Magyar Nemzet, 1996. július (59. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-01 / 152. szám

10 Ma®arNemzet A szerző politológus A baloldali koalíció első két éve A kádárizmus örökösei és a polgári Magyarország A baloldali koalíció eddigi tevékenységét elemezve, minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy az 1994 óta folytatott gazdaságpolitika fő vesztesei a középrétegek. Ez a tény viszont újabb kérdésekhez vezet: van-e a balközép koalíciónak értékelhető és elfogadható jövő- és társadalomképe, tudja-e, hova kíván eljutni, és rendelkezik-e az ezek megvalósításához szükséges kulturális és magatartási stratégiákkal és mintákkal, vagy pedig nem képes túllépni a napi érdekeken, és már e kérdések felvetése sem értelmezhető a jelenlegi hatalom számára. A pillanatnyi helyzet szerint a polgári Magyarország híveinek több okuk van az aggódásra, mint a bizakodásra, mert a hatalmon lévő értelmiség egy része olyan jövőt képzel el, amelyik arra épül, hogy szakít az ország történelmi és kulturális hagyományaival. Egyik képviselőjük így ír: „...a magyar politikai életben az SZDSZ megkerülhetetlen szimbólummá vált. Ennek lényege kissé leegyszerűsítve abban áll, hogy ez a párt mind az 1945 előtti ezer év, mind az azt követő 45 év társadalmi berendezkedésével szemben áll..." (Kozák Márton, Magyar Hírlap, 1996. április 6.) Nagyjából hasonlóképpen gondolkodnak azok a kettős kötődésű szocialisták, akik számára nagyon vonzó az SZDSZ „pragmatizmusa”, ami lényegében abból áll, hogy a szabad demokraták a mai napig nem tisztázták viszonyukat a magyar történelmi és kulturális hagyományokhoz, és nem válaszoltak arra a kérdésre sem, hogy milyennek képzelik el az ország jövőjét, létezik-e számukra is nemzeti érdek, vagy az ezt lényegében tagadó publicistájukkal értenek egyet? Elgondolkodtató, ha az ország művelődésügyi politikai államtitkára fölöslegesnek tartja a történelem oktatását, azaz múltunk megismerését, mert ő igazán csak azokat tudja becsülni, akik képesek egy kétismeretlenes egyenlet megoldására... Érdekes törekvés az is, aminek a keretében ki akarják találni Magyarországot. A helyzet veszélyeit szocialista képviselők is észlelték: „A stratégiahiányt egy ideig pótolhatta az úgynevezett pragmatizmus, de tartalékai már az elmúlt évben elfogytak." (Géczi József Alajos, Népszabadság, 1996. április 19.) Ez a gondolati tisztázatlansággal keveredő politikai identitászavar készteti a balliberális értelmiséget arra, hogy politikai-intellektuális ellenfeleit ne vegye emberszámba, érvelés helyett pedig a szellemi megsemmisítésükre törekedjen. Az SZDSZ jövő- és társadalomképének hiányát a másság és a kisebbségek kultuszának ápolásával igyekszik feledtetni. Ez általában hatásos a konszolidált, jóléti társadalmakban, de egy diktatúra utáni újjászerveződő, értékvesztett közösség számára szükségszerűen fontosabb az azonosságok keresése és tudatosítása. Egy újjászülető és átalakulóban lévő gazdaságban és társadalomban a doktriner liberalizmus és a másság kultusza akaratlanul is a kooperáció ellen hat, és egy olyan, atomizálódott egyedekből álló társadalom kialakulásához vezet, ahol a konzumidiótává züllesztett polgár teljesen kiszolgáltatott a médiának. Ezért mondhatta teljes joggal Orbán Viktor, hogy a szabad demokrata dominanciájú kultúrpolitika a „magyarság szellemi és lelki erejének” szándékos gyengítésére törekszik. (Magyar Hírlap, 1996. február 3.) És ezért gondolják sokan, hogy az SZDSZ kultúrpolitikájának egyik törekvése a velük szemben álló értelmiségiek megfélemlítése, engedelmességre szoktatása. (Angyalossy Gergely, Új Magyarország, 1996. április 16.) Miután a jelen tendenciáiból viszonylag nagy biztonsággal következtethetünk a jövőnkre, talán nem érdektelen napjaink társadalmának és meghatározó folyamatainak fölvázolása. Magyarországon az elmúlt két év során megingott a jogbiztonság, megszűnőben van a szerződéses fegyelem, és egyre inkább kikezdhető a hivatalok jogszerűsége. Ezekkel a jelenségekkel szemben a kormányzó pártok tehetetlenek, mert mindkettőjükhöz kapcsolódnak olyan gazdasági érdekcsoportok, amelyek a törvényesség és a törvénytelenség közötti - szűk, de biztonságos - ösvényen mozogva bonyolítják le tranzakcióikat. Egy olyan kétpárti, korrupt-korporatív rendszer kiépítésének vagyunk tanúi, amelyben a hatalomhoz közel álló személyek és érdekcsopotok gyakorlatilag kockázatmentesen jutnak óriási gazdasági előnyökhöz, ami egyúttal politikai előnyt is jelent. Ezért volt eleve halálra ítélve Horn Gyula ötlete a gazdasági visszaéléseket vizsgáló nyomozóhivatalról, hiszen így két, egymással rivalizáló szervezet tevékenykedett volna: a szocialista vezetésű központi nyomozóhivatal, és az SZDSZ-es vezetésű rendőri szervek. Azóta mindkét párt vezetői belátták: saját klientúrájuknak és jól felfogott érdeküknek egyaránt megfelel a jelenlegi helyzet, amelyben mindenki megteszi azt, amit lehet. Hogy ez mennyire így van, azt jelzi Horn Gyula bejelentése, miszerint máris van nyolc-tíz olyan ügy, amelyikben azonnal megkezdődhetne a nyomozás. A miniszterelnök később pontosított: nem konkrét ügyekre célzott. Ettől függetlenül Horn Gyula szerint az SZDSZ-nek nem voltak igazi ellenérvei a nyomozóhivatallal szemben, ugyanakkor a Belügyminisztériumban több, a feketegazdasággal kapcsolatos jogszabály nem készült el a tervezett határidőre. A liberálisokkal szimpatizáló Furmann Imre szerint „a magyar rendőrség működése az SZDSZ kormányzása alatt rohamosan romlott”. (Magyar Hírlap, 1996. június 9.) Gazdaság, politika és bűnözés viszonyáról érdemes szó szerint idézni Kőszeg Ferenc SZDSZ-es képviselőt: „Rendőri vezetők négyszemközt bizalmasan emlegetnek neves kormánypárti politikusokat is, akik ellen úgymond, bármikor meg lehetne indítani a büntetőeljárást." Külön pikantériája a dolognak, hogy mindez a Fenyő János tulajdonában lévő újságban jelent meg. (Kőszeg Ferenc: Ide nekem a nyomozást is! Népszava, 1996. április 10.) Ugyanakkor kísérletek történnek a társadalom azon részének megbélyegzésére, amelyik nehezen veszi tudomásul ezt az erkölcsileg alig védhető helyzetet. Az SZDSZ-es orientációjú Gerő András egyik előadásában a következőket mondta: „Mindmáig - legalábbis a morális közízlés szintjén - Magyarországon nem elfogadott, hogy valaki egy leleményes ötlettel, ügyes spekulációval, a modern információszerzés, az adok-veszek ezernyi fogásának szakszerű ismeretével gazdagodik meg.” (4x4 oldalas, 1996. május 16.) Ezt a folyamatot sokan a történelem egyik legnagyobb és legerkölcstelenebb szabadrablásának tartják.. Gondoljunk, csak az orosz államadósság körüli hihetetlenül zavaros helyzetre, az olajgateügyre, vagy Hujber Ottó, Máté László, Wekler Ferenc és Fenyő János nyilvánosságra került ügyeire. Erről írt az egyébként baloldali Sandro Viola, aki magyarországi tapasztalatait így összegezte: „Kommunista kaméleonok uralkodnak Magyarországon. Minden hatalom a múlt figuráinak kezében van." (La Repubblica, 1996. február 9.) Molnár Attila - Max Weber nyomán - politikai kapitalizmusként írja le rendszerünket: „A politikai kapitalizmus jellemzője, hogy a haszonszerzés forrása a politikai kapcsolat, az e kapcsolatokból eredő monopóliumok, kiváltságok, információk, azaz a verseny kizárása. A politikai kapitalizmus nem is sarkall gazdasági teljesítményre, hiszen elégséges az uralkodó vagy kegyencei kegyéért versenyezni." (Magyar Nemzet, 1996. május 18.) A jelenlegi rendszert a kádári időkben kialakult korrupt és paternalista személyi kapcsolatrendszerek zavartalan továbbélése tartja fenn, aminek a legitimációját változatlanul a baloldali ideológiák biztosítják. A döntéseket annyira szakszerűtlenül és antidemokratikusan hozzák, hogy például a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége a rádióból értesült arról, hogy a kormány további 22 ezer alkalmazott, elbnesését tervezi. A Kádár-rendszer egykori haszonélvezői, a rendszerváltás nyertesei döntenek a rendszerváltás veszteseiről. A gazdasági és kulturális monopóliumok kialakulása az élet minden területén érezteti negatív hatását, beleértve a médiát is. Jellemző, hogy a társadalom döntő többségét ingerlő vagy érintő ügyekkel alig foglalkoznak. Ilyenek például a bankkonszolidációk kérdései, a pénzügyi-banki szféra anomáliái, a privatizációs folyamatok ellentmondásai, a gazdasági korrupció és a politika kapcsolata, az oktatás válsága, az egészségügy tragikus helyzete, a közbiztonság romlása, a nyugdíjrendszer problémái stb. Ehelyett naponta hosszú fejtegetéseket hallhatunk és olvashatunk arról, hogy hazánkat ki és mikor kívánja felvenni a NATO-ba, és hogy mikor válhatunk az Európai Unió teljes jogú tagjává. Ezenkívül jelentéktelen, ám „színes” események sokaságával igyekeznek elterelni a polgár figyelmét a valós társadalmi-gazdasági folyamatokról. Ezért sorolta hazánkat a Freedom House nevű washingtoni alapítvány a „közepesen szabad" kategóriába. Az elmúlt két év gazdaságpolitikai döntései a kialakulóban lévő középosztályt és a már meglévő középrétegeket hozták egyre nehezebb helyzetbe. Márpedig éppen e rétegek a polgári demokrácia letéteményesei és fenntartói. A jelenlegi gazdaságpolitika akaratlanul is a társadalom kettészakításához vezet, ami egy szűk, de gazdag elit uralmát jelenti az elszegényedő társadalom fölött. Az elmúlt két évben a vállalkozói réteg megerősödését szolgálhatta volna pédául az elmaradt világkiállítás. A kedvezményes kisbefektetői részvényprogramok, az E-hitel és a legkülönbözőbb hitelkontrukciók ugyancsak a tulajdonhoz jutást, a középosztály megerősödését szolgálhatták volna. Ehelyett a készpénzes privtizációt helyezték előtérbe, tovább javítva ezzel a pártnoneklatúra-burzsoázia esélyeit. A kormánykoalíció pártjai gyakorlatilag semmit sem valósítottak meg választási ígéreteikből. Az infláció mértéke nem csökkent, gazdasági növekedés helyett csökken az ipari termelés, az életszínvonal tovább romlik, a nyugdíjak elértéktelenednek, és az egész szociális rendszert az összeomlás veszélye fenyegeti. Különösen aggasztó és elgondolkodtató, hogy a kormány intézkedései leginkább a gyermekes családokat sújtják. A privatizációs folyamatokat nem tették átláthatóvá, úgyhogy a magánosítási procedúrák teljesen zárt körben zajlanak, a kisbefektetők és a munkavállalók kizárásával. Tulajdonhoz, vagyonhoz a két párt „szociálisan érzékeny” klientúrája juthat. Ha ez az ország mégis képes lesz túlélni a szürkeállománnyal megáldott szakértők rögtönzéseit, az valószínűleg kizárólag az emberek vállakozóképességének éskészségének köszönhető. A kis- és középvállalkozások nagy száma az egyetlen optimizmusra is okot adó tény. Ilyen kritikus helyzetben a polgári demokrácia iránt elkötelezett ellenzék szerepe is rendkívül nehéz, a megnövekedett felelősségről nem is beszélve. Az MSZP és az SZDSZ részéről érezhető a törekvés, hogy a lényeges kérdéseket a pártközpontokban szeretnék eldönteni, nagyban csökkentve ezzel a parlamenti kontroll jelentőségét és lehetőségét. Nem véletlen, hogy a baloldali sajtó gyakorlatilag megalakulása óta igyekszik aláásni a parlament tekintélyét. Vajon mi a célja az ilyen mondatoknak? „A parlamenti ellenzék gyakorlatilag eltörölte a választóvonalat a jogos bírálat és a gyűlölet között. Ellenzék és ellenség között." (Bruck András: Konzervativizmus magyarosban, Magyar Hírlap, 1996. május 20.) Aki ilyet leír, az aligha látott parlamenti közvetítést 1990 és 1994 között. Az alig burkolt hecckampányok a jogállamiság és a parlamentarizmus intézményei ellen rendszeresnek tekinthetők. Ilyen-kor „bebizonyítják”, hogy ezen szervezetek rendkívül költségesek, bürokratikusak, sokszor feleslegesek, ráadásul rendkívül rossz hatásfokkal működnek. A kormánypártok antidemokratikus beidegződései, törekvései, illetve érdekei ma már a parlamenti nyilvánosságot is veszélyeztetik. A polgári Magyarország szempontjából létkérdés, hogy sikerül-e politikai szempontból is aktivizálni a jelenlegi hatalommal szemben ellenérdekelt társadalmi rétegeket. Ez a baloldali koalíció lényegében csak a sikeres nagyvállalkozók és a bérmunkások érdekképviseletét próbálja meg egyszerre ellátni, éppen ezért a kis- és középvállalkozói, valamint a jól képzett alkalmazotti réteg érdekei rendszeresen háttérbe szorulnak a kormányzati döntések meghozatalakor. Ez a szociológiai csoport nyilvánvalóan csak egy olyan, győzelemre esélyes politikai erő támogatásában érdekelt, amelynek deklarált céljai között szerepel egy széles körű nemzeti tulajdonos polgárság megteremtése és érdekeinek védelme. Ilyen politikai erő - a dolgok jelenlegi állása szerint - csak az MDF, a KDNP és a Fidesz összefogásából jöhet létre. A hazai kis- és középvállalkozói réteg, az egyéb kisegzisztenciákkal együtt, csak ettől a politikai csoportosulástól remélheti a gazdasági életben is kialakult monopóliumok megszüntetését, egy korrekt, piaci versenyhelyzet visszaállítását, illetve megteremtését. Magyarországon tehát ma létezik egy jelentős gazdasági erő, amelyik a jelenlegi hatalom megbuktatásában érdekelt. Hogy az érintett ellenzéki pártok képesek-e élni a történelmi lehetőséggel, vagy fontosabbnak tartják kicsinyes, önző és sokszor nevetséges napi érdekeiket, arra végleges választ csak 1998-ban kaphatunk. De az már ma nyilvánvaló, hogy az MSZP-SZDSZ kormánykoalíció leváltása nemzeti érdek, mert csak ettől remélhetjük, hogy a meghamisított múltunk és az elsikkasztott jelenünk után a jövő némi vigaszt nyújt. Tóth Gy. László Fókusz A szép, új világ kapujában Mi a baj a posztkommunistákkal? A hazai közvélemény-kutatások tanúsága szerint - de hivatkozhatnánk a közvélekedésre is - a polgárok tetemes része nem szimpatizál a posztkommunistákkal, bár ez sem a ’94-es választási eredményeken, sem a pillanatnyi népszerűségi mutatókon nem látszik egyértelműen. Az ellenszenv-rokonszenv mutatók azonban mégis azt tanúsítják, hogy a pillanatnyilag kormányon lévő sikeresebb utódpártot, az MSZP-t és annak elnökét, Horn Gyulát utasítják el - az FKGP és Torgyán mellett - leginkább a szavazásra jogosult polgárok egyötöde semmiképp sem választaná a szocialistákat. Ez a tény akkor válik igazán jelentőssé, ha figyelembe vesszük, hogy az előző vezető kormánypárt esetében ez a szám csupán hat százaléknyi, s a többi párt esetében fél, illetve 2,5 százalék között mozog. A napjainkban is folyó kormányzati sikerpropaganda fényében tehát érdemes feltenni a kérdést: mi is a baj a létező baloldallal? Avagy hová vezet az az út, amelyet a szociális piacgazdaság jelszavával céloztak meg az egykor a kommunizmus felépítésén fáradozó politikusok? A fenti kérdésre persze sok kiváló válasz született már, tulajdonképpen valamennyi társadalomtudomány művelői megpróbálkoztak már a rejtély megfejtésével. Ami különösen izgalmassá teszi a felvetést, pont az, hogy az elutasító „egyszerű ember” (aki majdnem azonos az „egyszeri emberrel”, csak valamivel alacsonyabb) 1996-ban már nem tud olyan világos választ adni, mint mondjuk a rendszerváltozás küszöbén vagy az azt megelőző időszakban, amikor a kommunista a köznyelvben a gazember szinonimája volt. Mára az egykori pártfunkcionáriusok pragmatikus szakemberekké nemesültek, a közvélemény megtévesztésére látványosan útnak szólítják egymást, ráadásul a kommunizmus építésének rögös útját felcserélték a fejlett piacgazdaság ideálképén való munkálkodással, csak éppen az utóbbi hónapokban kevesebbet merik emlegetni a szociális jelzőt (gondolom, mert a valóság és a jelszavak közötti hasadék felizgatja a választópolgárokat, mint Aronson „egyszeri emberét”, akinek pont akkor kapták ki a kezéből a hamburgert, amikor bele akart harapni). Szóval ma már nehéz rámutatni az ideáltipikus exkommunistára, kivételt képez ez alól , néhány „nagy öreg”, és maga a miniszterelnök, aki viszont még az őrszolgálatos múltat is büszkén vállalja. Ez utóbbiakra persze időnként ujjal mutogatnak a jobb emlékezőtehetségű honfitársak, s talán nem is teljesen eredménytelenül, ám látnivaló, hogy az elektronikus média szimpátiáját birtokolva az ilyen apró bosszúságokat könnyedén ellensúlyozhatják a hatalom birtokosai. El kell ismerni: a miniszterelnök profi médiapolitikus, s ezt valószínűleg pártja is felismerte, ezért maradhatott a párton belüli nagy generációváltás után is első ember, dacára a személye körül felmerült apróbb etikai problémáknak. Elképesztő magabiztossággal kezeli az imaginárius tér legkülönbözőbb dimenzióit konkrét esetekkel kapcsolatban, s a legrázósabb újságírói kérdésekre is a lehető legtermészetesebben tudja kijelenteni, hogy „alaposan meg kell vizsgálni a kérdést”, meg hogy nem tudja pontosan, mire gondol a kérdező. A korábban elhangzott vádak, amelyek a spontán privatizáció visszásságait, a vagyonátmentést, az átvilágítás eltussolását kérték számon, mára rendszerint háttérbe szorulnak. Hogy miként lettek nagytőkések a volt pártfunkcionáriusok ezreiből, ma már szinte fel sem merül, egyszerűen adottsággá alakult. Érdemes emlékezni rá, hogy az SZDSZ felelőssége ebben az ügyben nem csekély: korabeli dokumentumaik szerint ugyanis teljesen mindegy, kinek a kezébe kerül a vagyon, csak működjön, azaz a spontán privatizáció lényegében rendben lévő folyamat. Ezt az egykori kommunisták nyilván úgy értelmezték, hogy az állami vagyon több okból is az ő kezeikben van a legjobb helyen, s a mai magyar nagytőkések jórészt valóban ebből a körből kerültek ki. A nagy baloldali szociológustól, Pierre Bourdieux-től kölcsönözve, a kapcsolati tőke pénztőkévé konvertálódott, a pénztőke pedig utóbb ismét politikai hatalomhoz segítette az egykori pártnómenklatúra kapcsolathálózatát. A pillanatnyi baloldali koalíció léte - tekintve, hogy a posztkommunisták emancipációját a Demokratikus Charta útján pont a szabad demokraták segítették elő - természetesnek tekinthető. Csupán a hatalommegosztás egy sajátos, de tartóssággal fenyegető kísérletével állunk szemben. A volt szocialista országokban végbement folyamatokat tekintve, mindezt szinte normálisnak is tekinthetnénk. Azonban valamely rejtélyes oknál fogva a gazdaság és a társadalom fejlődése nem a korábban ideálisnak tartott polgári-európai irányba fordul, hanem egy olyan dél-amerikai modellt céloz meg, ahol a szűk és rendkívül tehetős elit egy széles szegénytenger felett uralkodik. Annál is inkább érthetetlen ez, mert a kommunista utódpárt maga is a szociális piacgazdaság jelszavával indult harcba a ’94-es választásokon. Mindez balsejtelmekre adhat okot, s a legújabb, ’98 utánra tervező kormányzati nyilatkozatok is arra utalnak, hogy a baloldali hatalom nem mutat különösebb vonzalmat a politikai váltógazdálkodás irányában. A közvélemény felé ez a „nincs más alternatíva”, a genetikusan antikommunista szavazók számára pedig a „kisebbik rossz” szlogen formájában jelenik meg. A széles középrétegeken nyugvó polgári demokratikus társadalmi berendezkedés híveinek tehát van miért aggódniuk. Annál is inkább, mert a létező baloldal pártjai nemcsak hogy kezükben tudhatják a politikai, gazdasági és a médiahatalom túlnyomó részét, hanem mert szervezetszociológiai ismérveik miatt eleve jobb eséllyel indulnak mindenféle hatalomért folytatott harcban. Arthur Koestler gondolatát kölcsönözve, a kommunista számára nem létezik az ÉN, csak a MI, s ha ez a MI a kor szellemének megfelelően kereszteződik az ÉN egyeduralmának eszméjével, a kollektív ÉN hatalma megbonthatatlanná válik. Persze, bizakodhatunk benne, csak annyira, mint a szovjet-magyar barátság. " Lovas Lajos HÉTFŐ, 1996. július 1.