikus” párt, kezdettől az esélyegyenlőség ér­tékének elkötelezett híve. Az pedig már a fentebb mondottak nyomán is sejthető, hogy aligha a „keresztény” középosztályt hiányolja Orbán, ha­nem inkább a tulajdonosi középosz­tályt, a széles nemzeti középosztályt, nemzeti polgárságot, amelyet a kö­zössége iránti felelősségérzet és szoli­daritás jellemez, és amely a stabil de­mokrácia biztos talapzata. És persze ha ez a középosztály hitében és erköl­cseiben keresztény tenne, azon sem kéne bánkódnunk, sőt örülhetnénk ne­ki. Ha ezt Orbán Viktor is így gondol­ja, helyesen teszi. Hogy mi volna eb­ben olyan komikus, erőltetem az agyam, de nem bírok rájönni. S végezetül ez a Deutsch Tamás­ról szóló mondat! Ez valóban szé­gyen, de nem azoké a munkásőröké és párttitkároké, akik állítólag fasisz­tává vedlettek - kikről tehet itt szó vajon, és miért nem nevezi meg őket? -, és nem is Deutsch Tamásé, akitől legalább egy mondatot több médium is idézett arról a bizonyos Kiáltás című rendezvényről. Éppen azt, hogy ő semmiféle régi-új kultúr­harcban nem kíván frontharcos tenni. Fellépése minősítésekor nem kellett volna tehát bírálójának a saját képze­letére hagyatkoznia. Azé a szégyen, bizony azé, aki egy kis felelőtlen locsogásért sosem restell a mások becsületébe gázolni. Tamás Gáspár Miklós azzal kezdte a cikkét, hogy a politikus Tor­gyán fejébe húzta a bohócsipkát, és Orbán Viktort akarta megóvni tőle. Úgy látszik azonban, mégis képtelen a Torgyán iránti nagylelkűségre, mert mire rövid írása végére ért, már megint megirigyelte e fejfedőt, és visszacsente magának. A harmadik cikk, Krausz Tamásé a legnehezebben emészthető szá­momra. Ez nem a bulvárújságírás ter­méke, nem derülhetünk a sutaságain. Nem enyhíti durvaságait a szellemes­ség sem, amely a radikálliberális öve­zetből érkezett Tamás Gáspár-pamf­­letét. Ennek a népi demokratikus szo­cialistának a műve - aki épp a héten alakította meg társaival együtt az MSZP tudós tagozatát -, még az én különös darabokban bővelkedő gyűj­teményemben is hihetetlen lehet. Va­lóságos prózai sorokba tördelt gyűlö­­letköltemény. Az indulat közben for­gó, gáttalan rombolása. „Orbán Viktor ma már tökélete­sen érdektelen fiatalember”, ha mégis tárgya lehet egy ilyen portrénak, csak­­ azért, mert „a rendszerváltás tipikus figurája”. Orbán „afféle mindennapi­­ ember, aki megrészegedik saját hang­jától”, „hiányában van minden öniró­niának”, egykor potenciális diktátor­nak nevezte a szerző egy barátja, de ez szerinte Orbán túlbecsülése volt, ,mivel az ambíciók és a képességek ez esetben sem állnak egymással arányban”, s főként azért, mert „esz­mények nélküli ember”. „Orbán Vik­tor 1988—89-től demokratikus forra­dalmár mindaddig, amíg a hatalom és vagyon megszerzéséről volt szó, majd konzervatív nacionálpopulista, amikor a­ megszerzett hatalom és va­gyon megőrzése kerül napirendre. Jól tükrözi ez a magyar rendszerváltó elit igazi arculatát... ma már a hatalom­megtartás új trükkjeivel, technikáival kísérletezik.” Igen, ezt mondja a ha­talmat négy év után visszaszerző MSZP politikusa annak az egyetlen parlamenti pártnak az elnökéről, amely az előző kormányzati ciklus­ban is ellenzékben volt, és ott van most is. ”A mai Orbán feladata persze igen egyszerű: bebizonyítani, hogy az új kormánykoalíció még a réginél is rosszabb és népnyúzóbb... Orbán szegény most már szociálisan is elér­­zékenyült, rájött arra, hogy amíg ő négy éven át lármázott a parlament­ben a demokrácia nevében, addig el­szegényedett az istenadta nép.” És zárásul, összefoglalásképpen: „Az Orbán-típusú vezérek és vezértársai nem kívánják vissza az 1988-89-es forradalmas éveket, amikor még ren­des öltönyük sem volt, de ha volt is, nem merték felvenni. Hol van már a tavalyi hó? Azóta Viktorunk a többi győzővel együtt a rokonok, barátok és elvtársak között gyárakat, házakat és más csecsebecséket osztott szét, hogy a magyar népnek végre új és ne­mes uralkodó osztálya legyen...” Mondja tehát a szocialista törté­nész, a baloldali értelmiségi, az újból hatalmon lévő párt politikusa, az egy­kori és mai ellenzékiről. Itt bennakad a lélegzet, itt nincs helye kommentárnak, csak a szégyen­érzet hullámozhat szótlanul a szerző helyett is, meg a lap helyett is, amely nem érezte méltatlannak magához e „szubjektív” portrét Ez van, kedves olvasó. Nem túl­zás, nem ámítás, csupán csak néhány újabb termés, néhány frissen kelt hang a mai sajtóáradatból. Mondom, ez van. Becsület tisztesség, méltányosság, egyenesség: ezzel a világgal kell meg­­küzdened! Elek István Az elfogultságok kertjéből A bohócsipka és a szégyen n nem tudom, hogy a Tallózó (közéleti lapszemle) miféle szempontok alapján válogat Nyilván egyik szempontja az, hogy érdekes legyen. Nem riad vissza a szélső­ségeket és hamis állításokat tartalmazó írásoktól sem, s mivel semmiképp sem tehető felelőssé azért, ami a Szuper Psztben, a Kurírban, a Ma­gyar Fórumban, a Népszavában megjelent, szakmai tisztességét semmi sem veszélyezteti. Azt mutatja fel, ami van, eligazító kommen­tár nélkül. Szubjektív volta - mert minden válo­gatás szubjektív - csak bonyolult vizsgálódás árán volna tetten érhető. Ezzel együtt állíthatom, hogy a Tallózó hű tükre a magyar sajtónak, s a benne található ostobaságokért, hazugságokért, netán igazságokért és okosságokért nem felelős. Teljességre persze nem törekedhet­­ő a cseppben a tenger. Ha valaki nem eligazodni akar a világban, hanem csupán csak bepillantani kíván a magyar média rejtelmeibe, jól teszi, ha hetenként belela­poz a Tallózóba. Ezt tettem én is a minap, s szemem meg­akadt egy cikkecskén, mely eredetileg a Kurír március 1-jei számában jelent meg. Írója - nyilván - gyengéd hölgy, ennek el­lenére maga a mű hentesmunka. Tolla hegyére kapja Antall Józsefet, továbbá a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsé­gét és Tőkés Lászlót, a kopjafát, a székelykaput, az imát és a létek üdvösségét, Erdélyt és végül, csattanóként Csurka Istvánt. Őszintén megmondom, én sok mindent ol­vastam, de ilyen töményét, mondhatnám penet­­ránsat, még alig-alig. A benne fortyogó indula­tot, mely a Kurír hasábjain nyilván elenyészik, nem értem. Az író, József Ilona ugyanis gyönyö­rű magyar nevet visel, s ha nem is teljes sikerrel, magyarul ír. Ezért mulatságos hát, hogy mennyi­re felingerli sok minden, ami így vagy úgy, jól vagy rosszul, de a magyarsággal kapcsolatos. Ha magyarsága nem is, stílusa csudálnivaló, így kezdi írását: .«Alapszerződésre ébredünk és vele térünk nyugovóra.. Pedig van egy sanda gyanúm. Nevezetesen az, hogy a létekben tizen­ötmilliós szuperblődlin felhergelt kevesek vala­mi nagy-nagy bulit éreznek kicsúszni kezeikből. Ezért verik a tamtamot.” Ez a néhány mondat tömör és sűrű, mint a hányás. Négy év zsurnálöklendéseit sűríti össze Antall József egy mondatára utalva: reméli, hogy felébreszti olvasóiban a patkányreflexet: hallod a csengőszót, husikát kapsz? válaszd el nyálad. Azt mondja továbbá, hogy „vegyük bele az alapszerződésbe az alábbiakat: az eremdéesz ve­zető tisztviselői alanyi jogon luxusnyaralókat építhetnek a Balatonon”. Ez a mondat a legszebb emberi reflexre, az irigységre számít, a luxus szóval a szociáldemagógia tüzét csiholva, mely­ben melegíthető sokféle vas. A meleg vasat üti is tovább. „Tőkés Lászlónak járjon alapszerződésileg évi 120 millió forint a magyarországi fényűző itt-tartózkodás fedezésére. Állíttassék bocsánat­kérő obeliszk (kopjafa, székelykapu stb.) azt jel­képezendő, hogy a püspök nem volt egyáltalán ügynöke a hírhedett román titkosszolgálatnak, mindazonáltal lelkészi munkásságának része­ként információértékű imát rebegett a megtéved­tek lelki üdvösségéért.” Ha eleget ámuldoztunk azon, miként szorul­hat valakibe ekkora gyűlöletteli szusz, állapítsuk meg, hogy ez a szakasz ismét szép példája a sű­rítésnek. A „lelkészi munkásság része”, egy agyonjátszott húr megpendítésével az MDF bu­kott magyarjaira utal, így, miközben Tőkés Lászlót szekussá alacsony­ítja, a mai magyar el­lenzékkel társítva őt, a magyar nemzeti érzés minden képviselőjére igyekszik kiteljesíteni ezt a lealjasító képzetet. Az „ima rebegésével” az egyházakon rúg, a lelki üdvössége való frivol utalással a hiten. A teljes skálát végigjátssza hát, s átfogó köz­­helyismereteit bizonyítva, mellékesen megemlí­ti: „amennyiben ismét újratemetik a néhai kor­mányzót, úgy az eremdéesz ötszáz tagú küldött­sége lehessen jelen költségtérítéssel”. Majd, hogy a „másságot ” se hagyja ki, így folytatja az édes Erdélyen való röpke gúnyolódás után: „vé­gezetül pedig az alapszerződés rögzítse azt is, hogy a nem egészen fajmagyarok gondolkodja­nak el, ha a Föld Isten kalapja, akkor szép ha­zánk micsoda rajta”. Ez a mondat meghaladja a képzeletemet. Egyszerűen nem értem. Szeretném megkérdezni József Ilonától: Nos, hát micsoda? Természetesen a bokréta nekem sem jut az eszembe, valószínűleg ez a haza hozzám sem szívélyesebb, mint József Ilonához, de hát én többé-kevésbé most is szeretem. Azt kérdezném hát: valóban elképzelhető, hogy úgy is lehet sze­retni, ahogy a Kurír cikkírója teszi? Az enyém majomszeretet, az övé prog­resszív! Teljesen világos, hogy „Édes Erdély” nem vagyunk itt, teljesen egyértelmű, hogy a „szittya fergeteg” nem vetekszik egy Philips-ventillátor szelével, de mégis! M­égis! Miért kell ilyet írni! A Kurír-mű a legnagyobb univerzális köz­hellyel, Csurka Istvánnal fejeződik be. Ő annyi­ra megdolgozott és bebiztosított metafora és ne­gatív inger, hogy a rá való gúnyos utalás bármi lelketlenséget szentesít. Hogy rájövök-e valaha, mi egy ilyen teásnak a célja, értelme, szándéka, én nem tudom. Magyar Nemzet 13

Next