Magyar Nemzet, 1995. november (58. évfolyam, 256-281. szám)

1995-11-17 / 270. szám

6 Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” Levél­támasz A támogatás Magyarországnak szól - mondta tegnap magánbeszélgeté­sen egy külföldi diplomata, nem rejtve véka alá, hogy az ő kormányfője és Horn Gyula között is folyik a levelezés ezekben a napokban, legfeljebb an­nak tartalmát nem kívánják nyilvánosságra hozni. Ám abban nincs semmi titkolnivaló, hogy ők is egyetértenek a kormány jelenlegi gazdaságpolitiká­jával, s nem tartanák szerencsésnek annak megváltoztatását Az amerikai és a francia vezetés ugyanezt fogalmazta meg, hozzájárul­ván ahhoz is, hogy üzenetüket a szélesebb közvélemény is megismerhesse. Remélhetőleg ezeket az üzeneteket ma már egyre kevesebben értik félre vagy akarják félremagyarázni. Szó sincs ugyanis a belügyekbe való beavat­kozásról. A visszhangok a folyamatokat minősítik, pontozzák egy olyan gazdaság teljesítményét, amelynek meghirdetett prioritása, hogy mielőbb teljes jogú részese lehessen a nyugati integrációnak. Más kérdés, hogy ezeknek a helyesléseknek a nyilvánosságra hozatalát valóban támogatásként lehet-e elkönyvelni. A propagandahatás akár a visszá­jára is fordulhat, ha a biztatás nem jár konkrét segítséggel. Anélkül ugyanis külső kibicelésnek állítható be egy olyan intézkedéssorozat mellett, amelyet a magyar társadalom jelentős része elszegényedésként, lecsúszásként él meg. A Clinton-levélben van ugyan egy halvány utalás a nemzetközi pénzin­tézetek támogatására - amelyeknek azonban egyelőre a magyar gazdaság még nem bizonyított annyit, hogy valóban a segítségére siessenek. Itt vannak viszont a magánbefektetők, a működő tőke. Az amerikai üzleti körök képviselőinek levelét, amelyben - az időközben elfogadott vámtörvényt sérelmezve - korábbi ígéreteinek betartására szólítják fel a magyar kormány­zatot és parlamentet, szintén a héten hozták nyilvánosságra. Talán pillanatnyi­lag az igazi segítség az lehetne, ha a washingtoni adminisztráció a saját üzlet­embereit győzné meg arról, hogy a megkezdett magyar reformok jó irányba mutatnak. Lambert Gábor Pofon a túlpartról ■ PÁRIZS - Miféle válságról be­szélnek?! Kérnék egy idegenvezetőt, hogy végre valaki megmutassa ne­kem! - viccelődött a brüsszeli NA­­TO-központban egy illetékes az új­ságírókkal, akik azt feszegették, hogy az Egyesült Államok és európai partnerei közt nyílt viszály alakult ki az észak-atlanti szövetség főtitkárke­resésekor. Ami a NATO-t mint szer­vezetet illeti, tényleg nincs válság­ban, hiszen egy főtitkárhelyettes inté­zi az ügyeket, a múlt héten is sikerült megállapodni az oroszokkal a bosz­niai szereposztásról, s a „területen kí­­vüli” első nagy ,feladatvállalás gya­korlati előkészítése ezen a héten is folytatódik. Azt azonban mégsem le­het rendes üzemnek nevezni, hogy három héttel az előző főtitkár kény­szerű távozása után még a távolban sem sejlik fel annak a személynek az alakja, aki ebben az igen fontos idő­szakban kezébe vehetné a szövetség ügyeinek irányítását. Ennek pedig több oka is van. Nemcsak Hága, hanem egész Európa pofont kapott akkor, amikor Ruud Lubbers volt holland kormányfő je­löltségét az amerikaiak megvétózták - mondogatják bizalmas beszélgeté­seken földrészünk nyugati felének diplomatái. Egyesek nem válogatják meg ennyire a szavukat, egyenesen Európa megalázásáról beszélnek. London, Párizs, Bonn és Madrid egyöntetűen támogatta a holland je­löltet, s simának ígérkezett a NATO- főtitkár meglelése, amikor az atlanti túlparton meglendült a kéz. Az euró­paiak kétségtelenül felrúgták a játék­­szabályokat, amikor nem titkos egyeztetéseket folytattak a főtitkári poszt betöltéséről, hanem szinte kész tényként, a nyilvánosság előtt üzen­ték meg Washingtonnak, hogy Lub­­bersnél nincs alkalmasabb. Bár a ha­gyományok szerint Európa adja a fő­titkárt, Amerika a katonai vezetőket, a szelíd washingtoni vétó azért érzé­keltetni kívánta, hogy ki az úr a NA­­TO-házban. A kiszivárgott hírek szerint a Fehér Háznak nemcsak Lubbers je­löltségének tálalásával, hanem a po­litikus személyével is bajai voltak. Bill Clintonnak az elnökválasztások előtt egy évvel a külpolitikában a legfontosabb, hogy a boszniai béke­vállalkozás sikeres legyen. Olyan főtitkár kell az atlanti szövetség élé­re, aki határozottan képes irányítani az eddigi legnagyobb NATO-ak­­ciót, s egyszerű szavakkal, meggyő­zően meg tudja magyarázni akár az amerikai kongresszusnak, akár a közvéleménynek, hogy a „fiúk” mit keresnek Boszniában. Lubbers Clinton legközelebbi munkatársai szerint nem alkalmas erre. A simu­­lékony stílusú, túlzottan is kompro­misszumkész holland szavaiból so­hasem lehet tudni, mi a saját véle­ménye. Márpedig Washington hatá­rozott embert szeretne látni a fontos poszton, amikor forró pillanatok adódhatnak a békemisszió során, továbbra is kényes a viszony Moszkvával és araszolgatni kellene előre a keleti kibővítés felé. Most már azonban nemcsak önmagában e kiváló férfiú meglelése jelent ne­hézséget, hanem Washingtonnak számolnia kell európai partnerei sértődöttségével, ugyanis ki tudja, mikor felejtik el a Lubbers-pofon okozta sajgó érzést. Pósa Tibor Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG . Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: SZENDREI LŐRINC (belpolitika), HORVÁTH­­ ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Hírlapkiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: DR. DAJKA JÓZSEF Szerkesztőség: 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Telefon: 138-2399; 118-7192 Telefax: 138-4206 Hirdetési ügyekben telefax: 266-8907 Postacímünk: 1392 Budapest Pf. 276. Árusításban megvásárolható a postai területi hírlapkereskedelmi részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. hírlapárusainál. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest XIII., lehel u. 10/A.; leveleim: Helir, Budapest 1900), ezenkívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, vidéken a postahivatalokban. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-­ 389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 566 forint, negyedévre 1698 forint, fél évre 3396 forint, egy évre 6792 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. A Magyar Nemzet a Matesz (Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetség) tagja Nyomás: (A) Athenaeum Nyomda Rt., Budapest Felelős vezető: Vida József vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 Nézőpont PÉNTEK, 1995. november 17. November 4-ével, az ’56-os ma­gyar forradalom eltiprásával ismét megszűnt annak az esélye - ki tudta akkoriban, hogy meddig? -, hogy az ismételten vasfüggöny mögé kény­­szerített Magyarországon olyan egy­séges szellemű irodalom keletkez­hessen, amelyik „befogadhatja” ma­gába az 1945 utáni években Nyuga­ton kialakult új, mindenképpen más­fajta, a szabad szellem, a humaniz­mus és az igazi erkölcsi értékekre fi­gyelő magyar irodalmat. A magyar irodalom kettészaka­dása ez idő tájt már valósággá vált. Nyugaton, 1945 után különféle szí­nezetű irodalmi lapok és társaságok alapítódtak. A második világháború előtti Ma­gyarország nevezetesebb írói közül Nyugaton maradt és 1945 után sem tért haza az erdélyi prózaírás Tamási Áron után „második” csillaga, Nyírő József és az ugyancsak erdélyi Wass Albert. Majd az 1945/47-es koalíciós idők optimista közjátékának elmúltá­val az emigrációs életformát volt kénytelen választania Márai Sándor­nak, Cs. Szabó Lászlónak, Szabó Zoltánnak, azután az 1908-ban meg­indult Nyugat folyóirat egyik alapító­jának, Fenyő Miksának. A filozófus és vallástörténész Kerényi Károly még 1943-ban kikerült Svájcba. Jóval később - bölcs rezignáció­­val - Cs. Szabó László megállapítot­ta: jó szimatunk volt, bárhogyan is alakult az életünk, a Rákosi-rendszer irodalmi életének „oxigén”-mentes levegőjében vagy mi pusztultunk volna el, vagy az a rendszer ütötte volna ki kezünkből a tollat... Milyen volt a Rákosi-rendszer Révai József diktálta irodalmi való­sága 1953-ig, a Nagy Imre-féle kor­mányprogram kihirdetéséig? Két rö­vid szóval jellemezhető az akkori ál­lapot: sivár és siralmas. De hogy játékos példával éljünk, mégpedig a Rákosi-korszak kedvenc „műfajának” példájával, az elhallgat­tatott írókból és költőkből is össze le­hetett volna állítani egy tizenegy „já­tékosból” álló „aranycsapat”-ot, amelyik­ hasonlatosan­­ ahhoz, ame­lyik a legendás Puskás Öcsi vezeté­sével hírnevet vívott ki magának. Olyan írókból áll ez­ az „arany­csapat", amelyik azon egyszerű ok­ból nem rúghatott labdába, mivel könyveiket nem adták ki... Kik lehettek a képzeletbeli tizen­egyek? A régi, a Nyugat-nemzedék­ből Tersánszky, Kassák, Füst Milán, a századforduló táján születettek kö­zül Tamási Áron, Németh László, Kodolányi János, Remenyik Zsig­­mond, a kísérletező kedvű Szent­­kúthy Miklós, a már fiatalon üstökös­ként feltűnt Mándy Iván. És hogy a költők közül a legnagyobbakat említ­sem, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor. A szintúgy képzeletbeli kispad­­ról, ahol tartalékosként ott szorong­hatott volna a polgári irodalom sok jeles „góllövője” közül Kolozsvári­, Grandpierre Emil, Illés Endre, Ró­nay­ György, Thurzó Gábor, Ottlik Géza, az olvasók előtt annyira nép­szerű Passuth László, számukra sem jutott nyomda és papír... Folytassuk: még Illyés Gyulának is csak egy pártrendszer válogatott­ versesköte­tét jelentették meg, 1952-ben, új ver­sekkel, 1949 után csak hét évvel 1956 nyarán jelentkezhetett. A változást a Nagy Imre-korszak egyik lényeges záróakkordjaként az írószövetség 1955 tavaszán megala­kult könyvkiadója jelentette, amelyik alig egy-két esztendő leforgása alatt nyomdába adhatta éppen az imént felsoroltak íróasztala mélyén kény­szerűen pihenő kéziratokat. Hogy is­mét sportnyelven szóljunk: a Magve­tő Kiadó alapító igazgatójának, Ké­pes Géza költőnek „bírói” sípszavára pályára léphetett végre az imént „összeállított” aranycsapat A további kibontakozást végzet­szerűen megakasztotta az ’56-os for­radalom bukása. A 200 ezer Nyugat­ra menekülő között ismét írók is emigrációba kényszerültek. Faludy György, Határi Győző,­ Ignotus, Pál, az ismertebb költők közül­ Tűz Ta­más, majd börtönéveik letöltése után Háy Gyula, Tardos Tibor. De szólhatunk itt máris azokról, akik a nyugati magyar irodalom hosszú évtizedei alatt „nőttek” fel és válhattak hasonnló rangú írókká, mint anyaországbeli társaik. A teljesség igénye nélkül szóljunk az Ausztráliá­ban élő Domahidy Andrásról és a Svájcban letelepedett testvéröccsé­­ről, Domahidy Miklósról. Vagy az ’56-os kezdeteknél a New York-i magyar emigráció különböző nemze­dékeiről krónikásként szóló Halász Péter, a londoni Molnár Ferenc-uno­­ka. Sárközi Mátyás, az évtizedek óta Rómában letelepedett Vásárhelyi Vera, a sok-sok hányódás után Íror­szágban gyökeret vert Kabdebó Ta­más, a párizsi novellista Karátson Endre meg a kritikus Albert Pál, a Puerto Ricó-i Ferdinandy György... Meg Monoszlóy Dezső Bécsből. A költők legalább ilyen csillag­­szórószerűen szóródtak szét a nagyvi­lágban. Legalább féltucatnyi ország fogadta be őket, anyanyelvüket meg­tartó honpolgárként kezdjük észa­kon, Oslo (Sulyok Vince), Stockholm (Thinsz Géza), Német Szövetségi Köztársaság (Tollas Tibor), az egzoti­kus törpe állam, Andorra (Csokits Já­nos), Hollandia (Kibédi Varga Áron). Párizsban az emigráns Irodalmi Újság talált végleges otthonra, Mé­­ray Tibor szerkesztésével. Szintén Párizsban alakult meg az ’56-os fia­tal magyar avantgárd írók és költők folyóirata, a Magyar Műhely Nagy Pál és Papp Tibor irányításával. Az észak-amerikai kontinens leg­alább féltucatnyi ifjú magyar költőt vonzott: New York (Baránszky László), Washington (András Sán­dor), Chicago (Makkai Ádám), Los Angeles (Kannás Alajos). Kanadá­ban telepedett le Faludy György, az 1948­ óta külföldön élő Fáy Ferenc és Vitéz György. Mialatt ezeket a neveket sorolom (és hányan maradtak még ki!), észre kellett vennem, hogy a nyugati ma­gyar irodalom 1956 utáni ágának ki­fejlődéséhez évtizedek kellettek... Számunkra, itthoni magyarokra az oly egyhangúan pergő esztendőkben, amikor mégis a hazai irodalom fájá­nak oly sok ága-boga is a maga termé­szete szerint bontakozhatott ki (persze a hármas „T’-betűk uralta, kulturális kresz, a „támogatás-tűrés-tiltás” szi­gorúan megkövetelt intelmei szerint), a nyugati magyar irodalom közben ki­teljesíthette önmagát. A vezető irodal­mi folyóirat, a Borbándi Gyula szer­kesztette Új Látóhatár, nemcsak a régi Nyugat, hanem a két háború közötti Szép Szó, valamint a második világ­háború előtti és utáni Válasz hármas örökségének megfelelően igyekezett igaz mértéket tartani. A már említett párizsi Irodalmi Újság főként az ’56- os forradalom eszméjének parazsát szította és tartotta életben. A Rómá­ban megjelenő Katolikus­ Szemle, 1949- től a keresztény hit és erkölcs örök eszméinek hordozójává tett Bécstől Tel-Avivig, és Ameriká­tól Ausztráliáig sok helyen működ­tek magyar irodalmi körök, társasá­gok, intézmények, és adtak ki lapo­kat és folyóiratokat. Aki például meg óhajtja tudni, mi történt valójában Magyarországon 1956 november 4-e és az 1989/90-es rendszerváltó idő­szak között jószerivel csak az emig­ráns magyar sajtóból, irodalmi la­pokból az írók és költők műveiből tudhatja meg. A nyugati magyar iro­dalom e hosszúra nyúlt korszakának alapos áttanulmányozása arra is vá­laszt ad, mennyire csupán „alkalma­zott matematika” volt az az iroda­lomtörténeti minta, amit a hivatalos kiadványok tettek közzé. Ez a hosszú (a Rákosi-korszakkal együtt közel fél évszázados) idő vi­szont 1990-re nemcsak nagyon meg-, ritkította a nyugati magyar irodalom tagjainak sorait (az írók nesztora a ma 88. évében lévő, még mindig dolgozó, a floridai napfényt élvező Wass Al­bert...), de tevékenységük megszün­tetésére késztette például a három leg­nívósabb irodalmi-kulturális periodi­kát, az Új Látóhatárt (negyven évig élt, tovább, mint a Nyugat), az ugyan­csak hosszúéletű párizsi Irodalmi Új­ságot (amelynek elődje 1951-ben in­dult meg, Budapesten), és a római Ka­tolikus Szemle, amelynek örökségét a budapesti Szent István Társulat vette át. Jórészt a magyar fővárosban szer­­kesztődik a nyugati ’56-os magyar írók által alapított párizsi Magyar Mű­hely, és a Chicagóban 1980-ban létre­hozott, újító és avantgarde törekvése­ket is felkaroló Szivárvány. Egyedül az izraeli periodikák meg a Bécsi Napló állják a vártát. A nyugati magyar irodalom még élő (és jórészt már megkorosodott) tagjai közül szinte valamennyien is­mét olyan természetességgel utaznak haza, mint - mondjuk — egy párizsi vagy londoni polgár, aki akkor és oda utazik, ahová ideje, kedve és pénztár­cája engedi. Igen ám, de egy londoni és párizsi a saját hazájában van ott­hon, és akárhová is utazik el, mindig hazaérkezik... A mi nyugati magyarjaink leg­többje viszont otthonát hagyja el (Ausztráliában, Amerikában, Angliá­ban, vagy Izraelben), hogy hazaláto­gasson, szülőföldjére. Itthon volt és azután „hazamegy”... Feloldható-e ez a kettősség? A gyakorlat mutatja, többféleképpen is. Van, aki végleg hazatelepült (mint Faludy György, Gombos Gyula vagy legutóbb Ferdinandy György és Vá­sárhelyi Vera). Van, aki lakást, pa­rasztházat, vagy nyaralót vett Ma­gyarországon, idejének jó részét ide­haza tölti, mint Sárközi Mátyás és Czigány Lóránt Londonból, András Sándor Washingtonból, Major-Zala Lajos Svájcból, a volt Szabad Euró­­pás publicista Skuttéty Csaba, azaz rádiós­ nevén Ambrus Márton. Foly­tathatnánk a sort. Lehullottak azok a válaszfalak, amelyek az „ötágú Síp”-utak ezt a (nyu­gati) ágát elválasztották a már szaba­don működő élő (és természetesen tor­zsalkodásoktól és vitáktól nem mentes) magyar irodalomtól. De még a régebbi műveknek kell minél gyorsabban „be­­épülniök” az egységes magyar iroda­lom folyamába. A most még világszer­te sokfelé élő költők meg írók az anya­nyelv varázsa alapján biztos iránytűvel hazatalálnak. Az „elszakadás” évtize­dei alatt írott művekre méltán figyelhet fel a hazai olvasóközönség. Nyitottsá­guk, őszinteségük és világlátottságuk sokféle színnel gazdagítja XX. századi magyar irodalmunkat. Tóbiás Áron Az anyanyelv varázsa biztos iránytű... Merre, nyugati magyar irodalom? tájkép álmomban tűnik elő, azonnal ráismerek: Kardoskút az, a Dél-Al­­pid ősi szeglete, ahova ilyenkor a télre várakozva szoktam lemenni minden esztendőben. Úgy lehet, az a finom homályos ösztön hoz moz­gásba engem is, mely a vadmadarak tömegét emeli a magasba és indítja el őket az úton, amelyeken évezre­dek óta közlekednek a kialakuló or­szág- és nyelvhatárokat, a délkörö­ket és égöveket ívelve át. Teszik mindezt valami lélegzetelállító pon­tossággal és elszántsággal. Lenn, a számomra oly vonzó dél­vidéken ilyenkor a látóhatár ködös. A víz is elveszti opálos fényét, hamar sötétedik, a nádszálakat mintha tussal húzták volna rá a holdkorongra. És ilyenkor nekem úgy tűnik, hogy ezek a nádszálak régi kínai verset írnak a holdra. A levegő jeges tűzzel égeti a tüdőt, és érezni lehet - ez valahogy benne van a levegőben -, hogy éjjel nagy madárjárásra lehet számítani. Éreznem kell továbbá, hogy ezen a tájon a „láncolt lelkek riadozása", amiről Ady beszélt, nem holmi fan­tazmagória, hanem realitás, mert er­refelé mintha a téliesen nekivaduló szelek is beszélnének hozzánk. Általában a vendégházban szál­lók meg, és az éjszaka közepén csaknem mindig felriadok a csend­re. Amikor a szél pogány hujjogása megszűnik, felkelek, felöltözök, és ■ kilépek az éjszakába. Tükemény fé­nyek villognak fönn és az óceánsze­­rűen sötét égboltról tétova, elhaló kiáltások hallatszanak. A sötétben megkezdődik ilyenkor a vadmada­rak szokásos vonulása. Egyszerre száraz, szomorú fény hull a földre: a Holdé. A jeles égitest ájuldozni lát­szik az űrben, mint akit szintén át­járt és megbénított a hideg. Magam is úgy érzem, hogy szinte megder­medek e ragyogóan rideg éjszaká­ban, amelyet csak három óra múlva fog feltörni a hajnal. És három óra múltán ismét kilé­pek, pont szemben a felkapaszkodó napkoronggal, zöld égbolton kel, s az egész hátteret lassan hatalmas patinás rézlemezzé izzítja. Az em­ber nem sok ilyen hajnalt élhet át. Az emberek nem ismerik a legtisz­tább mámort. Este beködösítenek így vagy úgy, aztán fejüket fülleteg szövetekbe takargatják, és csúnyán énekelnek az orruikon keresztül. Erre a tisztuló lemezre mintha Dürer, finom pontos keze karcolta volna rá a nádast, a felhőként kavar­gó vadmadarakat, a tó sekély vizé­ben gázoló őzeket, a fejem felett le­begő sólymot, s az öreg tanyától nyíllövésnyire bókoló darvakat - de még a hangokat is. A fű dermedt, végig fehéren csillog a dértől, és eb­ben a kristályfényben a tél illata le­beg. Ekkor mindig arra kell gondol­nom, hogy a természettel való szo­ros kapcsolat önmagában is igazi humánumot, sőt egyfajta emberi nagyságot fejez ki. Kollányi Ágos­ton filmjének, a Noé bárkáinak záró képsorai is itt készültek. A darvak felkerekedését láthattuk a lebukó óriási vörös napkorong fényében. Ez a kozmikus pillantás hideg volt és félelmetes, az égbolt pedig, ami­re a fellendülő madarak rárajzolód­tak, zöldes-szürke és mozdulatán. Noé valóban ilyennek láthatta a víz­­özönben lassan elmerülő földet. Eszembe jutnak gyerekkorom téli estéi, amikor megérkezett az el­ső komoly hó. Az utcák egyszerre szertelenül kiszélesedtek, a házak pedig lelapultak. Az ember ilyenkor fedezte fel az eddig figyelemre sem méltatott háztetőket, most tudta csak elképzelni, hogy mit jelent az, hogy a vastag hósuba alatt ott van az otthon. A falunak az a része, ahol ródlizni szoktunk, mesésen közép­kori hangulatú volt; girbe-gurba ut­cácskák fogtak közre egy hepehu­pás lejtőt. Az a suhanás! Azok a fa­rolások és borulások, amikor nagy lendülettel szétszóródtunk a hóban, visítva a gyönyörűségtől, utána le­vervén egymásról a havat, hozzá­fűztünk az esthez egynémely szak­­kifejezéseket, amelyeket az iskolá­ban akkoriban sem tanítottak. Ilyenkor, amikor elkezdődnek a ködös, alagútszerű napok, és a telet várom, nagyon fontosnak érzem, hogy ezekről a dolgokról szót ejt­sek. Ilyenkor mindig előveszem azt a hatéves koromból megmaradt rajzfüzetet, melyet valamikor tél elején kaphattam, mert első lapjai­ról csikorgó, sűrű téli hangulat árad. Nem vitatom, Brueghel néhány ár­nyalattal tökéletesebben ábrázolta a telet, miután az én műalkotásaim nagyvonalúan mellőztek mindenfé­le kompozíciós elképzelést. A há­zak, a puttonyos Mikulás, a láncot csörgető Krampusz, a gyerekek, a szánkók, az­ állatok, a fák az ör­vénylő hóesésben lebegnek. Kezeim mégis megremegnek az emlékek erejétől. Nem kisebb dolog­­ra kell ugyanis rájönnöm, újra és új­ra: valaha ismertem az életnek egy olyan áradó tágasságát, áhítatát és várakozását, amiért érdemes volt megszületni. Amit nem szabad veszni hagyni soha! A napok akkoriban olyanok voltak, mint valami óriási tó, vagy jeges, zuzmós tundra, melyre reggel kihajóztunk, vagy kihajtottuk rá remek kutyafogatunkat, és nem le­hetett, nem is kellett számolni az órá­kat, oly nagyszerű és ünnepélyes volt mindahány. Annak a lendületnek ma is élnie kell valahol kell! Ez ma ak­tuálisabb, mint ezernyi csomagterv, egy zavaros koncepció - mert mi va­gyunk az egyetlen erőforrás! Míg a sárgult lapok fölé hajlok, hallgatom a varjakat, ahogy kórus­ban karcolgatják az alkonyatot. S bár örök szállóigéjük tömören pesszimista, én reménykedem. Hát­ha havat is hoz a szél... ffil Ö (3 3 W ü I Ä ©

Next