Magyar Nemzet, 1996. június (59. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-01 / 127. szám

SZOMBAT, 1996. június 1. Ünnepi könyvhét Magyar Nime 1 19 Szabó Dezső életei, halálai, feltámadásai A Püski Kiadó - amely tíz kö­tetben kívánja közreadni Szabó Dezső életművét - a könyvhétre változtatások nélkül bocsátotta ki az író életrajzi írásait. Kalandos sorsú kéziratokat tartalmaz a két vaskos kötet. A szerkesztő, Ba­logh Sándor, valamint a szöveget az eredetivel egybevető Budai Balogh Sándor a kiadvány végén azt is elmondja, miért. Szabó Dezső élete végéig írta „egyetlen nagyon szeretett mű­vét”, az életrajzát, így se jutott messzire. Az utolsó lapok süme­gi tanárkodását örökítik meg, viaskodásait a gimnázium igaz­gatójával, otthontalanságát, köl­tözködéseit. Épp egy komor han­gulatú kertet ábrázol, amikor mondata félbeszakad. Pedig, amikor végleg visszavonult az irodalmi élettől, a közélettől, és semmit nem publikált, a nyi­lasuralom kezdetén, önéletírását akkor is folytatta. Budapest ost­romakor jókora fekete táskában őrizte, menekítette kéziratát, amelynek bizonyos részei 1935- től a Szabó Dezső Füzetekben láttak napvilágot. Az író halála után azonban a majd’ kétezer ol­dalt számláló papírkötegnek nyoma veszett. Csak 1950-ben bukkant föl ismét, akkor adta át Keresztury Dezső az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárá­nak. (Hogy hogyan került Szabó Dezső életrajza Kereszturyhoz, erről is beszámol a könyvheti ki­advány utóhangja. Nem kevésbé tanulságos történet ez sem, mint az előző kilencszáz oldal.) Kor­festő értékét fölfedezve 1965- ben a Szépirodalmi - 1982-ben pedig a romániai Kriterion­­ Ki­adó adta közre Szabó Dezső „életeit”. Jelentős kihagyásokkal (tendenciózus?) szóelírásokkal, a pillanatnyi politikai széljárás­nak megfelelően. A teljes és szö­veghű Püski-kiadványt lapozgat­va keserű mulatság fölfedezni, milyen hiábavaló is volt minden korábbi kiadói félelem, politikai óvatosság. Szabó Dezső életírása ugyanis­­ szertelenségeivel, ön­­imádásával, rabiátus stílusával magát az írót jellemzi. Az irodal­mi múltból ezerszer kiátkozott, sátáninak mondott Szabó Dezsőt e kötetek révén lehet igazán megismerni és megítélni, nem a róla szóló irodalomtörténeti vag­­dalkozások alapján. Szabó De­zső elfogult rajongóinak tettek tehát óriási szívességet, akik Éle­teim, Születéseim, halálaim, fel­támadásaim című művét nem adták teljes terjedelemben közre. Ezzel misztifikálták csak igazán a szerzőt, aki tévelygő, gyűlölkö­dő, szenvedő, dicsőséget és nyo­morúságot egyaránt megpróbált életét - ha nem is közvetlenül - mindenkinél több kritikával illet­te. Termetes alakja mögött pedig föl-föltűnik a századelő Magyar­­országa, Erdély és Budapest, Ti­sza Istvánnal, Jászi Oszkárral, Kaffka Margittal többek közt, meg a Nyugattal, a sokarcú isko­larendszerrel. És föltűnik a kora­beli Párizs is Közép- és Kelet- Európáig lüktető szellemi rezo­nanciájával. Ott vannak a könyv­ben tehát a gyökerek, ahonnan zavaros századvégünk is táplál­kozik. Be kell látni, kár volt ily sokáig titkolni előlünk azt az írást, amely minden eszmei és stiláris burjánzásával egyetem­ben is igen plasztikus képet fest a XX. század kezdeteiről. (Szabó Dezső: Életeim. Szüle­téseim, halálaim, feltámadásaim. Püski Kiadó, Budapest. Ára: 1680 forint.) Rákos Sándor őszikéi A hetvenöt éves Rákos Sán­dor huszonhatodik kötete, a Senki úr semmibe indul 1988-tól a kö­zelmúltig született verseket állítja az olvasók elé. Az élettől búcsú­zó, a halállal perlekedő, az elmú­lással kényszerűen számot vető költő megrendítő és felemelő ajándéka a könyv, afféle Arany János-i őszikék, e századi tapasz­talatokkal. Irónia és emelkedett­ség, asszonáncok és kancsalrí­­mek, természetesen folyó versbe­széd és klasszikus metrum, mora­lizáló összegzések, hitvallások és groteszkké formált aforizmák. Rákos Sándor mindent bemutat, amit kényszerű hallgatásokkal szabdalt költői pályáján tudott, és makacsul visszatér a legalapve­tőbb kérdéshez: hogyan, miért születnek a versek, ki döntött úgy, hogy dudásként kell neki a pokol­ra szállni: „ha isten lakott benn / és ő súgta a verset / ha ördög la­kott bennem / és ő súgta a verset! most már egyre megy / verstelen csönd falaim között / a lakó elköl­tözött” - írja a Verstelen csönd­ben. A testi kínok közepette is ké­pes az önsajnálatot háttérbe szo­rítva kaján fintorokat vágni, de mindenekelőtt megfogalmazni, mit jelent az egyes ember élete a világmindenségben: „valahol fény gyúlt I valaki fölébredt / ezredév súlyú pillanatig I fali tükörben magára riadt I de hirtelen I üres lett a tükör I mert az is eltűnt / aki magával szembenézett” - hangzik az Epitáfium. Rákos Sándor évtizedeket ál­dozott életéből, hogy a messzi földek és kultúrák ősi kincseit megismertesse az olvasókkal. A Gilgamesre, az Agyagtáblák üze­netére vagy az óceániai népek költészetére fordított idő nemcsak gályarabság volt, hanem szellemi töltekezés. Hiszen a Rákos-líra vonzerejét, egyediségét adja a legkülönbözőbb források ihlető jelenléte. (Rákos Sándor: Senki úr Sem­mibe indul. Belvárosi Kiadó, Bu­dapest. Ára: 368 forint.) Az eltűnő Atlantisz kései hírnöke Andrei Makine Goncourt-díjas Francia testamentuma A könyhét nevezetes vendége az orosz Andrei Makine, aki Francia testamentum cí­mű, franciául írott könyvéért megkapta a Goncourt- és a Médicis-díjat, valamint a diák­ Goncourt-t is. Az eddig huszonkét nyelven kiadott regényt az Ab Ovo jelentette meg Szo­­boszlay Margit fordításában. A nyolc éve Franciaországban élő író, akinek három ko­rábbi regényéről tudomást sem vett a kritika, egyik napról a másikra világsztár lett. De ez mit sem változtatott rajta. Ugyanolyan vissza­vonultan él, mint eddig. Érkezése után elő­adást tartott a budapesti Francia Intézetben, és percek alatt elbűvölte hallgatóit. Orosz klasszikusokat idézve azt a titkot próbálta megfejteni, miért éppen a francia kultúra ha­tott oly erősen a XVIII. századi Oroszország­ban, amikor eleinte még a nagy orosz írók is csak felszínes jelenségekben látták a „francia­­ság" lényegét, és miért fordult a kocka a XIX. században, miért érdeklődtek a franciák egyre jobban az orosz kultúra iránt. Beszélt arról, hogy amikor franciául, „nagyanyanyelvén” ír, szabadabbnak érzi magát, mint ha oroszul, mert anyanyelve Puskint, Tolsztojt, Doszto­jevszkijt juttatja eszébe, és ez megfélemlíti, de oroszul álmodik, és a költői nyelvet fonto­sabbnak tartja, mint a nemzeti nyelveket. Az időkezelésében erős Proust-hatást mutató Francia testamentum a gyerek Ma­kine felnőtté érésének költői krónikája, és mindenekelőtt tiszteletadás egy asszonynak, Charlotte-nak, a nagyanyjának. Charlotte Neuilly-sur-Seine-ben született, és „úgy tűnt föl az orosz ég alatt, mint egy földönkívüli”. Orosz férje halála után az isten háta mögött, a Szaranta nevű szibériai kisvárosban élte életét, a sztyeppe peremén, egy félbemaradt sugárút szélén álló házban, amely „mintha a városkapun túl nyíló végtelenre csodálkozna dermedten”. Charlotte földrésznyi területen gyalogolt át a húszas években, végigélte a század szörnyűségeit, de unokája szemé­ben megmaradt annak, ami volt: szép és fia­tal nőnek. Egész életében őrizgette egyetlen kincsét, a megsárgult újságcikkeket, könyve­ket és fotográfiákat rejtő hatalmas bőröndöt. Segítségükkel ismerteti meg a gyerek Ma­kine-nal és nővérével a századelő, a Belle époque Franciaországát, amely a gyerekek szemében rejtélyes Atlantisszá lényegül át. Vele beszéli meg, szavak nélkül, a kamasz, majd a felnőtt Makine minden gondját, és az ő szelleme vezérli akkor is, amikor az oly hi­hetetlennek tűnő változások küszöbén elha­tározza, hogy Franciaországban telepszik le. Makine egyetlen vágya, hogy Charlotte-ot kivitethesse Párizsba, de csak halála után egy évvel értesül arról, hogy akit annyira szere­tett, nincs többé. Nagyanyja testamentumá­ból, amelyet idegen kéz juttat el hozzá, derül fény születése titkára.­­ A világ, amelyet Charlotte Szibériában felrajzolt nekünk gyerekkorunkban, már rég nem létezett, mi mégis Miklós cárral és fele­ségével, Alexandrával, a hajdani köztársa­sági elnökkel, Félix Faure-ral és kedvesé­vel, Marguerite Steinheillel, költőkkel talál­koztunk, jártunk az Operában, az Elysée-pa­­lotába­­. Megtudtuk, hogy Faure ott halt meg, szerelmese karjában. Nem a valóság­ban éltünk - meséli Makine, amikor arról kérdeztük, mikor és hol kapta az első impul­zusokat az íráshoz. - Verselgettem is gye­rekkoromban, és valahogy megéreztem, hogy egyszer írni fogok. Bizonyára jelentős részben nagyanyám hatására... - Kritikusai pedig épp a valóságos, az ön­életrajzi elemeket hangsúlyozták a Francia testamentumról szólva... - Egy regényben minden kitalált és min­den igaz. Mindent, amit leírunk, belülről már átéltük... - Azt állítja, szüksége van a természetkö­zelségre, a tiszta levegőre, térre. Párizs, Fran­ciaország alkalmas hely az írásra? -Sajátos az én ottani helyzetem. Nem forgolódom irodalmi körökben, vannak per­sze barátaim, de nagyon visszavonultan élek. Ha valaki elhatározza, hogy az írást választja hivatásul, befelé fordul, és másként él... - Mire szolgál ma az írás, az irodalom? - Ma sokan abszolutizálják az írás techni­kai részét, holott az csak a konyha. Az étel, a lényeg, amit feltálalunk, ezután jön. A fő cél, a valódi buzdítás az, hogy megállítsam a pilla­natot, az időt, hogy akit nagyon szeretek, örök életű lehessen. Nem tudnám elviselni, ha végleg eltűnne. Minden más: a szerkezet, a stilisztika csak ezután jön. Andrei Makine: Nem forgolódom irodal­mi körökben A városka, ahol megállt az idő Jutalom­­ Hrabal-rajongóknak Az irodalmi termékenység ál­talában nem jár együtt a nagyság­gal, ám mindig akadnak kivéte­lek, csattanós cáfolatául az egy­­könyvűséget hirdető teóriáknak. Megszokhattuk már, hogy évről évre kézhez kapunk legalább egy újabb Hrabal-kötetet. Idén a Hra­­bal-kontinens eddig ismeretlen része emelkedik ki a cseh nyelv tengeréből Varga György értő fordítása révén. A városka, ahol megállt az időt az utószó szerint Hrabal 1973-ban írta, de csak két évtized múlva látott nyomdafes­téket. Ugyanúgy az élet áhítatos tiszteletének jegyében fogant, a valóságot, a szürke és egyhangú hétköznapokat ugyanolyan lelke­­sültséggel tölti meg költészettel, mint a többi prózai műve. A színtér már jól ismert: a sörgyár és a kisváros, ahol meg­álltak az óramutatók, hogy az író újra meg újra pillanatfelvételeket készíthessen nem feledhető alak­jairól, apjáról és anyjáról, no meg a félnótás Pepin bácsiról, aki nél­kül unalmas volna az élet, szomo­rú a világ. Csakis az írás által tér­hetek ki a halál elől­­ vett papírra Hrabal, mintegy mellékesen a nagy igazságot, minden igazi iro­dalom alapfeltételét és erkölcsi kihívását. Ez a könyve megint rajongás­ra készteti majd azokat, akiket nem háborít föl. Hódító útjára in­dul a Hrabal-mondat, indázik, ka­nyarog, témák és motívumok ker­­getőznek benne, ismétlik és erősí­tik egymást, mint egy Bach-fúgá­­ban a hangok, akár ki is fáradhat tőlük az olvasó, de aztán Chagall égboltja ragyog föl a feje fölött, egy erdőszéli kisváros különcei lebegnek a horizonton, filmképpé mozdulnak az árnyak, már Fellini mozijában ülünk, az Amarcordot vetítik éppen, a gyerekkor csodái­ra emlékező képkockákat, s egy kékesszürke felhő mögül Krúdy Gyula kacsint az élőkre, „de jól adod, édes öcsém, mit olvastál te tőlem?". Becsukódik a könyv, majd magától kinyílik újra. Megállnak az óramutatók, s az olvasó lelke­sülten kiált föl: Mesélj még! (Bohumil Hrabal: A városka, ahol megállt az idő. Európa, Bu­dapest. Ára: 598 forint.) 10 A megbékélés tragikomikus regénye Dániel Katz és a Német disznókutya A Vörösmarty téren, magyarországi ki­adója, a Múlt és Jövő pavilonja előtt dedi­kál Dániel Katz finn író, akinek Amikor nagyapám átsíelt Finnországba és a Mikko Papiross csodálkozik című köteteit ismer­heti a hazai közönség. Helsinkiben 1992- ben megjelent, Német disznókutya című re­gényének kiadása alkalmából jött most Bu­dapestre. Valamikor a helsinki egyetemen nyelveket tanult, tolmács és fordító volt, bejárta a fél világot, több évig élt Izraelben. Az a néhány szó, amit magyarul mond, hi­bátlan. A kiejtése tökéletes. Valaha zenész­nek készült. „Úgy érzem, kötelességem megtanulni magyarul, én is finnugor va­gyok" - mondja, amikor arra kértük, mu­tassa be ő olvasóinknak szellemi gyerme­két. „Megnőtt már az a gyerek, néhány év eltelt a születése óta” - mondja, és ko­molyra fordítva a szót kifejti: meg kellett írnia ezt a regényt, nagyon fontos volt szá­mára terápiás szempontból. - A Német disznókutya egy finn család életének időben visszafelé felfejtett szálain keresztül zsidók és nem zsidók, németek, illetve általában az európai népek kapcso­latát elemzi a II. világháború alatt és után. Egy férfi megtudja, hogy súlyos beteg. Rá­kos. Meg fog halni. Elhatározza, hogy el­megy Németországba - már az egyesítés után -, felkutatja azt az embert, akiről apja különös módon előkerült naplójából tud, hogy bosszút álljon mindazért, amit apja ellen elkövetett. Módszeresen kezd neki terve megvalósításának. Elutazik Németor­szágba, megtalálja a keresett férfit, de a bosszú elmarad. A tragikus történet komi­kus fordulatot vesz - meséli Daniel Katz. „Megértem - mondja -, hogy vannak em­berek, akikben él a bosszú gondolata, de én a megbékélés könyvét írtam meg, és amióta megírtam, jobban érzem magam.” Most új regényen dolgozik, ami gyil­kossággal kezdődik. Bevallja, hogy annyi­ra belebonyolódott a detektívhistóriába, miközben komoly könyvet akart írni, hogy csak nagyon nehezen tud kikászálódni be­lőle, és hozzáteszi: nem is valószínű, hogy még az idén megjelenhet. Amikor arról kérdezem, mit jelent szá­mára a humor, egy pillanatra elgondolko­dik, majd megjegyzi: „Tényleg, meg is né­zem újra ilyen szemmel a könyvemet. Eb­ben a regényben sok a tragikus elem, de re­mélem, hogy felfedezhető benne a humor is. Nem a szarkazmus, az irónia, hanem a hu­mor”. Dániel Katz: Én is finnugor vagyok Vajda József felvételei A zetetika törvényei Tibor Fischer bűnbandája , mint zetetika, mondja mo­solyogva Hubert, mielőtt távo­zik a hős életéből, és a nagy ka­land ezzel véget ér. A Z az a be­tű, amelyik az utolsó a mi ábé­cénkben, a hatodik a görögben, hetedik a héberben és a föníciai­ban, az, amelyet a rómaiak kény­telenek voltak átvenni a görö­göktől, amikor meghódították őket. Ez a betű, szövi át az 1956- ban Magyarországot elhagyott és azóta angol íróvá vált Tibor Fischer legújabban nálunk ol­vasható regényét, A Gógyigale­­rit, amely igazi ínyencség lehet mindazoknak, akik szeretik az irodalmi finomságokat. A Gógyigaleri bűnbanda. Tagjai a kissé pocakos, ám a nők­re mégiscsak nagy hatást gyakor­ló kiszolgált cambridge-i filozó­fiaprofesszor, Eddie Coppers­­h­ow, aki egy átmulatott éjszaka kellemetlenségei elől Franciaor­szágba menekül, és a párizsi szél­hámos, a félkarú Hubert. Gátlás­talanul, minden társadalmi sza­bályra fittyet hányva végigrabol­ják az országot. Ilyenformán le­hetne a történet szokványos bűn­ügyi regény is, csakhogy a szerző nem elégszik meg ennyivel. A ta­valy nálunk nagy sikert aratott A béka segge alatt című könyv szer­zőjének új műve olvasóinak jó szórakozást és jó elmélkedési le­hetőséget kínál. A két férfiú ugyanis nem pénzsóvárságból, hanem szórakozásból lesz bűnö­ző, és azt bizonyítja: nem tudja megfogni a társadalom sablonok szerint működő gépezete azokat, akik felülemelkednek a játéksza­bályokon. Azokat, akik kinevetik a kisstílűen naponta munkába igyekvőket, a megfelelni vágyó­kat, a taposókat, a gürizőket. Fischer találmánya éppen abban van, hogy főhőséül nagy tudású, ám értékelhető produk­cióra képtelen figurát alkotott, aki minden ismeretét, filozófiai tudományát arra használja, hogy megideologizálja a saját életét, s hogy közben megkritizálja a miénket. A filozófusnak kell mindig átgondolnia — össze­gezve az évszázadok alatt szer­zett tudást—, minek van értelme a világban. És bizony a mi ked­ves tudósunk, ha végignéz a sa­ját és környezete életén, az ivá­­son, a szerelmi élvezeten és a pénzen kívül nem sok érdemle­geset és követnivalót talál. A Gógyigaleri mégsem kiáb­rándult anarchista regény, in­kább kedves és szórakoztató fi­gyelmeztetés. Nem arra biztat, hogy legyünk mi is könnyelmű és szorongásmentes bankrablók, hanem arra int, ideje lenne értel­messé tenni napi rohanásban és megfelelni vágyásban felőrlődő életünket. Hogy lazítsunk, mert halálunk pillanatában majd csak kötelességeinket tudjuk előso­rolni. És milyen öröm lesz majd a leltárban? Ilyenformán filozó­fiai munka is Fischer regénye, szellemi élvezet, amelynek talán egyetlen hibája, hogy szerzője olykor belefeledkezik az írás örömébe, s e nagy terjedelmű munka olykor nemcsak élveze­tet, hanem unalmat is szerez ol­vasójának. Széky Jánosnak, a kö­tet fordítójának aligha lehetett könnyű dolga. Hogy hűséges le­gyen az eredeti szöveghez, új szavakat alkot, megreformálja a magyar nyelv szerkezetét és szó­kincsét, sőt olykor logikáját. A végeredmény mégis élvezetes és érthető. (Tibor Fischer: A Gógyiga­leri. Helikon Kiadó, Budapest. Ára: 990 forint.) 1 ♦ Az oldalakat Devich M­árton, Ferch Magda, Honthy Kinga, Kelecsényi László, Lőcsei Gabriella Osztovits Ágnes és Rosdy Tamás írta

Next