Magyar Nemzet, 1995. április (58. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-22 / 94. szám
I. SZOMBAT, 1995. április 22. Nézőpont (Március 24.) A butaságnak és a rosszindulatnak van egy olyan sajátos keveréke, amelynek a megnyilatkozásaitól mindig meghatódom. Az első válaszom persze ilyenkor is a felháborodás és a hitetlenkedés. Csakhogy ami az egyszerűbb eseteknél elég a lelki megkönnyebbüléshez, az ostobaság és a rosszindulat eme minősített válfajánál már kevésnek bizonyul. Ahogy magamat megfigyeltem, ha a hatás átlépi a többé-kevésbé stabil ingerküszöbömet, az elsőre fölhorgadó indulat és düh egyik pillanatról a másikra, lelappad hirtelen, és ösztönösen elárad bennem a szerző iránt a szánakozás érzése. Megint megkísértett ez a lehetőség, a megbocsátó nagylelkűségnek ez a lelki reflexe, ahogy Tompa Imre fényképét nézegettem a Népszavában közölt glosszája fölött. Újságíró-iskoláknak ajánlható mintadarab ez a mű. Hogyan nem szabad glosszát ímni! A tárgya Orbán Viktor és Boross Péter kitanítása illemből, politikai taktikából - és ahogy az egy derék baloldali laphoz illik -, európai jobboldaliságból és konzervativizmusból. A modorn szokás szerint a morális és szellemi felsőbbrendűségtől sugárzó kioktatásé. Tárgyi alapja - amint az a mi öntudattól majd szétfeszülő, harcias baloldali újságírásunkban oly gyakran - valójában nincs. Orbán Viktor a privatizációs törvény kapcsán, főként a tulajdonosi középosztály bővítésére szolgáló kedvezményes technikák, E-hitel, MRP, kedvezményes részvényvásárlási program megítélésében tapasztalható nézetkülönbségeket összefoglalva azt nyilatkozta: az SZDSZ-t kivéve a parlamenti pártok között egyetértés van abban, hogy a magánosítás morális és a pártok társadalmi értékrendjével összefüggő kérdés is. Az előnyben részesített szempontok és a privatizációs technikák megválasztásával arról is állást foglalunk, hogy fontosnak tartjuk-e a tulajdonosi középosztály bővítését. Ha valamely párt, mint az SZDSZ, csupán a készpénzbevétel növelését és esetleg a munkahelyek megtartását várja el a magánosítástól, az valójában egy olyan társadalomszerkezetet épít, amely a kis létszámú nagytőkések és a nagy tömegű bérmunkások kettőséből áll. Tompa Imre szerint „akinek van füle, hallja, hogy mit mond Orbán: »Bezzeg, mi, mi középosztályt akarunk, nemzeti középosztályt, minket ugyanis nem akartak kiszorítani középről, mi ugyanis nem vagyunk zsidók, ugye, nem úgy, mint ők, ugye.«” Tessék ezt megjegyezni és felidézni, ha majd később visszatérek erre. Ez volna ugyanis a tárgyi alap, nem Orbán szavai tehát, hanem a belőlük Tompa Imre által kihallott „sugalmazások”. Boross részben jobban jár, őt legalább tényleg idézi. A következő mondatoknak kéne betöltenie a corpus delicti szerepét: „... az SZDSZ... törekvései, eszményei idegenek számunkra ... Az SZDSZ elveszítette erkölcsi alapját ahhoz, hogy ... a jelenlegi ellenzéki pártokkal valamiféle szövetségre léphessen. Ha ez kirekesztés, akkor kirekesztés.” A szerző a fentiek alapján rövid kis jegyzetében csupán azzal vádolja meg a két politikust, „azt a látszatot keltik, hogy a magyar politikában létezik az idegen kontra magyar törésvonal”, és „az idegenellenességre” építenek a választók megnyerése érdekében. „A politikai ellenfél faji hovatartozására célozgató érvelés annak a konzervativizmusnak és annak a jobboldali középosztálynak a retorikája, mely olyan sikeresen vizsgázott történelemből a két világháború között. Ezt az alternatívát kínálják az ellenzékből a jobboldal idézett hangadói.” Mi történik itt? A szerző éles füle Orbán nyilatkozata mögött meghallani véli a hátsó szándékot, és a felfejtett sugallatot - a saját képzelgéseit - lendületesen megbélyegzi és elítéli. Másfelől Boross Péter, vélhetőleg a hazai zsidóság érthető érzékenységével és félelmeivel régóta üzérkedők boszszantására, beletűzte az SZDSZ-ről szóló nyilatkozatába a „kirekesztés” szót, amire a derék szerzőnk, mint Floki a csontra, természetesen azonnal rácsapott. Csakhogy mit is jelent itt ez a kifejezés? Tompa úr nagy fájdalmára, bizony nem azt. Boross Péter az MDF, illetve a legtágabb értelmezés szerint is legfeljebb csak az ellenzéki pártok nevében mondja, hogy számukra idegenek az SZDSZ „törekvései, eszményei”. Vagyis az ellenzéki pártok potenciálisan létező szövetségéből „rekeszti” ki az SZDSZ-t. Hallatlan cselekedet a többpártrendszerben! Ilyet tenni! Nem tekinteni rokonszenvesnek az SZDSZ törekvéseit és eszményeit, valamint politikai jellemét, és kitagadni őt a lehetséges ellenzéki összefogásból. Ez az „idegenellenesség”, „a faji hovatartozásra célozgatás”, „az antiszemitizmus” megnyilvánulása - mi más is lehetne. De miért is? Talán hogy felvehesse a glosszista azt a bizonyos nagy mellényt, amit neves baloldali példaképei már fényesre koptattak - amint már utaltam rá. Mert hát öntudata, az persze van. ,De nem várom el, hogy elhiggyék és megértsék, amit itt előadtam. Ne azért térjenek át egy más érvrendszerre, mert a magyar politikában megszűnt a faji kérdés, és mert snossz dolog valakit a politikai, emberi minőségei helyett faji alapon megkülönböztetni”, hanem mert nem kifizetődő - szól a leckéztetés. Édes atyám! hogy képes így elveszíteni valaki az önkontrollt?! Elvileg sem hiszem, hogy volna olyan erkölcsi és szellemi magaslata a hazai újságírásnak, ahonnan indokoltan lehetne ilyen fölényérzettel lehajolni a nevezett politikusokhoz, de hogy éppen Tompa Imre hódította volna meg ezeket a magaslatokat, ebben a feltevésben csakugy ott van valami szánalmas. (Április 1.) Orbán Viktorra rájár a rúd. Két napja a Népszavában - ismét a Népszavában! — egy igazi enfant terrible, radikálliberális publicisztikánk „rettenetes gyermeke”, Tamás Gáspár Miklós igyekezett meggyomrozni (miután vélhetőleg kipihente a saját pártja kedves belügyminiszterének fején végzett helyzetgyakorlatait), ma pedig a Heves Megyei Nap, a Népszabadság patronálásában megjelenő megyei újság közli Krausz Tamás „szubjektív” Orbán-portréját. A címek különösen kifejezőek. A Tamás Gáspáré is: „Orgyán és Torbán”, és a Krauszé is: „Orbán a rendszer-visszaváltó”. A három cikknek tárgyán túl mindenképpen van méglegalább két közös vonása. Az a szemérmetlenség, amely a bármiféle va■alóságalaptól- oly háznál függetlenedő demagóg vádaskodásban-nyilatkozik még, s amit az első darabról szólva arcátlanságnak neveztem, és az ettől nehezen elválasztható hihetetlen magabiztosság, mely legalább ily feltűnő. Ennek az egyéni oka ugyan kinél-kinél más lehet, de hogy írásának színvonalával egyikőjük sem képes helyt állni érte, abban ismét az egységet vagyok kénytelen fölfedezni közöttük. A lelki motívumok fölfejtésével nem sokat akarok bajmolódni, csak megjegyzem, az a gyanúm, hogy Tamás Gáspár Miklóst a közvetlen politizálás terének elhagyása után erős elvonási tünetek kínozhatják, ha már a feltűnéskeltés ilyen kényszeredett alkalmai után is kapkod, s ennyire nincs türelme kidogozni a tételeit, mint legutóbb Kuncze, most meg Orbán ellenében. Vegyük például magát a címet. Az ötlet szellemes, elismerem, csakhogy a cikket elolvasva kiderül: béna a fél testére. „Magyarországon két fontos típusa van a lelkiismeretlen politikai demagógnak. Ezt két ismert politikus nevével jellemezhetjük: az egyik Orgyán Viktor, a másik Torbán József - szól az alaptézis. Aztán megkapjuk Torgyán ismert jellemzését - a bohócét, aki, éppen mert bohóc, felelőtlenül beszélhet, és népszerűségének titka is ez, a lentiek, a szegények, tájékozatlanok, kimerültek tiszteletlen és felelőtlen szószólója ő odafent. Majd széles ecsetvonásokkal és harmadannyi terjedelemben jön a torgyánosodó Orbán képe, akinek nem áll jól az összevissza beszéd, „árulásait és szószegéseit” bünteti is ■keményen a közvéleményemért nem ezt várják tőle. Az orbánosodó Torgyán jellemzését meg érdekes mód, sehol sem találjuk. Hát micsoda Szintézis ez, kérem, ennyire sietős volt a munka? No, de nézzük a pemzli nyomát. Két-három laza csuklómozdulatról van szó csupán. A Fidesz elnökének „nem bocsátják meg - olvashatjuk -, hogy miközben az SZDSZ-nél keményebben ostromolta az Antall-Boross-kormányzatot, titokban az MDF- fel mutyizott székházügyletekben, állami pénzeken osztozva illetlenül. Rajta nevetnek, amikor először így határozza meg pártját: liberális, radikális, alternatív (azaz: az SZDSZ-től balra), aztán: nemzeti elkötelezettségű, szabadelvű polgári középpárt (azaz: az SZDSZ-től jobbra), ma pedig: posztmodern ökoszociális konzervatív párt (azaz: el az SZDSZ-től a Lipótmező irányában). A vadkapitalista pragmatikusnak rosszul áll a vadonatúj szociális érzékenység. Bizonyos fokig meg lehetett érteni az agg Kéri Kálmán tábornok Horthy-korszakbeli frázisait, de Orbán sóhajai a nem létező keresztény középosztályért komikusak... Komikus az is, hogy Deutsch kisdemokrata alelnök a munkásőrből és párttitkárból fasisztává vedlett üvöltözők között szidalmazza régi barátait. Látszik a kisdemokratákon: nem őszinték, érthető, hogy az öreg jobboldaliak nem bíznak bennük. Lehet, hogy ez igazságtalan, de amit lehet Orgyánnak, azt nem lehet Torbánnak.” Szabad egy olyan párt volt vezető politikusának az MDF-fel való titkos mutyizást vetni a Fidesz szemére törvényben megállapított székházjuttatás kapcsán, amely az új demokrácia első pillanatában elárulta ellenzéki társait, és az oszthatatlan ellenzéki jogosítványokat adta el ellenfelének, mintha a sajátjai tennének, és vett rajtuk magának például köztársasági elnököt? Ejnye, ejnye, Tamás Gáspár Miklós, folytassam? Hogy a Fidesz ostromolta volna keményebben az Antall-kormányt? Ebben van igazság, de azért több benne a hamisság. Igen, őszintébben fejezte ki az indulatait, és sokszor valóban keményebben bírált, mint az SZDSZ. De mindig a jogállami keretek között, elvi alapról, és a legnagyobb indulatok közepette is azzal a felelősséggel, amely méltán elvárható egy parlamenti párttól, ellentétben azzal a másik párttal, amelynek a politikusai a taxisblokád napjaiban az utcai barikádokon agitáltak a törvényesen megválasztott kormány ellen. Melyik párt volt is az? Érdemes ezt a hangnemet erőltetni, kedves Gazsi? Alig hiszem. Csupán emlékeztetésül: én azon kevesek közé tartoztam hajdan az MDF-ben, akik az SZDSZ politikusainak még a blokádos manővereit is a jó szándékot feltételező megértéssel kezelték, és inkább a zavarodottság és a szomorú aránytévesztés megnyilvánulásait látták bennük, semmint a tudatosan előkészített, szervezett, erőszakos kormánybuktatásra való törekvés bizonyítékát , egy nyugodt vitában még ma is kész vagyok mentségeik megfontolására, azt a szapora és kitartó igyekezetet azonban, amely mások fején ugrálva kíván erkölcsi glóriát fonni az SZDSZ köré, egy kicsit mindig ízléstelennek éreztem, és e kísértetek láttán valahogy rendre ellenkezni támad kedvem. Ami pedig az önmeghatározást illeti: nem Orbán Viktor jellemezte a Fideszt a radikális, liberális, alternatív jelzőhármassal, hanem csupán egy párthoz közel álló szerző, Bozóki András - bár szerintem alapvetően helyesen aminthogy posztmodern konzervatív pártnak, ökoszociális liberális konzervatív pártnak sem ő nevezte, hanem egy másik közíró, történetesen, én ismét azt kell mondanom, lényegében helyesen, és a két jellemzés között még csak föloldhatatlan ellentét sincs. Orbán Viktorra mindenesetre kár ezért ráhúzni a vizes lepedőt Az a különös politikai tudat viszont, amely oly mértékben fixálódon az SZDSZ-re, hogy már csak a Lipótmezőre nyílik neki kilátás, szerintem tényleg érdemes egy alaposabb megfigyelésre. Hiszi vagy sem a szerző, az én politikai térképemen e kettőn kívül szerepel még néhány más tájékozódási pont is. Ami a Fidesz helyét illeti, az éppúgy az SZDSZ és az MDF között van a pártpolitikai skálán, mint’89-90- ben volt. Csak az SZDSZ közben megunta a sanyarú ellenzéki kosztot, és belépett a kormányba, a hajdani közös ellenfél mellé. S az eloszlathatatlan lelkifurdalást, amit ezért éreznek, jeles támogatóik, az ábra szerint, úgy próbálják ellensúlyozni, hogy a régi kenyerespajtásukat vádolják meg árulással. Nem szép dolog, de végtére is érthető lelki reflex ez. A Fidesz szociális érzékenysége olyannyira „vadonatúj” mellesleg, hogy már a párt első programnyilatkozatában is benne van a meghatározása, a „vadkapitalista pragmatikus” párt, kezdettől az esélyegyenlőség értékének elkötelezett híve. Az pedig már a fentebb mondottak nyomán is sejthető, hogy aligha a „keresztény” középosztályt hiányolja Orbán, hanem inkább a tulajdonosi középosztályt, a széles nemzeti középosztályt, nemzeti polgárságot, amelyet a közössége iránti felelősségérzet és szolidaritás jellemez, és amely a stabil demokrácia biztos talapzata. És persze ha ez a középosztály hitében és erkölcseiben keresztény tenne, azon sem kéne bánkódnunk, sőt örülhetnénk neki. Ha ezt Orbán Viktor is így gondolja, helyesen teszi. Hogy mi volna ebben olyan komikus, erőltetem az agyam, de nem bírok rájönni. S végezetül ez a Deutsch Tamásról szóló mondat! Ez valóban szégyen, de nem azoké a munkásőröké és párttitkároké, akik állítólag fasisztává vedlettek - kikről tehet itt szó vajon, és miért nem nevezi meg őket? -, és nem is Deutsch Tamásé, akitől legalább egy mondatot több médium is idézett arról a bizonyos Kiáltás című rendezvényről. Éppen azt, hogy ő semmiféle régi-új kultúrharcban nem kíván frontharcos tenni. Fellépése minősítésekor nem kellett volna tehát bírálójának a saját képzeletére hagyatkoznia. Azé a szégyen, bizony azé, aki egy kis felelőtlen locsogásért sosem restell a mások becsületébe gázolni. Tamás Gáspár Miklós azzal kezdte a cikkét, hogy a politikus Torgyán fejébe húzta a bohócsipkát, és Orbán Viktort akarta megóvni tőle. Úgy látszik azonban, mégis képtelen a Torgyán iránti nagylelkűségre, mert mire rövid írása végére ért, már megint megirigyelte e fejfedőt, és visszacsente magának. A harmadik cikk, Krausz Tamásé a legnehezebben emészthető számomra. Ez nem a bulvárújságírás terméke, nem derülhetünk a sutaságain. Nem enyhíti durvaságait a szellemesség sem, amely a radikálliberális övezetből érkezett Tamás Gáspár-pamfletét. Ennek a népi demokratikus szocialistának a műve - aki épp a héten alakította meg társaival együtt az MSZP tudós tagozatát -, még az én különös darabokban bővelkedő gyűjteményemben is hihetetlen lehet. Valóságos prózai sorokba tördelt gyűlöletköltemény. Az indulat közben forgó, gáttalan rombolása. „Orbán Viktor ma már tökéletesen érdektelen fiatalember”, ha mégis tárgya lehet egy ilyen portrénak, csak azért, mert „a rendszerváltás tipikus figurája”. Orbán „afféle mindennapi ember, aki megrészegedik saját hangjától”, „hiányában van minden öniróniának”, egykor potenciális diktátornak nevezte a szerző egy barátja, de ez szerinte Orbán túlbecsülése volt, ,mivel az ambíciók és a képességek ez esetben sem állnak egymással arányban”, s főként azért, mert „eszmények nélküli ember”. „Orbán Viktor 1988—89-től demokratikus forradalmár mindaddig, amíg a hatalom és vagyon megszerzéséről volt szó, majd konzervatív nacionálpopulista, amikor a megszerzett hatalom és vagyon megőrzése kerül napirendre. Jól tükrözi ez a magyar rendszerváltó elit igazi arculatát... ma már a hatalommegtartás új trükkjeivel, technikáival kísérletezik.” Igen, ezt mondja a hatalmat négy év után visszaszerző MSZP politikusa annak az egyetlen parlamenti pártnak az elnökéről, amely az előző kormányzati ciklusban is ellenzékben volt, és ott van most is. ”A mai Orbán feladata persze igen egyszerű: bebizonyítani, hogy az új kormánykoalíció még a réginél is rosszabb és népnyúzóbb... Orbán szegény most már szociálisan is elérzékenyült, rájött arra, hogy amíg ő négy éven át lármázott a parlamentben a demokrácia nevében, addig elszegényedett az istenadta nép.” És zárásul, összefoglalásképpen: „Az Orbán-típusú vezérek és vezértársai nem kívánják vissza az 1988-89-es forradalmas éveket, amikor még rendes öltönyük sem volt, de ha volt is, nem merték felvenni. Hol van már a tavalyi hó? Azóta Viktorunk a többi győzővel együtt a rokonok, barátok és elvtársak között gyárakat, házakat és más csecsebecséket osztott szét, hogy a magyar népnek végre új és nemes uralkodó osztálya legyen...” Mondja tehát a szocialista történész, a baloldali értelmiségi, az újból hatalmon lévő párt politikusa, az egykori és mai ellenzékiről. Itt bennakad a lélegzet, itt nincs helye kommentárnak, csak a szégyenérzet hullámozhat szótlanul a szerző helyett is, meg a lap helyett is, amely nem érezte méltatlannak magához e „szubjektív” portrét Ez van, kedves olvasó. Nem túlzás, nem ámítás, csupán csak néhány újabb termés, néhány frissen kelt hang a mai sajtóáradatból. Mondom, ez van. Becsület tisztesség, méltányosság, egyenesség: ezzel a világgal kell megküzdened! Elek István Az elfogultságok kertjéből A bohócsipka és a szégyen n nem tudom, hogy a Tallózó (közéleti lapszemle) miféle szempontok alapján válogat Nyilván egyik szempontja az, hogy érdekes legyen. Nem riad vissza a szélsőségeket és hamis állításokat tartalmazó írásoktól sem, s mivel semmiképp sem tehető felelőssé azért, ami a Szuper Psztben, a Kurírban, a Magyar Fórumban, a Népszavában megjelent, szakmai tisztességét semmi sem veszélyezteti. Azt mutatja fel, ami van, eligazító kommentár nélkül. Szubjektív volta - mert minden válogatás szubjektív - csak bonyolult vizsgálódás árán volna tetten érhető. Ezzel együtt állíthatom, hogy a Tallózó hű tükre a magyar sajtónak, s a benne található ostobaságokért, hazugságokért, netán igazságokért és okosságokért nem felelős. Teljességre persze nem törekedhető a cseppben a tenger. Ha valaki nem eligazodni akar a világban, hanem csupán csak bepillantani kíván a magyar média rejtelmeibe, jól teszi, ha hetenként belelapoz a Tallózóba. Ezt tettem én is a minap, s szemem megakadt egy cikkecskén, mely eredetileg a Kurír március 1-jei számában jelent meg. Írója - nyilván - gyengéd hölgy, ennek ellenére maga a mű hentesmunka. Tolla hegyére kapja Antall Józsefet, továbbá a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségét és Tőkés Lászlót, a kopjafát, a székelykaput, az imát és a létek üdvösségét, Erdélyt és végül, csattanóként Csurka Istvánt. Őszintén megmondom, én sok mindent olvastam, de ilyen töményét, mondhatnám penetránsat, még alig-alig. A benne fortyogó indulatot, mely a Kurír hasábjain nyilván elenyészik, nem értem. Az író, József Ilona ugyanis gyönyörű magyar nevet visel, s ha nem is teljes sikerrel, magyarul ír. Ezért mulatságos hát, hogy mennyire felingerli sok minden, ami így vagy úgy, jól vagy rosszul, de a magyarsággal kapcsolatos. Ha magyarsága nem is, stílusa csudálnivaló, így kezdi írását: .«Alapszerződésre ébredünk és vele térünk nyugovóra.. Pedig van egy sanda gyanúm. Nevezetesen az, hogy a létekben tizenötmilliós szuperblődlin felhergelt kevesek valami nagy-nagy bulit éreznek kicsúszni kezeikből. Ezért verik a tamtamot.” Ez a néhány mondat tömör és sűrű, mint a hányás. Négy év zsurnálöklendéseit sűríti össze Antall József egy mondatára utalva: reméli, hogy felébreszti olvasóiban a patkányreflexet: hallod a csengőszót, husikát kapsz? válaszd el nyálad. Azt mondja továbbá, hogy „vegyük bele az alapszerződésbe az alábbiakat: az eremdéesz vezető tisztviselői alanyi jogon luxusnyaralókat építhetnek a Balatonon”. Ez a mondat a legszebb emberi reflexre, az irigységre számít, a luxus szóval a szociáldemagógia tüzét csiholva, melyben melegíthető sokféle vas. A meleg vasat üti is tovább. „Tőkés Lászlónak járjon alapszerződésileg évi 120 millió forint a magyarországi fényűző itt-tartózkodás fedezésére. Állíttassék bocsánatkérő obeliszk (kopjafa, székelykapu stb.) azt jelképezendő, hogy a püspök nem volt egyáltalán ügynöke a hírhedett román titkosszolgálatnak, mindazonáltal lelkészi munkásságának részeként információértékű imát rebegett a megtévedtek lelki üdvösségéért.” Ha eleget ámuldoztunk azon, miként szorulhat valakibe ekkora gyűlöletteli szusz, állapítsuk meg, hogy ez a szakasz ismét szép példája a sűrítésnek. A „lelkészi munkásság része”, egy agyonjátszott húr megpendítésével az MDF bukott magyarjaira utal, így, miközben Tőkés Lászlót szekussá alacsonyítja, a mai magyar ellenzékkel társítva őt, a magyar nemzeti érzés minden képviselőjére igyekszik kiteljesíteni ezt a lealjasító képzetet. Az „ima rebegésével” az egyházakon rúg, a lelki üdvössége való frivol utalással a hiten. A teljes skálát végigjátssza hát, s átfogó közhelyismereteit bizonyítva, mellékesen megemlíti: „amennyiben ismét újratemetik a néhai kormányzót, úgy az eremdéesz ötszáz tagú küldöttsége lehessen jelen költségtérítéssel”. Majd, hogy a „másságot ” se hagyja ki, így folytatja az édes Erdélyen való röpke gúnyolódás után: „végezetül pedig az alapszerződés rögzítse azt is, hogy a nem egészen fajmagyarok gondolkodjanak el, ha a Föld Isten kalapja, akkor szép hazánk micsoda rajta”. Ez a mondat meghaladja a képzeletemet. Egyszerűen nem értem. Szeretném megkérdezni József Ilonától: Nos, hát micsoda? Természetesen a bokréta nekem sem jut az eszembe, valószínűleg ez a haza hozzám sem szívélyesebb, mint József Ilonához, de hát én többé-kevésbé most is szeretem. Azt kérdezném hát: valóban elképzelhető, hogy úgy is lehet szeretni, ahogy a Kurír cikkírója teszi? Az enyém majomszeretet, az övé progresszív! Teljesen világos, hogy „Édes Erdély” nem vagyunk itt, teljesen egyértelmű, hogy a „szittya fergeteg” nem vetekszik egy Philips-ventillátor szelével, de mégis! Mégis! Miért kell ilyet írni! A Kurír-mű a legnagyobb univerzális közhellyel, Csurka Istvánnal fejeződik be. Ő annyira megdolgozott és bebiztosított metafora és negatív inger, hogy a rá való gúnyos utalás bármi lelketlenséget szentesít. Hogy rájövök-e valaha, mi egy ilyen teásnak a célja, értelme, szándéka, én nem tudom. Magyar Nemzet 13