Magyar Nemzet, 1996. február (59. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-17 / 41. szám
A millecentenárium jegyében Családi vállalkozásban a Déli-sarkra! Híre ment, hogy indul az első magyar Déli-sark-expedíció. No, gondoltam magamban, ennek is lesznek ellenzői jócskán, támogatói annál kevesebben. Mert nálunk ilyenkor egy szűk réteg sportteljesítménynek ítéli a kezdményezést, mások önreklámnak minősítik, van- nak, akik feltűnési viszketegségnek bélyegzik, akad, aki nemes egyszerűséggel őrültségnek titulálja az ötletet, s olyan is elhangzik, inkább elmegy, az illető a világ végére, addig se kell átvészelnie az itteni változásokat a munkahelyén. Ismervén a hazai viszonyokat, több az ellensége, mint az irigye az efféle ideának. Minősítés nélkül, lássuk a tényeket. A Magyar Testnevelési Egyetem docense, dr. Makszin Imre elhatározta, hogy a millecentenárium évében családi vállalkozásban útnak indul a Déli-sarkra, hogy ott első magyar állampolgárként kitűzze a nemzeti lobogót, és tudományos kutatást végezzen a Magyar Földrajzi Társaság megbízásából a még mindig ismeretlen földrészről. Ötletét megosztotta a családjával. Az expedíció tagjának megválasztotta - mert amúgy együtt találták ki a kalandot - idősebbik fiát, Áront és az ő sporttársát, az atléta, válogatott rúdugró Farkas Zoltánt. A szárazfölddel való rendszeres kapcsolat biztosításával, azaz a rádiózással megbízta unokaöccsét, Makszin Mátyást és saját ifjabb fiát, Ágostot. Amikor a terv készen állt, a családfő idősebb fiával elutazott Londonba, hogy behatóbban tanulmányozzák a Brit Földrajzi Társaság tevékenységét, különös tekintettel a tudományos igényű kutatóprogramokra. Segítőtársat is leltek bennük, kedvezményes repülőjáratot sikerült szerezniük Chiléből az Antarktisz déli pereméig, a gyalogút megkezdéséig. A különleges vállalkozás vezetőjével a tanszéken beszélgettem. - Miért fontos az önök számára ez a megmérettetés? - Több oka is van ennek. Egyrészt magyar állampolgár még nem járt ott, az Antarktiszon igen, a Déli-sarkon még nem. Másrészt ebben az évben ünnepli a nemzet fennállásának, megmaradásának 1100. évfordulóját, méltó lenne a földrész új szempontok szerinti felfedezése. A déli félteke nyári időszakának kezdetén, novemberben kelünk útra. A terveink szerint 1997 januárjában érkezünk vissza Budapestre. - Önök valamennyien kipróbált sportemberek, de töltöttek-e rendkívüli körülmények között már hosszú időt? - Az igazat megvallva a fiammal gyakran táboroztam, síeltem, téli időkben is kirándultam, de ilyen hosszú időt Farkas Zolival együtt hármasban még nem töltöttünk. Próbáljuk itthoni edzéseken az indulásig szimulálni a várható megpróbáltatásokat, de minden orrés akkor derül ki igazán. Az is természetesen, hogy pszichikailag miként viseljük majd el az egymásra utaltságot. A közös, mínusz negyven fokban való, állandó széllel kísért gyalogút két és fél hónapig tart majd. Végzünk élettani kísérleteket magunkon. Hogy felkészített-e bennünket orvos az útra? Persze a farkasvakságtól a fagyásig mindenről olvastunk, filmet néztünk, tudunk és számítunk az efféle megpróbáltatásra. Viszünk gyógyszert magunkkal, a táplálkozásra vonatkozóan is meghallgattuk a szakember véleményét, és aszerint csomagolunk kosztot az útra. Számításaink szerint 1500 kilométert teszünk meg a célig. Viszünk videokamerát és fényképezőgépet, igyekszünk minden fontos tudományos adatot rögzíteni. - Nyilván speciális öltözékre, megfelelő strapabíró sátorral kiegészített felszerelésre lesz szükségük, amit magukkal visznek. Ki segített a beszerzésben? -Nagy szerencsénkre találtunk egy kitűnő menedzsert a magyar származású James Bondár személyében. Ő az Amerikai- Magyar Kereskedelmi Kamara befektetési tanácsadója, aki mindent megtesz az expedíció sikeréért. Chilében a rádió-összeköttetést a két fiú sokak segítségével tartja majd velünk. - Mit szólt a felesége ahhoz, hogy férje és két fia egyszerre itthagyja őt, miközben, valljuk be, nem veszélytelen az önök közös vállalkozása? - Először, mint minden anya és feleség, egyszerűen őrültségnek minősítette az ötletet. Most már másként látja, megértette a célunkat, támogat bennünket a lányunkkal együtt. Mindketten drukkolnak nekünk. (várhegyi) 1996. FEBRUÁR 17. I Magyar Nemzet ÖN ÉS AZ UTAZÁS ____________- - -■ ............... Imsti farsang Csengettyűsök és kolomposok Az, hogy Tirolban a turista úgy érezheti, őérte van minden és mindenki, valószínűleg az eleven történelmi emlékezetnek is köszönhető. A reménytelen szegénység keserű évszázadai után az idegenforgalommal köszöntött be az „aranykor” ebbe az osztrák tartományba, a gyors felfutás és a kiterjedt jólét alapjában azok pénzére alapozódik, akik jól érezték itt magukat, és nem fogták vissza a költekezésüket. Tirol legfontosabb nyersanyaga tehát a vendég. Imstben például, ebben az alig nyolcezres kisvárosban Innsbrucktól mintegy ötven kilométerre, szinte kizárólag az idegenforgalomból élnek meg a helybeliek. Ilyenkor télen elsősorban a síelni vágyók keresik fel szállodáit, panzióit, amelyek nagyobb számban sorakoznak a főút két oldalán, mint egy nagyságrendekkel nagyobb magyar városban. Az mista sípályákat hetente háromszor éjszaka is kivilágítják, csakúgy, mint négy kilométer hosszú szánkópályáját. Egyedi élményt nyújt, ha az ember az esti órákban felliftezik, és gyalogol a hegy közepén magányosan álló Latschenhütte menedékkunyhóba, hogy kiélvezze a tiroli gasztronómia specialitásait, majd ródlin csúszik le Imstbe. Miközben nekünk itt Magyarországon már elegünk van a tél áldásaiból, Tirolban hetek óta aggódva lesik a felhőket. Évek óta nem tapasztalt hóhiány sújtja a környéket, a szinte állandóan működő hóágyúk sem tudják eltakarni a kopasz hegyoldalakat. S jóllehet Imst közelében két gleccser síterep (az Ötztal és a Pitztal) is található, könnyen veszélybe kerülhetett volna a februári idegenforgalom. Még szerencse, hogy éppen idén februárra esett a hagyományos imsti árnyékfutás, amelyet csak négyévenként rendeznek meg. A mi busójárásunkhoz hasonlítható, ősi népszokásokat felelevenítő farsangi kavalkád egész Tirolban élő tradíció, évente másmás település rendezi meg, de mind között az imsti a leglátványosabb, a legnagyszabásúbb, és túlzás nélkül mondható, ma már világhírű. Az írásos feljegyzések először 1683-ról emlékeznek meg a tiroli karnevál e jeles eseményéről, de néprajzkutatók azt sem zárják ki, hogy a gyökerek a római időkre nyúlnak vissza. Ezt támasztják alá a jelmezek is, amelyeknek megtervezésében és kivitelezésében fontos szerepet kap a démonok és a termékenységet károsan befolyásoló, ártó szellemek távoltartása. Imst hónapok óta készülődött a február 11-i árnyékfutásra. A nyolcezres városka szinte minden lakója valamilyen formában hozzájárult a rendezvény sikeréhez, mintegynyolcszázan pedig a felvonulás aktív résztvevőiként, álarcba és esetenként ugyancsak szellős jelmezekbe öltözve töltötték el a napot a csípős februári hidegben. Az árnyékfutásnak szigorú hagyományai vannak: csak férfiak vehetnek részt rajta, a nők szerepe az előkészületekre korlátozódik. Ők készítik el a főszereplők jellegze-tes fejdíszét is, amelynek közepén a tükör hivatott távoltartani a rontást. Vasárnap már a reggeli órákban benépesült a hegyek lábánál hosszan elnyúló település főutcája. A főszereplők, már jelmezesen, lassanként a központi gyülekezőhelyre vonultak, az utca két oldala pedig az egész Ausztriából ideérkező látogatósereggel kezdett benépesülni. Az előzetes várakozások szerint nyolc-tízezren készülődtek Imstbe, s az alkalomról alkalomra egyre gazdagabb és nevezetesebb farsangot az osztrák televízió is közvetítette. Délben megkondult a város központjában álló nagytemplom harangja, s kezdetét vette a karneváli forgatag. Elöl sorakoztak a városi zenészek, a külön az erre az alkalomra komponált indulóval vezetve be a felvonulást, nyomukban toporgott a maskarák színes forgataga. Az imsti árnyékfutás két központi figurája a Csengettyűs és a Kolompos. Az előbbi egy fiatal lány maszkját ölti magára, az utóbbi nagy bajuszú, markáns vonású férfi fából faragott álarcát viseli. A Csengettyűs derekán egy bőrövön kis csengők csilingelnek, míg társa hatalmas kolompokkal sétál, amelyeknek összsúlya meghaladhatja a harminc kilót is. Kettejük táncát, a „GangT’-t egyes kutatók a búcsúzni készülő tél, illetve a beköszöntő tavasz váltakozásaként, mások az egymást váltó nemzedékek, avagy éppenséggel a nemek harcának szimbólumaként értelmezik. Mindenesetre semmihez sem hasonlítható látvány, amikor a csengettyűsök, illetve a kolomposok csoportja megkezdi vonulását, s valahányszor az előbbi tollseprűjével megérinti az utóbbi arcát, megkezdődik a kolompok himbálása, amelyre a partner magasba szökkenő, sajátos tánccal válaszol. (Az imstiek szerint az igazán jó csengettyűsök helyből képesek felugrani az asztal tetejére is.) A táncosok előtt ugyancsak faragott álarcba és népviseletbe öltözött locsolók és zsákolók járnak. Előbbiek egy hosszú fémcsőből vizet spriccelve, utóbbiak egy kukoricacsuhéval töltött párnával a nézők soraiból kidudorodó, gömbölyűbb részekre nagyokat sújtva teszik szabaddá az utat. Nyomukban vonul fel a többi maskara: a főszereplőket lassú, megfáradt mozgásukkal gúnyoló, öregemberek maszkját viselő csengettyűsök és kolomposok, a medvetáncoltatók, a madarászok, majd a boszorkányok kara. Ők gyerekekből válogatott törpezenekar boszorkánymuzsikájára, éles rikoltással, seprűjüket lóbálva haladnak a többiek után. A menetet a karneváli kocsisor zárja. Készítői a felvonulás előtti estig titokban tartják, hogy milyen új guruló építményekkel, ötletekkel lepték meg az imstieket és az árnyékfutás nézőit. A városka életéből, mindennapjaiból ellesett, traktorokra, illetve vontatókra szerelt életképek nemcsak látványnak nagyszerűek, de alkalmat teremtenek arra, hogy a nézőket is aktívan bevonják a karnevál forgatagába. A különböző tréfás ötletek szenvedő alanyait azután a szervezők helyi gyümölcspálnkával, Obstlerrel békítik meg. A lassan vonuló menet este hat felé éri el végállomását, a város alsó felének központját. Lekerülnek az álarcok, s a meg- fáradt résztvevők összegyűjtik utolsó erejüket, hogy még egy össztánccal búcsúztassák az emlékezetes napot. Legközelebb négy év múlva talál-koznak. (lambert) A táncolókat öregembereknek öltözött karneválozók gúnyolják A Locsoló hideg vízsugárral vág utat a tömegben Terjesztik a farsangi újságot Münchenben, színes hóban A Lothringer Strasse már egy kicsit távolabb esik a belvárostól, ezt azonban, akárcsak Bécsben vagy Párizsban - s persze ellentétben Budapesttel - nem abból veszi észre az ember, hogy a házfalak megbámulnak, a kapualjakból előtörő kukaszag intenzitása hirtelen megemelkedik, s a járókelők öltözete is azt jelzi: ez már a periféria. Münchenben a mondat azt jelenti, ami a szavakban foglaltatik: már nem vagyunk a belvárosban. A hely azonban felettébb kellemes: kis éttermek, keleti üzletek váltják egymást, egészen az Ostbanhofig, ha pedig az ellenkező irányban indulunk el, az Isart átívelő Ludwigsbrücke felé, néhány perc múlva a Casteig koncertterméhez érkezünk, majd a Múzeumszigethez a planetáriummal és a Német Múzeummal. De - akár periféria, akár nem - minek is menne épeszű ember február közepén München ben éppen a Lothringer Srasséba? Münchenbe egyébként sem február közepén kell utazni, hanem, mondjuk októberben, amikor patakokban folyik a sör a Fest napjaiban. Münchenből ilyenkor elutazni illik: a hegyekbe, síelni, ha van hó, meleg tengeri szigetekre, ha ahhoz van kedvünk. Persze nem olcsó repülőgépekkel-figyelmeztetnek most újra a napilapok címoldalas írásaikban a Karibi-szigetekről visszatérő repülőgép katasztrófáját kommentálva. Hatszáz márkáért New Yorkba repít a gép, Mallorcát háromszáznál olcsóbban is meg lehet úszni - miközben a München-Bonn közötti retúr repülőutat nyolcszáz márkáért teszi meg a kényelemre és biztonságra adó üzletember. Az idők azonban változnak: a nyári és a téli vakáció ma már mindenkinek „kijár", miközben Münchenben is érezhető a recesszió: a munkanélküliek aránya magasabb, mint volt az utóbbi ötven évben bármikor. Majdnem hatvanötezren vannak munka nélkül a bajor fővárosban, a munkaképes lakosság majd hét százaléka, s ez a szám éppen az utóbbi egy hónapban ugrott meg alaposan. Az emberek hát itt is olcsó utakat vágynak, s valószínűleg hiába a csábító hirdetés, miszerint napi kerek négyszáz márkáért nemcsak nézői, de aktív résztvevői is lehetnek a bolondos-maskarás velencei karneváli előadásoknak, az invitáltak jó része itthon marad. Egyébként van is miért: tombol itt is a láz - ha nem is a farsang, de a szezonvégi kiárusítás hozza tűzbe a bajor lányokat-asszonyokat. Három betűben rejtezik most a lényeg, s e betűk ott láthatók minden ép kereskedelmi érzék igazgatta üzlet homlokzatán. WSV - csak ennyit mormol a járókelő, s nyilván csak az idegen oldja fel a rövidítést: Wintersondernverkauf- téli árleszállítás. A legtöbb nagyáruház persze a belvárosban, a nagy bevásárlóutcákban található. Ideje hát otthagyni a Lothringer Strassét, ahová egyébként egy kiállítás miatt sétált ki az utazó, s a régi-új óváros utcáin visszatérni a Frauenkirche jellegzetes vörös téglás tömbjének árnyékába. Vétek lenne kihagyni a piacot, a Viktualienmarktot, ahol az ízek csábításával csak a kínált gyümölcsök, húsok, halak szín- és formagazdagsága vetélkedik. Nem is áruk, műtárgyegyüttesek foglalják el a pultokat, polcokat, halmozódnak, ismétlődnek mindig változó alakban, mintha egy fúga futamait hallanánk, mintha a Szentlélek vagy a Szent Péter-templom csavarodó barokk vonalai ismétlődnének a déligyümölcs vagy a keleti tengeri rákocskák formáiban. Bunte Leben - mondja erre a német. Tarka vagy inkább színes élet - így szól annak a kiállításnak a címe is, amely a város másik végében, a Lenbachhausban és mellette, a Kunstbauban hatszáz művel idézi fel azokat az éveket, amelyeket a nonfiguratív művészet úttörője, Vaszilij Kandinszkij Münchenben töltött a századfordulón. Akárcsak a bevásárlóutca, a kiállítóterem is tömve emberekkel. S természetesen ahogy a többi múzeum, galéria is. Bunte Leben. Az intenzív színek azután elkísérik a látogatót, amikor a múzeum kapuján kilépve tovább folytatja a sétát a behavazott Münchenben, 1996. február közepén. P. Szabó Ernő Február 18-án, vasárnap nyílik a Budapesti Vásárközpont „A” pavilonjában a 6. nemzetközi cukrászati, sütőipari, húsfeldolgozó-ipari és gasztronómiai szakkiállítás, az UKBA ’96. A kiállított modern berendezések és technológiák - sok esetben - működés közben tekinthetők meg. A szakkiállítás bővelkedik kísérőprogramokban, melyek gerincét a már hagyományosan tartott UKBA FÓRUM eseményei adják. Cukrászati, sütőipari alapanyagok, speciális margarinok, diabetikus készítmények bemutatóján vehetnek UKBA ’96 részt a látogatók. Február 18- án, vasárnap lesz a sütőipari és cukrászipari termékek versenyének díjátadó ünnepsége. Az UKBA az idén csaknem száz hazai cégnek nyújt lehetőséget termékeik bemutatására. A magyarok mellett Németországból, Olaszországból, Ausztriából, Horvátországból, Szlovákiából, Franciaországból és Lengyelországból érkeznek kiállítók. Az érintett ipartestületek mintegy 900 nm-nyi területet foglalnak el, ahol a bemutatók, fórumok zajlanak. Az UKBA szakmai elismertsége az évek során egyre erősödött, amihez az ipartestületek aktív jelenléte is hozzájárul. Egyre több üzletember látogat erre a kiállításra, s ez azt jelzi, hogy a rendezvény jelentős tényező lett az élelmiszeripar ezen ágazatainak piacán. Az idén először a szakmai, üzleti szándékkal érkező vendégek kitűzőt kapnak, így könnyítve a kiállítók és a potenciális (Veletfelek közötti kommunikációt. A szakkiállítás naponta 9.00-18.00-ig tart nyitva (-1-)