Magyar Nemzet, 1997. február (60. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-08 / 33. szám

SZOMBAT, 1997. február 8. Kultúra A­mióta szabadon választhatjuk meg ünnepeinket, február 14-e, Bálint napja a szerelem és a tavasz örömünnepe lett Magyarországon is. Va­­lentin-nap, fölfújható, piros szívekkel, giccsparádéval és obszcenitással, megfe­ledkezve arról, hogy a névadó, Szent Bá­lint (a Szentek lexikona szerint kettő is volt belőlük, egy vértanú püspök meg egy egyszerű pap; az egyiket Claudius császár uralkodása idején fejezték le, a másikat később­ nem sok alkalmat ad az ilyesfajta ünneplésre. A magyar költő, ki­vel irodalmunk voltaképpen elkezdődött, Balassa Bálint már inkább. Balassa Bá­lint, a főúri katona-költő, a magányos lé­lek, a veszedelemben forgó haza iránti szeretet megrendítő példája, az „országúti úriember”, ki, ha úgy hozta sorsa, rabló­lovag volt, útonálló, s aki utolsó szavaival így summázta életét: Te katonád voltam, Istenem, több okot is adna itt a február 14-i ünneplésre. Ezt fedezte föl egyik kollégánk - hivatására nézve gazdasági újságíró -, és, mivel a Bálintoknak - a szenteknek és a költőknek egyaránt - a kard a jelképük, fegyverkovács ismerő­sével végvári kard másolatát kovácsoltat­­ta ki, hogy új hagyományt teremtve Bá­­lint-napon Balassa Bálint költői mérték­­egységével mérhető mai magyar poétá­nak nyújtsa át. Ötletét heves rokonszenv fogadta, a kard elkészíttetésében, az ün­nepség megrendezésében részt vállalt Zelnik József vezetésével a Magyar Kul­turális Szövetség, Makovecz Imre szép­­művészeti köre, a Széchenyi Társaság, a Nemzeti Színház művészei s lapunk kul­turális rovata is. Február 14-én délelőtt tizenegy órakor a Gellért Szállóban ad­ják át Tóth Bálintnak a Balassák kardjá­nak hiteles másolatát. Nem csak a keresztnév-azonosság okán esett a vá­lasztás Tóth Bálintra. Nem is azért, mert több ízben is a nagy elődhöz fordult imádságos verssel, névnapi köszöntéssel („Bálint úr, megint előttem jártál”). Tóth Bálintnak, a börtönviselt poétának, az Is­ten-hívőnek, a borivónak jár a Balassák kardjának mása. Budai otthonában, Má­­ria-képekkel borított falak között csa­­pongva beszélgetünk kalandos életéről, eszményeiről. A beszélgetés elején rög­vest kiderül, hogy a legszívesebben két helyről szól, Pannonhalmáról meg a bör­tönről. „ Úgyszólván csak két helyen vol­tam olyan közösségben, ahol figyeltek rám, az egyik Pannonhalma, a másik a börtön. Mind a két helyen tényező vol­tam" - mondja.­­Békés Gellért, Legányi Norbert volt a tanárom, az igazgatóm Kovács Arisztid, a magyartanárom Jámbor Mike volt. Ő a Sorbonne-on végzett. Békés Gellért Ró­mában, a másikuk Angliában tanult. Olyan kitekintést adtak a világra ezek a nagy tudású szerzetesek, hogy állandóan érezhette a diák, a Római Birodalomhoz tartozunk. Cívis romanus sum - mondhat­juk magunkról valahogy úgy, mint Shakespeare-nél Horatio. Bennem a dán­nál több a római. - Mégis, amikor leérettségizett, or­vosnak jelentkezett. Nem várt döntés ez egy magát római polgárnak érző ma­gyar Fiatalembertől. - Apám akarta, hogy így legyen. Teljesítettem az akaratát. Orvostanhall­gatóként azután ellógtam egy évet Buda­pesten, majd beiratkoztam a bölcsészkar szociológia-filozófia szakára. Elképesz­tő, hogy kik tanítottak ott akkor. Szá­momra bizony az egyetem nívócsökke­nést jelentett a pannonhalmi középiskola Tóth Bálint, után! De az évfolyamtársaim kitűnő em­berek voltak. Egyébként is, életem nagy szerencséje, hogy mindig első osztályú emberekkel hozott össze a sors. A gim­náziumban is, az egyetemen is, a börtön­ben is, első szabad éveimben is. A böl­csészkaron pillanatok alatt összebarát­koztam Antall Józseffel, Katona Tamás­sal, Albert Gáborral, Albert Zsuzsával. - Kinek mutatta meg legelőször köl­teményeit? -Mécs Lászlónak, osztálytársam­mal, barátommal, börtöntársammal, Gyöngyössy Imrével egyszerre. Mécs László hihetetlenül népszerű költő volt. Byronról mondják, hogy a nők elájultak, amikor belépett a terembe. Ilyenszerű hatást gyakorolt közönségére Mécs László, a papköltő is. Mint férfi is gyö­nyörű volt, csodálatos hangján mondta a verseit, mindenki el volt ragadtatva tőle. Nekünk azt mondta: Gyöngyössynek nagyszerű fantáziája van, nekem meg igen erős a formaérzékem. Később, ’49- ben talán, Illyés Gyulának mutattam meg a verseimet. Nagyon szépen beszél­getett velem. Aztán megint később Keresztury Dezső foglalkozott velem. Keresztury Dezsőnél jöttem rá, hogy úri­ember is lehet baloldali. Költővé azon­ban a börtönben értem, igaz, de ez már egy másik történet. - Jól látta Mécs László, hogy a kez­dő költőnek a formaérzék volt a legfőbb erőssége? - Shakespeare azt írta: Mint fő utca, egyenes a válasz. Mint fő utca, egyenes a vers, mondom én. Elkezdem, befeje­zem, megvan. Ezért tudtam fejben verset írni a börtönben. Ma már persze egyre többet tanakodom: szonett legyen, vagy négyszer négysoros? Elég erős a vége? Nem hat túl nagyképűnek? Régen ez nem volt gond. Már csak azért sem, mert nem lehettem elég nagyképű ahhoz, amilyen kicsi voltam. Most már vagyok akkora, hogy nem szabad nagyképűnek lennem. Még a végén elhiszik, hogy va­lóban az vagyok. - Nagy szó, hogy még ma is megy a a Balassa Bálinthoz a versírás. Pályatársai közül egyre többen panaszkodnak, elakadt a költészetük, mert nem kedvez a kor a költészetnek. -Hosszú időn át én sem írtam ver­set. Most, hogy megint ellenzéki lehe­tek, megint jobban megy. Ha nincs miért írjon az ember... - Kik az eszményei? - Kezdem a nőkkel. Mindig az elér­hetetlent tiszteltem. Nézzen körül, tele vagyok madonnákkal. Felnézek a nők­re, ugyanakkor a lelkem mélyén érzem, nincs a nőben semmi misztikum. A nők nagyobbak mint emberek, a férfiak na­gyobbak mint angyalok, mondta Kajtár Márton barátom, a nagyszerű termé­szettudós, és én egyetértettem vele. A férfiakban sokkal jobban dominál a szellem, a lélek, a nőkben,- hogyan fo­galmazzak tapintatosan­ - több az anyagszerűség, erősebb a reáliákhoz való viszony. A nőknek sokra becsülöm a jellemét, a szorgalmát. Vagy: olyan érzéki verseket írok hozzájuk, amiket kinyomtatni is pirulnék. A férfiak? Julius Caesart tisztelem, mert ez a ka­tona és államférfi bűneiben is erős volt. Magamat azonban inkább Antoniushoz hasonlítom. Antonius a bátrak bátra volt, a nőkkel kapcsolatban azonban mindig zűrbe került. Eladta Kleopát­ráért a fél birodalmat. - Mit adna el Tóth Bálint a nőkért? A költészetét? - Nincs az a női testrész, amely megérne egy fél birodalmat. A szexusért soha föl nem áldozom a öntudatomat. (Hacsaknem négyszemközt.) - Szegény ember Tóth Bálint, a köl­tő? Vagy tehetős? - Szeretném a világot úgy nézni, mint egy grand-seigneur. A pénz nem érdekel. Csak legyen! - És szokott lenni? - Most, hogy nyugdíjas vagyok, igen. Most jutottunk oda, hogy hó végén nem kell ötszáz forintokat kölcsönkérni. Börtönéveimért kapott kárpótlásokkal, ezzel­ azzal harmincháromezer a nyugdí­jam. Úri nyugdíj ez, annyi, mint ha fő­osztályvezetőként mentem volna nyug­díjba a Széchényi Könyvtárból. - Elkanyarodtunk az ideáloktól. Épp a férfiaknál tartottunk, JuliuS Cae­sarnál. - Nagyon összetett dolog ez, inkább azt mondom, kik nem voltak soha, egy percre sem az ideáljaim. Szent Imre so­se volt. Szent István se nagyon. A kato­nák, azok igen. Szent László például. A szentek közül meg Szent Benedeket szeretem, de nem az Ora et labora! pa­rancsa miatt. A munkát nekem ne iste­nítse senki! Még a Bibliában is benne van, hogy az Édenben nem volt munka. - A versírás nem munka? - De, sajnos, néha igen. Főleg, ha azért ír valaki verset, mert kötelessége. Nézze meg Arany Jánost! A Széchenyi emlékezete gyönyörűen van megcsinál­va, de izzadságos. A Vörös Rébék vagy Az ünneprontók, az szívből jött. - Ha nem az Imádkozzál és dolgoz­zál! elve miatt, akkor miért tiszteli Szent Benedeket? - Az Ut in omnibus glorificetur érhető poéta Deusért. Ezt persze igen protestáns mó­don értékelem, úgy gondolom, bizo­nyos esetekben a házasságtörés is di­csérheti az Urat. - A vers is dicsérheti az Urat? - Ha jó, dicsérheti. És dicsérheti ak­kor is, ha szerelmes, ha szexuális vers. Végtére is, a szexualitást Isten adta ne­­künk! - És kik a költő ideáljai? - Balassa Bálint feltétlenül. Már csak azért is, mert ő is Bálint. Vagyok annyira nárcisztikus, hogy szeretem a keresztnevemet. Aztán azt is szeretem Balassában, hogy katona volt. Egyálta-lán a katona Bálintokat mind szeretem. Török Bálintot, Arany Bálintot, aki a Magyar Közösség egyik elítéltje volt (ezzel a perrel kezdték szétverni a kis­gazdapártot). Emlékszem, ötvenhatban Arany Bálinttal álltunk a Hősök terén, jól éreztük magunkat, két nap múlva meg jöttek az oroszok. - A börtönben, Vácott meg a bánya mélyén pezsgő szellemi életet éltek. - Amikor már kaptunk annyit enni, hogy ne kelljen szüntelenül az éhségre gondolnunk, lehetett művelődni. Nem vé­letlen, hogy a munkatáborokból szinte semmi különlegesen nagy vers nem ma­radt ránk. Nem kaptak annyit enni a sze­rencsétlenek, hogy szellemi munkához elegendő vér juthatott volna el az agyu­kig. A börtönben egyébként „egyetemet” alapítottunk. Egyik rabtársam, akinek az édesapja Kossuth-díjas festőművész volt, művészettörténetet adott elő. Én pszicho­lógiát és történelmet. Csizmadia Zoltán teológiát és filozófiát. Irodalomtörténetet is írtam, hályogkovács módon, a fiatal egyetemista végtelen magabiztosságával. Még nem voltam kész, amikor szabadul­tam. Bevallom, azon gondolkodtam, de kár, hogy épp most szabadulok! Be kéne még ezt az írást fejezni! Azt a fajta jó ér­zést, azt a komoly összetartozást azóta se éreztem férfitársaságban, mint a váci fegyházban.­­ Irodalmi társaságban, az írószö­vetségben sem? - Az írószövetség nagyon sokszínű társaság. Helyes is, hogy sokszínű. Nem egy zárka, hanem több. A szemben levő zárkában egész mások ülnek, mint az enyémben. Jó költők, Petri György pél­dául, jó írók, Esterházy Mihály... - Péter. - Igaz, a Kornis­a Mihály, nem az Esterházy, mindig összetévesztem őket. De el kell mondanom, én azt az írószö­vetséget szerettem, amelyikben még ott ült Csoóri Sándor és még sok más bará­tom, akiket ma eléggé hiányolok. Kon­­rád Györgyöt is hiányolom. Ha ott vol­na, lenne kinek ellentmondani. Ha Csoóri ott volna, lenne kivel egyetérte­ni. Elszürkült kicsit mára az írószövet­ség. De emiatt csak magára vethet. Vannak viszont különböző egyesületek, alapítványok, akadémiák, a szellemi, az irodalmi élet színessége tehát valahol fennmaradt!­­ Börtönéveinek 1956 előtt és ’56 után nem „egyetemi előadásai”, nem is irodalomtörténet-írása az ércnél mara­dandóbb értéke, hanem a Füveskert-an­­tológia, rabtársaival közösen írt, szer­kesztett, másolt, mentett verseskönyvei. Mindenütt a világon szenzáció volna ez a gyűjtemény, fakszimile kiadásokban adná közre a sok kötetből annyi részen át is megmenekült eredeti, kézzel írt könyveket. Idehaza, az egyetlen, 1995-ös kiadás is visszhangtalan maradt, a Ma­gyar Nemzeten kívül alig volt lap, ame­lyik foglalkozott volna az önök világra­szóló börtönköltészetével.­­ Amellyel voltaképpen ötvenhatnak voltunk az előfutárai... A börtön kihozta az emberekből a költőt, a meditációt. Rabságban közel kerül mindenki a saját énjéhez. Volt olyan köztünk, aki pár tö­kéletes verset írt odabent, a börtön után azonban soha többé nem foglalkozott versírással. Gérecz Attila a börtönben érett költővé, és meghalt a budapesti ut­caharcokban. Béri Gézát soha nem fo­gadta be igazán a magyar irodalmi élet. Tollas Tibor Nyugaton szavalta lánglel­kű költeményeit, Kárpáti Kamil itthon szerkeszti újabb és újabb köteteit. Szathmáry Györgyről alig páran tudjuk, ki ő valójában. A Füveskert, igaza van, világhírű lehetne. De itt még az se mondható róla: ércnél maradandóbb. Év­századonként két-hárommillióval keve­sebben leszünk. Nem túlzottan nehéz matematikai feladat kiszámítani - el­mondtam én, megírtam én ezt már más­kor is - mikorra tűnik el végképp a ma­gyar nép. És hát hol van a makedón bi­rodalom, hol a Római Birodalom? Hol vannak a görögök? Lehet, hogy egyszer majd a magyar költészetért - többek közt a Füveskert-versekért - fog megta­nulni magyarul valaki? Ahogyan a görö­gökért tanulunk, tanultunk görögül? Lőcsei Gabriella Két költő meg egy kard Tóth Bálint: Mint a fő utca, egyenes a vers Havran Zoltán felvétele Balassa Bálint: Isten katonája ­­i­t . 1­1 Ma az országban zavar van, s a za­varosban azok halásznak, akiknek van pénzük horgászfelszerelésre... - így ér­tékeli a helyzetet a bonyhádi kardko­­vács, Fazekas József. A mesterember örömmel vállalta a Balassa Bálint-em­­lékkard elkészítését. A Tolna megyei kisváros felvégén álló házában egy hét alatt kikovácsolta a fegyvert. Mintául Balassa Menyhért főúr kard­jának maradványát s XVI. századi vég­vári fegyvereket használt. Azaz nem pontos másolat készült, mert - mint fo­galmaz - „minden kard külön egyéni­ség”. Ezt ő jól tudja: honfoglaláskori szablyák, XVI. századi kosaras markola­­tú francia tőrkardok, kínai pallosok min­tájára készített szúró- és vágófegyverek is kikerültek már a kezéből. A régi fegy­vermesterek fortélyait magyar és német nyelvű szakkönyvekből igyekszik megis­merni, még többet tanul azonban a res­taurálásra kapott régi kardokból. Több száz évvel az elkészítés után megpróbálja kitalálni azt a szakmai furfangot, amit a középkori kovács alkalmazott. Ez több­ször sikerül, néhányszor azonban nem: örökre titok marad az annak idején is csak a beavatottak által ismert szakmai fogás. Ezek közé tartozik a damaszkuszi tér rejtélye. Noha sok kovács kísérletezik a rétegelt penge előállításával, csak rész­sikereket érnek el. Fazekas József tevékenysége épp ezért látszik fontosnak: nemcsak a régi tárgyak, hanem a tudás, a kézmozdulat is fennmarad a régi mesterségek mai művelőiben. Az Európai Unió tagorszá­gaiban is jó kezű kovácsok fáradoznak régi katonaszerszámok készítésén. Ná­luk is jobbak azonban a japán fegyver­mesterek - állítja a bonyhádi kardko­vács. A Távol-Keleten nem szakadt meg a sok évszázados hagyomány, ott a tu­dást maguk a mesterek adták át a tanít­ványoknak. „A japán kovács kimegy az erdőbe, és megmutatja, melyik fát kell kivágnia a szénégetőnek, s hogy jó fa­szén kerüljön majd a kemencébe.” Ma Nyugat-Európából jönnek ha­zánkba is azok a gyári sablonokkal, gé­pekkel előállított díszfegyverek - köztük nikkelezett szamurájkardok is -, amelye­kért a közönség olykor több pénzt fizet, mint a kézzel kovácsolt iparművészeti re­mekekért. „Lehet, hogy géppel még szebb fegyvereket is előállítanak, mint kézi ková­csolással, de azoknak a kardoknak nincs lelkük” - mondja Fazekas József. Nem beszélve arról, hogy a gyártott díszfegyve­rek többszörösen drágábbak, mint a míves alapossággal, az eredetiekkel azonos mó­don készített, valódi kardok. A harminchét éves férfi két gyerme­két, feleségét tartja el a kard- és vadász­kés készítéséből. Annak idején tíz évig műkedvelőként forgatta a kalapácsot az egykori elektroműszerész, az utóbbi hét évben azonban már „hivatásosként” gyújtja be a kemencét, indítja el a köszö­rűt. Neve mind ismertebb, így kemény munkával bár, de tisztes pénzt keres. Derűlátásával különleges a mai világ­ban. Miként csodabogárnak tartják azo­kon a nyári várjátékokon is, ahol megjele­nik termékeivel, s kovácsolásba fog a helyszínen. „Csodálkoznak, hogy még van valaki, aki kézzel dolgozik” - mondja. A nyáron a budai Várban kotnyeles­­kedett egy amerikai turista, túl közel férkőzve a kis kemencéhez. A kardko­vács figyelmeztette a balesetveszélyre az ismerős arcú embert. Kiderült: James Carter volt amerikai elnök érdeklődött a bonyhádi mester munkái iránt. Nyom­ban vásárolt is három vadászkést. Hár­mat vett, de nem késből, hanem hon­foglaláskori szablyából a Széchenyi Tár­saság a millecentenárium évében. Ezek voltak a jeles vásárlások eddig. A múlt értékeit becsben tartja a kardkovács. Ennek fontosságára is a ja­pán példát említi: a szigetországban ta­lán épp azért jutottak el az elektronika, az autógyártás csúcsaira, mert tisztelik a múltjukat - vélekedik. „A kézi ková­csolás a kardot jó megfogni - mondja a mester. - Az is szívesen megsuhintja, aki békés természetű ember. Nem véletlen, hogy a kard sok helyen a tisztaság, az igazság jelképe" - említi. Ó én édes hazám, te jó Magyaror­szág. .. Ez a maratott szöveg olvasható a Balassa Bálint-emlékkardon. A Balassa­­idézetet a gyermeke tankönyvéből vá­lasztotta a mester. Szívének kedves ez a mondat, amiként az is: „Seregben tün­döklő és fé­lő frisseség, Entalem s Istentűl legyen már békesség”. Az égiekre való utalás Fazekas Józsefnek, a hívő embernek kedvére van. Többek kö­zött ezért is lelte örömét a Balassa-kard elkészítésében. S azért is, mert úgy véli, ma a nagy széthúzás miatt veszélyben lévő országnak a védelmére szolgál egy-egy ilyen jelkép. Molnár Pál Költészet a bonyhádi kovácsműhelyben Védi az országot a végvári fortély A kard, melynek mintájául Menyhért úr fegyverének maradványa szolgált Vajda József felvétele Madar Nemzet 17

Next