Magyar Nemzet, 1995. november (58. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-17 / 270. szám
6 Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” Levéltámasz A támogatás Magyarországnak szól - mondta tegnap magánbeszélgetésen egy külföldi diplomata, nem rejtve véka alá, hogy az ő kormányfője és Horn Gyula között is folyik a levelezés ezekben a napokban, legfeljebb annak tartalmát nem kívánják nyilvánosságra hozni. Ám abban nincs semmi titkolnivaló, hogy ők is egyetértenek a kormány jelenlegi gazdaságpolitikájával, s nem tartanák szerencsésnek annak megváltoztatását Az amerikai és a francia vezetés ugyanezt fogalmazta meg, hozzájárulván ahhoz is, hogy üzenetüket a szélesebb közvélemény is megismerhesse. Remélhetőleg ezeket az üzeneteket ma már egyre kevesebben értik félre vagy akarják félremagyarázni. Szó sincs ugyanis a belügyekbe való beavatkozásról. A visszhangok a folyamatokat minősítik, pontozzák egy olyan gazdaság teljesítményét, amelynek meghirdetett prioritása, hogy mielőbb teljes jogú részese lehessen a nyugati integrációnak. Más kérdés, hogy ezeknek a helyesléseknek a nyilvánosságra hozatalát valóban támogatásként lehet-e elkönyvelni. A propagandahatás akár a visszájára is fordulhat, ha a biztatás nem jár konkrét segítséggel. Anélkül ugyanis külső kibicelésnek állítható be egy olyan intézkedéssorozat mellett, amelyet a magyar társadalom jelentős része elszegényedésként, lecsúszásként él meg. A Clinton-levélben van ugyan egy halvány utalás a nemzetközi pénzintézetek támogatására - amelyeknek azonban egyelőre a magyar gazdaság még nem bizonyított annyit, hogy valóban a segítségére siessenek. Itt vannak viszont a magánbefektetők, a működő tőke. Az amerikai üzleti körök képviselőinek levelét, amelyben - az időközben elfogadott vámtörvényt sérelmezve - korábbi ígéreteinek betartására szólítják fel a magyar kormányzatot és parlamentet, szintén a héten hozták nyilvánosságra. Talán pillanatnyilag az igazi segítség az lehetne, ha a washingtoni adminisztráció a saját üzletembereit győzné meg arról, hogy a megkezdett magyar reformok jó irányba mutatnak. Lambert Gábor Pofon a túlpartról ■ PÁRIZS - Miféle válságról beszélnek?! Kérnék egy idegenvezetőt, hogy végre valaki megmutassa nekem! - viccelődött a brüsszeli NATO-központban egy illetékes az újságírókkal, akik azt feszegették, hogy az Egyesült Államok és európai partnerei közt nyílt viszály alakult ki az észak-atlanti szövetség főtitkárkeresésekor. Ami a NATO-t mint szervezetet illeti, tényleg nincs válságban, hiszen egy főtitkárhelyettes intézi az ügyeket, a múlt héten is sikerült megállapodni az oroszokkal a boszniai szereposztásról, s a „területen kívüli” első nagy ,feladatvállalás gyakorlati előkészítése ezen a héten is folytatódik. Azt azonban mégsem lehet rendes üzemnek nevezni, hogy három héttel az előző főtitkár kényszerű távozása után még a távolban sem sejlik fel annak a személynek az alakja, aki ebben az igen fontos időszakban kezébe vehetné a szövetség ügyeinek irányítását. Ennek pedig több oka is van. Nemcsak Hága, hanem egész Európa pofont kapott akkor, amikor Ruud Lubbers volt holland kormányfő jelöltségét az amerikaiak megvétózták - mondogatják bizalmas beszélgetéseken földrészünk nyugati felének diplomatái. Egyesek nem válogatják meg ennyire a szavukat, egyenesen Európa megalázásáról beszélnek. London, Párizs, Bonn és Madrid egyöntetűen támogatta a holland jelöltet, s simának ígérkezett a NATO- főtitkár meglelése, amikor az atlanti túlparton meglendült a kéz. Az európaiak kétségtelenül felrúgták a játékszabályokat, amikor nem titkos egyeztetéseket folytattak a főtitkári poszt betöltéséről, hanem szinte kész tényként, a nyilvánosság előtt üzenték meg Washingtonnak, hogy Lubbersnél nincs alkalmasabb. Bár a hagyományok szerint Európa adja a főtitkárt, Amerika a katonai vezetőket, a szelíd washingtoni vétó azért érzékeltetni kívánta, hogy ki az úr a NATO-házban. A kiszivárgott hírek szerint a Fehér Háznak nemcsak Lubbers jelöltségének tálalásával, hanem a politikus személyével is bajai voltak. Bill Clintonnak az elnökválasztások előtt egy évvel a külpolitikában a legfontosabb, hogy a boszniai békevállalkozás sikeres legyen. Olyan főtitkár kell az atlanti szövetség élére, aki határozottan képes irányítani az eddigi legnagyobb NATO-akciót, s egyszerű szavakkal, meggyőzően meg tudja magyarázni akár az amerikai kongresszusnak, akár a közvéleménynek, hogy a „fiúk” mit keresnek Boszniában. Lubbers Clinton legközelebbi munkatársai szerint nem alkalmas erre. A simulékony stílusú, túlzottan is kompromisszumkész holland szavaiból sohasem lehet tudni, mi a saját véleménye. Márpedig Washington határozott embert szeretne látni a fontos poszton, amikor forró pillanatok adódhatnak a békemisszió során, továbbra is kényes a viszony Moszkvával és araszolgatni kellene előre a keleti kibővítés felé. Most már azonban nemcsak önmagában e kiváló férfiú meglelése jelent nehézséget, hanem Washingtonnak számolnia kell európai partnerei sértődöttségével, ugyanis ki tudja, mikor felejtik el a Lubbers-pofon okozta sajgó érzést. Pósa Tibor Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG . Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: SZENDREI LŐRINC (belpolitika), HORVÁTH ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Hírlapkiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: DR. DAJKA JÓZSEF Szerkesztőség: 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Telefon: 138-2399; 118-7192 Telefax: 138-4206 Hirdetési ügyekben telefax: 266-8907 Postacímünk: 1392 Budapest Pf. 276. Árusításban megvásárolható a postai területi hírlapkereskedelmi részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. hírlapárusainál. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest XIII., lehel u. 10/A.; leveleim: Helir, Budapest 1900), ezenkívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, vidéken a postahivatalokban. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H- 389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 566 forint, negyedévre 1698 forint, fél évre 3396 forint, egy évre 6792 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. A Magyar Nemzet a Matesz (Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetség) tagja Nyomás: (A) Athenaeum Nyomda Rt., Budapest Felelős vezető: Vida József vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 Nézőpont PÉNTEK, 1995. november 17. November 4-ével, az ’56-os magyar forradalom eltiprásával ismét megszűnt annak az esélye - ki tudta akkoriban, hogy meddig? -, hogy az ismételten vasfüggöny mögé kényszerített Magyarországon olyan egységes szellemű irodalom keletkezhessen, amelyik „befogadhatja” magába az 1945 utáni években Nyugaton kialakult új, mindenképpen másfajta, a szabad szellem, a humanizmus és az igazi erkölcsi értékekre figyelő magyar irodalmat. A magyar irodalom kettészakadása ez idő tájt már valósággá vált. Nyugaton, 1945 után különféle színezetű irodalmi lapok és társaságok alapítódtak. A második világháború előtti Magyarország nevezetesebb írói közül Nyugaton maradt és 1945 után sem tért haza az erdélyi prózaírás Tamási Áron után „második” csillaga, Nyírő József és az ugyancsak erdélyi Wass Albert. Majd az 1945/47-es koalíciós idők optimista közjátékának elmúltával az emigrációs életformát volt kénytelen választania Márai Sándornak, Cs. Szabó Lászlónak, Szabó Zoltánnak, azután az 1908-ban megindult Nyugat folyóirat egyik alapítójának, Fenyő Miksának. A filozófus és vallástörténész Kerényi Károly még 1943-ban kikerült Svájcba. Jóval később - bölcs rezignációval - Cs. Szabó László megállapította: jó szimatunk volt, bárhogyan is alakult az életünk, a Rákosi-rendszer irodalmi életének „oxigén”-mentes levegőjében vagy mi pusztultunk volna el, vagy az a rendszer ütötte volna ki kezünkből a tollat... Milyen volt a Rákosi-rendszer Révai József diktálta irodalmi valósága 1953-ig, a Nagy Imre-féle kormányprogram kihirdetéséig? Két rövid szóval jellemezhető az akkori állapot: sivár és siralmas. De hogy játékos példával éljünk, mégpedig a Rákosi-korszak kedvenc „műfajának” példájával, az elhallgattatott írókból és költőkből is össze lehetett volna állítani egy tizenegy „játékosból” álló „aranycsapat”-ot, amelyik hasonlatosan ahhoz, amelyik a legendás Puskás Öcsi vezetésével hírnevet vívott ki magának. Olyan írókból áll ez az „aranycsapat", amelyik azon egyszerű okból nem rúghatott labdába, mivel könyveiket nem adták ki... Kik lehettek a képzeletbeli tizenegyek? A régi, a Nyugat-nemzedékből Tersánszky, Kassák, Füst Milán, a századforduló táján születettek közül Tamási Áron, Németh László, Kodolányi János, Remenyik Zsigmond, a kísérletező kedvű Szentkúthy Miklós, a már fiatalon üstökösként feltűnt Mándy Iván. És hogy a költők közül a legnagyobbakat említsem, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor. A szintúgy képzeletbeli kispadról, ahol tartalékosként ott szoronghatott volna a polgári irodalom sok jeles „góllövője” közül Kolozsvári, Grandpierre Emil, Illés Endre, Rónay György, Thurzó Gábor, Ottlik Géza, az olvasók előtt annyira népszerű Passuth László, számukra sem jutott nyomda és papír... Folytassuk: még Illyés Gyulának is csak egy pártrendszer válogatott verseskötetét jelentették meg, 1952-ben, új versekkel, 1949 után csak hét évvel 1956 nyarán jelentkezhetett. A változást a Nagy Imre-korszak egyik lényeges záróakkordjaként az írószövetség 1955 tavaszán megalakult könyvkiadója jelentette, amelyik alig egy-két esztendő leforgása alatt nyomdába adhatta éppen az imént felsoroltak íróasztala mélyén kényszerűen pihenő kéziratokat. Hogy ismét sportnyelven szóljunk: a Magvető Kiadó alapító igazgatójának, Képes Géza költőnek „bírói” sípszavára pályára léphetett végre az imént „összeállított” aranycsapat A további kibontakozást végzetszerűen megakasztotta az ’56-os forradalom bukása. A 200 ezer Nyugatra menekülő között ismét írók is emigrációba kényszerültek. Faludy György, Határi Győző, Ignotus, Pál, az ismertebb költők közül Tűz Tamás, majd börtönéveik letöltése után Háy Gyula, Tardos Tibor. De szólhatunk itt máris azokról, akik a nyugati magyar irodalom hosszú évtizedei alatt „nőttek” fel és válhattak hasonnló rangú írókká, mint anyaországbeli társaik. A teljesség igénye nélkül szóljunk az Ausztráliában élő Domahidy Andrásról és a Svájcban letelepedett testvéröccséről, Domahidy Miklósról. Vagy az ’56-os kezdeteknél a New York-i magyar emigráció különböző nemzedékeiről krónikásként szóló Halász Péter, a londoni Molnár Ferenc-unoka. Sárközi Mátyás, az évtizedek óta Rómában letelepedett Vásárhelyi Vera, a sok-sok hányódás után Írországban gyökeret vert Kabdebó Tamás, a párizsi novellista Karátson Endre meg a kritikus Albert Pál, a Puerto Ricó-i Ferdinandy György... Meg Monoszlóy Dezső Bécsből. A költők legalább ilyen csillagszórószerűen szóródtak szét a nagyvilágban. Legalább féltucatnyi ország fogadta be őket, anyanyelvüket megtartó honpolgárként kezdjük északon, Oslo (Sulyok Vince), Stockholm (Thinsz Géza), Német Szövetségi Köztársaság (Tollas Tibor), az egzotikus törpe állam, Andorra (Csokits János), Hollandia (Kibédi Varga Áron). Párizsban az emigráns Irodalmi Újság talált végleges otthonra, Méray Tibor szerkesztésével. Szintén Párizsban alakult meg az ’56-os fiatal magyar avantgárd írók és költők folyóirata, a Magyar Műhely Nagy Pál és Papp Tibor irányításával. Az észak-amerikai kontinens legalább féltucatnyi ifjú magyar költőt vonzott: New York (Baránszky László), Washington (András Sándor), Chicago (Makkai Ádám), Los Angeles (Kannás Alajos). Kanadában telepedett le Faludy György, az 1948 óta külföldön élő Fáy Ferenc és Vitéz György. Mialatt ezeket a neveket sorolom (és hányan maradtak még ki!), észre kellett vennem, hogy a nyugati magyar irodalom 1956 utáni ágának kifejlődéséhez évtizedek kellettek... Számunkra, itthoni magyarokra az oly egyhangúan pergő esztendőkben, amikor mégis a hazai irodalom fájának oly sok ága-boga is a maga természete szerint bontakozhatott ki (persze a hármas „T’-betűk uralta, kulturális kresz, a „támogatás-tűrés-tiltás” szigorúan megkövetelt intelmei szerint), a nyugati magyar irodalom közben kiteljesíthette önmagát. A vezető irodalmi folyóirat, a Borbándi Gyula szerkesztette Új Látóhatár, nemcsak a régi Nyugat, hanem a két háború közötti Szép Szó, valamint a második világháború előtti és utáni Válasz hármas örökségének megfelelően igyekezett igaz mértéket tartani. A már említett párizsi Irodalmi Újság főként az ’56- os forradalom eszméjének parazsát szította és tartotta életben. A Rómában megjelenő Katolikus Szemle, 1949- től a keresztény hit és erkölcs örök eszméinek hordozójává tett Bécstől Tel-Avivig, és Amerikától Ausztráliáig sok helyen működtek magyar irodalmi körök, társaságok, intézmények, és adtak ki lapokat és folyóiratokat. Aki például meg óhajtja tudni, mi történt valójában Magyarországon 1956 november 4-e és az 1989/90-es rendszerváltó időszak között jószerivel csak az emigráns magyar sajtóból, irodalmi lapokból az írók és költők műveiből tudhatja meg. A nyugati magyar irodalom e hosszúra nyúlt korszakának alapos áttanulmányozása arra is választ ad, mennyire csupán „alkalmazott matematika” volt az az irodalomtörténeti minta, amit a hivatalos kiadványok tettek közzé. Ez a hosszú (a Rákosi-korszakkal együtt közel fél évszázados) idő viszont 1990-re nemcsak nagyon meg-, ritkította a nyugati magyar irodalom tagjainak sorait (az írók nesztora a ma 88. évében lévő, még mindig dolgozó, a floridai napfényt élvező Wass Albert...), de tevékenységük megszüntetésére késztette például a három legnívósabb irodalmi-kulturális periodikát, az Új Látóhatárt (negyven évig élt, tovább, mint a Nyugat), az ugyancsak hosszúéletű párizsi Irodalmi Újságot (amelynek elődje 1951-ben indult meg, Budapesten), és a római Katolikus Szemle, amelynek örökségét a budapesti Szent István Társulat vette át. Jórészt a magyar fővárosban szerkesztődik a nyugati ’56-os magyar írók által alapított párizsi Magyar Műhely, és a Chicagóban 1980-ban létrehozott, újító és avantgarde törekvéseket is felkaroló Szivárvány. Egyedül az izraeli periodikák meg a Bécsi Napló állják a vártát. A nyugati magyar irodalom még élő (és jórészt már megkorosodott) tagjai közül szinte valamennyien ismét olyan természetességgel utaznak haza, mint - mondjuk — egy párizsi vagy londoni polgár, aki akkor és oda utazik, ahová ideje, kedve és pénztárcája engedi. Igen ám, de egy londoni és párizsi a saját hazájában van otthon, és akárhová is utazik el, mindig hazaérkezik... A mi nyugati magyarjaink legtöbbje viszont otthonát hagyja el (Ausztráliában, Amerikában, Angliában, vagy Izraelben), hogy hazalátogasson, szülőföldjére. Itthon volt és azután „hazamegy”... Feloldható-e ez a kettősség? A gyakorlat mutatja, többféleképpen is. Van, aki végleg hazatelepült (mint Faludy György, Gombos Gyula vagy legutóbb Ferdinandy György és Vásárhelyi Vera). Van, aki lakást, parasztházat, vagy nyaralót vett Magyarországon, idejének jó részét idehaza tölti, mint Sárközi Mátyás és Czigány Lóránt Londonból, András Sándor Washingtonból, Major-Zala Lajos Svájcból, a volt Szabad Európás publicista Skuttéty Csaba, azaz rádiós nevén Ambrus Márton. Folytathatnánk a sort. Lehullottak azok a válaszfalak, amelyek az „ötágú Síp”-utak ezt a (nyugati) ágát elválasztották a már szabadon működő élő (és természetesen torzsalkodásoktól és vitáktól nem mentes) magyar irodalomtól. De még a régebbi műveknek kell minél gyorsabban „beépülniök” az egységes magyar irodalom folyamába. A most még világszerte sokfelé élő költők meg írók az anyanyelv varázsa alapján biztos iránytűvel hazatalálnak. Az „elszakadás” évtizedei alatt írott művekre méltán figyelhet fel a hazai olvasóközönség. Nyitottságuk, őszinteségük és világlátottságuk sokféle színnel gazdagítja XX. századi magyar irodalmunkat. Tóbiás Áron Az anyanyelv varázsa biztos iránytű... Merre, nyugati magyar irodalom? tájkép álmomban tűnik elő, azonnal ráismerek: Kardoskút az, a Dél-Alpid ősi szeglete, ahova ilyenkor a télre várakozva szoktam lemenni minden esztendőben. Úgy lehet, az a finom homályos ösztön hoz mozgásba engem is, mely a vadmadarak tömegét emeli a magasba és indítja el őket az úton, amelyeken évezredek óta közlekednek a kialakuló ország- és nyelvhatárokat, a délköröket és égöveket ívelve át. Teszik mindezt valami lélegzetelállító pontossággal és elszántsággal. Lenn, a számomra oly vonzó délvidéken ilyenkor a látóhatár ködös. A víz is elveszti opálos fényét, hamar sötétedik, a nádszálakat mintha tussal húzták volna rá a holdkorongra. És ilyenkor nekem úgy tűnik, hogy ezek a nádszálak régi kínai verset írnak a holdra. A levegő jeges tűzzel égeti a tüdőt, és érezni lehet - ez valahogy benne van a levegőben -, hogy éjjel nagy madárjárásra lehet számítani. Éreznem kell továbbá, hogy ezen a tájon a „láncolt lelkek riadozása", amiről Ady beszélt, nem holmi fantazmagória, hanem realitás, mert errefelé mintha a téliesen nekivaduló szelek is beszélnének hozzánk. Általában a vendégházban szállók meg, és az éjszaka közepén csaknem mindig felriadok a csendre. Amikor a szél pogány hujjogása megszűnik, felkelek, felöltözök, és ■ kilépek az éjszakába. Tükemény fények villognak fönn és az óceánszerűen sötét égboltról tétova, elhaló kiáltások hallatszanak. A sötétben megkezdődik ilyenkor a vadmadarak szokásos vonulása. Egyszerre száraz, szomorú fény hull a földre: a Holdé. A jeles égitest ájuldozni látszik az űrben, mint akit szintén átjárt és megbénított a hideg. Magam is úgy érzem, hogy szinte megdermedek e ragyogóan rideg éjszakában, amelyet csak három óra múlva fog feltörni a hajnal. És három óra múltán ismét kilépek, pont szemben a felkapaszkodó napkoronggal, zöld égbolton kel, s az egész hátteret lassan hatalmas patinás rézlemezzé izzítja. Az ember nem sok ilyen hajnalt élhet át. Az emberek nem ismerik a legtisztább mámort. Este beködösítenek így vagy úgy, aztán fejüket fülleteg szövetekbe takargatják, és csúnyán énekelnek az orruikon keresztül. Erre a tisztuló lemezre mintha Dürer, finom pontos keze karcolta volna rá a nádast, a felhőként kavargó vadmadarakat, a tó sekély vizében gázoló őzeket, a fejem felett lebegő sólymot, s az öreg tanyától nyíllövésnyire bókoló darvakat - de még a hangokat is. A fű dermedt, végig fehéren csillog a dértől, és ebben a kristályfényben a tél illata lebeg. Ekkor mindig arra kell gondolnom, hogy a természettel való szoros kapcsolat önmagában is igazi humánumot, sőt egyfajta emberi nagyságot fejez ki. Kollányi Ágoston filmjének, a Noé bárkáinak záró képsorai is itt készültek. A darvak felkerekedését láthattuk a lebukó óriási vörös napkorong fényében. Ez a kozmikus pillantás hideg volt és félelmetes, az égbolt pedig, amire a fellendülő madarak rárajzolódtak, zöldes-szürke és mozdulatán. Noé valóban ilyennek láthatta a vízözönben lassan elmerülő földet. Eszembe jutnak gyerekkorom téli estéi, amikor megérkezett az első komoly hó. Az utcák egyszerre szertelenül kiszélesedtek, a házak pedig lelapultak. Az ember ilyenkor fedezte fel az eddig figyelemre sem méltatott háztetőket, most tudta csak elképzelni, hogy mit jelent az, hogy a vastag hósuba alatt ott van az otthon. A falunak az a része, ahol ródlizni szoktunk, mesésen középkori hangulatú volt; girbe-gurba utcácskák fogtak közre egy hepehupás lejtőt. Az a suhanás! Azok a farolások és borulások, amikor nagy lendülettel szétszóródtunk a hóban, visítva a gyönyörűségtől, utána levervén egymásról a havat, hozzáfűztünk az esthez egynémely szakkifejezéseket, amelyeket az iskolában akkoriban sem tanítottak. Ilyenkor, amikor elkezdődnek a ködös, alagútszerű napok, és a telet várom, nagyon fontosnak érzem, hogy ezekről a dolgokról szót ejtsek. Ilyenkor mindig előveszem azt a hatéves koromból megmaradt rajzfüzetet, melyet valamikor tél elején kaphattam, mert első lapjairól csikorgó, sűrű téli hangulat árad. Nem vitatom, Brueghel néhány árnyalattal tökéletesebben ábrázolta a telet, miután az én műalkotásaim nagyvonalúan mellőztek mindenféle kompozíciós elképzelést. A házak, a puttonyos Mikulás, a láncot csörgető Krampusz, a gyerekek, a szánkók, az állatok, a fák az örvénylő hóesésben lebegnek. Kezeim mégis megremegnek az emlékek erejétől. Nem kisebb dologra kell ugyanis rájönnöm, újra és újra: valaha ismertem az életnek egy olyan áradó tágasságát, áhítatát és várakozását, amiért érdemes volt megszületni. Amit nem szabad veszni hagyni soha! A napok akkoriban olyanok voltak, mint valami óriási tó, vagy jeges, zuzmós tundra, melyre reggel kihajóztunk, vagy kihajtottuk rá remek kutyafogatunkat, és nem lehetett, nem is kellett számolni az órákat, oly nagyszerű és ünnepélyes volt mindahány. Annak a lendületnek ma is élnie kell valahol kell! Ez ma aktuálisabb, mint ezernyi csomagterv, egy zavaros koncepció - mert mi vagyunk az egyetlen erőforrás! Míg a sárgult lapok fölé hajlok, hallgatom a varjakat, ahogy kórusban karcolgatják az alkonyatot. S bár örök szállóigéjük tömören pesszimista, én reménykedem. Hátha havat is hoz a szél... ffil Ö (3 3 W ü I Ä ©