Magyar Nemzet, 1995. április (58. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-11 / 85. szám

KEDD, 1995. április 1L Kultúra Magjar Nemzet 15 Börtönversek Firenzétől Buenos Airesig József Attila lélekképe A Füveskert antológia külföldi kiadásairól Várhatóan az ünnepi könyvhétre je­lenik meg Kárpáti Kamii szerkeszté­sében, a Stádium gondozásában, fő­leg magánszemélyek anyagi támoga­tásával az ötvenes évek börtöneiben keletkezett, kézzel írt és sokszorosí­tott versek antológiája, a Füveskert. A költeményeket három tanulmány kíséri: az egyik a keletkezési körül­ményeket illusztrálja, a másik a bör­tönversek pszichológiáját magyaráz­za, a harmadik pedig - melynek rö­vidített változatát ezúttal adjuk köz­re - a Füveskert külföldi kiadásai­nak sorát ismerteti. A Füveskert nyomtatott kötete a forrada­lom első évfordulóján jelent meg Bécsben, a Nemzetőr kiadásában. Tollas Tibor kezde­ményezte a Vállalkozást. 0 rendezte sajtó alá a költeményeket „hűen az írott kötetsor­hoz’’, amelyek közül az első három állt ren­delkezésére. Ezeket kimentendő, egy bará­tunk, B. J. 1957 júniusában illegálisan haza ment, és a lebukást és életét kockáztatva tért vissza Bécsbe. A Füveskertről — a költeményekről és a szimbólumról - már a bécsi kiadás megjele­nése előtt tudott az emigráció: a Nemzetőr­ből, a szabadságharcos írók külföldön alapí­tott lapjából. Az első, 1956 decemberi szá­mában jelent meg először Tollas Tibor meg­rázó verse Bebádogóznak minden ablakot... A második szám, 1957. január 15. dátum­mal, Füveskert cím alatt búcsúzik el az ele­sett Gérecz Attilától. Ekkor jelenik meg - a szerkesztők emlékezetéből Tóth Bálint Elő- hang című verse (megcsonkítva) és Kárpáti Kamii Sosem hallottak éneke című költemé­nye. A magyar irodalom három útja című ta­nulmány a földalatti Magyarország irodal­máról számol be, és ismerteti a Füveskertet. Figyelemre méltó, hogy a Nemzetőr a hajda­ni börtönösök mellett közli Tamási Lajos so­kat szavalt költeményét (Piros a vér a pesti Utcán) válamint Kocsis Gábor versét A sze-' gedi munkásokhoz. - A Nemzetőr az alapító okmányában kötelezte el magát: „Felada­tunknak tartjuk bemutatni az elmúlt tíz évnek azt az irodalmát, mely eddig az elnyomás miatt legálisan szóhoz nem juthatott. Ezért gyarapodott új társakkal a Füveskert." A bécsi első kiadás 34 költőjének egyharmada tartozott a börtönjárt írókhoz. A bécsi kiadás „bestseller” lett, egy év - múlva a torontói második kiadás követte. Miért? Katalizátorok. voltak ezek. a versek nriegbékülésben, egzisztenciális félelmek­ben, sikerekben is. Azt hiszem, a Füveskert költeményeit többször szavalták az emigrá­ció rendezvényein, mint ahányan olvasták. Im Frührot (Pirkadatban) címmel jelent meg Münchenben a forradalom első évfor­dulóján a német nyelvű Füveskert antológia Clemens Graf Podewilsnek, a Bajor Szép- művészeti Akadémia főtitkárának köszönhe­tően. Podewils 1956. november elsejét Bu­dapesten élte meg. Megfogta a gyertyafény­ben gyászoló főváros, a Rádió felhívásainak költői hangvétele, a szabadságharcos, aki a teherautóról szavalt a tüntető tömegnek. Ha­zatérve, magyar barátai közvetítése útján is­merte meg a frissen menekült Tollas Tibort, rajta keresztül a Füveskert költészetét. Pode­wils fellelkesedett, mert ezek a költemények „kitépnek bennünket a céltalan élet fásultsá­gából a létezés fényébe", és mert bennük a „bosszú és megtorlás helyeit az egyetemes kibékülés, az emberszerétet és az öröm léte­zik." Tizenöt német nyelvű költőt nyert meg fordításra (köztük nagy neveket, mint Wer­ner Bergengruen, Günther Eich, Gertrud von le Fort) és a Hanser Kiadót az antológia megjelentetésére. A kötet ötven versét népdalok, kuruc da­lok, magyar klasszikusok vezetik be, hogy az olvasó képet kapjon a költészet teremtő szerepéről a magyar közéletben. A tett a dal­ban él fogalmazza meg Padewils a német irodalmárok felismerését. A Pirkadatban - így a kiadók - nem poli­tikai versek jelentek meg. Ellenkezőleg: „a költészet összegyűjti az embereket. Üzenetet hallanak, amely szabaddá tesz és nem doktrí­nát, amely sarokba szorít és a gyűlölet falait építi fel." A szabaddá tevő jó hírt a Sosem hallottak éneke üzeni: „Mondjátok el, hogy újra hiszek / Szeretni vágyom mind, aki ölt”. Az lm Frührot antológiát jelentőségéhez illő művészi szinten mutatták be München­A spanyol nyelvű kiadást Szalay Lajos illusztrálta ben és Berlinben. A német nyelvű sajtó visszhangja felülmúlta a várakozást. Talán azért is, mert a magyar forradalom lírája „át­hallatszott” a falon túlra, Keletre is. Az olasz értelmiséget megosztotta a magyarországi szovjet intervenció, ezért nagy érdeklődés nyilvánult meg az ellenállás magyar irodalmával szemben. A Füveskert költeményei már 1957-től kezdve qjrkuláltak a sajtóban, elsősorban a fiatalság körében. II Giardino Erboso (Füyeskert) a címe az antológiának, amely 1959-ben jelent meg Sansoni kiadónál Firenzében. A ver­sek válogatásában, a fordítókhoz való kap­csolatokban, a sajtó alá rendezésben Tol­las Tibor kiváló irodalmárra és melegszívű barátra hagyatkozhatott: Várady Imrére, a bolognai egyetem professzorára. Neki kö­szönhető, hogy az antológia kétnyelvű lett, és rangos helyet kapott az II Melagra- no nevű sorozatban, amely „a költészetnek és a gondolkodásnak ritka és reprezenta­tív" műveit adja ki. A Füveskert verseit Buenos Aires-i kép­viselete útján a Nemzetőr első számától kezdve Latin-Amerikában is terjesztette. A költemények, a cikkek a spanyol fordításban önálló életet kezdtek. Ez volt a szerkesztő­ség szándéka is. 1957-ben orosz emigránsok képviselői keresték fel a bécsi szerkesztőséget egy orosz nyelvű kiadás ügyében. A szabadság- harcot támogató s a magyar ügyért életüket áldozó orosz katonák emléke kötelezte a szerkesztőket. Másrészt féltek, nem akartak a KGB látókörébe kerülni. Azért is aggód­tak, mert nem ismerték az orosz emigránsok politikai hátterét. 1958-ban aztán orosz bará­taink büszkén nyújtották át a Vértestvérek cí­mű hatvannégy oldalas könyvecskét, amely Buenos Airesben jelent meg az Argen­tin-Orosz Kulturális Egyesület kiadásában. Líra a katakombákban címmel - 1957- ben spanyol nyelvű kiadás is készülőben volt Buenos Airesben. Nyersanyagát rész­ben a Nemzetőrből és a bécsi Füveskert ki­adásából vette, részben saját fonásokból Spanyolországban és Latin-Amerikában. Az 1959-ben, az Argentin-Magyar Kulturális Egyesület támogatásával kiadott kötetet az Argentínában élő magyar művész, Szalay Lajos rajzai illusztrálták. A forradalomnak szentelt ciklus égbekiáltó vád a szoldateszka brutalitása ellen és az áldozatok bibliai erejű felmagasztalása. A rajzok dramatizálják a kötetet, és növelik mondanivalója súlyát — A kiadás sajtóvisszhangja egész Latin-Ame­rikát és Spanyolországot is elérte. Tross alt (Mégis) címen készült el a nor­vég antológia Oslóban a forradalom máso­dik évfordulójára a Dreyers Vorlag gondo­zásában. A Norvég-Magyar Egyesület és a Diákszövetség közreműködésével szárma­zott az anyagi alap. Norvég részről az író­szövetség elnöke, Amulf Overland pártfo­golta. A gyűjteménynek az volt az igénye, hogy a .magyar nép szabadságharcát köte- ményben és prózában” tárja az olvasó elé. Ez a szándék a norvégok és magyarok között érzett analógiákból származott: a kis népek sorsából és az ellenállásból az idegen hódítóval szemben, amelynek Overland egykor illegális harcosa volt. Tartalmában és külsejében az antológia méltó lett ehhez a cékitűzéshez. A Füveskert költői mellett megjelent Illyés Gyula verse, az Egy mondat a zsarnokságról. Déry Tibor és Tamási Áron írásai képviselték benne a prózát A norvég kiadással egy időben érkeztek meg a dán kiadás ívei az oslói nyomdából Koppenhágába, a Schulz Forlagtíoz. A dán Trods Alt (Mégis) a magyar egyesületek ál­dozat vállalásával jelent meg. A neves dán költő, Poul Sörensen mutatta be a kiadványt a koppenhágai Nemzeti Színházban. Az amerikai kiadás From the Hunga­rian Revolution - A collectión of poems tíz év távlatából tekint vissza a börtönök és a szabadságharc költeményeire. A tapasztala­tok és élmények, melyeket Tollas Tibor közvetített a fordítóknak, ebből az időbeli perspektívából is élénkek és hitelesek. Az olvasó rekonstruálni tudja, milyen feszült­ségben és félelmek között születtek a „fizi­kai szenvedés és filozófiai komplexitás” köl­teményei. Ami valójában pokol volt, abból a költők szentélyt tudtak varázsolni. Ezek­ből a szentélyekből emelik fel a hangjukat s bármi is legyen egyéni sorsuk, nem lehet őket hallgatásra kényszeríteni. Talán ezzel magyarázható a Füveskert sikerének a titka Amerikában, jóllehet „Tollasnak és társai­nak csak egy sztorija van: mi történi a pesti utcákon, a váci börtönben és Márianoszt- rán, a menekülőket szállító kocsikon és ha­jókon. Lehetséges, hogy a fiatal generáció nem érti meg ezt. A Füveskert költeményei­ben érvényre jutó hiteles tekintély azonban olyan fókuszt nyújthat Amerikának — idéz­zük a kiadót-, amelyre problémái megoldá­sában szüksége van". Csizmadia Zoltán Ha valaki igaz és részletes képet akar alkotni a XX. század első felének Magyarországáról, akkor vegye kezébe József Attila verseskötetét. Minden más költő, sőt prózaíró művénél gazdagabb össz­képet nyerhet így az ország majd minden rétegé­nek életéről. Köszönhetjük ezt a Gondviselésnek, amely különlegesen hányatatott, gyötrelmes életre kárhoztatta a költőt. József Attilát, a végtelenül okos, önálló gon­dolkodású zsenit nem értette a középszer József Attila baloldali gondolkozású volt, ez vitathatatlan. Szolidárisnak érezte magát a legsze­gényebb rétegek, zsellérek, uradalmi cselédek, se- gédmunkásol sorsával, akik akkor a társadalom legmélyebb rétegéhez tartoztak, bizony éheztek és a nyomorbetegségek tizedelték őket. Hát hogyne lett volna szolidáris velük, hiszen ő maga is közü­lük származott. Ez közelítette őt a kommunista mozgalomhoz is. Az azonban huzamosabban nem fogadta be. Nem tudtak mit kezdeni egy súlyos lel­kibeteg, de végtelenül okos, önálló gondolkozású zsenivel. Nekik a középszerűség kellett. József At­tila hamar rájött, hogy semmi keresnivalója sincs a kommunisták között, és hogy fasizmus és kommu­nizmus lényegében azonos mozgalom. „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmu­sét. .. / hogy ne legyen szabad, ami jó." Mindmáig a legizgatóbb kérdés: mi vezetett József Attila megőrüléséhez és öngyilkosságához. Versei olvasásakor feltűnt nekem valami, amit még az irodalomtörténészek, sőt még a pszichoana- litikusok sem vettek észre. Az, hogy ő ölni, gyilkol­ni akar és végül Önmagát is megölni. E szándék szimbóluma: kés és_a vér. Csak néhány példát eme­lek ki versei közül: „Szerelem ez? Érzem, szaladj, " rohanj kezeim elől! / Haj! ha egyszer öklöm öldököl I Iderángatlak, nézd, kevélyen, büszkén, / Hogy zúz sebet a gyáva két ököl.” Hát bizony ez kemény sza- dizmus, melynél a szerelmi szenvedély végső be­teljesedése: a kedves megölése. És azt is olvashat­juk benne: „Csak azt tudom, hogy megbolondu­lok". Vagyis olyan állapotba jut, amikor végleg el­veszd önuralmát cselekedetei fölött. „Elleneimmel békülni / hosszú késsel mind megölni, / vizsgálni a vér hogy csordul”.. „Kéjgyil­kosok szívében I forgatott kés - bennem őrület tal- lója ég”. És egyik legismertebb versében a Nin­csen apám sem anyám címűben: „Tiszta szívvel betörök I Ha kell, embert is ölök’ És hogy a gyilkolás szándékának, a késnek, a vérnek állandó emlegetése nemcsak holmi irodal­mi dísz, stílromantika, bizonyítja, hogy József At­tila valóban késsel támadott nővéreire és szerelmé­re, mert az nem akart az övé lenni. Tehát aki vele élt vagy a közelében volt, azt állandó életveszély környékezte. Mindez igen súlyos skizofréniára vall. Az effaj­ta pszichózis jellegzetes tünete az, hogy a beteg né­ha úgy viselkedik, mintha a bőre alatt az ismert sze­mély mögött még egy (vagy több) személy létezne, ami tőle egész függetlenül beszél vagy cselekszik és a beteg nem is tud róla. A szkizofrénia név is ezt jelzi (lélekhasadás), bár ez az elnevezés nem pon­tos, mert nem hasadásról van szó, hiszen a másik személyiség már eleve együttlakik a beteggel. Ez a sajátságos „társbérlő” csak néha nyilvánul meg, s ha visszavonul, a beteg teljesen normálisan viselke­dik, sőt esetleg rendkívüli zsenialitást tanúsít (Ezt figyelhetjük meg a szkizofréniás művészeknél, pél­dául Schumann-nál vagy Van Goghnál.) És mivel a „társbérlő” megnyilvánulása többnyire (önpusztí­tó hatású, nevezzük démonnak. József Attila is egy ilyen démon társbérlővel küszködött. Hogy mégis sejthetett valamit a démon benne lakásáról, elárulja nem sokkal halála előtt írott Gyönyörűt láttam című verse: „Lám ösztönöm he­lyes úton I járt, amikor bejött az ember. / Kikap­csolja villanyom -I ez zúgott bennem mint a ten­ger./ A kés ott volt az asztalon I -éppen a ceruzám hegyeztem -I ha azt az embert leszúrom, I tudom, mindennel kiegyeztem. / El voltam keseredve hát I Minden sötét és szomorúiIpsz... / így okoskodván, s jónapot / kívánva elhúzódtam oldalt. IS este a nyá­jas csillagok / rám nevettek a teleholddal." A démon csábítására József Attila megfontol­tan reagált - és persze, rezignál tan: .nincs értelme Ölni, és erre: „rámnevettek a csillagok" - ez a megnyugvás szimbóluma és némi örömé: sikerült győzni a démonon. Miért? Mert közben ő Istenhez folyamodott. József Attila apját nem ismerte, anyja a nagy nyomorban kénytelen volt két fiatalabb gyermekét lelencnek adni. Talán ez volt József Attila életének legnagyobb sérülése, amiért soha nem tudott any­jának megbocsátani. A gyűlölet és imádat véglete­iben hánykódott. így nem is tudott leszakadni any­járól, önállósulni, felnőttként is örök gyerek ma­radt. Úgy érezte: anyja becsapta és elárulta (Kései sirató). Nagy baj, hogy életéből hiányzott az apa alakja, aki a szilárd biztonságot jelenti a kisgyer­mek számára. A „pótapák” (Rappaport, Makai, Hatvány) sem tudták ezt megadni neki, így aztán nincs abbán semmi csodálatos, hogy gyermeki képzeletében az Isten vette át az apa szerepét: „Is­tenem Dolgaim előtt rejtegetlek, / Istenem, én na­gyon szeretlek. I Ha rikkancs volna mesterséged, / segítenék kiabálni néked. / Hogyha meg szántóve­tő lennél, / segítenék akkor is mindennél! / A lova­idat is. szeretném / és szépen, okosan vezetném. / Ha szeretnél, én is örülnék, / vacsora után melléd ülnék, /pipámat egy kicsit elkérnéd, Is én hosszan, mindent elmesélnék." Érdekes, hogy egy másik versében magát az Istent is gyereknek képzeli el: .JHogyha golyóznak a gyerekek, I Az Isten közöttük ténfereg. I S ha a szemét nagyra nyitja, I golyóját ő lyukba gurítja.” Minden ember lelke legmélyén az istenség egy szikrája lakozik, és olthatatlan vágy él bennünk, hogy felemelkedjünk hozzá. A fiatal József Attila ezt pontosan érezte, mert tetten érte a szívében; tud­ja, hogy az Isten szereti őt. Mert az Isten szeretet, és ez a legmélyebb igazság, amit Istenről tudhatunk. És még egy vallomás: „Négykézláb másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem. / Ez a szabadság adta értenem, / hogy lesz még erő lábra állni bennem. / Úgy segített, hogy nem segíthe­tett. / / Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra." Még hívő lelkek is hajlamosak arra, hogy ha nem teljesül valami óhajuk, vagy ha szerencsétlen­ség éri őket, felróják Istennek, mintha az cserben­hagyta volna őkét. József Attilának különlegesen szerencsétlen volt a helyzete. Mégsem zúgolódik. „Úgy segített, hogy nem segített". Mert szerinte még ez a nemsegítés is az ő javára volt: „Ez a sza­badság adta értenem, I hogy lesz még erő lábra állni bennem" És ezt éppen akkor mondja, amikor élete végső ellehetetlenedésre jutott. De miért lett öngyilkos? Azért, niert tudta: ha életben marad, mi vár rá: tébolyda és hogy tönkre­injekciózzák. Többé nem lehet József Attila. De Istenben azért megnyugodott: a kisgyerek vissza­tért apjához. Jánosy István Seb a cédruson Nagy László a Petőfi Irodalmi Múzeumban Ma délután öt órakor Buda Ferenc költő és Vígh Tamás szobrászművész nyitja meg a Pe­tőfi Irodalmi Múzeumban a hetven éve szüle­tett Nagy László emlékkiállítását. A rendezők először teszik közzé a képzőművészként induló költő festményeit, akvarelljeit, ikonjait, rézkar­cait és egyéb grafikáit. A mintegy nyolcvan műalkotás nemcsak a különböző műfajokban megmutatkozó jártasságot mutatja be, hanem a költői világgal párhuzamosan formálódó képi látásmódot is. A kicsiny faszobrocskák, a népi ihletettségű faragott és festett bethlehem, a sa­ját kezűleg megmunkált kelengyeláda mellett ott vannak a szerszámok, vésők, gyaluk... A képek alatti tárlókban Nagy László kézi­ratok, levelek, feljegyzések, vázlatok sorakoz­nak. Szerepelnek á legközelebbi hozzátartozók­nak a költőhöz írt levelei, írók és a költők üd­vözletei és elvi állásfoglalásai, többek között Weöres Sándor, Illyés Gyula, Déry Tibor, Dé­nes Zsófia kézírása. A falakon néhány kinagyí­tott fénykép, verskézirat. Az érdeklődők megte­kinthetik a Nagy Lászlóról készült portréfilmet, kézbevehetik a hazai és külföldi kiadású verses­köteteket. A kiállítás hat hónapig látható, ez idő alatt költői esteket, előadásokat és irodalomórá­kat rendeznek a múzeum munkatársai. A kiállításhoz kapcsolódik az a kétnapos emlékülés, amelyet Tasi József irodalomtörté­nész szervezett, s amelynek címe: Inkamáció ezüstben. Az emlékülés első két előadója, Gö­römbei András és Tőkei Ferenc Nagy László helyét és korszerűségét taglalja. A szerdai szekcióüléseken Tüskés Tibor, Jánosi Zoltán, Szigeti Lajos Sándor, Czine Mihály, Deme Ta­más, Lázár Ervin, Ferenczi László, Tóth Piros­ka, Tarján Tamás, Nyilasy Balázs, Bodnár György, Hubay Miklós, Hídvégi Máté, Tasi Jó­zsef és Botka Ferenc, csütörtökön pedig Bori Imre, Vasy Géza, Koczkás Sándor, Gödöböcz Gábor, Monostori Imre, Doncsev Toso, Donka Nyejcseva, Juhász Péter, Teresa Worovska, Gö- möri György, Arató László és Lakner Lajos elemzi a Nagy László-i életmű különöző vonat­kozásait. Csütörtökön délután öt órától Ágh Ist­ván* Berek Katalin, Buda Ferenc, Döbrentei Kornél, Farkas Árpád, Fodor András, Gál Sándor, Gyurkovics Tibor, Király Zoltán, Ko- dolányi Gyula, Kósa Ferenc, Nagy Gáspár, Sánta Ferenc, Sumonyi Zoltán. Szarka István, Tornai József, Tóth Erzsébet, Utüssy József, Vathy Zsuzsa és Zelnik József vallomásai hangzanak el Nagy Lászlóról. Az emlékülés anyagát a Petőfi Irodalmi Múzeum kötetben is megjelenteti. A tanácsko­zásra jelent meg Maród István, Pesti Ernő és Reguli Ernő nyolcszáz tételes Nagy László-bib- liográfiája. Csütörtökön mutatja be a Petőfi Iro­dalmi Múzeumban a Magyar Rádió Archívumá­ért Alapítvány a Föltárt idill című hangkazettát, amelyen Nagy László mondja el verseit. (o. á.) A közérthetőség határai Miközben a Petőfi adó munkatársainak azzal kell számolni, hogy a hallgatóik kö­zött sok az alacsony iskolázottságú, s ezért műsoraik szintjét ehhez kell igazítani, a Kossuth láthatólag nem küzd hasonló gon­dokkal. Időnként olyan intellektuális, hogy vasárnap délelőtti eltompultságunkban már követni sem tudjuk. így vagyunk a Gondolat-jel című kulturális hetilappal is, amelyet jelen­leg két belpolitikai újságíró, Győrjfy Mik­lós és Szénási Sándor jegyez, bizonyítva sokoldalúságukon kívül azt is, hogy a kul­turális élet sem mentes a politikai érdekek­től. Hogy miért nem lehet átadni ezt az igencsak hallgatott adásidőben sugárzott műsort a területtel foglalkozó szerkesztők­nek, újságíróknak, ők tudják. Meglehet, jobban érzékelnék ők, mi az érdekes a mai kulturális életben, tele van botrányokkal és félresiklásókkal még akkor is, ha újabban elterelődött róla a figyelem. Most fontos­abbak azok a gazdasági döntések, amelyek minden bizonnyal kihatnak majd erre a te­rületre is, hiszen kevesebb vásárlója lesz a kultúra termékeinek. Az egyetlen, a közéletet is foglalkoz­tató napi téma a műsorban a honoráriu­mok tervezett járulékoltatása volt, ame­lyet a kulturális élet képviselői elkesere­dettséggel és felháborodottan fogadtak. Hogy pártállami kiváltság szűnik-e meg ezzel, amint egyik laptársunk publicistája írta, és hogy nem a zongoraművészek ka­paszkodnak a vajaskenyérbe, amint erről vélekedik, az bizonyos. Nagyobb csapás lesz ez a magyar szellemi életnek, mint az előre látható, mivel még többeket ösztö­nöz majd arra, hogy jobb kereset után nézzenek, szakmájukon, esetleg az orszá­gon kívül. A Gondolat-jel egyéb anyagai azonban még egy hetilapnak is túl súlyosak voltak. A József Attila értékeléséről szóló interjú, vagy Mihancsik Zsófia Karátson Gáborral készült, a környezetvédelemről és az em­beriség -nagy kérdéseiről szóló beszélgeté­se - amelyekben még a riporter kérdéseit is nehéz volt felfognia a köznapi rádióhallga­tónak, nemhogy a bonyolultan kifejtett vá­laszokat - semmiképpen nem illendőek olyan rádióműsorban, amelytől az ember azt várná, eligazítja majd a történések kö­zött Mintha nem arról szólna manapság a híradás, amiről szólnia kellene. Mintha kényszerűségből előbányászott témákat kellene megtárgyalni, hogy ne legyen idő olyanokra, amelyek a polgárokat ma fog­lalkoztatják. Nem lenne persze nagy baj, ha ma már valóban ott tartanánk, ahol a tö­megtájékoztatás tartani szeremé. Amikor a körülöttünk zajló események nem adnának arra okot, hogy foglalkozzunk velük, s el­merülhetnénk az emberiség valóban fontos nagy kérdéseiben. A közérthető tájékoztatást ezzel szem­ben példamutatóan valósítja meg a Mindennapi irodalmunk című műsor, amelyben az irodalmi élet legfrissebb híreit gyűjti egybe a. szerkesztő Varga Lajos Márton. Kezdve a fblyó- iratszemlétől az irodalmi évfordulókon ke­resztül az új köhyvekig. S nemcsak a meg­jelent hazai művek, verseskötetek, tanul­mánygyűjtemények bemutatására vállal­kozik, hanem néhány szóval, anélkül, hogy bírálna, orientálja is a hallgatót. Varga Lajos Márton kipróbált, rutinos rádiós, aki ellen annakidején, még irodalmi főszerkesztő korában az a kifogás merült fel, hogy bizonyos irodalmi irányzatok és szerzők rendszeresen elkerülik a figyel­mét. A Mindennapi irodalmunk azonban szinte az egyetlen olyan műsor á Magyar Rádióban, amely hírt ad a szinte áttekint­hetetlen könyvpiaci és folyóirat-kiadási helyzetben a frissen megjelent magyar mű­vekről. Hanthy Kinga

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék