Magyar Nemzet, 1997. augusztus (60. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-30 / 202. szám
12 Magyar Nemzet Jelentés a labirintusból Fradi (Tudósítónktól) HUROK UTCA - Van egy általános iskola a Ferencvárosban, a József Attila-lakótelepen, az Ifjúmunkás utcában. Hatalmas, békebeli sportudvar tartozik hozzá. A fele kavicsos, a másik része aszfaltozott. Vállmagasságú kerítés fogja körül, ez azonban csak azokat tartja vissza a bemászástól, akik amúgy sem akarnak bejutni az udvarra. Hosszú éveken át itt focizott megannyi lakótelepi Albert, Varga Zoli, Nyíl Tibi és Ebedli. Száztíz forintos Tisza tornacipőben, kifakult, alakját vesztett zöld-fehér mezben, fekete klottban. Nyaranta reggeltől estig dübörögtek a derbik. A fiúk egyformán bírták szuflával és lelkesedéssel. Hát, kérem, volt itt az ösztönök mélyéről kiszabadult játék, zsigeri cselezés (a bicikli- és megkerülős csellel senki sem mert próbálkozni, annyira ciki volt), lőtt passz, lekezelés nélküli kapáslövés, sok gól és nagy elszántság. Mert ha az ember a maga örömére játszik, azt csak halál komolyan érdemes csinálni. Aztán szép lassan a lakótelepi srácok fölnőttek, hízásnak indultak, sokan elköltöztek vagy családot alapítottak, nincs már igazán miért és kiért kijárni a suliudvarra, a kölyökkel a gumilabdát a homokozónál is lehet rugdalni. Néha ugyan összejön egy-egy sörmeccs, de az is olyan alibi, emlékezzünk a hajdani szép napokra. Leginkább tompa, kiürült tekintetű, agyoncigarettázott, sörtől verítékező, rengő hasú vénségesen vén, húszon- és harmincéves felnőttek rúgják a bőrt. Fantázia nélkül. Adidasban, Nikeban, originál Fradi-mezben. A cselek már nem jönnek be, szuflával sem bírják fél óránál tovább, és a sikertelenségben száll a bameg és ahogy én mekkora állat vagyok. A fásultság és fáradtság olyan súllyal húzza őket le, mint a betonkocka a maffia által eltüntetett áldozat testét a Hudson folyó mélyére. Talán mert ezeken a meccseken már nemcsak a fölös kilókat, hanem életük nyűgjeit is magukkal kell cipelni: a válásokat, az anyóst a kisszobában, az örökkön sipákoló gyereket, a pénztelenséget, az állandó simlizéseket a Nagykőrösi úti piacon, a híg bódulatú cseresznyéket, a fájó, fullasztó semmittevést és céltalanságot. Talán az az egyetlen vigasz, amikor a szép napok emlékére szerdán és szombaton ki lehet menni az Üllői útra, a stadionba. Be lehet öltözni zöld-fehér zászlóba, Zöld Sasok feliratú sapkába, hogy ott aztán minden düh és keserűség, elfojtott vágy és kisszerűség a felszínre törhessen egy jól kiordított „anyád!”-ban. Ahol a foci már szinte mellékes is. Csak az számít, hogy újra együtt vannak, ők, úgy tízezren. Akik fönn, a lelátón állva is a mélyben vannak. Akik a „Hajrá Fradi!” ritmusára és monoton zakatolására teljesen elvesztik önállóságukat, feloldódnak az együvé tartozásban. Mert így a csontvelő mélyéről fölgőzölgő magány is elviselhetőbb. Ez a „Hajrá Fradi!” olyan, mint a müezzinek „Allah akbar!" kiáltása, amelyik értelmet és erőt sugároz, kitölti az életet, a teret és az időt, hogy transzcendens energiája átragadjon a pályán poroszkáló játékosokra. A Fradi-szív, ez képes megdobbantani a játékosok kihűlő szívét is, ahogy a műtőasztalon a halál felé induló emberét a defibrillátor. Hajtja őket előre, előre, orrvérzésig, ínszakadásig. Ettől lesz a Fradi Fradi, a más, a semmihez sem fogható, semmihez sem hasonlítható csapat és életérzés, álom és valóság, vágy és beteljesülés. Mert, amikor a fiúk a zöld gyepön győznek, ha gólt rúg a kis Flóri, vagy a Vincze Ottó, vagy jól játszik a román Miriuta, még a algériai Touati is, az nem önmagában való. Ekkor Bán Laci a Telepy utcából, a Fekete Tóni a Sobieszkyből, a Haller környékén lakó Sípos Szabolcs diadalmaskodik, ők csinálják meg a cselt, adnak kötényt és ötvenméteres keresztlabdát, fejelik be a gólt. És elfelejtik a mindennapok apátiáját és sikertelenségét. És már nem számít, hogy, hát igen, ezek a mai fiúk nem olyanok, mint a régiek, hogy egy csekély produkciójukért is annyit kaszálnak, amennyit ők egy év alatt sem, hogy ez a foci már nem foci, mert ők annak idején, az Ifjúmunkás utcai iskola udvarán, apait-anyait beleadva tették a lasztit. Ha ma odamegyünk a kerítéshez, hogy arcunkat a rácsnak nyomjuk, tátsuk a szánkat a benti játékot látván, már hiába keressük a focit. Hármannégyen kosaraznak helyette, itt a franzstadti Harlem szélén. Egy új világ új generációjának Jordánjai és O’Nealjei. Boston Celtics-es pólóban pattogtatják a labdát. Mennek, mennek előre, mint a gépek, a Nike Air talpa szétkenődik a aszfalton... odaérnek, koncentrálnak, beleállnak a dobásba... elszáll a labda... repül, repül... és meggyőződés nélkül lepattan a palánkról... Boros István m •• 1 •• 1 ukor SZOMBAT, 1997. augusztus 30. . Nagy alakú, erős mappából kerültek mind elő. Mondjuk így: a kincsek. Melyeket addig őrizünk, amíg csak lélegzünk. Mert mindnyájunknak vannak ilyen kincsei: két színházjegy, egy képes üzenet, elszáradt virág a gomblyukamban, kedvesünk levelei, jóslataink és fogadalmaink, ünnepeink, sorsfordulóink emlékei, meghívó bálra, esküvőre... Meghívó. Itt most célba jutunk. Meghívók. Ebből több is akadt a labdarúgó-kapitány, Sebes Gusztáv szemeteskukában talált ismeretlen fényképei és jegyzetlapjai között. A meghívók egyikét hónapok óta rakosgatom ide és oda, íróasztalról könyvespolcra, fiókból fiókba. Amióta ugyanis hozzám került, szárnya nőtt, és minduntalan repülni akar. Most lecsapok rá. Hopp, megvan. Még vergődik egy kicsit, de aztán megadja magát. Belátja, hogy egy évfordulón illik kitárulkoznia, és figyelmeztetnie egy másikra. A mai évforduló, százötvenöt évvel ezelőtt, 1842. augusztus 24-én volt a Lánchíd alapkőletételi ünnepsége, amelyen az ország nádora és több mint száz meghívott személy volt jelen. A nevezetes eseményt Barabás Miklós nagyszerű festménye örökítette meg. A „holnapi” évforduló: 1999. november 20-án lesz, 150 esztendeje, hogy első állandó hidunkat a Duna fölött -Széchenyi István kitartó tevékenysége és agilitása nyomán - átadták a forgalomnak. A MEGHÍVÓ pedig, amely nemrégiben előbukkant, a Lánchíd történetének százéves születésnapjára utal, pontosabban az újjászületés napjára hívta a polgárokat, bocsánat, már az elvtársakat... Mert mit olvashatunk a belső oldalain: „A magyar közlekedés- és postaügyi miniszter tisztelettel meghívja (itt egy kipontozott rész következik, majd kék színű tollal a meghívott neve: Sebes Gusztáv elvtársat) a hároméves terv keretében újjáépült Lánchíd fennállásának 100. évfordulóján, 1949. évi november hó 20-án d.e. 10 órakor tartandó megnyitási ünnepségre.” Ötágú csillag alatt, kisebb betűkkel a következő olvasható: „Ez a meghívó a dísztribünre érvényes.” Sebes 1949. január 10-e óta a később aranycsapatként jegyzett válogatott szövetségi kapitánya, illő hát, hogy a sportra, de különösen a futballra sokat adó, belőle táplálkozó pártvezetés megtisztelje e nevezetes napon. A hároméves terv idején különben így szólt a sláger: „.. .csak három év, csak három év, és élni, élni jó, szóljon a dal, hiszen a miénk lesz a diadal, elmúlik három év, s az ország majd vidám lesz (...) vigyázz, barátom, jól vigyázz, és magad el ne hagyd, csak így leszel független, boldog és szabad." Mindenesetre 1949 végén, az újjáépült Lánchíd felavatásának ünnepségén jogos az arcokon az öntudat - bár az élet nem szabad... Az első, politikai indíttatású perek vádlottjai és későbbi kivégzettjei már börtönben vannak. Faber Gusztáv mérnök, akinek a budapesti Duna-hidak, köztük a Lánchíd újjáépítésének tervezése és irányítása volt a feladata, így beszél egy kis közösség előtt 1945. december 31-én (a leírt beszédet fia, Faber Miklós bocsátotta rendelkezésünkre): „Majd jött a felszabadulás, és ránk szabadult a vesztett háború minden nyomorúsága. Most is dolgozunk és most is küszködünk. Az elmúlt évben 52 hidat csináltunk az oroszoknak, igaz ebből 12 itthon maradt. Befejeztünk két 70 m-es hidat Tiszafüred részére. Elkészült a Ferenc József híd fele része és mintegy 120 fm »K«-híd. Tehát dolgoztunk és alkottunk keservesebb viszonyok között, mint bármikor. De úgy látszik, még mindig nem tanultunk, még mindig nem akarunk csak magyarok lenni: van, aki a nagy orosz barát után szalad, van, aki az angoltól várja, hogy kedvünkért új háborút kezdjen. És a régi, pislákoló fények ma is csak ama picike tüzek, amelyek nem tudnak összefogni egy nagynagy máglyába, hogy benne égjen minden idegen rongy.” Micsoda látomás 1945 végén! És 1949. november 20-ra, a lánchídi ünnepség napjára már eldőlt minden. Elég csak a szóban forgó MEGHÍVÓ másik belső oldalára tekintenünk. „Az ünnepség műsora: 1. Köztársasági induló, Játssza a MÁV Zenekar, vezényel: Pécsi József 2. Fa György hídépítő és munkás beszéde 3. Palotás László dr. kiválómunkás mérnök beszéde 4. Ünnepi beszéd, tartja: Bebrits Lajos közlekedés- és postaügyi miniszter 5. Pongrácz Kálmán polgármester Budapest főváros nevében átveszi a hidat 6. Internacionálé. Játssza a MÁV Zenekar.” Ötágú csillag alatt, kisebb betűkkel: „Felhívjuk figyelmét, hogy az ünnepség befejeztéig a gépkocsik a Lánchíd budai hídfőjénél, a Lánchíd utcában parkírozhatnak.” Az olvasó rögtön észreveszi, hogy a Himnuszt és a Szózatot a Köztársasági induló és az Internacionálé helyettesíti. Kodály Zoltán vajon mit érezhet, amikor a meghívót feltehetőleg a kezébe veszi? A zeneműveket tartalmazó füzetekben az induló így szerepel: A köztársaság dala, Méhus zenéje. A XVIII., illetve XIX. századi francia zeneszerző alkalmi kantátái és kórusai között például a Chant du départ (1897) egy időben a második Marseillaise-nek számított. Az idősebbeknek elég felidézni az első szavakat, máris „beugrik” a dallam. Hallották sokszor, énekeltették velük eleget Raics István versét: „El-nyo-más, szol-ga-sors, Ez volt a rend e-zer é-vig, Senyvedt a nép leg-jobb e-re-je. (...) Mil-li-ók, aj-ka zengi bí-zón, hogy él-jen a Köz-társa-ság... Nem ez volt az egyetlen dal, amit adaptáltak a magyar viszonyokra, miközben Magyarországot a kommunista hatalom alatt nem tekintették köztársaság államformájú országnak. Csak a nevében szerepelt a szó. Az Internacionálé (Pierre Daggeter zenéje, a magyar szöveget Bresztovszky Ernő írta), a proletariátus nemzetközi forradalmi himnusza sem illet az alkalomhoz, mégis ezt játszotta a MÁV Zenekar. Pusztai Ferenc, az 1945. május 1-jén alakult MÁV Szimfonikus Zenekar egykori tagja nem emlékszik arra, hogy valaha is a Lánchídnál játszott volna. Véleménye szerint 1949. november 20-án az ünnepségen a Vasutas Szakszervezet fúvószenekarának jutott ez a megtiszteltetés. Mind a tervezést, mind a kivitelezést a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium hídosztálya részéről többek között Palotás László dr. irányította. Palotás több nagyszerű könyvet írt a hidakról, de sajnos néhány éve meghalt. Bebrits Lajos a munkásmozgalom és a párt „hű katonája” volt hosszú éveken át itthon és külföldön. A tárgyalt időben, ahogy az a meghívóból is kiderül, egészen pontosan 1949 és 1956 között közlekedés- és postaügyi miniszter. Ebben az időben Varga László, a Magyar Államvasutak egykori elnöke (1945-1949) kilenc társával egyetemben, február óta börtönben van. A koncepciós per végén négyüket, köztük Vargát halálra ítélik, és 1950. február 4-én kivégzik. Fia, ifjabb Varga László így emlékezett a történtekre, illetve Bebritsre: „...a kommunisták már 1945- ben Czipszer (magyarosítás után Csanádi) Györgyöt akarták megtenni MÁV-elnöknek (1949-ben első ember is lett, vezérigazgató), és Bebrits Lajos államtitkár (Gerő Ernő minisztersége idején) - Lovas Gyula, Sopronban élő vasúttörténész szerint - apámhoz való viszonya a gyűlöletig fokozódott, mindenekelőtt a kisebbrendűségi érzés miatt. De ezért még nem végeznek ki valakit." A Szabad Nép november 22-i, keddi számában olvashatjuk a lánchídi ünnepségről: „Bebrits elvtárs (...) ismertette az új híd építésének történetét. (...) A legnagyobb erőfeszítés árán sikerült húsz hónap alatt újjáteremteni a hidat. Ez az újjáépítés nagy szervezőjének, a Kommunista Pártnak és vezérének, Rákosi Mátyás elvtársnak köszönhető. Annak köszönhető ez, hogy Gerő elvtárs, a hídverő két évvel ezelőtt megjelölte a leghelyesebb műszaki megoldást. .. A Lánchíd-bizottságon keresztül Gerő elvtárs az egész magyar néphez fordult: az összegyűjtött 38 és fél millió forint biztosította a híd megépítését. A munka sikere továbbá annak köszönhető, hogy a népi demokrácia kiváló mérnökök és szakképzett munkások ezreit adta, akik a legnagyobb lelkesedéssel fogtak hozzá a nehéz munkához." „Nagy szégyen — áll még a tudósításban hogy az első, aki a hídon átvonult, Haynau volt, a Habsburg-császár hóhérsegédje. ” Nagy szégyen - írhatjuk ma, hogy az elsők, akik 1949. november 20-án a hídon átvonultak, a kommunisták voltak. A Szabad Nép-fotók aláírása szerint: „Rákosi elvtárstól jobbra Gerő, Bebrits, Kovács István és Kádár elvtársak, balra Dobi István és Vas Zoltán elvtárs." Meg Pongrácz Kálmán, aki a párt évkönyveiben ekképpen szerepel: „Budapest első munkáspolgármestere volt. 1950-től nyugdíjaztatásáig, 1958-ig a Fővárosi Tanács elnöke." A hídon persze átvonultak futballválogatottunk legjobbjai is, délután aztán az újpesti stadionban 5-0-ra legyőzték a svédeket. „Sebes Gusztáv elvtárs szövetségi kapitánynak nagy része van abban, hogy a játékosokat ma már az »egy mindenkiért, mindenki egyért« elve vezeti. Hazaszeretet, határtalan lelkesedés és odaadás - ez jellemzi a magyar népi demokrácia újjászületett labdarúgósportja válogatott csapatának mérkőzéseit idegenben és most itthon a svédek ellen.” Ott van az ünneplők között a már említett Faber Gusztáv is, aki - fiától tudjuk - négy nappal élte túl a nyugdíjaztatását. „Klerikális beállítottságú" - mondták, és 1969. április 19-én nyugállományba küldték, 23-án meghalt... Faber 1945 és 1947 között a Mávag hídosztályának vezetője volt. Ismeretes, hogy az újjáépített Lánchíd acélszerkezete a Mávagban készült. Fabernek tervezőként és kivitelezőként is köze volt a Lánchíd újjáépítéséhez. Nagy Széchenyi-rajongó hírében állt. Gyakran hangoztatta a legnagyobb magyar egyik mondását: „Minden ember legyen különb ember és különb magyar, mint az apja volt.” Egyetemi tanár is 1951-től. A Lánchíd újjáépítésében szerzett érdemeiért a Magyar Köztársasági Érdemrend arany fokozatát vehette át, mégis még abban az évben eltávolították a Mávagból, és az Állami Mélyépítés-tudományi Intézetbe került. Élete legnehezebb pillanata - fia szerint - 1952. december 21- éhez, Sztálin születésnapjához fűződik, amikor a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karának mechanikai tanszékén a rektor körlevelével hallgatóihoz fordult. „Meg kell emlékeznünk - mondta - Sztálin... - kereste a szavakat, mert az elvtárs szót életében nem ejtette ki; másodpercek múltak el gyöngyöző verejtékkel, míg végül isteni sugallatra eszébe jutott egy szó: generalisszimusz nagy ünnepéről. Átadom tehát a szót a DISZ-titkárnak...” 1956. október 23-án akkor fejezte be az előadását, amikor a hallgatók kérték, így búcsúzott a Bem-szoborhoz indulóktól: „Az Isten legyen magukkal, fiúk." Születésnapján és karácsonykor többgenerációs családjának tagjai kezet csókoltak neki. Egy MEGHÍVÓ kapcsán messzire jutottam. Még meszszebbre jönnék, ha a MEGHÍVÓ hagyná. De újra kiszabadult a kezeimből, és száll, száll, amíg valahol majd meg nem pihen. S akkor ismét megpróbálkozom azzal, hogy lecsapjak rá. Addig azonban egy verssel igyekszem idecsalni. Devecseri Gábor soraival, amelyet a Szabad Nép 1949. november 20-i számában közölt: „A múlt fölött, mint az omló habok / fölött, átível győzedelmesen / legöregebb és legifjabb hidunk / s jövőbe indul rajta a jelen." A szavak - megváltozott tartalommal - érvényesek ma is. Kő András Egy MEGHÍVÓ átváltozásai „•••belme égjen minden idegen rongy” Kodály Zoltán vajon mit érezhetett, amikor a MEGHÍVÓT feltehetőleg a kezébe vette? Az ünnep első pillanatai 1949. november 20-án, vasárnap délelőtt 10 órakor