Magyar Nemzet, 1995. április (58. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-11 / 85. szám
KEDD, 1995. április 1. Kultúra Börtönversek Firenzétől Buenos Airesig A Füveskert antológia külföldi kiadásairól Várhatóan az ünnepi könyvhétre jelenik meg Kárpáti Kamil szerkesztésében, a Stádium gondozásában, főleg magánszemélyek anyagi támogatásával az ötvenes évek börtöneiben keletkezett, kézzel írt és sokszorosított versek antológiája, a Füveskert. A költeményeket három tanulmány kíséri: az egyik a keletkezési körülményeket illusztrálja, a másik a börtönversek pszichológiáját magyarázza, a harmadik pedig - melynek rövidített változatát ezúttal adjuk közre - a Füveskert külföldi kiadásainak sorát ismerteti. A Füveskert nyomtatott kötete a forradalom első évfordulóján jelent meg Bécsben, a Nemzetőr kiadásában. Tollas Tibor kezdeményezte a Vállalkozást. Ő rendezte sajtó alá a költeményeket „hűen az írott kötetsorhoz’’, amelyek közül az első három állt rendelkezésére. Ezeket kimentendő, egy barátunk, B. J. 1957 júniusában illegálisan haza ment, és a lebukást és életét kockáztatva tért vissza Bécsbe. A Füveskertről — a költeményekről és a szimbólumról - már a bécsi kiadás megjelenése előtt tudott az emigráció: a Nemzetőrből, a szabadságharcos írók külföldön alapított lapjából. Az első, 1956 decemberi számában jelent meg először Tollas Tibor megrázó verse Bebádogoznak minden ablakot... A második szám, 1957. január 15. dátummal, Füveskert cím alatt búcsúzik el az elesett Gérecz Attilától. Ekkor jelenik meg a szerkesztők emlékezetéből Tóth Bálint Előhang című verse (megcsonkítva) és Kárpáti Kamil Sosem hallottak éneke című költeménye. A magyar irodalom három útja című tanulmány a földalatti Magyarország irodalmáról számol be, és ismerteti a Füveskertet. Figyelemre méltó, hogy a Nemzetőr a hajdani börtönösök mellett közli Tamási Lajos sokat szavalt költeményét (Piros a vér a pesti Utcán) valamint Kocsis Gábor versét A szegedi munkásokhoz. A Nemzetőr az alapító okmányában kötelezte el magát: „Feladatunknak tartjuk bemutatni az elmúlt tíz évnek azt az irodalmát, mely eddig az elnyomás miatt legálisan szóhoz nem juthatott. Ezért gyarapodott új társakkal a Füveskert." A bécsi első kiadás 34 költőjének egyharmada tartozott a börtönjárt írókhoz. A bécsi kiadás „bestseller” lett, egy év múlva a torontói második kiadás követte. Miért? Katalizátorok voltak ezek a versek m megbékülésben, egzisztenciális félelmekben, sikerekben is. Azt hiszem, a Füveskert költeményeit többször szavalták az emigráció rendezvényein, mint ahányan olvasták. Im Frühret (Pirkadatban) címmel jelent meg Münchenben a forradalom első évfordulóján a német nyelvű Füveskert antológia Clemens Graf Podewilsnek, a Bajor Szépművészeti Akadémia főtitkárának köszönhetően. Podewils 1956. november elsejét Budapesten élte meg. Megfogta a gyertyafényben gyászoló főváros, a Rádió felhívásainak költői hangvétele, a szabadságharcos, aki a teherautóról szavalt a tüntető tömegnek. Hazatérve, magyar barátai közvetítése útján ismerte meg a frissen menekült Tollas Tibort, rajta keresztül a Füveskert költészetét. Podewils fellelkesedett, mert ezek a költemények „kitépnek bennünket a céltalan élet fásultságából a létezés fényébe", és mert bennük a „bosszú és megtorlás helyett az egyetemes kibékülés, az emberszeretet és az öröm létezik." Tizenöt német nyelvű költőt nyert meg fordításra (köztük nagy neveket, mint Werner Bergengruen, Günther Eich, Gertrud von le Fort) és a Hanser Kiadót az antológia megjelentetésére. A kötet ötven versét népdalok, kuruc dalok, magyar klasszikusok vezetik be, hogy az olvasó képet kapjon a költészet teremtő szerepéről a magyar közéletben. A tett a dalban és fogalmazza meg Padewils a német irodalmárok felismerését. A Pirkadatban - így a kiadók - nem politikai versek jelentek meg. Ellenkezőleg: „a költészet összegyűjti az embereket. Üzenetet hallanak, amely szabaddá tesz és nem doktrínát, amely sarokba szorít és a gyűlölet falait építi fel." A szabaddá tevő jó hírt a Sosem hallottak éneke üzeni: „Mondjátok el, hogy újra hiszek / Szeretni vágyom mind, aki ölt”. Az im Frührot antológiát jelentőségéhez illő művészi szinten mutatták be Münchenben és Berlinben. A német nyelvű sajtó visszhangja felülmúlta a várakozást. Talán azért is, mert a magyar forradalom lírája „áthallatszott” a falon túlra, Keletre is. Az olasz értelmiséget megosztotta a magyarországi szovjet intervenció, ezért nagy érdeklődés nyilvánult meg az ellenállás magyar irodalmával szemben. A Füveskert költeményei már 1957-től kezdve cirkuláltak a sajtóban, elsősorban a fiatalság körében. II Giardino Erboso (Füveskert) a címe az antológiának, amely 1959-ben jelent meg Sansoni kiadónál Firenzében. A versek válogatásában, a fordítókhoz való kapcsolatokban, a sajtó alá rendezésben Tollas Tibor kiváló irodalmárra és melegszívű barátra hagyatkozhatott: Várady Imrére, a bolognai egyetem professzorára. Neki köszönhető, hogy az antológia kétnyelvű lett, és rangos helyet kapott az Il Melagrano nevű sorozatban, amely „a költészetnek és a gondolkodásnak ritka és reprezentatív" műveit adja ki. A Füveskert verseit Buenos Aires-i képviselete útján a Nemzetőr első számától kezdve Latin-Amerikában is terjesztette. A költemények, a cikkek a spanyol fordításban önálló életet kezdtek. Ez volt a szerkesztőség szándéka is. 1957-ben orosz emigránsok képviselői keresték fel a bécsi szerkesztőséget egy orosz nyelvű kiadás ügyében. A szabadságharcot támogató s a magyar ügyért életüket áldozó orosz katonák emléke kötelezte a szerkesztőket. Másrészt féltek, nem akartak a KGB látókörébe kerülni. Azért is aggódtak, mert nem ismerték az orosz emigránsok politikai hátterét. 1958-ban aztán orosz barátaink büszkén nyújtották át a Vértestvérek című hatvannégy oldalas könyvecskét, amely Buenos Airesben jelent meg az Argentin-Orosz Kulturális Egyesület kiadásában. Líra a katakombákban címmel 1957- ben spanyol nyelvű kiadás is készülőben volt Buenos Airesben. Nyersanyagát részben a Nemzetőrből és a bécsi Füveskert kiadásából vette, részben saját fonásokból Spanyolországban és Latin-Amerikában. Az 1959-ben, az Argentin-Magyar Kulturális Egyesület támogatásával kiadott kötetet az Argentínában élő magyar művész, Szalay Lajos rajzai illusztrálták. A forradalomnak szentelt ciklus égbekiáltó vád a szoldateszka brutalitása ellen és az áldozatok bibliai erejű felmagasztalása. A rajzok dramatizálják a kötetet, és növelik mondanivalója súlyát . A kiadás sajtóvisszhangja egész Latin-Amerikát és Spanyolországot is elérte. Tross alt (Mégis) címen készült el a norvég antológia Oslóban a forradalom második évfordulójára a Dreyers Verlag gondozásában. A Norvég-Magyar Egyesület és a Diákszövetség közreműködésével származott az anyagi alap. Norvég részről az írószövetség elnöke, Arnulf Overland pártfogolta. A gyűjteménynek az volt az igénye, hogy a „magyar nép szabadságharcát köteményben és prózában” zárja az olvasó elé. Ez a szándék a norvégok és magyarok között érzett analógiákból származott: a kis népek sorsából és az ellenállásból az idegen hódítóval szemben, amelynek Overland egykor illegális harcosa volt. Tartalmában és külsejében az antológia méltó lett ehhez a cékitűzéshez. A Füveskert költői mellett megjelent Illyés Gyula verse, az Egy mondat a zsarnokságról. Déry Tibor és Tamási Áron írásai képviselték benne a prózát A norvég kiadással egy időben érkeztek meg a dán kiadás ívei az oslói nyomdából Koppenhágába, a Schulz Forlagthoz. A dán Trods Art (Mégis) a magyar egyesületek áldozatvállalásával jelent meg. A neves dán költő, Poul Sörensen mutatta be a kiadványt a koppenhágai Nemzeti Színházban. Az amerikai kiadás From the Hungarian Revolution - A collection of poems tíz év távlatából tekint vissza a börtönök és a szabadságharc költeményeire. A tapasztalatok és élmények, melyeket Tollas Tibor közvetített a fordítóknak, ebből az időbeli perspektívából is élénkek és hitelesek. Az olvasó rekonstruálni tudja, milyen feszültségben és félelmek között születtek a „fizikai szenvedés és filozófiai komplexitás” költeményei. Ami valójában pokol volt, abból a költők szentélyt tudtak varázsolni. Ezekből a szentélyekből emelik fel a hangjukat s bármi is legyen egyéni sorsuk, nem lehet őket hallgatásra kényszeríteni. Talán ezzel magyarázható a Füveskert sikerének a titka Amerikában, jóllehet „Tollasnak és társainak csak egy sztorija van: mi történt a pesti utcákon, a váci börtönben és Márianosztrán, a menekülőket szállító kocsikon és hajókon. Lehetséges, hogy a fiatal generáció nem érti meg ezt. A Füveskert költeményeiben érvényre jutó hiteles tekintély azonban olyan fókuszt nyújthat Amerikának — idézzük a kiadót-, amelyre problémái megoldásában szüksége van". Csizmadia Zoltán A spanyol nyelvű kiadást Szalay Lajos illusztrálta Seb a cédruson Nagy László a Petőfi Irodalmi Múzeumban Ma délután öt órakor Buda Ferenc költő és Vígh Tamás szobrászművész nyitja meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban a hetven éve született Nagy László emlékkiállítását. A rendezők először teszik közzé a képzőművészként induló költő festményeit, akvarelljeit, ikonjait, rézkarcait és egyéb grafikáit. A mintegy nyolcvan műalkotás nemcsak a különböző műfajokban megmutatkozó jártasságot mutatja be, hanem a költői világgal párhuzamosan formálódó képi látásmódot is. A kicsiny faszobrocskák, a népi ihletettségű faragott és festett bethlehem, a saját kezűleg megmunkált kelengyeláda mellett ott vannak a szerszámok, vésők, gyaluk... A képek alatti tárlókban Nagy László kéziratok, levelek, feljegyzések, vázlatok sorakoznak. Szerepelnek a legközelebbi hozzátartozóknak a költőhöz írt levelei, írók és a költők üdvözletei és elvi állásfoglalásai, többek között Weöres Sándor, Illyés Gyula, Déry Tibor, Dénes Zsófia kézírása. A falakon néhány kinagyított fénykép, verskézirat. Az érdeklődők megtekinthetik a Nagy Lászlóról készült portréfilmet, kézbevehetik a hazai és külföldi kiadású versesköteteket. A kiállítás hat hónapig látható, ez idő alatt költői esteket, előadásokat és irodalomórákat rendeznek a múzeum munkatársai. A kiállításhoz kapcsolódik az a kétnapos emlékülés, amelyet Tasi József irodalomtörténész szervezett, s amelynek címe: Inkarnáció ezüstben. Az emlékülés első két előadója, Görömbei András és Tőkei Ferenc Nagy László helyét és korszerűségét taglalja. A szerdai szekcióüléseken Tüskés Tibor, Jánosi Zoltán, Szigeti Lajos Sándor, Czine Mihály, Deme Tamás, Lázár Ervin, Ferenczi László, Tóth Piroska, Tarján Tamás, Nyilasy Balázs, Bodnár György, Hubay Miklós, Hídvégi Máté, Tasi József és Botka Ferenc, csütörtökön pedig Bori Imre, Vasy Géza, Koczkás Sándor, Gödöböcz Gábor, Monostori Imre, Doncsev Toso, Donka Nyejcseva, Juhász Péter, Teresa Worovska, Gömöri György, Arató László és Lakner Lajos elemzi a Nagy László-i életmű különöző vonatkozásait. Csütörtökön délután öt órától Ágh István, Berek Katalin, Buda Ferenc, Döbrentei Kornél, Farkas Árpád, Fodor András, Gál Sándor, Gyurkovics Tibor, Király Zoltán, Kodolányi Gyula, Kósa Ferenc, Nagy Gáspár, Sánta Ferenc, Sumonyi Zoltán, Szarka István, Tornai József, Tóth Erzsébet, Utassy József, Vathy Zsuzsa és Zelnik József vallomásai hangzanak el Nagy Lászlóról. Az emlékülés anyagát a Petőfi Irodalmi Múzeum kötetben is megjelenteti. A tanácskozásra jelent meg Maród István, Pesti Ernő és Reguli Ernő nyolcszáz tételes Nagy László-bibliográfiája. Csütörtökön mutatja be a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Magyar Rádió Archívumáért Alapítvány a Feltárt idill című hangkazettát, amelyen Nagy László mondja el verseit. (o. á.) Magyar Nemzet 15 József Attila lélekképe Ha valaki igaz és részletes képet akar alkotni a XX. század első felének Magyarországáról, akkor vegye kezébe József Attila verseskötetét. Minden más költő, sőt prózaíró művénél gazdagabb összképet nyerhet így az ország majd minden rétegének életéről. Köszönhetjük ezt a Gondviselésnek, amely különlegesen hányatatott, gyötrelmes életre kárhoztatta a költőt. József Attila baloldali gondolkozású volt, ez vitathatatlan. Szolidárisnak érezte magát a legszegényebb rétegek, zsellérek, uradalmi cselédek, segédmunkások sorsával, akik akkor a társadalom legmélyebb rétegéhez tartoztak, bizony éheztek és a nyomorbetegségek tizedelték őket. Hát hogyne lett volna szolidáris velük, hiszen ő maga is közülük származott. Ez közelítette őt a kommunista mozgalomhoz is. Az azonban huzamosabban nem fogadta be. Nem tudtak mit kezdeni egy súlyos lelkibeteg, de végtelenül okos, önálló gondolkozású zsenivel. Nekik a középszerűség kellett. József Attila hamar rájött, hogy semmi keresnivalója sincs a kommunisták között, és hogy fasizmus és kommunizmus lényegében azonos mozgalom. „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét. .. / hogy ne legyen szabad, ami jó." Mindmáig a legizgatóbb kérdés: mi vezetett József Attila megőrüléséhez és öngyilkosságához. Versei olvasásakor feltűnt nekem valami, amit még az irodalomtörténészek, sőt még a pszichoanalitikusok sem vettek észre. Az, hogy ő ölni, gyilkolni akar és végül önmagát is megölni. E szándék szimbóluma: kés és a vér. Csak néhány példát emelek ki versei közül: „Szerelem ez? Érzem, szaladj, " rohanj kezeim elől! / Haj! ha egyszer öklöm öldököl ! Iderángatlak, nézd, kevélyen, büszkén, / Hogy zúz sebet a gyáva két ököl.” Hát bizony ez kemény szadizmus, melynél a szerelmi szenvedély végső beteljesedése: a kedves megölése. És azt is olvashatjuk benne: „Csak azt tudom, hogy megbolondulok". Vagyis olyan állapotba jut, amikor végleg elveszd önuralmát cselekedetei fölött. „Elleneimmel békülni / hosszú késsel mind megölni, / vizsgálni a vér hogy csordul”.. „Kéjgyilkosok szívében / forgatott kés - bennem őrület tallója ég”. És egyik legismertebb versében a Nincsen apám sem anyám címűben: „Tiszta szívvel betörök ! Ha kell, embert is ölök. És hogy a gyilkolás szándékának, a késnek, a vérnek állandó emlegetése nemcsak holmi irodalmi dísz, stílromantika, bizonyítja, hogy József Attila valóban késsel támadott nővéreire és szerelmére, mert az nem akart az övé lenni. Tehát aki vele élt vagy a közelében volt, azt állandó életveszély környékezte. Mindez igen súlyos skizofréniára vall. Az effajta pszichózis jellegzetes tünete az, hogy a beteg néha úgy viselkedik, mintha a bőre alatt az ismert személy mögött még egy (vagy több) személy létezne, ami tőle egész függetlenül beszél vagy cselekszik és a beteg nem is tud róla. A szkizofrénia név is ezt jelzi (lélekhasadás), bár ez az elnevezés nem pontos, mert nem hasadásról van szó, hiszen a másik személyiség már eleve együtt lakik a beteggel. Ez a sajátságos „társbérlő” csak néha nyilvánul meg, s ha visszavonul, a beteg teljesen normálisan viselkedik, sőt esetleg rendkívüli zsenialitást tanúsít (Ezt figyelhetjük meg a szkizofréniás művészeknél, például Schumann-nál vagy Van Goghnál.) És mivel a „társbérlő” megnyilvánulása többnyireönpusztító hatású, nevezzük démonnak. József Attila is egy ilyen démon társbérlővel küszködött. Hogy mégis sejthetett valamit a démon benne lakásáról, elárulja nem sokkal halála előtt írott Gyönyörűt láttam című verse: „Lám ösztönöm helyes úton járt, amikor bejött az ember. / Kikapcsolja villanyom -s ez zúgott bennem mint a tenger./ A kés ott volt az asztalon s -éppen a ceruzám hegyeztem -s ha azt az embert leszúrom, I tudom, mindennel kiegyeztem. / El voltam keseredve hát I Minden sötét és szomorútrpsz... / így okoskodván, s jónapot / kívánva elhúzódtam oldalt. IS este a nyájas csillagok rám nevettek a teleholddal." A démon csábítására József Attila megfontoltan reagált - és persze, rezignáltan,nincs értelme ölni, és erre: „rámnevettek a csillagok" - ez a megnyugvás szimbóluma és némi öröme: sikerült győzni a démonon. Miért? Mert közben ő Istenhez folyamodott. József Attila apját nem ismerte, anyja a nagy nyomorban kénytelen volt két fiatalabb gyermekét lelencnek adni. Talán ez volt József Attila életének legnagyobb sérülése, amiért soha nem tudott anyjának megbocsátani. A gyűlölet és imádat végleteiben hánykódott, így nem is tudott leszakadni anyjáról, önállósulni, felnőttként is örök gyerek maradt. Úgy érezte, anyja becsapta és elárulta (Kései sirató). Nagy baj, hogy életéből hiányzott az apa alakja, aki a szilárd biztonságot jelenti a kisgyermek számára. A „pótapák” (Rappaport, Makai, Hatvany) sem tudták ezt megadni neki, így aztán nincs abban semmi csodálatos, hogy gyermeki képzeletében az Isten vette át az apa szerepét: „Istenem Dolgaim előtt rejtegetlek, / Istenem, én nagyon szeretlek. / Ha rikkancs volna mesterséged, / segítenék kiabálni néked. / Hogyha meg szántóvető lennél, / segítenék akkor is mindennél! / A lovaidat is szeretném / és szépen, okosan vezetném. / Ha szeretnél, én is örülnék, / vacsora után melléd ülnék, /pipámat egy kicsit elkérnéd, és én hosszan, mindent elmesélnék." Érdekes, hogy egy másik versében magát az Istent is gyereknek képzeli el .J Hogyha golyóznak a gyerekek, I Az Isten közöttük ténfereg. I S ha a szemét nagyra nyitja, I golyóját ő lyukba gurítja.” Minden ember lelke legmélyén az istenség egy szikrája lakozik, és olthatatlan vágy él bennünk, hogy felemelkedjünk hozzá. A fiatal József Attila ezt pontosan érezte, mert tetten érte a szívében; tudja, hogy az Isten szereti őt. Mert az Isten szeretet, és ez a legmélyebb igazság, amit Istenről tudhatunk. És még egy vallomás: „Négykézláb másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem. / Ez a szabadság adta értenem, / hogy lesz még erő lábra állni bennem. / Úgy segített, hogy nem segíthetett. / / Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra." Még hívő lelkek is hajlamosak arra, hogy ha nem teljesül valami óhajuk, vagy ha szerencsétlenség éri őket, felróják Istennek, mintha az cserbenhagyta volna őket. József Attilának különlegesen szerencsétlen volt a helyzete. Mégsem zúgolódik. „Úgy segített, hogy nem segített". Mert szerinte még ez a nemsegítés is az ő javára volt: „Ez a szabadság adta értenem, s hogy lesz még erő lábra állni bennem" És ezt éppen akkor mondja, amikor élete végső ellehetetlenedésre jutott. De miért lett öngyilkos? Azért, mert tudta: ha életben marad, mi vár rá, tébolyda és hogy tönkreinjekciózzák. Többé nem lehet József Attila. De Istenben azért megnyugodott: a kisgyerek visszatért apjához. Jánosy István József Attilát, a végtelenül okos, önálló gondolkodású zsenit nem értette a középszer A közérthetőség határai Miközben a Petőfi adó munkatársainak azzal kell számolni, hogy a hallgatóik között sok az alacsony iskolázottságú, s ezért műsoraik szintjét ehhez kell igazítani, a Kossuth láthatólag nem küzd hasonló gondokkal. Időnként olyan intellektuális, hogy vasárnap délelőtti eltompultságunkban már követni sem tudjuk, így vagyunk a Gondolat-jel című kulturális hetilappal is, amelyet jelenleg két belpolitikai újságíró, Győrffy Miklós és Szénási Sándor jegyez, bizonyítva sokoldalúságukon kívül azt is, hogy a kulturális élet sem mentes a politikai érdekektől. Hogy miért nem lehet átadni ezt az igencsak hallgatott adásidőben sugárzott műsort a területtel foglalkozó szerkesztőknek, újságíróknak, ők tudják. Meglehet, jobban érzékelnék ők, mi az érdekes a mai kulturális életben, tele van botrányokkal és félresiklásokkal még akkor is, ha újabban elterelődött róla a figyelem. Most fontosabbak azok a gazdasági döntések, amelyek minden bizonnyal kihatnak majd erre a területre is, hiszen kevesebb vásárlója lesz a kultúra termékeinek. Az egyetlen, a közéletet is foglalkoztató napi téma a műsorban a honoráriumok tervezett járulékoltatása volt, amelyet a kulturális élet képviselői elkeseredettséggel és felháborodottan fogadtak. Hogy pártállami kiváltság szűnik-e meg ezzel, amint egyik laptársunk publicistája írta, és hogy nem a zongoraművészek kapaszkodnak a vajaskenyérbe, amint erről vélekedik, az bizonyos. Nagyobb csapás lesz ez a magyar szellemi életnek, mint az előre látható, mivel még többeket ösztönöz majd arra, hogy jobb kereset után nézzenek, szakmájukon, esetleg az országon kívül. A Gondolat-jel egyéb anyagai azonban még egy hetilapnak is túl súlyosak voltak. A József Attila értékeléséről szóló interjú, vagy Mihancsik Zsófia Karátson Gáborral készült, a környezetvédelemről és az emberiségnagy kérdéseiről szóló beszélgetése - amelyekben még a riporter kérdéseit is nehéz volt felfognia a köznapi rádióhallgatónak, nemhogy a bonyolultan kifejtett válaszokat semmiképpen nem illendőek olyan rádióműsorban, amelytől az ember azt várná, eligazítja majd a történések között Mintha nem arról szólna manapság a híradás, amiről szólnia kellene. Mintha kényszerűségből előbányászott témákat kellene megtárgyalni, hogy ne legyen idő olyanokra, amelyek a polgárokat ma foglalkoztatják. Nem lenne persze nagy baj, ha ma már valóban ott tartanánk, ahol a tömegtájékoztatás tartani szeretné. Amikor a körülöttünk zajló események nem adnának arra okot, hogy foglalkozzunk velük, s elmerülhetnénk az emberiség valóban fontos nagy kérdéseiben. A közérthető tájékoztatást ezzel szemben példamutatóan valósítja meg a Mindennapi irodalmunk című műsor, amelyben az irodalmi élet legfrissebb híreit gyűjti egybe a szerkesztő Varga Lajos Márton. Kezdve a folyóiratszemlétől az irodalmi évfordulókon keresztül az új könyvekig. S nemcsak a megjelent hazai művek, verseskötetek, tanulmánygyűjtemények bemutatására vállalkozik, hanem néhány szóval, anélkül, hogy bírálna, orientálja is a hallgatót. Varga Lajos Márton kipróbált, rutinos rádiós, aki ellen annak idején, még irodalmi főszerkesztő korában az a kifogás merült fel, hogy bizonyos irodalmi irányzatok és szerzők rendszeresen elkerülik a figyelmét. A Mindennapi irodalmunk azonban szinte az egyetlen olyan műsor a Magyar Rádióban, amely hírt ad a szinte áttekinthetetlen könyvpiaci és folyóirat-kiadási helyzetben a frissen megjelent magyar művekről. Honthy Kinga