Magyar Nemzet, 1995. október (58. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-14 / 242. szám
A SZÁZADVÉG malőrjeinek száz oka van. De a tradíciótisztelő ember rövid elmélkedés után kettőt választhat bűnbaknak, vagyis két intézmény elhomályosodását, hogy ne mondjuk, hiányát: egyházét és középiskoláét. Az első a lelki, szellemi embert volt hivatva gondozni és erkölcsi útra irányítani, a második a kultúrembert faragta, annak érdeklődését, tudásvágyát képezte, a múlttal és jövővel összekapcsolta. A középiskola - és kifinomított formái, a gimnázium és a líceum - azt az alapot van hivatva megadni, amely észrevétlenül is kialakítja a későbbi világnézetet, szervezi a megismerés egyébként összekuszált ösvényeit és morális keretek közé helyezi a tudnivalót. Ez így fogalmazva frázisként hat, de tény, hogy a fiatalember, akiről most annyit szónokolnak illetékesek és kontárok, sőt „nemzetközi év” folyamán dicsőítik és babusgatják, nem válik teljesen felnőtté az életébe beiktatott körülbelül nyolc év nélkül, a sokszor sivárnak feltüntetett tantárgyak hiányában. Mindegyikünk tapasztalta, hogy az akkor tanultakat az idő folyamán többször kell revideálni, az új dolgokhoz és eseményekhez alkalmazni, de a fontos tényező az, hogy van mit revideálni és újra alkalmazni, van egy nélkülözhetetlen alap, amely megszilárdítja benső életünket. Úgy látszik, hogy intellektuális alap csupán, viszont rövidesen, már a harmincas éveinkben rájövünk, hogy morális alap is, amelyet éppen a megismerés és tudás (Wissenschaft, nem science!) és azok tudatos, célkitűző szervezése fektetett le. A brüsszeli egyetemen rómaitörténelem-tanárunk mondta nekünk, hogy történelmet csak negyven éven felülieknek lenne szabad tanítani, mert az ilyen korú embernek már saját élettapasztalatai vannak. Ez sok oknál fogva nem lehetséges; a középiskola adja meg az alapot, melyet később a tapasztalat, az olvasmány, a lét küzdelmei korrigálnak, de érvényesítenek is - e nélkül a felnőtt kószál a vadonban, talaja nincs, hiszékeny lesz, egyben naiv és brutális, és mindvégig tudatlan. A téma roppant aktuális. Éppen Magyarországon, éppen Európa-szerte, éppen ma. Több ország küzd, de már csak félig ellenállva, az amerikanista pedagógiai reformokkal, a Strasbourg parlament is kész e reformokat megszavazni, Európa nemzeteire kényszeríteni. Németországban elfojtott hangú csata folyik a még klasszikus gimnázium hívei és az SPD ideológusai között, akik el akarják törölni az emberek közötti különbségeket, tudván, hogy ezt a műveletet korán ajánlatos kezdeni, mikor az elme és a jellem zsenge, manipulálható a középszerűség irányába. Spanyolország szintén „amerikanizálja” iskoláit, és értesülésem szerint a mai magyar oktatásirányításnak is ez a célja. Az történik a kontinensen, mint annak idején Angliában, ahol a Munkapárt felállította az általános iskolát a public schoollal szemben, mert szemükben ez utóbbi nem gyártott elég csak az anyaginak és a jelennek alárendelt menynyiségű robotembert. Nem hiszem, hogy ezeket a tendenciákat vissza lehet fordítani, ahol már érvénybe léptek, hiszen az ipari társadalom nyomása alatt történik az uniformisba bújtatás, és a fogyasztásra beállított tömegek az üdvözülést látják benne. Azt is látjuk, hogy a humán tárgyak tünedeznek, helyüket a tudomány és technika foglalja el. Azt mondják, hogy a limffiánusklasszikus) gondolat és beállítottság elavult - de kérdem én, milyen hasznát húztuk eddig a technológiai és fogyasztói gondolatvilágnak és értékeknek? Amit az Eötvös Loránd Tudományegyetemen való ötéves tanításom, az ottani és más diákokkal való kapcsolatom számomra bizonyít, az az, hogy van még tudásvágy, és a kiválóság és a kultúra tisztelete. Sőt, a tanulási ambíció mellett feltűnik a vele járó pozitív erkölcsi felfogás és az a fegyelem, melyet komoly tanulmányok fejlesztenek. Ezeket a dolgokat a külföldről érkező tanár érzi és érti, és ha nem csatlakozik a nyugati modellt utánzókhoz, értékeli és bátorítja. Néhány magyar középiskolában is megfordultam, előadtam; nyilvánvaló, hogy az „emberanyag” jó, a tanulásnak presztízse van, a tisztelet, amely tannem színlelt. A KLASSZIKUS gimnázium védelme azért is időszerű, mert félreértések ássák alá az amerikai modell megértését. Az ottani pedagógia nem a tudást és műveltséget célozza, hanem a praktikumot, melynek leglényegesebb oldala volt és marad a bevándorló amerikanizálása és a már bennszülött további beillesztése az amerikai ideológia értékrendszerébe. Az (elemi, közép-) iskolában töltött évek főként a szocializálódásban - csúnya szó, csúnya jelenség - telnek el, az ismeretek és komoly tantárgyak kárára, amit a tudni vágyó diák később, esetleg véletlenül sajátít el olvasmányaiból, külföldi utazásaiból. A presztízst viszont a fiúk-lányok előtti népszerűség aratja le, főként a sport - meg a tömérdek klubtagság által. Ahogy indivatra veti szemét, az amerikanizálódás új definíciót nyer antikommunizmus, mondializmus, ideológiai keresztes hadjárat a politically correct. Az újdonság szerint az iskola is változik: a tantárgy, a tanárokkal való kapcsolat, az etnikai képlet, a fogyasztási ukázok. Ilyenformán a fiatalt ideoda rángatja az iskola, amely mindenkor a társadalom tükörképe. Nem alakul ki az az ismereti, erkölcsi és világnézeti alap, melyről beszéltem, és a kultúrához, eszmékhez való elkötelezett lojalitás, amely a tanult embert jellemzi. És ez így van a college fokán is. Első éveimben megdöbbentem Amerika különféle egyetemein, hogy egymás után hívtak meg üzletembereket előadóknak, akik végül is a businesst dicsőítették és mellesleg saját árujuknak csináltak reklámot. Gondolatmenetemet a későbbi fejlemények igazolják: ha most a businessman ülteti érdekeit és „értékeit” (tulajdonképpen a liberalizmust) a diákok fejébe, holnap majd a forradalmárt hívják meg, mert ő lesz a társadalom gyújtópontjában. Igazam volt: Malcolm X lépett az autóügynök helyébe, őt a kábítószerguru (Timothy Leary az LSD-vel) követte, akit manapság a politically correct szóvivői váltanak fel. Mondanom sem kell, hogy mindez az iskola stabilitását felforgatja, összerombolja. Kultúra ilyen terrénumon nem virágozhatik, egyrészt mert az „értékek” állandóan változnak, másrészt éppen sekélységük degradálja őket fogyasztási tárgyakká. Szükséges volna tehát visszatérnünk a tradicionális iskolához és annak páratlan előnyéhez minden „modern” metódussal szemben: ez a modernség akár a demokráciát veszi tanítási elvül, akár a pszichoterápiát vagy az úgynevezett „osztályrészvételt”. Ez mind aláássa a színvonalat, és hamis úton igyekszik a dolog magvát megkerülni: a kultúra értékfelismerését, szeretetét és annak elsajátítását. E metódusok, melyeket sok helyen alkalmaznak, nem csupán a műveltséget és annak Szókratész óta kipróbált útjait, területét ássák alá, de káoszt teremtve a fiatal elmében, tulajdonképpen totalitárius helyzetet teremtenek. Ennek agymosási törekvései, bár enyhébb formában, itt is jelen vannak. Egyes amerikai és egyéb nyugati iskolarendszerek „planetáris kultúrával” töltik fel programjukat, a képzelhető összekuszált eredménnyel; mások az egyenlőség nevében azt tűzik ki célként, hogy iskolás fiú és lány ne különböztessék meg, a fiúk babákkal, a lányok autójavító szerszámokkal játsszanak. Az eredmény: durva amazonok és nyápic, esetleg homoszexualitás felé kacsintó férfiak. Amit mi valaha európai műveltségnek neveztünk, de amit ma elavultnak tartunk, az még mindig a mélyes cél az iskola számára. Nem mint az elpárolgott „bourgeois” uralom támasztéka, hanem mint egy jól rendezett elme természetes bútorzata. Olyan időkben élünk, amikor a francia gondolkodó, Edgar Morin azon töpreng, hogyan lehetne dülöngélő értékrendszerünk számára „alap nélküli alapot” (fondement sans fondement) fabrikálni. Mert az alap égbekiáltó szükség, és ezt általános fokon a középiskola képes csak megadni. Ott tanulja meg a fiatal az első és domináns orientációt, önmagában és a számára mindig bővülő külvilágban. Sem a technikai nevelés, sem a pszichológiára tett hangsúly nem képes ezt helyettesíteni, mivel ezek receptekkel, formulákkal működnek, béklyóba kötik a szellemet, önmagunk túlszárnyalását. Elitiskolázás ez? Bizonyosan, bár a szó legnemesebb értelmében. Viszont túl sok osztályt láttam életemben, ahol a középszerűség volt az ideál, és ahol a legtehetségesebbek sorvadoztak, a többi pedig nem kapott utánzásra serkentő mintát. Úgy ültek, inkább terpeszkedtek padjaikban, mint unatkozó jelöltek a drogra és a bűntettre. (Sokan ott is végzik, az az egyetemük.) A KÖZÉPISKOLA tehát egyik legfontosabb társadalmi súlypont éppen azáltal, hogy a modernista tendenciák ellen (a szocializálódás és pszichológiai kutatás) az elme fegyelmét gyakorolja és vési a jövő felnőttjébe. A kultúra szempontjából éppoly fontos, mert azt jelenti, hogy a felnőttkorban kialakul az a műveltségi hálózat, amely magasabb fokon egyesíti az embereket, kultúrszolidaritást létesít. Enélkül az egyének saját kis szűk burkaikban tengődnek, a közös fogalmak hiányoznak, úgyszintén a műveltség mint támasz. A sokat megkövetelő középiskola nélkül marad az elemi és az egyetem: olyan akkor e kettő viszonya, mint mikor vak vezet világtalant. Molnár Tamás Egyesült Államok Mikor még az elme és a jellem zsenge... Alapok nélkül nem virágozhat mi:piss kci Victor Vasarely műve Bár lassan úgy érzi az ember, hogy a nyolcvanas évektől hihetetlen messzire került, hogy népmesébe illőn régen volt, talán igaz sem volt, ami nyolc-tíz éve még fontos eseménynek látszott, arra azért nem nehéz visszaemlékezni, hogy Temesi Ferenc Por című regényét mindenki olvasta. 1986-ban az első, ’87-ben a második kötetet. Temesi Ferenc azóta fontos műveket írt. 1993-ban a Híd az év regénye lett, most pedig készül a Pest. A siker megismételhetetlenségéről kezdtük a beszélgetést. - Mindnyájan egy könyvet írunk egész életünkben. Én a Port egy trilógia nyitó darabjának tartom, amelynek a második része a Híd, a most készülő Pest pedig a lezárás. Hogy a Por sikerét nem lehet felülmúlni? Hát persze, hogy nem. A nagy átváltozások előtti utolsó pillanatban jelent meg — én nem rendszerváltozásról, hanem átváltozásokról beszélek -, amikor még rendkívüli súlya volt az írott szónak. Mivel ’89 után a politikumnak, hála Isten, már nem az irodalom a kizárólagos hordozója, veszített részint a népszerűségéből, de még inkább a fontosságából. Ez nem baj, ez a normális.Tudatosult az íróban akkoriban, hogy kivételezett helyzetben van? - Amikor én Hollandiában vagy Belgiumban jártam, és megkérdezték tőlem, milyen példányszámban jelent meg a regényem, elájultak: te ilyen nagy író vagy? Nem, mondtam, csak nálunk szeretik az irodalmat. Akkor nem éreztem még, hogy kivételezett helyzetben lennék. A könyv rengeteg olvasót, barátot és rengeteg ellenséget hozott. A siker után azonban tudomásul kellett venni, hogy a Hidat a megváltozott körülmények miatt már csak háromezer példányban adták ki. Elképzelhető, hogy a Pestet még kevesebben fogják megjelentetni. De ez nem tragédia, hiszen idővel helyére kerülnek a dolgok, már lefutóban van a ponyva, lefutott a pornó és a politikai pornó, az ezred végére az irodalom ott lesz, ahol lennie kell, hiszen az olvasók nem vesztek el. Az más kérdés, hogy a könyv lassan luxuscikknek számít. Abban, hogy a Híd című regénye nem jutott el az olvasókhoz, ludas a kiadó is, mert a megjelenése után magára hagyta a regényt, pedig a Por után nem csalódtak volna az olvasók. - Szerintem a Híd jobb regény, mint a Por, mégsem találták meg az olvasók. A Pestnek már új kiadót keresek. - Azt mondta, a Por után sok ellensége lett. Kereste őket? - Az erős élet óhatatlanul vonzza az ellenségeket. A Porral nagyon határozott lépést tettem, amit sokan nemcsak esztétikailag, hanem politikailag is helytelenítettek. A dicsérő kritikák mellett megjelentek megsemmisítő szándékú bírálatok. A kritikákat összegyűjtöttem, és ki is adtam, hogy jelezzem, nem céltábla vagyok, mert visszajövök. Az irodalmi élet pontosan meghatározható körei nem tudták megbocsátani a Port, s főként azt, hogy sikere van. A poszthadovista és posztmagyar kritikusok esztétikája szerint a siker eleve gyanús. Ugyanis nem nekik kell felfejteni, megmagyarázni a művet. - Rengeteg irodalmi embert magára haragított. -Aki szembejön velem, s az utamat állja, annak átveszem az erejét, mint a kínai harcművészek, beleírom a könyvembe. Mindenkit beleírok... - Személyes harcánál talán érdekesebb, hogy a formálódó posztmodern irodalommal szemben más utat jelölt meg, visszatért a magyar elbeszélő hagyományokhoz. - Ez azért mulatságos, mert a Port úgy határoztam meg, mint az első tudatosan posztmodern magyar regényt. Kiderült, hogy egészen mást értek posztmodernen, mint a hazai teoretikusok. Nekem amerikai és dél-amerikai mestereim voltak, míg a magyar kritikusok, akik kisajátították ezt a fogalmat, mindent bevontak alá, ami a szájuk íze szerint való. A modernizmus meghosszabbításának vélték. Holott a posztmodemn a modernizmus teljes tagadása. Amerikában a keletitől a nyugati partig jó pár egyetemen tartottam előadást a posztmodemről, s megdöbbentem, hogy mennyire nem tudják, miről van szó. Hiába van posztmodern televízió, hiába hívják posztmodern elnöknek Clintont, sőt posztmodem az alsógatya meg a fogkrém is, a tartalom körvonalazatlan. Én csak poszthadovának hívom, amihez semmi közöm. A félreértések elkerülése végett én ma már realista írónak mondom magamat. Ha a Pornak lesz újabb kiadása, akkor a posztmodemről szóló részt kihúzom vagy legalábbis átjavítom, hogy eloszlassak minden félreértést. A modernizmust ugyanis folytathatatlannak vélem. Szívják a csikket, amikor a keserű füstszűrőn át már semmi sem jön, de erőlködnek. Ha valakinek emberfeletti kínokat okoz, hogy regényt úr, ne írjon regényt. Már a modernizmus is arról szólt, hogy él valahol egy nagyszerű ember, aki zseniális regényt tudna írni, de valamiért csak nem írja meg. Kiütést kapok attól, ha arról szól egy regény, hogy miért nem születik meg a regény. Már a francia új regényt is utáltam, mert ember- és irodalomellenes volt. És hogyne utálnám ma Magyarországon, amikor borzasztó drága a könyv, és az olvasó, ha már pénzt ad rá, szeretné megérteni, miről szól. De hiába erőlködik, mert az író most büntet: az újabb elefántcsonttoronyból gőgösen átkokat szór a ponyvára, videóra rákapott olvasóra. Én ebből a nézőpontból nem vagyok író, hanem csak mesélő, mint a szegedi Tombácz Jani bácsi, akinek fantasztikus történeteit a tudós Bálint Sándornak a hatvanas években sikerült megmentenie. -A hagyományos mese ravasz formákon keresztül tér vissza Temesi Ferenc regényeibe. - A Por a szótár-, lexikonformával való játék volt. A Híd kétfajta jóslási módszer, a tarot és a kínai pálcikás jövőmondás köré szerveződik, a Pest pedig a kínai harcművészet harminchat titkos hadicsele köré. Ezzel magamat is szórakoztatom, és remélem, az olvasókat is. Nem mondom, hogy ez követendő példa, hiszen nem férek bele abba az irodalmi klikkbe, amelynek tagjai egymást fordíttatják, utaztatják, egymásnak adják a díjakat, ösztöndíjakat. A Por Porlód, azaz Szeged regénye volt, a Híd Porlódé, illetve a közeli Tengődé és a fővárosé. A Pest a megérkezésé? - Az egyik szál még mindig Porlódé, illetve Csömör megyéé. Ez az ezernyolcszázhetvenes években indul, és az első világháború kitöréséig fut. A pesti vonal a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig tart. -Kik lesznek a szereplők? Megint beleírja ismerőseit a regénybe? - Az összeset nem, mert nem férnének bele, de a legérdekesebbeket és legjelentősebbeket, akik az életemet valamiképpen befolyásolták, beleírom. Megjelenik a regényben a művészvilág és a külvárosok lumpenjeitől kezdve minden réteg egészen a hóhatáron fölüli villákban élőkig. Olyannak mutatom be a várost, ahogy tíz év alatt belaktam, megismertem és megszerettem. - Pesti író lett? -Most, hogy körülnézek, hirtelen kiderül, hogy szinte egyedül maradtam Pesten, mert a legtöbben kis falukba költöztek, és csak akkor jönnek be a városba, ha el kell intézniük valamit. Ők elvonultak, én itt ragadtam. Persze Szegedet nem tagadom meg. Huszonegy éve Pesten élő szegedi író vagyok. Nem budai, mert Buda Ottliké, nem budapesti, mert azt lefoglalta más, csak pesti. Egyébként a vidéki ember mindig csak Pestnek mondja a fővárost. - Mikor készül el a Pesttel? - Ha Isten is úgy akarja, a jövő könyvhétre megjelenhet a regény. Azt még nem tudom, ki adja majd ki. Osztovits Ágnes Mesék és poszthadovák lév Temesi Ferenc a régi sikerekről, az irodalmi életről és készülő regényéről Temesi Ferenc: Kiütést kapok, ha arról szól egy regény, miért nem születik meg a regény Havran Zoltán felvétele Kultúra SZOMBAT, 1995. október 14.