Magyar Nemzet, 1995. október (58. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-17 / 244. szám
KEDD, 1995. október 17. Történelem Még egyszer-kétszer térülünkfordulunk az általános zűrzavarban, és már teljes fél évszázada lesz, hogy „a drága Sztálinénak „legjobb magyar tanítványa”, a „szalámitaktika” leleményes feltalálója lemondásba zsarolta Nagy Ferenc miniszterelnököt. A szolgálatiig első fokon érintett két kelet-európai osztálynak, a politikainak és a hírszerzőnek részéről ketten tántorogtak be hajnali fél négykor 1947. május 30-án a távírószobába: Robert McKisson és Andor C. Klay, budapesti követségünk „MACT” („éjjel is kezelendő") jelentéseinek elemzése végett. A távmondatok szakadatlanul érték egymást, hat óra körül már Friers divíziófőnök és Klosson tanácsos is beült mellénk, és még nem volt nyolc óra, amikor a washingtoni magyar követség sajtóattaséja izgalomtól hebegve telefonált. Szegedy-Maszák Aladár követ sürgős audienciát kér Matthews államtitkártól. Fél tíz körül Hickersonnal, Matthews helyettesével együtt ültünk az államtitkár mellett, amikor belépett a követ, sápadtan és idegesen mondott köszönetet a gyors fogadtatásért, így folytatva: „uraim, nézzék el nekem, ha fellengzősen hangzom, de én most nem egy erőszakkal lebuktatott kormányfőt képviselek, hanem egy egész nemzetet...” Gyalázatos szabotázs A kivételes felkészültségű, művelt és tapasztalt hivatásos diplomata, a külügyminisztérium volt politikai osztályvezetője, a washingtoni diplomáciai kar egyik legnépszerűbb, a Departmentben különösen megbecsült tagja volt. A megszállás előtt, és amíg lehetett, az alatt is titkos ellenállók ankarai csoportjának irányítója volt. Egy rövidhullámú leadás kiszűrődött, letartóztatták, Dachauba hurcolták, ahonnan amerikai csapatok szabadították ki. Idézek a „Memorandum of Conversation”-te: „A magyar követ másolatot adott át a nyilatkozatról, amelyet a sajtó képviselői előtt a nap későbbi folyamán fog tenni. Abban megbélyegezte Rákosi cselszövéseit, a kommunista pártvezetőség garázdálkodását, a Nagy Ferenc ellen végrehajtott törvénytelen lépéseket, a szabad választás eredményeként alakított kormány demokratikus többségének megtorpedózását. A Departmentet arról óhajtja informálni, hogy az illegálisan átformált magyar kormányt nem tekinti szabad testületnek, utasításait nem hajlandó végrehajtani, de pillanatnyilag még nem mondott le, remélve, hogy az Egyesült Államok kormánya és a közte fennálló viszony folytatható. A »híd« mindkét oldal érdekeit szolgálhatná". Matthews államtitkár „megértését fejezte ki a nyilvánvaló nehézségeket illetően, amelyek a magyarországi események nyomán komplikálják a követ helyzetét és súlyosbítják a magyarság problémáit”. Hozzátette, hogy a Department haladéktalanul lépéseket tesz a budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottságon át és előreláthatólag az Egyesült Nemzetek Szervezetében is. Utalt Truman elnöknek a délelőtt folyamán tartandó sajtókonferenciájára, amelyen az elnök „outrageous”-nek (gyalázatosnak) ítéli a budapesti szabotázst. Hickerson megjegyezte, hogy „pillanatnyi tervek szerint Leiden Chapin Budapestre utazik, hogy ott átvegye követségünk vezetését”. Kínos csönd után Szegedy-Maszák „rámutatott, hogy diplomáciai viszony az új, illegális magyar rezsim és az amerikai kormány közt ellentmondása azoknak a tiltakozásoknak, amelyeket Washingtonból a most bekövetkezett állapot kifejlődése alatt intéztek Budapestre. Chopin átküldése 180 fokos fordulatot jelent, amelyet az eddigi tények ismeretében megérteni nehéz, sőt lehetetlen. Matthews erre kijelentette, hogy kormányunk határozata helyes a magyar érdekek szempontjából is. Kérdést tett fel: a magyar követ véleménye szerint szolgálná-e a magyar érdekeket, ha amiatt, hogy vele szolgálati viszonyban maradnánk, vissza kellene vonnunk diplomáciai személyzetünket Budapestről? Válaszában a követ párhuzamot vont a saját helyzete és az 1939-beli washingtoni csehszlovák követ helyzete közt abban a reményben, hogy a precedens újabb meggondolás alapján alkalmazható lesz a jelen esetre a magyarság nyilvánvaló érdekében most, amikor aligha lehet kétséges, hogy a kirobbant illegalitás még csak kezdet és Rákosi sztálini mintára terrorrezsim működését nyitja meg”. Szegedy-Maszák hivatkozása a csehszlovák precedensre, amilyen váratlan, olyan kínos diplomáciai telitalálat volt. „Ha így, most miért nem úgy?”, vetette volna föl a laikus józan ész, amelynek természetesen politikai eszmecserében semmi helye. A rokonszenves magyar nemzetnek és érdemes képviselőjének igényét, reményét egyetlen gesztussal elhessegette Clio, a történelem csapodár nemzője; megmondatott, hogy nemzeteknek nincsenek barátaik, csak érdekeik vannak, miként az is, hogy ugyanaz máskor és másutt nem ugyanaz. Miről volt szó a jelen esetben? Amikor Hitler megszállta Csehszlovákiát, a washingtoni csehszlovák követ megtagadta a bábkormány képviseletét, helyben maradt, és a Department rendszeres kapcsolatot tartott fenn vele. Szegedy-Maszák idézhetett volna két más példát is, de azt tette, amit az amerikai perrendtartás úgy fejez ki, hogy „use your best witness” („használd legjobb tanúdat”). Az egyik esetet Franco kormánya rendezte meg berlini felkérésre. A Gömbös-kormány idején a külügyminisztérium sajtófőnöke a miniszterelnöknek egy Mengele Ferenc nevű rokona volt, aki mind erősebb szélsőjobboldali szelek fújdogálásakor vitézkötéses nevet vett fel: Marossy lett, két sy nal. A Szálasi-rezsim útját előkészítő Sztójay- kormány fellépésekor Marossy messzemenő légyelybátyám-kapcsolatok révén kineveztette magát spanyolországi követnek. Ezt a kellemes és biztonságos pozíciót Franco sógorának és külügyminiszterének, Serrano Suneznek támogatásával akkor is megtartotta, amikor már nem volt legális magyar kormány. Madridban az amerikai külképviselők hasznosnak mondott értesülések céljából hivatalosan érintkeztek az úgynevezett magyar követtel, aki a hatalmas rezidenciát családi tanyává alakította át, és a magával vitt szintén hatalmas valutamennyiségből tartotta fenn. Fogadóestjeire a legjobb kaviár, a legfinomabb francia pezsgő és a legízesebb töltött káposzta vonzott híveket, sőt magyar kuriózumgyűjteményemben ma is megvan egy bécsi lapkivágás, amely szerint egy fogadásra „őnagyméltósága” lehozatta Kóczé Antalt és cigányzenekarát a „Drei Husarert’-ből. A másik némileg releváns példa a fent vázolt konferencia idején a Departmenttől csak néhány utcasaroknyira magaslott egy francia stílű palotában, amelyen egyféle griffmadaras címer alatt „Embassy of Lithuania” díszelgett. Egy fölöttébb festői külsejű házaspár és néhány kiszolgáló lakott a „litván nagykövetség”-en. A szovjet megszállás alatt görnyedő országot méltóságteljesen képviselte a magas, vékony, kecskeszakállas, szúrós szemű, rendjelgombos úr, akinek egzotikus nevét kiejteni kevésbé, mint inkább tüsszenteni lehetett, és aki rendszeresen bejárt a State Departmentbe információ adásvétele céljából. Felesége egy tagbaszakadt, kissé ferde szemű hölgy volt, aki tornyosra csavart konttyal és egzotikusan színpompás ruhákban volt feltűnő jelenség egyes estélyeken. A „nagykövetség” bejáraténál tábla jelezte, hogy „Consular functions are temporarily not handled” („Konzuli tevékenységek átmenetileg nem végeztetnek”), de a diplomáciai kar listáján a „nagykövet” mint „főkonzul” is szerepelt. Ilyen panoptikumi különlegességeket is elbírt Washington. De hát a magyarnak ugyan mikor is volt szerencséje? A kirobbanó lemondás Pontosan négy hónap múlva nyújtotta át megbízólevelét az új magyar követ, a Vámbéry néven magyar nemességre emelt Bamberger Ármin fia, az angol király keresztfia, maga is nagynevű professzor: Vámbéry Rusztem. Nem Budapestről érkezett: 1938 óta, amely előtt a budapesti egyetem híres büntetőjogásza volt, a New York-i Szociológiai Főiskolán tanított. Széles körű összeköttetései voltak az európai és amerikai diplomácia, politika és kultúra előkelő köreiben. Pártonkívüli volt, de inkább liberális szociáldemokratának volt tekinthető a múltban s most, amikor Budapest és Washington viszonya mélypontra süllyedt, elfogadta a felkínált posztot, mondván egy beszélgetésünkben: „Nem fenyeget sok veszély, 76 éves vagyok, és nézetem szerint még mindig maradt hely arra, hogy mindkét nép érdekében tehessünk lépéseket. Sürgős a dolog, még sokkal rosszabb idők jönnek.” Idézett valamit Bismarcktól vagy Mikszáthtól és ravaszdin kacsintva tette hozzá: „Különben is az vesse az első követ, aki nem akar követ lenni valahol”. Még nyolc hónap sem telt el: 1948. május 18-án éppen hazamenőben voltam a hivatalból, hogy átöltözzem valamilyen untató fogadásra, amikor a magyar sajtóattasé telefonált olyan izgatottan, hogy magyarul is hebegett. A követ arról kíván értesíteni, hogy másnap délelőtt tízkor sajtókonferenciát tart, , és arra kér, hogy ha nem hivatalosan, akkor mint magánember jelenjék meg. A New York Herald Tribune első oldaláról idézek: „Dr. Vámbéry Rusztem washingtoni magyar követ váratlanul bejelentette, hogy lemond. Erre afölötti elkeseredése készteti, mondta, hogy nem lát módot és lehetőséget a két ország viszonyának megjavítására. Ezért a kommunista kontroll alá került budapesti kormány a felelős. Reményeimet részben a múltamból leszűrt tapasztalatokra alapoztam, részben pedig azokra a kapcsolatokra, amelyekre az elmúlt évek alatt Amerikában tettem szert. Mélyen sajnálom, hogy ezek a remények meghiúsultak az ellenséges hangulat miatt, amelyet a jelenlegi magyar kormányzat cselekményei váltottak ki”. (A Rákosi-rezsim dührohamnak beillő nyilatkozatban elfogadta Vámbéry professzor lemondását és az addigi követségi tanácsost, a koalíciós egyezmény alapján a Szegedy-Műszákra erőszakolt kommunista Sík Endrét nevezte ki helyére. Ez a Schick fivér a népszerű költő és piarista szerzetes, Sík Sándor testvére volt. Az új követ, később a Moszkvában intézett magyar külüügyek minisztere, azzal kezdte a washingtoni sajtónak adott első nyilatkozatát, hogy az első világháború alatt mint oroszországi hadifogoly lett kommunista és kész szembenézni „az amerikai sajtó várhatóan előítéletes magatartásával”.) A sajtókonferencia végén a követből emigránssá és emigránsból polgárjelöltté vedlett öregúr minden jelen volttal kezet rázott, és amikor rám került a sor, pajkosan kacsintott: „Várna egy-két percet, kedves öcsém? Én is jövök, csak egy kis táskát kell vinnem, a koffereket elhozza a sofőr a repülőtérre...” Megint eltelt majdnem pontosan egy év. Egy 1949-beli nyáréjszakán egy zakatoló, lötyögő, fel-felvonító New York-i földalatti vonatban már csak néhány utas ült, köztük egy rövid, deres szakállt viselő öregúr, aki baráti vacsoráról volt útban hazafelé. Dünnyögött, gramofonlemezekről hallott magyar nótát dúdolgatott. Kicsit dülöngélt erre is, amarra is, ahogyan a szerelvény és talán néhány pohár jóféle magyar borocska diktálta. Annak a vonatnak ez volt azon az éjjelen az utolsó útja. Amikor a karámban megállt, kiderült, hogy a bácsinak is utolsó útja volt ez. Elszunnyadt, végleg. Félresikerült merénylet Sztálin tébolyult „vérbosszúpereinek” volt főügyésze, Visinszkij ugyanazon a nyáron átvette Molotov külügyminiszter helyét. Az a vicc járta a Department folyosóit, hogy minden szovjet követ táviratot kapott Moszkvából: „Rendkívüli értekezlet jövő hétfőn, jelezze érkezése időpontját” - és akik közölték, hogy ekkor és ekkor érkeznek, újabb sürgönyt kaptak: „Ha kész jönni, maradhat”. Budapesten politikai atombomba robbant: Rajk Lászlót mint „titóista árulót” letartóztatták. Sík Endrét hazarendelték. Hírszerzőink jelentették, hogy majdnem két hétig lézengett a párt székházában, mielőtt Rákosi színe elé került. A diktátor megnyugtatta: nincs semmi baj, de nem tarthatja őt tovább a washingtoni követség élén. A párt külügyi akadémiát nyit, amelybe különösen tehetséges, különleges feladatok elvégzésére alkalmas elvtársakat fognak beosztani. Ennek az intézménynek a vezetését akarja Rákosi Sík Endrére bízni. Az új washingtoni magyar követ egy Horváth Imre nevű edzett apparátcsik lett, akivel csak egyszer találkoztam egy mindjárt elmondandó feszült helyzetben. (K két év múlva külügyminiszter lett, tehát magyar-szovjetorosz viszonylatban olyasféle hatáskörrel, mintha a svájci kormányban tengerészeti miniszter lett volna.) Dühöngött a hidegháború, izzottak a távíróvonalak Budapest és a Department közt, és bár magasabb fizetési osztályban, de még mindig a hírszerző osztályt vezettem. A valósággal szerzetesrendnek megfelelő hivatásos diplomáciai karba a „Civil Service”-ből („Polgári Szolgálat") csak két évvel később lettem „FSO” (foreign Service Officer”) Eisenhower elnöktől kapott kinevezéssel és szenátusi megerősítéssel. Volt hát min dolgoznunk váltott lovakkal, többnyire víkendeken is, sorra lemondott vakációkkal feleségek és gyermekek boldogtalanságára. Bebörtönözték Mindszenty bíborost... szabotázs vádjával letartóztatták az ITT bécsi és budapesti fiókjának amerikai főnökét, Vogel ért... az amerikai követség tagjait megszabott szűk körzetekbe szorították... a Maort két amerikai vezetőjét letartóztatták mint állítólagos kémeket... katonai attasénkat kiutasították... Igyekeztünk „tit-for-tat” (értelmileg szemet szemért) viszonozni az agresszivitást, már amennyire azt törvényeink engedték. Naplómban, felháborodást tükröző vörös aláhúzással: „jún. 27., születésnapom, hivatalban” és: „riasztó hívás a magyar követségről, merénylet történt”, öten nyitunk be oda: Hartnett detektívhadnagy, Gus Vogelsang detektív, egy rendőrségi gyorsírónő, dr. Fischer Endre helyi belgyógyász és én” ...A Department részére készített jelentésemből: „Egy deres hajú, idegeskedő férfi, hóna alatt nagy barna aktaborítékkal, bebocsátást kért Horváth Imre követhez. Arra hivatkozott, hogy már több levélben kért kihallgatást fontos személyi ügyben, de nem kapott választ. Hosszabb várakozás után, amely alatt adatokat kerestek, de nem találtak a látogatót illetően, közölték vele, hogy a követ nincs a városban. Gyulai Ida tanácsosnő fogja fogadni. Bebocsátották a irodájába, ahonnan rövidesen sikoltozás hallatszott ki. A katonai attasé éppen arra haladt el, dulakodás zaját is hallva belépett az irodába előreszegett revolverrel. Gyulai Ida véresen feküdt a földön, az attasé lefogta az összefüggéstelenül ordítozó merénylőt..." Hónapokkal később a merénylet esküdtszéki tárgyalásán közelebbről ismertem meg a feleket. A Department megfigyelőként küldött ki, és egyben Youngdahl szövetségi bírónak, a volt minnesotai kormányzónak kívánságára a felek hozzájárulásával mint tolmács segédkeztem olyankor, amikor a merénylő nem tudta elég világosan kifejezni magát angolul. A vádlott Gartner Henrik magyar születésű 59 éves New York-i lakos, munkanélküli szakács volt. Az iratokból kitűnt, hogy ideggyógyintézetben mint téveszmés vallási és politikai mániákust ápolták. Mielőtt a követségre indult, telefonált egy sajtóirodának és azt javasolta, hogy küldjenek fotóriportert a magyar követségre, mert „ott olyan eseményt fognak bejelenteni, amely elő fogja segíteni a hidegháború problémáinak megoldását, mégpedig szenzációs keretek közt”. Meghatározatlan időre elmegyógyintézetbe került, ott nemsokára betegeskedni kezdett, s ott is halt meg, az általa sajátos módon szolgálni kívánt emberiséget „requiescat in pac” állapotában hagyva. Felsőbb meghatalmazásra a Department sajnálkozását fejeztem ki a tárgyalásra Budapestről ide érkezett Gyulai Idának. Alacsony, sápadt arcú, fekete hajú „dolgozó nő” típus volt; a bíró előtt tett beszámolója, kérdésekre adott pontos válaszokkal, gyakorlott jelentéstevőre vallott. Megköszönte szavaimat. „Kockázatos ez a mi pályánk”, mondta melankolikus mosollyal. Horváth Imre követ barátságtalan házmester benyomását tette rám. Hivatalos sajnálkozásomat úgy fogadta, mintha megsértettem volna. „Ha maguk nem izgatnák a népet vad propagandával", mordult rám, „ilyen esetek nem fordulnának elő!" Hátat fordított nekem, a bírónak, mindenkinek, és kimasírozott a teremből. Sziklay Andor Washington Magyar kalandok a State Departmentben Egy elhárított huszárvágás A Magyar Köztársaság kikiáltásának napján rendezett ünnepségen Nagy Ferenc beszédet mond A párizsi békekonferencia elfogadja a magyar békeszerződést. A tárgyaláson részt vevő magyar delegáció hazaérkezik Budapestre. Nagy Ferenc a kép bal szélén (MTI-fotók) MmrNmt 13