Magyar Nemzet, 1997. május (60. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-09 / 107. szám

­ Lelkésznek politikus, politikusnak lelkész? Tőkés morális tőkéje A „hálás utókor” feledékeny­­sége mindennapos történelmi gyakorlat. A kortársak emlékezet­kiesését súlyosbíthatja a pillanat­nyi politikai hangulat, a szemé­lyes elfogultság, az előítélet is. A temesvári református lelkész élet­­veszélyes szókimondása 1989- ben egy viharos társadalmi válto­zás kirobbantója az addig dermedt mozdulatlanságban, rafinált ki­szolgáltatottságban és megalázó félelemben élő Romániában, Er­délyben. A harcos lelkész, a küz­dő pap hagyománya a reformáció hitvitáinak erkölcsiségében rejlik. Az elvekért vállalt próba, akár maga a halál heroizmusa, már ön­magában is „korszerűtlennek” tűnhet a politikai alkuk és megal­kuvások világában. (Ráadásul az erdélyi református retorikai iskola archaikus fordulatai, stílusa is meglehetősen idegenül csenghet az anyaországi füleknek). Kevés­sé közismert, hogy az angolul be­szélő, nemzetközi tájékozottságát és kapcsolatrendszerét napi gya­korlatként életben tartó, szolgáló lelkész igényes gondolkodó, nyi­tott ember. A politikai megítélé­sek sémájától való elszakadás azonban ma még nem erénye az anyaországi magyar közírásnak, közgondolkodásnak. Tőkés László életveszélyes szókimondása máig nem kopott. Tudatosan vállalt magatartása, közéleti szerepe a későbbiekben sem változott egy árnyalatnyit sem. Ez már a változások kezde­tétől többször kényelmetlen hely­zetbe hozta a gyorsan konszolidá­lódó posztkommunista román ve­zetést, a magyar kisebbség képvi­selőit, politikusait, mi több egy­házának „mérsékeltebb” vezetőit is. Érdemes felidéznünk azt a tényt, hogy kétszer kérték fel el­söprő többséggel Tőkés Lászlót, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspökét az RMDSZ elnökéül. Egyházi elhi­vatottságát és politikai józanságát jelzi, hogy ezt a közvetlen napi politikai szerepet nem vállalta, mindkétszer visszalépett. Inkább a költő, közíró Markó Bélát tá­mogatta. Szinte Tőkés presztízse emelte élre a kompromisszumok emberét. (Tartalomelemzési gya­korlatba illő Markó valamennyi Tőkést érintő - magyarországi használatra szánt - nyilatkozata. Legtöbbször hiába kínálja fel ne­ki a honi sajtó a püspököt érintő éles, elítélő politikai kritika lehe­tőségét, Markó kerüli a konfron­tációt. Ismeri az erdélyi közvéle­ményt, amely sokkal egyértel­műbben ítéli meg Tőkés szerepét, mint az anyaországi publikum, mely gyakran a hazai média tála­lásában csak az okvetetlenkedő papot látja. Azt az „amatőr” poli­tikust, „akinek semmi sem jó”). Tőkés László a leghálátla­nabb szerepre vállalkozott. Az RMDSZ, vagy még inkább az er­délyi politizáló magyarság leg­élesebb hangú belső kritikusa. A „magyarság lelkiismerete”, fogal­mazhatnám a tizenkilencedik szá­zad modorában. Azok képvisele­tében igyekszik szólni, akik a le­hető legtávolabb esnek a Buka­resti parlament és a szenátus bel­ső világától, az RMDSZ elit kabi­netpolitikájától. (Nem véletlen, hogy az RMDSZ felhatalmazása nélkül - az Iliescu kormány ven­dégeként -, a neptuni üdülőhe­lyen tárgyaló magyar képviselők Tőkés által megfogalmazott éles kritikája osztotta meg leginkább a politizáló elitet), így szinte köz­életi szerepvállalásának első pil­lanatától megkaphatta az össze­férhetetlen, a szélsőséges, a jobb­oldali, a populista jelzőt, különö­sen akkor, amikor az anyaországi belpolitikai kérdésekben egyér­telműen a rendszerváltó kormány esélyeit igyekezett védelmezni. (Egy Tőkést következetesen lejá­ratni kívánó budapesti bulvárlap odáig merészkedett, hogy Funarral emlegette azonos plat­formon). A püspök persze­ aligha szorul védelmünkre, de megérté­se gesztusainak értelmezése még­iscsak magyar belügy, elemzésre és megértésre méltó feladat. Tőkés most megint „nem fér a bőrébe”. Az RMDSZ kormány­zati szerepével egyetért ugyan, de a politikai alkuban kemé­nyebb feltételeket szabott volna. Ráadásul - nemzetközi megítélés ide, nemzetközi megítélés oda - történelmi távlatokban a román politika természetével kapcsolat­ban a püspöknek aligha lehetnek illúziói. Az eddig évtizedeken (évszázadokon?) keresztül szított nagyromán nacionalizmussal el­kábított - ma egyre szigorúbb gazdasági körülmények között élő, és ezért könnyen manipulál­ható román közvélemény azonnali európaizálódásával kap­csolatban pedig jobb, ha nekünk sincsenek hiú ábrándjaink. A ro­mán vezetők jó szándéka, buda­pesti látogatása, március 15-ét üdvözlő nyilatkozata, a kolozs­vári Bolyai Egyetem magyar ta­gozata újraindításának - román oldalon máig többféleképpen ér­telmezett - ígérete okkal kelthet reményeket. De csak az óvatos, józan, és kritikus bizakodás lehet indokolt. (Különösen ha a mai magyar kormány határon túli magyarsággal kapcsolatos örö­költ tájékozatlanságát ismerjük). Attól, hogy Tőkés nemcsak belső pártügyként éli meg kétsé­geit, de a legszélesebb közvéle­ményhez fordul, a pillanatnyi po­litikai érdekek „sima futását” be­folyásolhatja éppen. De vélhetjük, ő tudja, hogy többről van szó. Kossuthtól megtanulhattuk, hogy a politika az exigenciák és nem az erkölcs világa. Tőkés László ép­pen ezért zavaró elem a hirtelen harmonikusra mázolt politikai pannon, ő ugyanis nem a lehető­ségek, hanem a morál világában tájékozódik. Megszólalásait nem a taktika, a népszerűség hajszolá­sa, a napi politikai gyakorlathoz való illeszkedés befolyásolja, pusztán meggyőződése. Pontosan az, ami történelmi személyiséggé emelte a román fordulat idején. Antall István 1i* 10 Magp Nemzet Vitafórum PÉNTEK, 1997. május 9. A piac nem teremti meg automatikusan az esélyegyenlőséget Szellemi kannibalizmusunk A mai magyar könyvszakma válságban van, állandósult krízis­ben. A kiútkeresés átgondolt elemzést és stratégiailag megala­pozott, gyors cselekvést igényel. Mivel ezt permanens erőfeszítés­sel, javaslatok sorával sem sike­rült elérni, - tiltakozásul - le­mondtam a Magyar Könyvszak­mai Szövetség elnöki tisztéről. (Bár ez a múlt év végén történt, úgy vélem lépésem hátterének a megvilágítása tanulságokat hor­doz.) A kulturális területen a gon­dok sajnos, nem korlátozódnak a könyvek világára. Vészjelzéseket adnak az írószövetség, a képző­művészek, a színészek, a filme­sek, a zeneművészek vezető kép­viselői is. Szembesülnünk kell a kultúra fokozódó működési za­varaival, leépülésével. Az okta­tás, a tudomány, az egészségügy területén is sokasodnak a válság­­jelenségek. Ezek a tények arról beszélnek, hogy 1997-től a ma­gyar értelmiséget a szellemi kan­nibalizmus fenyegeti. A gondok­ra egyesek még rá is játszanak, alkalmazzák a régi módszert: „divide et impera”, az ínség elfe­désére megosztanak egy csónak­ban evezőket, csoportokat, civil szervezeteket. A mai magyar könyvszakma ínségének, válságának okai közül kettőt emelek ki. Az első nem könyvspecifi­kus, hanem az általános gazdasá­gi helyzet függvénye: megrop­pant a fizetőképes kereslet, mi­közben a könyvek előállítási árai az egekbe szöktek. A második: áttérés a piacgaz­daságra, amely bonyolult feladat, komoly szakmai hozzáértést, kristálytiszta stratégiát igényel. A Magyar Könyvszakmai Szövetség 1993 januárjában ép­pen azzal a céllal alakult, hogy elősegítse a terület piacgazdaság­ra való áttérését, és lehetőleg mi­nimalizálja a várható vesztesé­get. A szövetségünk a könyv­szakma teljes vertikumát tömörí­ti: kiadókat, nyomdákat, terjesz­tőket, könyvkereskedőket és nem utolsósorban a könyvtárakat. Hogy a szervezetre igény volt, bizonyítja az a tény, hogy két év alatt a tizenkilenc alapító intéz­ményből közel százhúszra nőtt a taglétszám, amely mintegy tíz­ezer szakember összefogását je­lenti, dolgozzanak határainkon innen vagy túl. Sokan azt mondják, hogy ba­jaink egyik forrása éppen az a tény, hogy túlságosan is sok in­tézményt termelt ki a rendszer­­változás. Véleményem szerint ez önmagában nem kedvezőtlen je­lenség, sőt lehetőséget nyújt érté­kes magyar irodalmi, könyves műhelyek színrelépésére. A piac úgyis szelektál; a kérdés csupán az, hogy a valódi értékek váloga­tódnak-e ki, vagy ismét kontra­­szelekció jön létre? Ha a közeg megfelelő és valóban kiépül a plurális demokrácia, továbbá biz­tosítják a szakmai-civil szerveze­tek esélyegyenlőségét, akkor a kultúrának és a társadalomnak nyert ügye van. Sajnos, nem így történt. Ad­va volt a „donor”, egy erre a cél­ra létrejött, mérvadó civil szerve­zet. A fogadónak azonban, kép­letesen szólva, nem volt recepto­ra, sem a pluralizmusra, sem az esélyegyenlőség biztosítására. Már 1995 elején látható volt, hogy a könyvszakmában a rend­szerváltozásnak csak az első, a régi struktúrát lebontó szakasza zajlott le. Ez is sok hibával, ká­ros következményekkel. Az amúgy is szegény kulturális ág­ból komoly tőkét vontak ki, inf­rastruktúráját meggyengítették, a privatizációknál pedig gyakran nem érvényesítették a profitkö­töttséget. Ezeket menet közben korrigálni kellett volna, és főként elősegíteni az új, piaci struktúra kiépítését. Elnökségünk prog­nosztizálta, hogy amennyiben mindezt a piac spontaneitására bízzák, óriási vérveszteség kö­vetkezik be, amely elsősorban a tőkeszegény, de értékes, kis és középerős intézményeket sújtja. Védőháló nélkül ők nem ver­senyképesek a kialakuló mono­póliumokkal. A másik vesztes a magyar szépirodalom, hiszen - mint azt Székely András, az Offi­cina Nova irodalmi vezetője na­gyon találóan leírta - a betelepe­dő külföldi tőke, valamint dele­gált szakemberei nem érdekeltek, nem is járatosak hazai viszonya­inkban, „szpáhigazdálkodást” folytatnak. Az utóbbi hónapok­ban vált érzékelhetővé, hogy a harmadik vesztes könyvágazat a magyar ismeretterjesztő és a kor­társ gyermekirodalom. Amelyek mellesleg piaci szempontból is a legrentábilisabbak közé tartoz­nak, nem beszélve oktatási és ne­velési kulcsszerepükről. A sokasodó veszteségeket észlelve, elnökségünk már 1995 végén válságkezelő programot, stratégiai tervet készített, és - közgyűlési javaslatra - válság­stáb létesítését határozta el. A részvételre felkérte valamennyi kiadói, nyomdai és könyvtári ágazati szervezetet. Az indulás­kor (két egymást követő tanács­kozás) az ágazati szervezetek többsége egyetértően és aktívan kapcsolódott be a stratégia kidol­gozásába. Később azonban az események más fordulatot vet­tek. Most nyilvánosságra hozzuk ennek okait. A tizenhat pontban összefog­lalt stratégiai tervet és magát a válságstáb létrehozását egyetlen ágazati szervezet, valamint a he­lyettes kulturális államtitkár nem helyeselte. Sőt, utóbbi egyenesen azt állította, hogy az MKSZ konf­rontálódni kíván a minisztérium­mal. Ez már csak azért sem helyt­álló, mert a tájékozódó megbe­széléseken részt vevő ágazati szervezetek vezetői is egyetértet­tek abban, hogy tárcaközi bizott­ság létrehozását javasoljuk majd, a művelődési miniszter irányítá­sával. Ez a vétójog nélküli vétó azonban elegendő volt ahhoz, hogy a könyvestársadalmat meg­óvni készülő kezdeményezésein­ket leállítsa. Az illetékes helyet­tes államtitkár, név szerint Inkei Péter egy éven át halogatta az el­nökségünkkel való tárgyalást, majd valamennyi válságkezelő javaslatunkat elutasította, így nem tudtuk teljesíteni, megvaló­sítani tagságunk akaratát. Mai na­pig sem világos a kategorikus el­utasítások oka. Mindenesetre el­gondolkodtató, hogy a könyv­szakma piaci átmenetét, a de­mokratikus pluralizmus és esély­­egyenlőség kialakítását a monoli­tikus gondolkozásban megedző­dött szakértőkre bízzák állam­­igazgatási szerveink. Ma a javuláshoz első lépés­ként nélkülözhetetlen a minden­kori döntéshozók és az alkotók, a szakmai szervezetek szoros ösz­­szefogása. Klientúra-, diszkrimi­náció-, kamarillapolitika-mente­­sen, már a döntések előkészítésé­nek időszakában. Végezetül: abban a remény­ben köszöntem le elnöki tisztem­ről, hogy a magyar és egyetemes irodalom felelős döntéshozói se­gítik a végveszélyben lévő ma­gyar könyvszakma és kultúra talpra állását és megóvják az or­szágot a szellemi kannibalizmus­tól. Talán még nem késő. Balázs András c. egyetemi tanár Kutatás-fejlesztés A csökkenő támogatás P­ungor Ernő akadémikus az OMFB volt vezetője a Magyar Nemzetben megjelent cikkében a kutatás-fejlesztés csökkenő támo­gatásáról írt, ami már eddig sú­lyos károkat okozott. Szerinte ha egy ország az összes K+F kiadá­sokon belül húsz százaléknál töb­bet költ alapkutatásokra, akkor abban az országban baj van a hát­tériparral, de ha hét százaléknál kevesebbet, akkor viszont nincs jövőképe. Ezzel egyetértek. Minden évben el kell szen­vednünk húsz-harminc százalék inflációt, de a K+F kiadások, ezen belül az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) számára juttatott összegek nominálértéke is inkább csökken, mint stagnál. Azaz iszonyú mértékű a reálcsök­kenés, amit a kutatás egy évtized alatt elszenvedett, sokkal nagyobb mértékű, mint a GDP-csökkenés. Ez év elején született döntés a legutóbbi OTKA-pályázatokról. Jellemző: egy akadémikust és két főmunkatársat magában foglaló csoport annyi pénzt kapott, mint három éve ifjúsági pályázatra egy munkatárs. Havonta, fejenként nyolcezer forintról van szó. Ebből kellene a szükséges berendezése­ket megépíteni, de a telefonszám­lát, postaköltséget, számítástech­nikai kiadásokat fedezni, papírt, íróeszközt megvenni. Ebből kel­lene az együttműködő nyugati partnerekhez kiutazni. Carlo Rubbia Nobel-díjas fizi­kus az Európai Részecskefizikai Laboratórium (CERN, Genf) volt vezérigazgatója (1992 óta Ma­gyarország a CERN tagállama) néhány évvel ezelőtti magyaror­szági látogatása során figyelmez­tetett bennünket, hogy a tapaszta­latok szerint egy ország csak ak­kor profitálhat egy nemzetközi in­tézeti tagságból, ha otthoni inf­rastruktúrájára is elkölt legalább annyit, mint amennyi a tagdíja, ami a kinti beruházások fedezésé­re szolgál. G­latz Ferenc akadémikus, az MTA elnöke sajnos elfogadni lát­szik a mai realitásokat, amikor ar­ról beszél, hogy változtatni kell azon, hogy a kevés pénzből min­denkinek adni próbáltak egy ki­csit, de ezentúl el kell dönteni, melyek az igazán fontos témák. Milyen bizottság képes megítélni azt, hogy melyek az igazán fontos témák? Egyetlen „reális” döntés elképzelhető, mindenkinek nyil­ván a saját témája a fontos. Ami a kutatók létszámát illeti, nem az eszkimó a sok, mert már nagyon régóta sokkal többen mennek nyugdíjba, mint ahányan fiatalok jönnek. A mi osztályunkon a ku­tatók több mint fele ötven feletti, ami nem egészséges korelosztás. N­yíri Lajos, az OMFB jelen­legi vezetője azt mondta a televí­zióban, amikor a tudomány ne­hézségeire egy riporter felhívta a figyelmét, hogy mégis milyen sokan szereztek tudományos fo­kozatot az utóbbi években. Igen, csakhogy egy tudományos foko­zat megszerzése a megelőző 5-10 év munkájának gyümölcse. Különben is átszervezték a minő­sítés rendszerét, aki tudta, előre­hozta a kandidátusi fokozata megszerzését, mielőtt az meg­szűnt volna, hogy felváltsa az egyetemek által adományozott doktori cím (Ph.D., filozófiai doktor), majd megindult az egye­temi doktori címek Ph.D-vel va­ló egyenértékűsítésének, illetve tézispontok és tudományos mun­kásság alapján való egyszerű odaítélésének áradata, ami hama­rosan véget ér a tudomány terü­letén dolgozó régi egyetemi dok­torok (dr.univ.) elfogyásával. Ma egy tudományos munka­társ fizetése annyi, mint egy BKV buszsofőré volt négy éve, amikor ők emiatt valószínűleg jogosan sztrájkoltak. A munkatársi fizetési mintegy 11-12 százalékkal nőtt három év alatt, miközben az árak 88 százalékkal magasabbak. Ez lenne a 10 százalékos reálbér­­csökkenés, amit amiatt kellett el­szenvednünk a kormány szerint, mert 1993-94-ben 10 százalékkal többet költöttünk annál, amit megtermeltünk? A bérfejlesztés idén sem fogja elérni az inflációt, bár állítólag túl vagyunk a nehe­zén, a miniszterelnök szerint. A kutatók helyzete közös közalkalmazotti létük miatt egyébként megegyezik a tanáro­kéval. Egy tanárnak többet kel­lene keresnie a létminimumnál, de szerintem kevesebbet keres, legfeljebb ha felét annak, amit én tanárminimumnak hívok. Azt je­lenti ez, azt üzeni ezzel a politika, hogy fele ennyi tanárra lenne szüksége ennek az országnak? Ha az oktatás színvonala le­romlik az oktatók kontraszelekci­ója miatt, akkor ez nemcsak bűn, hanem több annál, súlyos hiba, mert elássuk a jövőnket. A köz­oktatás, mérnök- és tanárképzés, tudományos kutatás egymással szorosan összefüggenek, ha az egyiket megfojtjuk, meghal a többi is. Ha lassan is, de biztosan. Hidas Pál Ph. D. fizikus Számítástechnika, JH 10-17 éveseknek, egész nyáron,­­ angol, német, francia, nHSSSHH olasz, spanyol, kezdőtől a nyelvizsgaszintig, internet, multimédia, számítógépes grafika, K­MNH tenisz, úszás, labdajátékok, aerobic stb. ■MjvHbnMjM a Balaton-part legmodernebb sportcentrumában. • ► L + I WWW: http://nyaritabor.westd.hu/ (Ej) Magyar Hírlap p*** |m MHMT .. * fel ® w ^E-Copy. hungária V*D1Z(*I «a®aT Mi SHARPEBjÉBEta

Next