Magyar Nemzet, 1997. július (60. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-21 / 168. szám

rr •• 1 •• lukorHÉTFŐ, 1997. július 21. kislány hat-hét éves lehet, odacsapódik hozzám a sanghaji parkban, s azt mondja angolul: - Megengedi, hogy bemutat­kozzam? Mit mondhatnék? Egy dara­big együtt megyünk, majd azt mondja: - Érezze jól magát Kínában - s elköszön. Hogy mi volt ez? An­goltudásának a tesztelése? Bátor­ságpróba, hogy a külföldi „nem esz meg”? Mindenesetre megha­tóan kedves. Hogy nem egyedi eset, egy áruházi jelenet meg­erősíti. Ott egy kamaszlányt bö­köd a mamája, miközben engem néznek. Végül a kislány pirulva elém áll. - Hi! - mondja. - Hi. - Elége­detten megfordul, és visszamegy a mamájához, aki láthatóan megdi­cséri a „vakmerőségéért”. Apró jelek arról, hogy más nemzedékek vannak felnövőben ebben a valaha zárt világban. Ne lepődjünk meg, ha kéz a kézben látunk fiúkat, mondja hosszabb ideje kint élő ismerő­söm. Egyszerűen barátok. Nem lepődünk meg. Azon inkább, hogy a pekingi alkonyatban a buszmeg­álló melletti fánál egymásba me­rülve csókolózik egy szerelmes­pár. Annyi mindent hallott az em­ber itthon a párkapcsolatok túlsza­bályozottságáról... A mindig tö­mött bicikliúton fiatal pár, a lány az egyik oldalra fordulva ül a cso­magtartón, a fiú hátra-hátrafor­­dulva tartja szóval. Láthatóan „ki­öltöztek”, valamilyen alkalomra mennek ezen a milliószámra látható közlekedési eszközön, amelynek javítóműhelyei sok he­lyen a járdára települtek. Egy szerszámosláda, alkatrész, guggo­ló szerelő - aki történetesen asz­­szony. Persze, autó is van bőven, sokszorosa annak, amennyi pár éve volt, a világ minden típusa itt bőg a soksávos pekingi sugáruta­kon. Rengeteg a Daihatsu taxi­s a VW Santana (itt szerelik össze őket). A hivatali kocsik sötét üveggel a napfény meg a kíván­csiskodó tekintetek ellen is. A ma­gánkocsi ritkább, a sok pénzen kí­vül bonyolult engedélyezési eljá­rás szükséges hozzá. Akárcsak a házasságkötéshez. Nem csak érzelem és elhatározás kérdése, a munkahelyi vezetők be­leegyezése is szükséges, mert le­het, hogy valaki már hosszabb ideje vár a hivatalos boldogító ige­nekre. Így aztán az esküvőre gyakran a munkahelyi vezetők is meghívottak. A vállalat - az álla­mi - amúgy is fontosabb szerepet tölt be, mint bárhol másutt. Kínát ismerő magyar mondja, hogy gaz­dasági „sokkterápiára” itt egyebek mellett azért nem kerülhet sor, mert a vállalat a foglalkoztatotta­kon kívül azok hozzátartozóinak is egyedüli támasza. Orvosi ren­delő, szociális juttatások a család­tagoknak csak a cégnél érhetők el, tehát egy csődhelyzet a munkahe­lyüket elvesztőknek sokszorosát érintené közvetlenül és egziszten­ciájában. Az ezerkétszázmilliós Kíná­ban az egygyermekes családmo­­dellt szorgalmazzák, a két gyer­mek vállalása negatív következ­ményekkel jár. Az „egyke” vi­szont mindent megkap, ezért - mondja kínai ismerősöm - látni annyi elhízott kisfiút az utcákon. Kisfiút, mert neki nagyobb becsü­lete van itt, mint a kislánynak. Magánbeszélgetésben hallottam arról, hogy a megszült kislányt vi­dékre viszik s „ottfelejtik” az édesanyák, hogy a lakóhelyen az­tán még egy fiúra vállalkozzanak. S állítólag a hatóságok is elnézőb­bek az ilyen, a fiúgyermekért vál­lalt suskusért. A tizenkétmiliós, elterpesz­kedő Peking kicsit unalmas, szür­kének tűnő városképe átalakuló­ban van. A széles sugárutak men­tén világcégek építik irodaépüle­teiket, mindenütt daruk forgolód­nak, magasházak nőnek ki a föld­ből. Az uralkodó stílus a posztmo­dern, de ennek semleges jellegte­­lenségét itt a tetőkkel megtörik: a hagyományos kínai építészet ívei, ornamentikája, cseréputánzata mind megtalálható rajtuk. Szállo­dánk, a nemrég elkészült Jing Du Yuan is ilyen. Körülötte még egy régi városnegyed apró, ütött-ko­­pott házainak maradványai, tetejü­kön kátránypapír, létrával, téglá­val lefogva. Triciklitúrát teszünk Hutong­­ban, ebben a több évszázados régi városnegyedben (a szót később gyakran hallom köznévként is, mint a régi, hagyományos életmó­dot őrző részek megnevezését), amely tele szűk sikátorokkal, a hátsó udvarokban egymáshoz ra­gasztott apró helyiségekkel, ahol tíz-tizenöt család is lakik. Peking­­ben még kétmillió ember él ilyen szorongató körülmények között. A kőfalak mögött mindazonáltal érdekes módon torlódik fel az idő: a szűk udvarban néhány virág, a építkezéshez félretett téglakupac, mindenféle ócskaság, de a tetőn műholdas antenna fordul az ég­nek. S nincs kizárva, hogy bent internetezik az egyik fiatalabb la­kó, mondja pekingi magyar isme­rősünk. Mert mindenre fogékonyak, az egész ország fel akarja venni a fejlett országok diktálta iramot. Az éves gazdasági növekedési ütem tíz százalék (amely még ha a viszonylag szerény kiindulási ala­pokat is nézzük, ma ritka a világ­ban), egyik hivatalos beszélgető­partnerünk szerint idén az eső ne­gyedévben tizenöt százalék volt. A „magyar reform” is érdekli a tájékozottabbakat. A reformot jómagam szemérmes kifejezésnek s a funkcionárius óvatosságának tartom ahhoz képest, hogy rend­szerváltozás történt, de évek óta itt élő honfitársunk szerint inkább a bármiféle átalakítást jelölik így, s valóban kíváncsiak a tapasztala­tokra. S a legparányibb CD-üzletben, a sürgő-fogó piacok standjain is ott a világ legfrissebb popzenei és filmkínálata - sőt, szoftveranyaga, még ha nem is mindig legális ki­adásban. Olyan gazdag, mint a kínai te­rített asztal, amelynek közepén, a kör alakú forgó részre néhány per­ces váltással hozzák az újabb fo­gásokat (az előkelőbb helyen szer­tartásosan, mint az „udvarnál” be­jelentik a költőien zengzetes ne­vét), s a vendég maga elé forgatja azt a fogást, amelyik a legjobban ízlett, hogy még vegyen belőle a pacikákkal. Az „átlagebéd” leg­alább tizenkét fogásból áll, de nem ritka a huszonnégy fogásos sem. Mogyoró, zsenge bambusz­rügy, natúr marha, rákokkal kevert rizs, leves, benne kis kígyódara­bok, languszta, csirke citrommár­tással, csirkeláb kifőzve (itt ez csemegének számít), párolt zöld­ségek, sült kacsa, fűszeres prézli­­be mártott és kisütött sáskasze­rűség s egyéb rovarszerűségek (?). Nagyon finomak. Amikor nyers­anyag formában látjuk őket mond­juk, a kantoni piacon, bizony némi borzongás fog el. Ez a feszültség kígyópálinkával oldható. Egy kis­kocsmában, a befőttesüvegnél na­gyobb üvegekhez odavezet a pin­cér, s ki lehet választani, hogy hány fokos s milyen kígyóval „bé­lelt” italt rendelünk. A kígyótestek ott áznak az erős nedű közepén, őszintén szólva nem túl bizalom­gerjesztően. Több tájnak jellegzetes kony­hája van. Kantonban nem hagyha­tó ki a kígyóétterem. A vendég először megjelenik a madárház előtt, hogy kiválassza a madársült­nek valót. (Az európai legszíve­sebben szabadon eresztené vala­mennyit.) Azután a kígyóketrec következik. Mondjuk, egy másfél méteres jószágra rábök a három magyar, két gumicsizmás legény kikapja a csúszómászót, s az egyik egy bárdcsapással lemetszi a fejét, majd a vérét egy edénybe csorgat­ja (később még fontos szerepe lesz ennek). Azután ott, a vendég szeme láttára lenyúzza a bőrét, olyan egykedvűséggel, ahogy egy kesztyűt kifordítanak. A hüledező európai beül az asztalhoz. Nemso­kára kis tányérkán behozzák a kí­gyóepét, meg lehet kóstolni. Itt­hon tudom meg, hogy számos be­tegségre jó. (Kihagytam, a bajaim megvannak.) Majd érkezik a kí­gyóvér, friss, piros, bele a pohár­ba, rá a pálinka, ami szintén vérpi­ros lesz, s ezt tessék lehajtani. Van, aki befogott orral megteszi. A mellbevágó pálinkaíz mellett más nem érződik. A sokfogásos ebéd vége felé érkezik a kígyósült. Néhány centi hosszúságú dara­bokra van fölszeletelve, csípős, fűszeres prézlibe beforgatva, s he­gyes gerinccsontokról kell lerág­csálni. Kemény, de finom fehér húsa van, a karajcsont melletti hús és a csirkemell ízének keveréke. Közben lehet újrázni a vérpálinká­val, meg ínyenckedni az epével. Állítólag minden kígyóeledel a férfiasságot erősíti. Levezetésként kígyóleves, amiben apró fiakí­gyók vannak szétfőve. Hát így mulat a kantoni. Az európai meg a másikon. Hogy mikor adja fel. (Nem adtuk fel.) Az étkezés egyben kedélyes beszélgetés is, tósztokkal - a gam­­bé jelszóra fenékig illik üríteni a poharat — és a végére tartogatott netán fontos közlendőkkel. Amit akár üzleti ebédeken, vacsorákon is érdemes észben tartani. Ami a gazdasági kapcsolatokat illeti, bizony van mit lépnünk. Hozzáértők szerint ezt Pekingből, a hagyományos külkereskedelmi szemlélettel már nehéz megtenni. Hiszen a világ legjobb cégeinek teljes kínálata itt van ezen a hatal­mas és potenciálisan még bővülő piacon. A lengyelek tavaly 400 millió dolláros hitelkeretre írtak alá szerződést egy kínai bankkal, s ebből állítólag egy dollárt sem használt fel a kínai fél. Nyilván nem találtak olyan árut, amit ne kaptak volna meg jobb minőség­ben, előnyösebb feltételek mellett. Helyi tapasztalatokban bővelkedő magyarok szerint a fővárosból ki kellene lépni, s a többországnyi felderítetlen piacokon keresni el­­adható-megvásárolható terméket, ez lehet a magyar külkereskedő egyetlen lehetősége. No meg a he­lyi tárgyalási, üzletkötési szokások némi ismerete. Akár úgy, hogy akinek tőkéje, áruja, üzletkötési szándéka van, szaktanácsadónak felfogadna olyan, éveket Kínában eltöltött szakembereket, akik az el­múlt évek visszaesése után kihasz­nálatlan szellemi kapacitással itt­hon pihennek. A nagy világcégek tudják, mit ér a kínai piac. Itthon legfeljebb a kőbányai kínai piacot méltányolja, aki méltányolja. Pe­dig akit kitesznek, mondjuk, Sang­haj belvárosi felhőkarcolói tövé­ben vagy az új gazdasági körzetek­ben, az akár a világ bármely fejlett országában hiheti magát. Marafkó László Kínáról tussal és Internettel Műholdvevő és kígyósült. Jelentés a labirintusból amik (Tudósítónktól) ANNA PRESSZÓ - A férfi, akivel be­szélgetek, 39 éves, neve mellőzését kéri, és az a furcsa szokása van, hogy elbeszél az ember füle mellett, vagyis csak pillanatokra néz a szemembe, tekintetével állandóan az utcát pásztázza, a járókelőket figyeli, és a legvárat­lanabb pillanatokban hátrafordul, mint aki le­si, hogy figyelik-e, nyomában van-e a titkos­­rendőrség. Mondhatnánk üldöztetési mánia et a javá­ból, jobb esetben tikkelésnek nevezhetnénk. Pe­dig azt gondolhatnánk, hogy igazából nincs oka a férfinak a gyanakvásra, hisz’ a holland biztosí­tó üzletkötője, tisztes egzisztenciával bír, min­den gyanús allűr és hajdan volt politikai szerep­­vállalás nélkül éli életét, de a megszokás nagy úr. Egy életbiztosítást akar rám sózni, én meg húzom a számat, és már rég nem az infláció­­követő részletfizetésről, kamatokról és bónu­­szokról beszélgetünk, mert már ő is érzi, hogy csak az idejét pazarolja rám. De hogy véletlenül kiderül, földik vagyunk, azaz a lágymányosi la­kótelepen nőttünk föl, beletörődik a kudarcba, és már csak úgy beszélgetünk. A gyerekkorunk­ról, a csínytevésekről. - Egy időben kedvenc szórakozásunk volt a telefonbetyárkodás - meséli. - Amikor nem vol­tak otthon a szüleim, a haverommal találomra felhívtunk egy számot. Az volt a legjobb, ha a kagylót ékesebb hangú férfi vagy nő vette fel. Köszönés nélkül ráripakodtam: „Dániel főhadnagy, ORFK!" „Tessék... Jó napot!” hebegte a vonal túlvégén valaki. Egyszerűen fantasztikus volt el­képzelni savanyú ábrázatát, mert abban az idő­ben nem volt különösebb megtiszteltetés, ha az ember kapcsolatba került a rendőrséggel. Ne fe­ledjük, a hetvenes évek elején járunk, annyira pofátlan volt a hatalom, hogy minden kitellett tőle. Mi meg elváltoztatott hangon, pattogva, el­lentmondást nem tűrve, mint egy igazi Dániel főhadnagy, löktük a hülyeséget: „Vonal-ellenőrzési csoportfőnökség. Az ál­lambiztonsági figyelőcsoport felmérését végez­zük. Ön köteles velünk együttműködni, különben a 31/1963. IV.-212. számú rendelkezés értelmé­ben bűncselekményt követ el, amelynek büntetési tétele kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesz­tés." Tutira mentünk. Aki ezt a szöveget hallot­ta, annak a zabszem sem fért a fenekébe. Csak annyit tudott kinyögni: „­... igen... Miben segíthetek!?” „A statisztikai adatgyűjtés során és a lehall­gatásmentesítéshez meg kell tudnunk, hogy az ön készülékéhez hány méter telefonzsinór tarto­zik.” Tökéletesen kidolgozott, valósághű szöve­get nyomtunk, mivel a barátom bátyja joghallga­tó volt, tőle, illetve a jegyzeteiből tanultuk meg, mi kell ahhoz, hogy hivatalos színezete legyen a dolognak. Ha már idáig eljutottunk, az áldozat meg­köszörülte a torkát, elnézést kért és kis türel­met, amíg előveszi a collstockot, és leméri a zsinórt - végre nem hajtani a parancsot, akkor, senki sem merte volna. Addigra mi már majd­nem ájultak voltunk a röhögéstől, és bár így utólag tudom, hogy ez nem volt szép tőlünk, mert hát abban az időben az emberek féltek még a lila színtől is, mégis nagyon jól szóra­koztunk. Aztán amikor az illető belelihegte a kagylóba, hogy: „Pontosan 4 méter 17 centiméter”, akkor végre kirobbanhatott belőlünk minden feszült­ség, és belenyihoghattuk a készülékbe: „Ez pont elég, hogy fölakassza magát!”, az­zal lecsaptuk a kagylót. Egy alkalommal ezt a műsort a barátom ba­rátjának unokatestvérénél csináltuk. Egy igazi nyúlbéla volt a gyerek, állandóan aggodalmas­kodott, hogy baj lesz ebből. És amikor eljutot­tunk a slusszpoénhoz, akkor sem tudott nevetni, csak idegesen tördelte a kezét. Két hete, a csúcsforgalomban, a Múzeum körúton haladtam, illetve a villamossíneken, mert siettem, így be kellett vágnom az egyik ko­csi elé. A pofa persze szentségeit, aztán vala­hogy addig manőverezett, hogy mellém került. Irtózatosan anyázott: „Te szemét, állat!", fröcsögött a nyála. „Az ilyen mocskos gazemberek miatt tart itt az or­szág. De most ráfáztál! Hívom a rendőrséget, azok majd ellátják a bajodat...”, azzal már vette is elő a mobiltelefonját. Ránéztem, és akkor vigyor ült ki az arcomra. Tudtam, hogy én ezt az embert valahonnan is­merem, igen..., ő volt az, akinél húsz éve utoljá­ra megcsináltuk a telefontrükköt. Na, hogy is hívnak, koncentráltam erősen, és akkor váratla­nul eszembe jutott a neve. „Tárnoki Csaba!”, mondtam neki nyugod­tan és magától értetődően. „Mi figyelünk téged, tudunk rólad mindent. Tedd le azt a telefont, és szépen gurulj tovább!" Hát azt a pofát látni kellett volna, amit a semmiből előkerülő és a semmibe tovább haladó Tárnoki Csaba vágott. Ahogy a düh és az ag­resszió leolvadt róla, és a meglepetés, a rémület ült ki a helyébe. Egy másodperc alatt megjuhá­­szodott. Mint egy kisgyerek, illedelmesen elkö­szönt, fölhúzta az ablakot, és lassan elindult. A visszapillantó tükörben még láttam, hogy ök­lével veri a kormányt, hangosan beszél magá­hoz, majd tenyerével letörli az izzadságot a homlokáról. Boros István Magyar nemzet 7 Légpárnás komp a Balatonon? Négy-öt évvel ezelőtt felve­tődött, hogy újra kompjáratot indí­tanak Révfülöp és Balatonboglár között, körülbelül azon a vonalon, ahol az úszás „bajonokai” évente átszelik a tavat. Néhány esztende­je ugyanis az ide látogató német turisták arra panaszkodtak, hogy több órát kell várkozniuk a szántó­­di komp előtt. Vajon van-e igény egy újabb átkelési pont kialakítá­sára, s ha igen, akkor hol? Révfülöpön jelölték ki az északi part lehetséges kompkikö­tőjét, délen pedig Boglárt. Ennek az a magyarázata, hogy a két tele­pülés között a fennmaradt iratok szerint már 1055-ben is révközle­kedés volt, a hely tehát alkalmas az átkelésre. Nyáron Révfülöpről szállították a déli partra az arató­munkásokat no meg a hegyvidéki borokat, míg visszafelé a betakarí­tott gabonát hozták. Pár éve a Zala Megyei Levél­tárból érdekes dokumentum került elő: a fülöpboglári révnél 1796 jú­liusában bekövetkezett révhajó­­szerencsétlenség ügyében elren­delt vizsgálati ügyirat. A kővá­góörsi nemes Sághváry György birtokos által üzemeltetett fülöpi révnél három hajó szállította egy­koron az átkelőket. Az egyik kö­zülük elsüllyedt. A szerencsétle­nül járt hajó révésze, a 38 esz­tendős Patyi Sándor az egyik nyá­ron késlekedett az indulással, mert a révész, a tanúk vallomása sze­rint, a ,,réh”-ház előtt iszogatott. Időközben hatvan, Somogyba in­duló aratómunkás egy-egy garast fizetve felment a hajóra, amely rendesen megtelt. Ma is kérdés: vajon túl sokan voltak-e hajón? Tény az, hogy az elindulás után a nyári jó időben északi szél kereke­dett, a hajó felborult. A szeren­csétlenség során 58-an vesztek a habokba. Azóta is ez a balatoni hajózásnak a legtöbb emberéletet követelő szerencsétlensége. Az 1796-os esztendőt követően a vízi tragédia miatt Zala és Somogy vármegye a kettős, avagy össze­kötött hajók alkalmazását megtil­totta. A révhajózásban csakis az egy hajótestből készült vízi jár­művek használatát engedélyezte. Az átkelés azonban továbbra is le­hetséges volt. 1861 és 1872 között a két település között hagyomá­nyos kompok jártak, majd 1872 és 1877 között a Zala-Somogyi Gőz Balaton névre keresztelt csavar­gőzöse közlekedett. A társaság csődbejutásától egészen 1910-ig a régi hagyományos komp szállítot­ta a két part között az árut s gyak­ran az utasokat is. Az évszázad elejétől azonban megszűnt az át­kelés. Ezeket a hagyományokat, il­letve az igényeket figyelembe vé­ve vetette fel pár évvel ezelőtt a Mahart akkori, balatoni ügyekért felelős első embere, Kopár István azt, hogy indítsanak még egy kompjáratot. Az öteletet ki is pró­bálták: az egyik szántódi komppal átkeltek Boglárról Révfülöpre, ez­zel demonstrálva, hogy az 5,2 ki­lométeres táv ma is könnyen jár­ható. Akkor még úgy volt, hogy a meglévő révfülöpi kikötőből a bogláriba érkeznének a kompok. Ám ezt az ötletet megvétózta az északi parton fekvő település akkori önkormányzati testülete, mondván a kikötő csendes, nyu­godt hely, a forgalmat nem lehet rázúdítani a település központjára. Amúgy a kompjárattal semmi ba­juk nem volt a révfülöpieknek, így kijelölték annak lehetséges helyét a település nyugati, lakat­lan részén. - A második komp beindítá­sának terve még embrionális álla­potban van - mondta elöljáróban Horváth Gyula, a Mahart Balato­ni Hajózási Rt. ügyvezető igazga­tója. - Ha minden érintett, vagyis a települések és a kormányszer­vek is azt mondják, hogy szükség van rá, akkor reményeink szerint 2000-ben megindulhat a második kompjárat. Kérdés azonban, hogy a Pécs és Kaposvár térségéből érkezők, valamint a Horvátországból és Szlovéniából Nyugat-Európába tartók igényelnék-e az átkelőt. Horváth szerint ezt csak részletes piackutatással lehet felmérni, s csak az adatok ismeretében sza­bad újraindítani a kompokat. Ko­rábban, amikor még a balatoni forgalom nagyobb volt, készültek előzetes felmérések, s úgy tűnt, hogy meg kell építeni a kompot, amely becslések szerint összesen mintegy egymilliárd forintba ke­rülne. Kétféle elképzelés született. Az egyik szerint kompkikötőket építenének, ezek egyenként több mint százmillió forintba kerülné­nek, s akkor hagyományos kom­pok közlekedhetnének a két part között. A másik elképzelés szerint légpárnás hajók járnának, ezek­nek nem kell komoly kikötőket építeni, mert felfutnak a parti ho­mokra. A hagyományos kompok ma 200-300 millió forintba kerül­nek, s legalább négy kellene ah­hoz, hogy az átkelő üzemelhes­sen. Az is felvetődött, hogy hasz­nált kompokat vásárolnak. Tíz év­vel ezelőtt a La Manche-csator­nán közlekedő kisebb kompokból vettek volna, ezek akkori áron 750 ezer angol fontba kerültek. Jó időben egy óra alatt fordulhatná­nak a kompok, a menetidőt mint­egy egyik parttól a másikig 25 percre taksálják. Ha légpárnás ha­jókkal oldanák meg mindezt, az átkelési idő lényegesen rövidebb lenne, azok akár tizenöt perc alatt is átjutnának Révfülöpről Bog­lárra. Igaz, ezek lényegesen drá­gábbak, még az ügyvezető igaz­gató sem tudott pontos árat mon­dani. Azt azonban hozzátette, hogy ez esetben a kikötő megépí­tésére szánt pénzeket megspórol­hatnánk. - Révfülöp neve is árulkodik arról, hogy a település egykoron átkelőhely kikötője volt - mondta Mihovics István, Révfülöp pol­gármestere. - A testület támogat­ná a komp létesítését. Most szep­temberben a képviselők elé kerül az a részletes koncepció, amely a második balatoni komp megépí­téséről szól. Úgy hírlik, hogy a kompot vállalkozásba adnák ki, mert az biztos, hogy nem helyi léptékű beruházásról van szó - mondta a polgármester. Hasonló módon a balaton­­boglári testület is ősszel is­merkedhet meg a koncepcióval, amelynek tartalmaznia kell az esetleges kompkikötő szárazföldi csatlakozásait. Nem hagyható fi­gyelmen kívül az sem, hogy az M7-es autópályát milyen nyom­vonalon építik tovább. Az biztos, hogy korábban kormányrendelet született a kompépítésről, és az is, hogy a regionális rendezési tervben is szerepel az átkelőhely kialakítása. Kérdés azonban, hogy a kormány tud-e állami pénzt adni erre a célra, amely el­sősorban közlekedési­ szemponto­kat figyelembe véve épülne. Fazekas-Ruck Levente { 11\i

Next