Magyar Nemzet, 1997. május (60. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-09 / 107. szám
Lelkésznek politikus, politikusnak lelkész? Tőkés morális tőkéje A „hálás utókor” feledékenysége mindennapos történelmi gyakorlat. A kortársak emlékezetkiesését súlyosbíthatja a pillanatnyi politikai hangulat, a személyes elfogultság, az előítélet is. A temesvári református lelkész életveszélyes szókimondása 1989- ben egy viharos társadalmi változás kirobbantója az addig dermedt mozdulatlanságban, rafinált kiszolgáltatottságban és megalázó félelemben élő Romániában, Erdélyben. A harcos lelkész, a küzdő pap hagyománya a reformáció hitvitáinak erkölcsiségében rejlik. Az elvekért vállalt próba, akár maga a halál heroizmusa, már önmagában is „korszerűtlennek” tűnhet a politikai alkuk és megalkuvások világában. (Ráadásul az erdélyi református retorikai iskola archaikus fordulatai, stílusa is meglehetősen idegenül csenghet az anyaországi füleknek). Kevéssé közismert, hogy az angolul beszélő, nemzetközi tájékozottságát és kapcsolatrendszerét napi gyakorlatként életben tartó, szolgáló lelkész igényes gondolkodó, nyitott ember. A politikai megítélések sémájától való elszakadás azonban ma még nem erénye az anyaországi magyar közírásnak, közgondolkodásnak. Tőkés László életveszélyes szókimondása máig nem kopott. Tudatosan vállalt magatartása, közéleti szerepe a későbbiekben sem változott egy árnyalatnyit sem. Ez már a változások kezdetétől többször kényelmetlen helyzetbe hozta a gyorsan konszolidálódó posztkommunista román vezetést, a magyar kisebbség képviselőit, politikusait, mi több egyházának „mérsékeltebb” vezetőit is. Érdemes felidéznünk azt a tényt, hogy kétszer kérték fel elsöprő többséggel Tőkés Lászlót, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspökét az RMDSZ elnökéül. Egyházi elhivatottságát és politikai józanságát jelzi, hogy ezt a közvetlen napi politikai szerepet nem vállalta, mindkétszer visszalépett. Inkább a költő, közíró Markó Bélát támogatta. Szinte Tőkés presztízse emelte élre a kompromisszumok emberét. (Tartalomelemzési gyakorlatba illő Markó valamennyi Tőkést érintő - magyarországi használatra szánt - nyilatkozata. Legtöbbször hiába kínálja fel neki a honi sajtó a püspököt érintő éles, elítélő politikai kritika lehetőségét, Markó kerüli a konfrontációt. Ismeri az erdélyi közvéleményt, amely sokkal egyértelműbben ítéli meg Tőkés szerepét, mint az anyaországi publikum, mely gyakran a hazai média tálalásában csak az okvetetlenkedő papot látja. Azt az „amatőr” politikust, „akinek semmi sem jó”). Tőkés László a leghálátlanabb szerepre vállalkozott. Az RMDSZ, vagy még inkább az erdélyi politizáló magyarság legélesebb hangú belső kritikusa. A „magyarság lelkiismerete”, fogalmazhatnám a tizenkilencedik század modorában. Azok képviseletében igyekszik szólni, akik a lehető legtávolabb esnek a Bukaresti parlament és a szenátus belső világától, az RMDSZ elit kabinetpolitikájától. (Nem véletlen, hogy az RMDSZ felhatalmazása nélkül - az Iliescu kormány vendégeként -, a neptuni üdülőhelyen tárgyaló magyar képviselők Tőkés által megfogalmazott éles kritikája osztotta meg leginkább a politizáló elitet), így szinte közéleti szerepvállalásának első pillanatától megkaphatta az összeférhetetlen, a szélsőséges, a jobboldali, a populista jelzőt, különösen akkor, amikor az anyaországi belpolitikai kérdésekben egyértelműen a rendszerváltó kormány esélyeit igyekezett védelmezni. (Egy Tőkést következetesen lejáratni kívánó budapesti bulvárlap odáig merészkedett, hogy Funarral emlegette azonos platformon). A püspök persze aligha szorul védelmünkre, de megértése gesztusainak értelmezése mégiscsak magyar belügy, elemzésre és megértésre méltó feladat. Tőkés most megint „nem fér a bőrébe”. Az RMDSZ kormányzati szerepével egyetért ugyan, de a politikai alkuban keményebb feltételeket szabott volna. Ráadásul - nemzetközi megítélés ide, nemzetközi megítélés oda - történelmi távlatokban a román politika természetével kapcsolatban a püspöknek aligha lehetnek illúziói. Az eddig évtizedeken (évszázadokon?) keresztül szított nagyromán nacionalizmussal elkábított - ma egyre szigorúbb gazdasági körülmények között élő, és ezért könnyen manipulálható román közvélemény azonnali európaizálódásával kapcsolatban pedig jobb, ha nekünk sincsenek hiú ábrándjaink. A román vezetők jó szándéka, budapesti látogatása, március 15-ét üdvözlő nyilatkozata, a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar tagozata újraindításának - román oldalon máig többféleképpen értelmezett - ígérete okkal kelthet reményeket. De csak az óvatos, józan, és kritikus bizakodás lehet indokolt. (Különösen ha a mai magyar kormány határon túli magyarsággal kapcsolatos örökölt tájékozatlanságát ismerjük). Attól, hogy Tőkés nemcsak belső pártügyként éli meg kétségeit, de a legszélesebb közvéleményhez fordul, a pillanatnyi politikai érdekek „sima futását” befolyásolhatja éppen. De vélhetjük, ő tudja, hogy többről van szó. Kossuthtól megtanulhattuk, hogy a politika az exigenciák és nem az erkölcs világa. Tőkés László éppen ezért zavaró elem a hirtelen harmonikusra mázolt politikai pannon, ő ugyanis nem a lehetőségek, hanem a morál világában tájékozódik. Megszólalásait nem a taktika, a népszerűség hajszolása, a napi politikai gyakorlathoz való illeszkedés befolyásolja, pusztán meggyőződése. Pontosan az, ami történelmi személyiséggé emelte a román fordulat idején. Antall István 1i* 10 Magp Nemzet Vitafórum PÉNTEK, 1997. május 9. A piac nem teremti meg automatikusan az esélyegyenlőséget Szellemi kannibalizmusunk A mai magyar könyvszakma válságban van, állandósult krízisben. A kiútkeresés átgondolt elemzést és stratégiailag megalapozott, gyors cselekvést igényel. Mivel ezt permanens erőfeszítéssel, javaslatok sorával sem sikerült elérni, - tiltakozásul - lemondtam a Magyar Könyvszakmai Szövetség elnöki tisztéről. (Bár ez a múlt év végén történt, úgy vélem lépésem hátterének a megvilágítása tanulságokat hordoz.) A kulturális területen a gondok sajnos, nem korlátozódnak a könyvek világára. Vészjelzéseket adnak az írószövetség, a képzőművészek, a színészek, a filmesek, a zeneművészek vezető képviselői is. Szembesülnünk kell a kultúra fokozódó működési zavaraival, leépülésével. Az oktatás, a tudomány, az egészségügy területén is sokasodnak a válságjelenségek. Ezek a tények arról beszélnek, hogy 1997-től a magyar értelmiséget a szellemi kannibalizmus fenyegeti. A gondokra egyesek még rá is játszanak, alkalmazzák a régi módszert: „divide et impera”, az ínség elfedésére megosztanak egy csónakban evezőket, csoportokat, civil szervezeteket. A mai magyar könyvszakma ínségének, válságának okai közül kettőt emelek ki. Az első nem könyvspecifikus, hanem az általános gazdasági helyzet függvénye: megroppant a fizetőképes kereslet, miközben a könyvek előállítási árai az egekbe szöktek. A második: áttérés a piacgazdaságra, amely bonyolult feladat, komoly szakmai hozzáértést, kristálytiszta stratégiát igényel. A Magyar Könyvszakmai Szövetség 1993 januárjában éppen azzal a céllal alakult, hogy elősegítse a terület piacgazdaságra való áttérését, és lehetőleg minimalizálja a várható veszteséget. A szövetségünk a könyvszakma teljes vertikumát tömöríti: kiadókat, nyomdákat, terjesztőket, könyvkereskedőket és nem utolsósorban a könyvtárakat. Hogy a szervezetre igény volt, bizonyítja az a tény, hogy két év alatt a tizenkilenc alapító intézményből közel százhúszra nőtt a taglétszám, amely mintegy tízezer szakember összefogását jelenti, dolgozzanak határainkon innen vagy túl. Sokan azt mondják, hogy bajaink egyik forrása éppen az a tény, hogy túlságosan is sok intézményt termelt ki a rendszerváltozás. Véleményem szerint ez önmagában nem kedvezőtlen jelenség, sőt lehetőséget nyújt értékes magyar irodalmi, könyves műhelyek színrelépésére. A piac úgyis szelektál; a kérdés csupán az, hogy a valódi értékek válogatódnak-e ki, vagy ismét kontraszelekció jön létre? Ha a közeg megfelelő és valóban kiépül a plurális demokrácia, továbbá biztosítják a szakmai-civil szervezetek esélyegyenlőségét, akkor a kultúrának és a társadalomnak nyert ügye van. Sajnos, nem így történt. Adva volt a „donor”, egy erre a célra létrejött, mérvadó civil szervezet. A fogadónak azonban, képletesen szólva, nem volt receptora, sem a pluralizmusra, sem az esélyegyenlőség biztosítására. Már 1995 elején látható volt, hogy a könyvszakmában a rendszerváltozásnak csak az első, a régi struktúrát lebontó szakasza zajlott le. Ez is sok hibával, káros következményekkel. Az amúgy is szegény kulturális ágból komoly tőkét vontak ki, infrastruktúráját meggyengítették, a privatizációknál pedig gyakran nem érvényesítették a profitkötöttséget. Ezeket menet közben korrigálni kellett volna, és főként elősegíteni az új, piaci struktúra kiépítését. Elnökségünk prognosztizálta, hogy amennyiben mindezt a piac spontaneitására bízzák, óriási vérveszteség következik be, amely elsősorban a tőkeszegény, de értékes, kis és középerős intézményeket sújtja. Védőháló nélkül ők nem versenyképesek a kialakuló monopóliumokkal. A másik vesztes a magyar szépirodalom, hiszen - mint azt Székely András, az Officina Nova irodalmi vezetője nagyon találóan leírta - a betelepedő külföldi tőke, valamint delegált szakemberei nem érdekeltek, nem is járatosak hazai viszonyainkban, „szpáhigazdálkodást” folytatnak. Az utóbbi hónapokban vált érzékelhetővé, hogy a harmadik vesztes könyvágazat a magyar ismeretterjesztő és a kortárs gyermekirodalom. Amelyek mellesleg piaci szempontból is a legrentábilisabbak közé tartoznak, nem beszélve oktatási és nevelési kulcsszerepükről. A sokasodó veszteségeket észlelve, elnökségünk már 1995 végén válságkezelő programot, stratégiai tervet készített, és - közgyűlési javaslatra - válságstáb létesítését határozta el. A részvételre felkérte valamennyi kiadói, nyomdai és könyvtári ágazati szervezetet. Az induláskor (két egymást követő tanácskozás) az ágazati szervezetek többsége egyetértően és aktívan kapcsolódott be a stratégia kidolgozásába. Később azonban az események más fordulatot vettek. Most nyilvánosságra hozzuk ennek okait. A tizenhat pontban összefoglalt stratégiai tervet és magát a válságstáb létrehozását egyetlen ágazati szervezet, valamint a helyettes kulturális államtitkár nem helyeselte. Sőt, utóbbi egyenesen azt állította, hogy az MKSZ konfrontálódni kíván a minisztériummal. Ez már csak azért sem helytálló, mert a tájékozódó megbeszéléseken részt vevő ágazati szervezetek vezetői is egyetértettek abban, hogy tárcaközi bizottság létrehozását javasoljuk majd, a művelődési miniszter irányításával. Ez a vétójog nélküli vétó azonban elegendő volt ahhoz, hogy a könyvestársadalmat megóvni készülő kezdeményezéseinket leállítsa. Az illetékes helyettes államtitkár, név szerint Inkei Péter egy éven át halogatta az elnökségünkkel való tárgyalást, majd valamennyi válságkezelő javaslatunkat elutasította, így nem tudtuk teljesíteni, megvalósítani tagságunk akaratát. Mai napig sem világos a kategorikus elutasítások oka. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a könyvszakma piaci átmenetét, a demokratikus pluralizmus és esélyegyenlőség kialakítását a monolitikus gondolkozásban megedződött szakértőkre bízzák államigazgatási szerveink. Ma a javuláshoz első lépésként nélkülözhetetlen a mindenkori döntéshozók és az alkotók, a szakmai szervezetek szoros öszszefogása. Klientúra-, diszkrimináció-, kamarillapolitika-mentesen, már a döntések előkészítésének időszakában. Végezetül: abban a reményben köszöntem le elnöki tisztemről, hogy a magyar és egyetemes irodalom felelős döntéshozói segítik a végveszélyben lévő magyar könyvszakma és kultúra talpra állását és megóvják az országot a szellemi kannibalizmustól. Talán még nem késő. Balázs András c. egyetemi tanár Kutatás-fejlesztés A csökkenő támogatás Pungor Ernő akadémikus az OMFB volt vezetője a Magyar Nemzetben megjelent cikkében a kutatás-fejlesztés csökkenő támogatásáról írt, ami már eddig súlyos károkat okozott. Szerinte ha egy ország az összes K+F kiadásokon belül húsz százaléknál többet költ alapkutatásokra, akkor abban az országban baj van a háttériparral, de ha hét százaléknál kevesebbet, akkor viszont nincs jövőképe. Ezzel egyetértek. Minden évben el kell szenvednünk húsz-harminc százalék inflációt, de a K+F kiadások, ezen belül az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) számára juttatott összegek nominálértéke is inkább csökken, mint stagnál. Azaz iszonyú mértékű a reálcsökkenés, amit a kutatás egy évtized alatt elszenvedett, sokkal nagyobb mértékű, mint a GDP-csökkenés. Ez év elején született döntés a legutóbbi OTKA-pályázatokról. Jellemző: egy akadémikust és két főmunkatársat magában foglaló csoport annyi pénzt kapott, mint három éve ifjúsági pályázatra egy munkatárs. Havonta, fejenként nyolcezer forintról van szó. Ebből kellene a szükséges berendezéseket megépíteni, de a telefonszámlát, postaköltséget, számítástechnikai kiadásokat fedezni, papírt, íróeszközt megvenni. Ebből kellene az együttműködő nyugati partnerekhez kiutazni. Carlo Rubbia Nobel-díjas fizikus az Európai Részecskefizikai Laboratórium (CERN, Genf) volt vezérigazgatója (1992 óta Magyarország a CERN tagállama) néhány évvel ezelőtti magyarországi látogatása során figyelmeztetett bennünket, hogy a tapasztalatok szerint egy ország csak akkor profitálhat egy nemzetközi intézeti tagságból, ha otthoni infrastruktúrájára is elkölt legalább annyit, mint amennyi a tagdíja, ami a kinti beruházások fedezésére szolgál. Glatz Ferenc akadémikus, az MTA elnöke sajnos elfogadni látszik a mai realitásokat, amikor arról beszél, hogy változtatni kell azon, hogy a kevés pénzből mindenkinek adni próbáltak egy kicsit, de ezentúl el kell dönteni, melyek az igazán fontos témák. Milyen bizottság képes megítélni azt, hogy melyek az igazán fontos témák? Egyetlen „reális” döntés elképzelhető, mindenkinek nyilván a saját témája a fontos. Ami a kutatók létszámát illeti, nem az eszkimó a sok, mert már nagyon régóta sokkal többen mennek nyugdíjba, mint ahányan fiatalok jönnek. A mi osztályunkon a kutatók több mint fele ötven feletti, ami nem egészséges korelosztás. Nyíri Lajos, az OMFB jelenlegi vezetője azt mondta a televízióban, amikor a tudomány nehézségeire egy riporter felhívta a figyelmét, hogy mégis milyen sokan szereztek tudományos fokozatot az utóbbi években. Igen, csakhogy egy tudományos fokozat megszerzése a megelőző 5-10 év munkájának gyümölcse. Különben is átszervezték a minősítés rendszerét, aki tudta, előrehozta a kandidátusi fokozata megszerzését, mielőtt az megszűnt volna, hogy felváltsa az egyetemek által adományozott doktori cím (Ph.D., filozófiai doktor), majd megindult az egyetemi doktori címek Ph.D-vel való egyenértékűsítésének, illetve tézispontok és tudományos munkásság alapján való egyszerű odaítélésének áradata, ami hamarosan véget ér a tudomány területén dolgozó régi egyetemi doktorok (dr.univ.) elfogyásával. Ma egy tudományos munkatárs fizetése annyi, mint egy BKV buszsofőré volt négy éve, amikor ők emiatt valószínűleg jogosan sztrájkoltak. A munkatársi fizetési mintegy 11-12 százalékkal nőtt három év alatt, miközben az árak 88 százalékkal magasabbak. Ez lenne a 10 százalékos reálbércsökkenés, amit amiatt kellett elszenvednünk a kormány szerint, mert 1993-94-ben 10 százalékkal többet költöttünk annál, amit megtermeltünk? A bérfejlesztés idén sem fogja elérni az inflációt, bár állítólag túl vagyunk a nehezén, a miniszterelnök szerint. A kutatók helyzete közös közalkalmazotti létük miatt egyébként megegyezik a tanárokéval. Egy tanárnak többet kellene keresnie a létminimumnál, de szerintem kevesebbet keres, legfeljebb ha felét annak, amit én tanárminimumnak hívok. Azt jelenti ez, azt üzeni ezzel a politika, hogy fele ennyi tanárra lenne szüksége ennek az országnak? Ha az oktatás színvonala leromlik az oktatók kontraszelekciója miatt, akkor ez nemcsak bűn, hanem több annál, súlyos hiba, mert elássuk a jövőnket. A közoktatás, mérnök- és tanárképzés, tudományos kutatás egymással szorosan összefüggenek, ha az egyiket megfojtjuk, meghal a többi is. Ha lassan is, de biztosan. Hidas Pál Ph. D. fizikus Számítástechnika, JH 10-17 éveseknek, egész nyáron, angol, német, francia, nHSSSHH olasz, spanyol, kezdőtől a nyelvizsgaszintig, internet, multimédia, számítógépes grafika, KMNH tenisz, úszás, labdajátékok, aerobic stb. ■MjvHbnMjM a Balaton-part legmodernebb sportcentrumában. • ► L + I WWW: http://nyaritabor.westd.hu/ (Ej) Magyar Hírlap p*** |m MHMT .. * fel ® w ^E-Copy. hungária V*D1Z(*I «a®aT Mi SHARPEBjÉBEta