Magyar Nemzet, 1995. október (58. évfolyam, 231-255. szám)

1995-10-14 / 242. szám

A SZÁZADVÉG malőrjei­­nek száz oka van. De a tradí­ciótisztelő ember rövid elmél­kedés után kettőt választhat bűnbaknak, vagyis két intéz­mény elhomályosodását, hogy ne mondjuk, hiányát: egyházét és középiskoláét. Az első a lelki, szellemi embert volt hivatva gondozni és erkölcsi útra irányí­tani, a második a kultúrembert faragta, annak érdeklődését, tu­dásvágyát képezte, a múlttal és jövővel összekapcsolta. A kö­zépiskola - és kifinomított for­mái, a gimnázium és a líceum - azt az alapot van hivatva meg­adni, amely észrevétlenül is ki­alakítja a későbbi világnézetet, szervezi a megismerés egyéb­ként összekuszált ösvényeit és morális keretek közé helyezi a tudnivalót. Ez így fogalmazva frázisként hat, de tény, hogy a fiatal­ember, akiről most annyit szónokolnak illetékesek és kon­tárok, sőt „nemzetközi év” fo­lyamán dicsőítik és babusgat­ják, nem válik teljesen felnőtté az életébe beiktatott körülbelül nyolc év nélkül, a sokszor sivár­nak feltüntetett tantárgyak hiá­nyában. Mindegyikünk tapasz­talta, hogy az akkor tanultakat az idő folyamán többször kell revideálni, az új dolgokhoz és eseményekhez alkalmazni, de a fontos tényező az, hogy van mit revideálni és újra alkalmazni, van egy nélkülözhetetlen alap, amely megszilárdítja benső éle­tünket. Úgy látszik, hogy intel­lektuális alap csupán, viszont rövidesen, már a harmincas éveinkben rájövünk, hogy mo­rális alap is, amelyet éppen a megismerés és tudás (Wissen­schaft, nem science!) és azok tudatos, célkitűző szervezése fektetett le. A brüsszeli egyetemen ró­­­­maitörténelem-tanárunk mond­­­­ta nekünk, hogy történelmet csak negyven éven felülieknek lenne szabad tanítani, mert az ilyen korú embernek már saját élettapasztalatai vannak. Ez sok oknál fogva nem lehetsé­ges; a középiskola adja meg az alapot, melyet később a tapasz­talat, az olvasmány, a lét küz­delmei korrigálnak, de érvé­nyesítenek is - e nélkül a fel­nőtt kószál a vadonban, talaja nincs, hiszékeny lesz, egyben naiv és brutális, és mindvégig tudatlan. A téma roppant aktuális. Éppen Magyarországon, éppen Európa-szerte, éppen ma. Több ország küzd, de már csak félig ellenállva, az amerikanista pe­dagógiai reformokkal, a Stras­bourg­ parlament is kész e re­formokat megszavazni, Európa nemzeteire kényszeríteni. Né­metországban elfojtott hangú csata folyik a még klasszikus gimnázium hívei és az SPD ideológusai között, akik el akarják törölni az emberek kö­zötti különbségeket, tudván, hogy ezt a műveletet korán ajánlatos kezdeni, mikor az el­me és a jellem zsenge, manipu­lálható a középszerűség irányá­ba. Spanyolország szintén „amerikanizálja” iskoláit, és értesülésem szerint a mai ma­gyar oktatásirányításnak is ez a célja. Az történik a kontinen­sen, mint annak idején Angliá­ban, ahol a Munkapárt felállí­totta az általános iskolát a pub­lic schoollal szemben, mert szemükben ez utóbbi nem gyártott elég csak az anyaginak és a jelennek alárendelt meny­­nyiségű robotembert. Nem hiszem, hogy ezeket a tendenciákat vissza lehet fordí­tani, ahol már érvénybe léptek, hiszen az ipari társadalom nyo­mása alatt történik az unifor­misba bújtatás, és a fogyasztás­ra beállított tömegek az üdvö­zülést látják benne. Azt is lát­juk, hogy a humán tárgyak tü­­nedeznek, helyüket a tudo­mány és technika foglalja el. A­zt mondják, hogy a limffiánus­­­­klasszikus) gondolat és beállí­tottság elavult - de kérdem én, milyen hasznát húztuk eddig a technológiai és fogyasztói gon­dolatvilágnak és értékeknek? Amit az Eötvös Loránd Tu­dományegyetemen való ötéves tanításom, az ottani és más diá­kokkal való kapcsolatom szá­momra bizonyít, az az, hogy van még tudásvágy, és a kiváló­ság és a kultúra tisztelete. Sőt, a tanulási ambíció mellett fel­tűnik a vele járó pozitív erköl­csi felfogás és az a fegyelem, melyet komoly tanulmányok fejlesztenek. Ezeket a dolgokat a külföldről érkező tanár érzi és érti, és ha nem csatlakozik a nyugati modellt utánzókhoz, értékeli és bátorítja. Néhány magyar középiskolában is megfordultam, előadtam; nyil­vánvaló, hogy az „ember­anyag” jó, a tanulásnak presztí­zse van, a tisztelet, amely tan­nem színlelt. A KLASSZIKUS gimná­zium védelme azért is időszerű, mert félreértések ássák alá az amerikai modell megértését. Az ottani pedagógia nem a tu­dást és műveltséget célozza, hanem a praktikumot, melynek leglényegesebb oldala volt és marad a bevándorló amerikani­zálása és a már bennszülött to­vábbi beillesztése az amerikai ideológia értékrendszerébe. Az (elemi, közép-) iskolában töl­tött évek főként a szocializáló­­dásban - csúnya szó, csúnya jelenség - telnek el, az ismere­tek és komoly tantárgyak kárá­ra, amit a tudni vágyó diák ké­sőbb, esetleg véletlenül sajátít el olvasmányaiból, külföldi utazásaiból. A presztízst vi­szont a fiúk-lányok előtti nép­szerűség aratja le, főként a sport - meg a tömérdek klubtagság által. Ahogy in­­divatra veti szemét, az amerikanizáló­­dás új definíciót nyer antikom­­munizmus, mondializm­us, ideológiai keresztes hadjárat a politically correct. Az újdon­ság szerint az iskola is változik: a tantárgy, a tanárokkal való kapcsolat, az etnikai képlet, a fogyasztási ukázok. Ilyenformán a fiatalt ide­­oda rángatja az iskola, amely mindenkor a társadalom tükör­képe. Nem alakul ki az az isme­reti, erkölcsi és világnézeti alap, melyről beszéltem, és a kultúrá­hoz, eszmékhez való elkötele­zett lojalitás, amely a tanult em­bert jellemzi. És ez így van a college fokán is. Első éveimben megdöbbentem Amerika külön­féle egyetemein, hogy egymás után hívtak meg üzletembereket előadóknak, akik végül is a businesst dicsőítették és melles­leg saját árujuknak csináltak reklámot. Gondolatmenetemet a későbbi fejlemények igazol­­ják: ha most a businessman ül­­teti érdekeit és „értékeit” (tulaj­donképpen a liberalizmust) a diákok fejébe, holnap majd a forradalmárt hívják meg, mert ő lesz a társadalom gyújtópontjá­ban. Igazam volt: Malcolm X lé­pett az autóügynök helyébe, őt a kábítószerguru (Timothy Leary az LSD-vel) követte, akit manapság a politically correct szóvivői váltanak fel. Monda­nom sem kell, hogy mindez az iskola stabilitását felforgatja, összerombolja. Kultúra ilyen terrénumon nem virágozhatik, egyrészt mert az „értékek” ál­landóan változnak, másrészt ép­pen sekélységük degradálja őket fogyasztási tárgyakká. Szükséges volna tehát visszatérnünk a tradicionális is­kolához és annak páratlan elő­nyéhez minden „modern” metó­dussal szemben: ez a modernség akár a demokráciát veszi tanítási elvül, akár a pszichoterápiát vagy az úgynevezett „osztály­részvételt”. Ez mind aláássa a színvonalat, és hamis úton igyek­szik a dolog magvát megkerül­ni: a kultúra értékfelismerését, szeretetét és annak elsajátítását. E metódusok, melyeket sok he­lyen alkalmaznak, nem csupán a műveltséget és annak Szókratész óta kipróbált útjait, területét ás­sák alá, de káoszt teremtve a fia­tal elmében, tulajdonképpen to­talitárius helyzetet teremtenek. Ennek agymosási törekvései, bár enyhébb formában, itt is je­len vannak. Egyes amerikai és egyéb nyugati iskolarendszerek „planetáris kultúrával” töltik fel programjukat, a képzelhető összekuszált eredménnyel; má­sok az egyenlőség nevében azt tűzik ki célként, hogy iskolás fiú és lány ne különböztessék meg, a fiúk babákkal, a lányok autója­vító szerszámokkal játsszanak. Az eredmény: durva amazonok és nyápic, esetleg homoszexua­litás felé kacsintó férfiak. Amit mi valaha európai műveltségnek neveztünk, de amit ma elavultnak tartunk, az­­ m­ég mindig a mélyes cél az is­­kola számára. Nem mint az el­párolgott „bourgeois” uralom támasztéka, hanem mint egy jól rendezett elme természetes bútorzata. Olyan időkben élünk, amikor a francia gondol­kodó, Edgar Morin azon töp­reng, hogyan lehetne dülöngé­lő értékrendszerünk számára „alap nélküli alapot” (fonde­­ment sans fondement) fabrikál­ni. Mert az alap égbekiáltó szükség, és ezt általános fokon a középiskola képes csak meg­adni. Ott tanulja meg a fiatal az első és domináns orientációt, önmagában és a számára min­dig bővülő külvilágban. Sem a technikai nevelés, sem a pszichológiára tett hangsúly nem képes ezt helyettesíteni, mivel ezek receptekkel, formu­lákkal működnek, béklyóba kötik a szellemet, önmagunk túlszárnyalását. Elitiskolázás ez? Bizonyosan, bár a szó leg­nemesebb értelmében. Viszont túl sok osztályt láttam életem­ben, ahol a középszerűség volt az ideál, és ahol a legtehetsége­sebbek sorvadoztak, a többi pe­dig nem kapott utánzásra ser­kentő mintát. Úgy ültek, in­kább terpeszkedtek padjaik­ban, mint unatkozó jelöltek a drogra és a bűntettre. (Sokan ott is végzik, az az egyetemük.) A KÖZÉPISKOLA tehát egyik legfontosabb társadalmi súlypont éppen az­által, hogy a modernista tendenciák ellen (a szocializálódás és pszicholó­giai kutatás) az elme fegyelmét gyakorolja és vési a jövő fel­nőttjébe. A kultúra szempont­jából éppoly fontos, mert azt jelenti, hogy a felnőttkorban kialakul az a műveltségi háló­zat, amely magasabb fokon egyesíti az embereket, kul­­túrszolidaritást létesít. Enélkül az egyének saját kis szűk bur­kaikban tengődnek, a közös fo­galmak hiányoznak, úgyszin­tén a műveltség mint támasz. A sokat megkövetelő középisko­la nélkül marad az elemi és az egyetem: olyan akkor e kettő viszonya, mint mikor vak vezet világtalant. Molnár Tamás Egyesült Államok Mikor még az elme és a jellem zsenge... Alapok nélkül nem virágozhat m­­i:p­iss kci Victor Vasarely műve Bár lassan úgy érzi az ember, hogy a nyolcvanas évektől hihetetlen messzire került, hogy népmesébe il­lőn régen volt, talán igaz sem volt, ami nyolc-tíz éve még fontos ese­ménynek látszott, arra azért nem ne­héz visszaemlékezni, hogy Temesi Ferenc Por című regényét mindenki olvasta. 1986-ban az első, ’87-ben a második kötetet. Temesi Ferenc az­óta fontos műveket írt. 1993-ban a Híd az év regénye lett, most pedig készül a Pest. A siker megismételhe­­tetlenségéről kezdtük a beszélgetést. - Mindnyájan egy könyvet írunk egész életünkben. Én a Port egy triló­gia nyitó darabjának tartom, amely­nek a második része a Híd, a most készülő Pest pedig a lezárás. Hogy a Por sikerét nem lehet felülmúlni? Hát persze, hogy nem. A nagy átvál­tozások előtti utolsó pillanatban je­lent meg — én nem rendszerváltozás­ról, hanem átváltozásokról beszélek -, amikor még rendkívüli súlya volt az írott szónak. Mivel ’89 után a po­litikumnak, hála Isten, már nem az irodalom a kizárólagos hordozója, veszített részint a népszerűségéből, de még inkább a fontosságából. Ez nem baj, ez a normális.­­Tudatosult az íróban akkori­ban, hogy kivételezett helyzetben van? - Amikor én Hollandiában vagy Belgiumban jártam, és megkérdezték tőlem, milyen példányszámban je­lent meg a regényem, elájultak: te ilyen nagy író vagy? Nem, mondtam, csak nálunk szeretik az irodalmat. Akkor nem éreztem még, hogy kivé­telezett helyzetben lennék. A könyv rengeteg olvasót, barátot és rengeteg ellenséget hozott. A siker után azon­ban tudomásul kellett venni, hogy a Hidat a megváltozott körülmények miatt már csak háromezer példány­ban adták ki. Elképzelhető, hogy a Pestet még kevesebben fogják meg­jelentetni. De ez nem tragédia, hi­szen idővel helyére kerülnek a dol­gok, már lefutóban van a ponyva, le­futott a pornó és a politikai pornó, az ezred végére az irodalom ott lesz, ahol lennie kell, hiszen az olvasók nem vesztek el. Az más kérdés, hogy a könyv lassan luxuscikknek számít.­­ Abban, hogy a Híd című regé­nye nem jutott el az olvasókhoz, lu­das a kiadó is, mert a megjelenése után magára hagyta a regényt, pedig a Por után nem csalódtak volna az olvasók. - Szerintem a Híd jobb regény, mint a Por, mégsem találták meg az olvasók. A Pestnek már új kiadót ke­resek. - Azt mondta, a Por után sok el­lensége lett. Kereste őket? - Az erős élet óhatatlanul vonzza az ellenségeket. A Porral nagyon ha­tározott lépést tettem, amit sokan nemcsak esztétikailag, hanem politi­kailag is helytelenítettek. A dicsérő kritikák mellett megjelentek meg­semmisítő szándékú bírálatok. A kri­tikákat összegyűjtöttem, és ki is ad­tam, hogy jelezzem, nem céltábla va­gyok, mert visszajövök. Az irodalmi élet pontosan meghatározható körei nem tudták megbocsátani a Port, s főként azt, hogy sikere van. A poszt­­hadovista és posztmagyar kritikusok esztétikája szerint a siker eleve gya­nús. Ugyanis nem nekik kell felfejte­ni, megmagyarázni a művet. - Rengeteg irodalmi embert ma­gára haragított. -Aki szembejön velem, s az utamat állja, annak átveszem az ere­jét, mint a kínai harcművészek, be­leírom a könyvembe. Mindenkit be­leírok... - Személyes harcánál talán érde­kesebb, hogy a formálódó posztmo­dern irodalommal szemben más utat jelölt meg, visszatért a magyar elbe­szélő hagyományokhoz. - Ez azért mulatságos, mert a Port úgy határoztam meg, mint az első tudatosan posztmodern magyar regényt. Kiderült, hogy egészen mást értek posztmodernen, mint a hazai teoretikusok. Nekem amerikai és dél-amerikai mestereim voltak, míg a magyar kritikusok, akik kisa­játították ezt a fogalmat, mindent bevontak alá, ami a szájuk íze sze­rint való. A modernizmus meg­hosszabbításának vélték. Holott a posztmodemn a modernizmus teljes tagadása. Amerikában a keletitől a nyugati partig jó pár egyetemen tar­tottam előadást a posztmodemről, s megdöbbentem, hogy mennyire nem tudják, miről van szó. Hiába van posztmodern televízió, hiába hívják posztmodern elnöknek Clin­tont, sőt posztmodem az alsógatya meg a fogkrém is, a tartalom körvo­­nalazatlan. Én csak poszthadovának hívom, amihez semmi közöm. A fél­reértések elkerülése végett én ma már realista írónak mondom maga­mat. Ha a Pornak lesz újabb kiadása, akkor a posztmodemről szóló részt kihúzom vagy legalábbis átjavítom, hogy eloszlassak minden félreértést. A modernizmust ugyanis folytatha­­tatlannak vélem. Szívják a csikket, amikor a keserű füstszűrőn át már semmi sem jön, de erőlködnek. Ha valakinek emberfeletti kínokat okoz, hogy regényt úr, ne írjon re­gényt. Már a modernizmus is arról szólt, hogy él valahol egy nagyszerű ember, aki zseniális regényt tudna írni, de valamiért csak nem írja meg. Kiütést kapok attól, ha arról szól egy regény, hogy miért nem születik meg a regény. Már a francia új re­gényt is utáltam, mert ember- és iro­dalomellenes volt. És hogyne utál­nám ma Magyarországon, amikor borzasztó drága a könyv, és az olva­só, ha már pénzt ad rá, szeretné megérteni, miről szól. De hiába erőlködik, mert az író most büntet: az újabb elefántcsonttoronyból gő­gösen átkokat szór a ponyvára, vi­deóra rákapott olvasóra. Én ebből a nézőpontból nem vagyok író, hanem csak mesélő, mint a szegedi Tom­­bácz Jani bácsi, akinek fantasztikus történeteit a tudós Bálint Sándornak a hatvanas években sikerült meg­mentenie. -A hagyományos mese ravasz formákon keresztül tér vissza Teme­si Ferenc regényeibe. - A Por a szótár-, lexikonformá­val való játék volt. A Híd kétfajta jóslási módszer, a tarot és a kínai pálcikás jövőmondás köré szervező­dik, a Pest pedig a kínai harcművé­szet harminchat titkos hadicsele kö­ré. Ezzel magamat is szórakoztatom, és remélem, az olvasókat is. Nem mondom, hogy ez követendő példa, hiszen nem férek bele abba az irodal­mi klikkbe, amelynek tagjai egymást fordíttatják, utaztatják, egymásnak adják a díjakat, ösztöndíjakat.­­ A Por Porlód, azaz Szeged re­génye volt, a Híd Porlódé, illetve a közeli Tengődé és a fővárosé. A Pest a megérkezésé? - Az egyik szál még mindig Por­lódé, illetve Csömör megyéé. Ez az ezernyolcszázhetvenes években in­dul, és az első világháború kitöréséig fut. A pesti vonal a hetvenes évek kö­zepétől a nyolcvanas évek közepéig tart. -Kik lesznek a szereplők? Me­gint beleírja ismerőseit a regénybe? - Az összeset nem, mert nem fér­nének bele, de a legérdekesebbeket és legjelentősebbeket, akik az élete­met valamiképpen befolyásolták, be­leírom. Megjelenik a regényben a művészvilág és a külvárosok lum­penjeitől kezdve minden réteg egé­szen a hóhatáron fölüli villákban élő­kig. Olyannak mutatom be a várost, ahogy tíz év alatt belaktam, megis­mertem és megszerettem. - Pesti író lett? -Most, hogy körülnézek, hirte­len kiderül, hogy szinte egyedül ma­radtam Pesten, mert a legtöbben kis falukba költöztek, és csak akkor jön­nek be a városba, ha el kell intézniük valamit. Ők elvonultak, én itt ragad­tam. Persze Szegedet nem tagadom meg. Huszonegy éve Pesten élő sze­gedi író vagyok. Nem budai, mert Buda Ottliké, nem budapesti, mert azt lefoglalta más, csak pesti. Egyéb­ként a vidéki ember mindig csak Pestnek mondja a fővárost. - Mikor készül el a Pesttel? - Ha Isten is úgy akarja, a jövő könyvhétre megjelenhet a regény. Azt még nem tudom, ki adja majd ki. Osztovits Ágnes Mesék és poszthadovák l­é­v Temesi Ferenc a régi sikerekről, az irodalmi életről és készülő regényéről Temesi Ferenc: Kiütést kapok, ha arról szól egy regény, miért nem születik meg a regény Havra­n Zoltán felvétele Kultúra SZOMBAT, 1995. október 14.

Next