Magyar Nemzet, 1996. június (59. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-01 / 127. szám
SZOMBAT, 1996. június 1. Ünnepi könyvhét Magyar Nime 1 19 Szabó Dezső életei, halálai, feltámadásai A Püski Kiadó - amely tíz kötetben kívánja közreadni Szabó Dezső életművét - a könyvhétre változtatások nélkül bocsátotta ki az író életrajzi írásait. Kalandos sorsú kéziratokat tartalmaz a két vaskos kötet. A szerkesztő, Balogh Sándor, valamint a szöveget az eredetivel egybevető Budai Balogh Sándor a kiadvány végén azt is elmondja, miért. Szabó Dezső élete végéig írta „egyetlen nagyon szeretett művét”, az életrajzát, így se jutott messzire. Az utolsó lapok sümegi tanárkodását örökítik meg, viaskodásait a gimnázium igazgatójával, otthontalanságát, költözködéseit. Épp egy komor hangulatú kertet ábrázol, amikor mondata félbeszakad. Pedig, amikor végleg visszavonult az irodalmi élettől, a közélettől, és semmit nem publikált, a nyilasuralom kezdetén, önéletírását akkor is folytatta. Budapest ostromakor jókora fekete táskában őrizte, menekítette kéziratát, amelynek bizonyos részei 1935- től a Szabó Dezső Füzetekben láttak napvilágot. Az író halála után azonban a majd’ kétezer oldalt számláló papírkötegnek nyoma veszett. Csak 1950-ben bukkant föl ismét, akkor adta át Keresztury Dezső az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárának. (Hogy hogyan került Szabó Dezső életrajza Kereszturyhoz, erről is beszámol a könyvheti kiadvány utóhangja. Nem kevésbé tanulságos történet ez sem, mint az előző kilencszáz oldal.) Korfestő értékét fölfedezve 1965- ben a Szépirodalmi - 1982-ben pedig a romániai Kriterion Kiadó adta közre Szabó Dezső „életeit”. Jelentős kihagyásokkal (tendenciózus?) szóelírásokkal, a pillanatnyi politikai széljárásnak megfelelően. A teljes és szöveghű Püski-kiadványt lapozgatva keserű mulatság fölfedezni, milyen hiábavaló is volt minden korábbi kiadói félelem, politikai óvatosság. Szabó Dezső életírása ugyanis szertelenségeivel, önimádásával, rabiátus stílusával magát az írót jellemzi. Az irodalmi múltból ezerszer kiátkozott, sátáninak mondott Szabó Dezsőt e kötetek révén lehet igazán megismerni és megítélni, nem a róla szóló irodalomtörténeti vagdalkozások alapján. Szabó Dezső elfogult rajongóinak tettek tehát óriási szívességet, akik Életeim, Születéseim, halálaim, feltámadásaim című művét nem adták teljes terjedelemben közre. Ezzel misztifikálták csak igazán a szerzőt, aki tévelygő, gyűlölködő, szenvedő, dicsőséget és nyomorúságot egyaránt megpróbált életét - ha nem is közvetlenül - mindenkinél több kritikával illette. Termetes alakja mögött pedig föl-föltűnik a századelő Magyarországa, Erdély és Budapest, Tisza Istvánnal, Jászi Oszkárral, Kaffka Margittal többek közt, meg a Nyugattal, a sokarcú iskolarendszerrel. És föltűnik a korabeli Párizs is Közép- és Kelet- Európáig lüktető szellemi rezonanciájával. Ott vannak a könyvben tehát a gyökerek, ahonnan zavaros századvégünk is táplálkozik. Be kell látni, kár volt ily sokáig titkolni előlünk azt az írást, amely minden eszmei és stiláris burjánzásával egyetemben is igen plasztikus képet fest a XX. század kezdeteiről. (Szabó Dezső: Életeim. Születéseim, halálaim, feltámadásaim. Püski Kiadó, Budapest. Ára: 1680 forint.) Rákos Sándor őszikéi A hetvenöt éves Rákos Sándor huszonhatodik kötete, a Senki úr semmibe indul 1988-tól a közelmúltig született verseket állítja az olvasók elé. Az élettől búcsúzó, a halállal perlekedő, az elmúlással kényszerűen számot vető költő megrendítő és felemelő ajándéka a könyv, afféle Arany János-i őszikék, e századi tapasztalatokkal. Irónia és emelkedettség, asszonáncok és kancsalrímek, természetesen folyó versbeszéd és klasszikus metrum, moralizáló összegzések, hitvallások és groteszkké formált aforizmák. Rákos Sándor mindent bemutat, amit kényszerű hallgatásokkal szabdalt költői pályáján tudott, és makacsul visszatér a legalapvetőbb kérdéshez: hogyan, miért születnek a versek, ki döntött úgy, hogy dudásként kell neki a pokolra szállni: „ha isten lakott benn / és ő súgta a verset / ha ördög lakott bennem / és ő súgta a verset! most már egyre megy / verstelen csönd falaim között / a lakó elköltözött” - írja a Verstelen csöndben. A testi kínok közepette is képes az önsajnálatot háttérbe szorítva kaján fintorokat vágni, de mindenekelőtt megfogalmazni, mit jelent az egyes ember élete a világmindenségben: „valahol fény gyúlt I valaki fölébredt / ezredév súlyú pillanatig I fali tükörben magára riadt I de hirtelen I üres lett a tükör I mert az is eltűnt / aki magával szembenézett” - hangzik az Epitáfium. Rákos Sándor évtizedeket áldozott életéből, hogy a messzi földek és kultúrák ősi kincseit megismertesse az olvasókkal. A Gilgamesre, az Agyagtáblák üzenetére vagy az óceániai népek költészetére fordított idő nemcsak gályarabság volt, hanem szellemi töltekezés. Hiszen a Rákos-líra vonzerejét, egyediségét adja a legkülönbözőbb források ihlető jelenléte. (Rákos Sándor: Senki úr Semmibe indul. Belvárosi Kiadó, Budapest. Ára: 368 forint.) Az eltűnő Atlantisz kései hírnöke Andrei Makine Goncourt-díjas Francia testamentuma A könyhét nevezetes vendége az orosz Andrei Makine, aki Francia testamentum című, franciául írott könyvéért megkapta a Goncourt- és a Médicis-díjat, valamint a diák Goncourt-t is. Az eddig huszonkét nyelven kiadott regényt az Ab Ovo jelentette meg Szoboszlay Margit fordításában. A nyolc éve Franciaországban élő író, akinek három korábbi regényéről tudomást sem vett a kritika, egyik napról a másikra világsztár lett. De ez mit sem változtatott rajta. Ugyanolyan visszavonultan él, mint eddig. Érkezése után előadást tartott a budapesti Francia Intézetben, és percek alatt elbűvölte hallgatóit. Orosz klasszikusokat idézve azt a titkot próbálta megfejteni, miért éppen a francia kultúra hatott oly erősen a XVIII. századi Oroszországban, amikor eleinte még a nagy orosz írók is csak felszínes jelenségekben látták a „franciaság" lényegét, és miért fordult a kocka a XIX. században, miért érdeklődtek a franciák egyre jobban az orosz kultúra iránt. Beszélt arról, hogy amikor franciául, „nagyanyanyelvén” ír, szabadabbnak érzi magát, mint ha oroszul, mert anyanyelve Puskint, Tolsztojt, Dosztojevszkijt juttatja eszébe, és ez megfélemlíti, de oroszul álmodik, és a költői nyelvet fontosabbnak tartja, mint a nemzeti nyelveket. Az időkezelésében erős Proust-hatást mutató Francia testamentum a gyerek Makine felnőtté érésének költői krónikája, és mindenekelőtt tiszteletadás egy asszonynak, Charlotte-nak, a nagyanyjának. Charlotte Neuilly-sur-Seine-ben született, és „úgy tűnt föl az orosz ég alatt, mint egy földönkívüli”. Orosz férje halála után az isten háta mögött, a Szaranta nevű szibériai kisvárosban élte életét, a sztyeppe peremén, egy félbemaradt sugárút szélén álló házban, amely „mintha a városkapun túl nyíló végtelenre csodálkozna dermedten”. Charlotte földrésznyi területen gyalogolt át a húszas években, végigélte a század szörnyűségeit, de unokája szemében megmaradt annak, ami volt: szép és fiatal nőnek. Egész életében őrizgette egyetlen kincsét, a megsárgult újságcikkeket, könyveket és fotográfiákat rejtő hatalmas bőröndöt. Segítségükkel ismerteti meg a gyerek Makine-nal és nővérével a századelő, a Belle époque Franciaországát, amely a gyerekek szemében rejtélyes Atlantisszá lényegül át. Vele beszéli meg, szavak nélkül, a kamasz, majd a felnőtt Makine minden gondját, és az ő szelleme vezérli akkor is, amikor az oly hihetetlennek tűnő változások küszöbén elhatározza, hogy Franciaországban telepszik le. Makine egyetlen vágya, hogy Charlotte-ot kivitethesse Párizsba, de csak halála után egy évvel értesül arról, hogy akit annyira szeretett, nincs többé. Nagyanyja testamentumából, amelyet idegen kéz juttat el hozzá, derül fény születése titkára. A világ, amelyet Charlotte Szibériában felrajzolt nekünk gyerekkorunkban, már rég nem létezett, mi mégis Miklós cárral és feleségével, Alexandrával, a hajdani köztársasági elnökkel, Félix Faure-ral és kedvesével, Marguerite Steinheillel, költőkkel találkoztunk, jártunk az Operában, az Elysée-palotába. Megtudtuk, hogy Faure ott halt meg, szerelmese karjában. Nem a valóságban éltünk - meséli Makine, amikor arról kérdeztük, mikor és hol kapta az első impulzusokat az íráshoz. - Verselgettem is gyerekkoromban, és valahogy megéreztem, hogy egyszer írni fogok. Bizonyára jelentős részben nagyanyám hatására... - Kritikusai pedig épp a valóságos, az önéletrajzi elemeket hangsúlyozták a Francia testamentumról szólva... - Egy regényben minden kitalált és minden igaz. Mindent, amit leírunk, belülről már átéltük... - Azt állítja, szüksége van a természetközelségre, a tiszta levegőre, térre. Párizs, Franciaország alkalmas hely az írásra? -Sajátos az én ottani helyzetem. Nem forgolódom irodalmi körökben, vannak persze barátaim, de nagyon visszavonultan élek. Ha valaki elhatározza, hogy az írást választja hivatásul, befelé fordul, és másként él... - Mire szolgál ma az írás, az irodalom? - Ma sokan abszolutizálják az írás technikai részét, holott az csak a konyha. Az étel, a lényeg, amit feltálalunk, ezután jön. A fő cél, a valódi buzdítás az, hogy megállítsam a pillanatot, az időt, hogy akit nagyon szeretek, örök életű lehessen. Nem tudnám elviselni, ha végleg eltűnne. Minden más: a szerkezet, a stilisztika csak ezután jön. Andrei Makine: Nem forgolódom irodalmi körökben A városka, ahol megállt az idő Jutalom Hrabal-rajongóknak Az irodalmi termékenység általában nem jár együtt a nagysággal, ám mindig akadnak kivételek, csattanós cáfolatául az egykönyvűséget hirdető teóriáknak. Megszokhattuk már, hogy évről évre kézhez kapunk legalább egy újabb Hrabal-kötetet. Idén a Hrabal-kontinens eddig ismeretlen része emelkedik ki a cseh nyelv tengeréből Varga György értő fordítása révén. A városka, ahol megállt az időt az utószó szerint Hrabal 1973-ban írta, de csak két évtized múlva látott nyomdafestéket. Ugyanúgy az élet áhítatos tiszteletének jegyében fogant, a valóságot, a szürke és egyhangú hétköznapokat ugyanolyan lelkesültséggel tölti meg költészettel, mint a többi prózai műve. A színtér már jól ismert: a sörgyár és a kisváros, ahol megálltak az óramutatók, hogy az író újra meg újra pillanatfelvételeket készíthessen nem feledhető alakjairól, apjáról és anyjáról, no meg a félnótás Pepin bácsiról, aki nélkül unalmas volna az élet, szomorú a világ. Csakis az írás által térhetek ki a halál elől vett papírra Hrabal, mintegy mellékesen a nagy igazságot, minden igazi irodalom alapfeltételét és erkölcsi kihívását. Ez a könyve megint rajongásra készteti majd azokat, akiket nem háborít föl. Hódító útjára indul a Hrabal-mondat, indázik, kanyarog, témák és motívumok kergetőznek benne, ismétlik és erősítik egymást, mint egy Bach-fúgában a hangok, akár ki is fáradhat tőlük az olvasó, de aztán Chagall égboltja ragyog föl a feje fölött, egy erdőszéli kisváros különcei lebegnek a horizonton, filmképpé mozdulnak az árnyak, már Fellini mozijában ülünk, az Amarcordot vetítik éppen, a gyerekkor csodáira emlékező képkockákat, s egy kékesszürke felhő mögül Krúdy Gyula kacsint az élőkre, „de jól adod, édes öcsém, mit olvastál te tőlem?". Becsukódik a könyv, majd magától kinyílik újra. Megállnak az óramutatók, s az olvasó lelkesülten kiált föl: Mesélj még! (Bohumil Hrabal: A városka, ahol megállt az idő. Európa, Budapest. Ára: 598 forint.) 10 A megbékélés tragikomikus regénye Dániel Katz és a Német disznókutya A Vörösmarty téren, magyarországi kiadója, a Múlt és Jövő pavilonja előtt dedikál Dániel Katz finn író, akinek Amikor nagyapám átsíelt Finnországba és a Mikko Papiross csodálkozik című köteteit ismerheti a hazai közönség. Helsinkiben 1992- ben megjelent, Német disznókutya című regényének kiadása alkalmából jött most Budapestre. Valamikor a helsinki egyetemen nyelveket tanult, tolmács és fordító volt, bejárta a fél világot, több évig élt Izraelben. Az a néhány szó, amit magyarul mond, hibátlan. A kiejtése tökéletes. Valaha zenésznek készült. „Úgy érzem, kötelességem megtanulni magyarul, én is finnugor vagyok" - mondja, amikor arra kértük, mutassa be ő olvasóinknak szellemi gyermekét. „Megnőtt már az a gyerek, néhány év eltelt a születése óta” - mondja, és komolyra fordítva a szót kifejti: meg kellett írnia ezt a regényt, nagyon fontos volt számára terápiás szempontból. - A Német disznókutya egy finn család életének időben visszafelé felfejtett szálain keresztül zsidók és nem zsidók, németek, illetve általában az európai népek kapcsolatát elemzi a II. világháború alatt és után. Egy férfi megtudja, hogy súlyos beteg. Rákos. Meg fog halni. Elhatározza, hogy elmegy Németországba - már az egyesítés után -, felkutatja azt az embert, akiről apja különös módon előkerült naplójából tud, hogy bosszút álljon mindazért, amit apja ellen elkövetett. Módszeresen kezd neki terve megvalósításának. Elutazik Németországba, megtalálja a keresett férfit, de a bosszú elmarad. A tragikus történet komikus fordulatot vesz - meséli Daniel Katz. „Megértem - mondja -, hogy vannak emberek, akikben él a bosszú gondolata, de én a megbékélés könyvét írtam meg, és amióta megírtam, jobban érzem magam.” Most új regényen dolgozik, ami gyilkossággal kezdődik. Bevallja, hogy annyira belebonyolódott a detektívhistóriába, miközben komoly könyvet akart írni, hogy csak nagyon nehezen tud kikászálódni belőle, és hozzáteszi: nem is valószínű, hogy még az idén megjelenhet. Amikor arról kérdezem, mit jelent számára a humor, egy pillanatra elgondolkodik, majd megjegyzi: „Tényleg, meg is nézem újra ilyen szemmel a könyvemet. Ebben a regényben sok a tragikus elem, de remélem, hogy felfedezhető benne a humor is. Nem a szarkazmus, az irónia, hanem a humor”. Dániel Katz: Én is finnugor vagyok Vajda József felvételei A zetetika törvényei Tibor Fischer bűnbandája , mint zetetika, mondja mosolyogva Hubert, mielőtt távozik a hős életéből, és a nagy kaland ezzel véget ér. A Z az a betű, amelyik az utolsó a mi ábécénkben, a hatodik a görögben, hetedik a héberben és a föníciaiban, az, amelyet a rómaiak kénytelenek voltak átvenni a görögöktől, amikor meghódították őket. Ez a betű, szövi át az 1956- ban Magyarországot elhagyott és azóta angol íróvá vált Tibor Fischer legújabban nálunk olvasható regényét, A Gógyigalerit, amely igazi ínyencség lehet mindazoknak, akik szeretik az irodalmi finomságokat. A Gógyigaleri bűnbanda. Tagjai a kissé pocakos, ám a nőkre mégiscsak nagy hatást gyakorló kiszolgált cambridge-i filozófiaprofesszor, Eddie Coppershow, aki egy átmulatott éjszaka kellemetlenségei elől Franciaországba menekül, és a párizsi szélhámos, a félkarú Hubert. Gátlástalanul, minden társadalmi szabályra fittyet hányva végigrabolják az országot. Ilyenformán lehetne a történet szokványos bűnügyi regény is, csakhogy a szerző nem elégszik meg ennyivel. A tavaly nálunk nagy sikert aratott A béka segge alatt című könyv szerzőjének új műve olvasóinak jó szórakozást és jó elmélkedési lehetőséget kínál. A két férfiú ugyanis nem pénzsóvárságból, hanem szórakozásból lesz bűnöző, és azt bizonyítja: nem tudja megfogni a társadalom sablonok szerint működő gépezete azokat, akik felülemelkednek a játékszabályokon. Azokat, akik kinevetik a kisstílűen naponta munkába igyekvőket, a megfelelni vágyókat, a taposókat, a gürizőket. Fischer találmánya éppen abban van, hogy főhőséül nagy tudású, ám értékelhető produkcióra képtelen figurát alkotott, aki minden ismeretét, filozófiai tudományát arra használja, hogy megideologizálja a saját életét, s hogy közben megkritizálja a miénket. A filozófusnak kell mindig átgondolnia — összegezve az évszázadok alatt szerzett tudást—, minek van értelme a világban. És bizony a mi kedves tudósunk, ha végignéz a saját és környezete életén, az iváson, a szerelmi élvezeten és a pénzen kívül nem sok érdemlegeset és követnivalót talál. A Gógyigaleri mégsem kiábrándult anarchista regény, inkább kedves és szórakoztató figyelmeztetés. Nem arra biztat, hogy legyünk mi is könnyelmű és szorongásmentes bankrablók, hanem arra int, ideje lenne értelmessé tenni napi rohanásban és megfelelni vágyásban felőrlődő életünket. Hogy lazítsunk, mert halálunk pillanatában majd csak kötelességeinket tudjuk elősorolni. És milyen öröm lesz majd a leltárban? Ilyenformán filozófiai munka is Fischer regénye, szellemi élvezet, amelynek talán egyetlen hibája, hogy szerzője olykor belefeledkezik az írás örömébe, s e nagy terjedelmű munka olykor nemcsak élvezetet, hanem unalmat is szerez olvasójának. Széky Jánosnak, a kötet fordítójának aligha lehetett könnyű dolga. Hogy hűséges legyen az eredeti szöveghez, új szavakat alkot, megreformálja a magyar nyelv szerkezetét és szókincsét, sőt olykor logikáját. A végeredmény mégis élvezetes és érthető. (Tibor Fischer: A Gógyigaleri. Helikon Kiadó, Budapest. Ára: 990 forint.) 1 ♦ Az oldalakat Devich Márton, Ferch Magda, Honthy Kinga, Kelecsényi László, Lőcsei Gabriella Osztovits Ágnes és Rosdy Tamás írta