Magyar Nemzet, 1997. augusztus (60. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-30 / 202. szám

12 Magyar Nemzet Jelentés a labirintusból Fradi (Tudósítónktól) HUROK UTCA - Van egy általános iskola a Ferencvárosban, a József Attila-lakótelepen, az If­júmunkás utcában. Hatalmas, békebeli sportudvar tartozik hozzá. A fele kavicsos, a másik része asz­faltozott. Vállmagasságú kerítés fogja körül, ez azonban csak azokat tartja vissza a bemászástól, akik amúgy sem akarnak bejutni az udvarra. Hosszú éveken át itt focizott megannyi lakóte­lepi Albert, Varga Zoli, Nyíl Tibi és Ebedli. Száz­tíz forintos Tisza tornacipőben, kifakult, alakját vesztett zöld-fehér mezben, fekete klottban. Nya­ranta reggeltől estig dübörögtek a derbik. A fiúk egyformán bírták szuflával és lelkesedéssel. Hát, kérem, volt itt az ösztönök mélyéről kiszabadult játék, zsigeri cselezés (a bicikli- és megkerülős csellel senki sem mert próbálkozni, annyira ciki volt), lőtt passz, lekezelés nélküli kapáslövés, sok gól és nagy elszántság. Mert ha az ember a maga örömére játszik, azt csak halál komolyan érdemes csinálni. Aztán szép lassan a lakótelepi srácok fölnőt­tek, hízásnak indultak, sokan elköltöztek vagy csa­ládot alapítottak, nincs már igazán miért és kiért ki­járni a suliudvarra, a kölyökkel a gumilabdát a ho­mokozónál is lehet rugdalni. Néha ugyan összejön egy-egy sörmeccs, de az is olyan alibi, emlékez­zünk a hajdani szép napokra. Leginkább tompa, ki­ürült tekintetű, agyoncigarettázott, sörtől verítéke­ző, rengő hasú vénségesen vén, húszon- és har­mincéves felnőttek rúgják a bőrt. Fantázia nélkül. Adidasban, Nikeban, originál Fradi-mezben. A cse­lek már nem jönnek be, szuflával sem bírják fél óránál tovább, és a sikertelenségben száll a bameg és a­hogy én mekkora állat vagyok. A fásultság és fáradtság olyan súllyal húzza őket le, mint a betonkocka a maffia által eltüntetett áldozat testét a Hudson folyó mélyére. Talán mert ezeken a meccseken már nemcsak a fölös kilókat, hanem életük nyűgjeit is magukkal kell cipelni: a válásokat, az anyóst a kisszobában, az örökkön si­­pákoló gyereket, a pénztelenséget, az állandó simli­­zéseket a Nagykőrösi úti piacon, a híg bódulatú cseresznyéket, a fájó, fullasztó semmittevést és cél­talanságot. Talán az az egyetlen vigasz, amikor a szép na­pok emlékére szerdán és szombaton ki lehet menni az Üllői útra, a stadionba. Be lehet öltözni zöld-fe­hér zászlóba, Zöld Sasok feliratú sapkába, hogy ott aztán minden düh és keserűség, elfojtott vágy és kisszerűség a felszínre törhessen egy jól kiordított „anyád!”-ban. Ahol a foci már szinte mellékes is. Csak az számít, hogy újra együtt vannak, ők, úgy tízezren. Akik fönn, a lelátón állva is a mélyben vannak. Akik a „Hajrá Fradi!” ritmusára és mo­noton zakatolására teljesen elvesztik önállósá­gukat, feloldódnak az együvé tartozásban. Mert így a csontvelő mélyéről fölgőzölgő magány is el­viselhetőbb. Ez a „Hajrá Fradi!” olyan, mint a müezzinek „Allah akbar!" kiáltása, amelyik értelmet és erőt sugároz, kitölti az életet, a teret és az időt, hogy transzcendens energiája átragadjon a pályán po­roszkáló játékosokra. A Fradi-szív, ez képes megdobbantani a játéko­sok kihűlő szívét is, ahogy a műtőasztalon a halál felé induló emberét a defibrillátor. Hajtja őket elő­re, előre, orrvérzésig, ínszakadásig. Ettől lesz a Fradi Fradi, a más, a semmihez sem fogható, semmihez sem hasonlítható csapat és élet­érzés, álom és valóság, vágy és beteljesülés. Mert, amikor a fiúk a zöld gyepön győznek, ha gólt rúg a kis Flóri, vagy a Vincze Ottó, vagy jól játszik a román Miriuta, még a algériai Touati is, az nem önmagában való. Ekkor Bán Laci a Telepy ut­cából, a Fekete Tóni a Sobieszkyből, a Haller kör­nyékén lakó Sípos Szabolcs diadalmaskodik, ők csinálják meg a cselt, adnak kötényt és ötvenméte­­res keresztlabdát, fejelik be a gólt. És elfelejtik a mindennapok apátiáját és sikertelenségét. És már nem számít, hogy, hát igen, ezek a mai fiúk nem olyanok, mint a régiek, hogy egy csekély produkciójukért is annyit kaszálnak, amennyit ők egy év alatt sem, hogy ez a foci már nem foci, mert ők annak idején, az Ifjúmunkás utcai iskola udva­rán, apait-anyait beleadva tették a lasztit. Ha ma odamegyünk a kerítéshez, hogy arcun­kat a rácsnak nyomjuk, tátsuk a szánkat a benti já­tékot látván, már hiába keressük a focit. Hárman­­négyen kosaraznak helyette, itt a franzstadti Har­lem szélén. Egy új világ új generációjának Jor­dánjai és O’Nealjei. Boston Celtics-es pólóban pat­togtatják a labdát. Mennek, mennek előre, mint a gépek, a Nike Air talpa szétkenődik a aszfalton... odaérnek, koncentrálnak, beleállnak a dobásba... el­száll a labda... repül, repül... és meggyőződés nél­kül lepattan a palánkról... Boros István m •• 1 •• 1 ukor SZOMBAT, 1997. augusztus 30. . Nagy alakú, erős mappából kerültek mind elő. Mondjuk így: a kincsek. Melyeket addig őrizünk, amíg csak lélegzünk. Mert mindnyájunknak vannak ilyen kincsei: két színházjegy, egy képes üzenet, elszáradt virág a gomblyukamban, kedvesünk le­velei, jóslataink és fogadalmaink, ünnepeink, sorsfordulóink emlé­kei, meghívó bálra, esküvőre... Meghívó. Itt most célba ju­tunk. Meghívók. Ebből több is akadt a labdarúgó-kapitány, Sebes Gusztáv szemeteskukában talált ismeretlen fényképei és jegyzet­lapjai között. A meghívók egyikét hónapok óta rakosgatom ide és oda, íróasz­talról könyvespolcra, fiókból fiókba. Amióta ugyanis hozzám került, szárnya nőtt, és mindunta­lan repülni akar. Most lecsapok rá. Hopp, meg­van. Még vergődik egy kicsit, de aztán megadja magát. Belátja, hogy egy évfordulón illik kitárul­koznia, és figyelmeztetnie egy másikra. A mai évforduló, százötvenöt évvel ezelőtt, 1842. augusztus 24-én volt a Lánchíd alapkőleté­­teli ünnepsége, amelyen az or­szág nádora és több mint száz meghívott személy volt jelen. A nevezetes eseményt Barabás Miklós nagyszerű festménye örökítette meg. A „holnapi” év­forduló: 1999. november 20-án lesz, 150 esztendeje, hogy első állandó hidunkat a Duna fölött -Széchenyi István kitartó tevé­kenysége és agilitása nyomán - átadták a forgalomnak. A MEGHÍVÓ pedig, amely nemrégiben előbukkant, a Lánc­híd történetének százéves szüle­tésnapjára utal, pontosabban az újjászületés napjára hívta a pol­gárokat, bocsánat, már az elvtár­sakat... Mert mit olvashatunk a belső oldalain: „A magyar közle­kedés- és postaügyi miniszter tisztelettel meghívja (itt egy ki­pontozott rész következik, majd kék színű tollal a meghívott ne­ve: Sebes Gusztáv elvtársat) a hároméves terv keretében újjá­épült Lánchíd fennállásának 100. évfordulóján, 1949. évi novem­ber hó 20-án d.e. 10 órakor tar­tandó megnyitási ünnepségre.” Ötágú csillag alatt, kisebb betűk­kel a következő olvasható: „Ez a meghívó a dísztribünre érvé­nyes.” Sebes 1949. január 10-e óta a később aranycsapatként jegyzett válogatott szövetségi kapitánya, illő hát, hogy a sportra, de külö­nösen a futballra sokat adó, belőle táplálkozó pártvezetés megtisztel­je e nevezetes napon. A három­éves terv idején különben így szólt a sláger: „.. .csak három év, csak három év, és élni, élni jó, szóljon a dal, hiszen a miénk lesz a diadal, elmúlik három év, s az ország majd vidám lesz (...) vi­gyázz, barátom, jól vigyázz, és magad el ne hagyd, csak így le­szel független, boldog és szabad." Mindenesetre 1949 végén, az újjáépült Lánchíd felavatásának ünnepségén jogos az arcokon az öntudat - bár az élet nem sza­bad... Az első, politikai indíttatá­sú perek vádlottjai és későbbi ki­végzettjei már börtönben vannak. Faber Gusztáv mérnök, aki­nek a budapesti Duna-hidak, köz­tük a Lánchíd újjáépítésének ter­vezése és irányítása volt a felada­ta, így beszél egy kis közösség előtt 1945. december 31-én (a le­írt beszédet fia, Faber Miklós bo­csátotta rendelkezésünkre): „Majd jött a felszabadulás, és ránk szabadult a vesztett há­ború minden nyomorúsága. Most is dolgozunk és most is küszkö­dünk. Az elmúlt évben 52 hidat csináltunk az oroszoknak, igaz ebből 12 itthon maradt. Befejez­tünk két 70 m-es hidat Tiszafüred részére. Elkészült a Ferenc Jó­zsef híd fele része és mintegy 120 fm »K«-híd. Tehát dolgoztunk és alkottunk keservesebb viszonyok között, mint bármikor. De úgy látszik, még mindig nem tanul­tunk, még mindig nem akarunk csak magyarok lenni: van, aki a nagy orosz barát után szalad, van, aki az angoltól várja, hogy kedvünkért új háborút kezdjen. És a régi, pislákoló fények ma is csak ama picike tüzek, amelyek nem tudnak összefogni egy nagy­­nagy máglyába, hogy benne ég­jen minden idegen rongy.” Micsoda látomás 1945 végén! És 1949. november 20-ra, a lánchídi ünnepség napjára már el­dőlt minden. Elég csak a szóban forgó MEGHÍVÓ másik belső ol­dalára tekintenünk. „Az ünnepség műsora: 1. Köztársasági induló, Játssza a MÁV Zenekar, vezényel: Pécsi József 2. Fa György hídépítő és mun­kás beszéde 3. Palotás László dr. kiváló­munkás mérnök beszéde 4. Ünnepi beszéd, tartja: Beb­­rits Lajos közlekedés- és posta­ügyi miniszter 5. Pongrácz Kálmán polgár­­mester Budapest főváros nevében átveszi a hidat 6. Internacionálé. Játssza a MÁV Zenekar.” Ötágú csillag alatt, kisebb be­tűkkel: „Felhívjuk figyelmét, hogy az ünnepség befejeztéig a gépko­csik a Lánchíd budai hídfőjénél, a Lánchíd utcában parkírozhat­nak.” Az olvasó rögtön észreveszi, hogy a Himnuszt és a Szózatot a Köztársasági induló és az Interna­­cionálé helyettesíti. Kodály Zol­tán vajon mit érezhet, amikor a meghívót feltehetőleg a kezébe veszi? A zeneműveket tartalmazó füzetekben az induló így szerepel: A köztársaság dala, Méhus zenéje. A XVIII., illetve XIX. századi francia zeneszerző alkalmi kantá­tái és kórusai között például a Chant du départ (1897) egy idő­ben a második Marseillaise-nek számított. Az idősebbeknek elég felidézni az első szavakat, máris „beugrik” a dallam. Hallották sokszor, énekeltették velük eleget Raics István versét: „El-nyo-más, szol-ga-sors, Ez volt a rend e-zer é-vig, Senyvedt a nép leg-jobb e-re-je. (...) Mil-li-ók, aj-ka zen­gi bí-zón, hogy él-jen a Köz-tár­­sa-ság... Nem ez volt az egyetlen dal, amit adaptáltak a magyar viszo­nyokra, miközben Magyarorszá­got a kommunista hatalom alatt nem tekintették köztársaság ál­lamformájú országnak. Csak a ne­vében szerepelt a szó. Az Interna­­cionálé (Pierre Daggeter zenéje, a magyar szöveget Bresztovszky Er­nő írta), a proletariátus nemzetkö­zi forradalmi himnusza sem illet az alkalomhoz, mégis ezt játszotta a MÁV Zenekar. Pusztai Ferenc, az 1945. má­jus 1-jén alakult MÁV Szimfoni­kus Zenekar egykori tagja nem emlékszik arra, hogy valaha is a Lánchídnál játszott volna. Véle­ménye szerint 1949. november 20-án az ünnepségen a Vasutas Szakszervezet fúvószenekarának jutott ez a megtiszteltetés. Mind a tervezést, mind a kivi­telezést a Közlekedés- és Posta­ügyi Minisztérium hídosztálya ré­széről többek között Palotás László dr. irányította. Palotás több nagyszerű könyvet írt a hi­dakról, de sajnos néhány éve meghalt. Bebrits Lajos a munkás­­mozgalom és a párt „hű katonája” volt hosszú éveken át itthon és külföldön. A tárgyalt időben, ahogy az a meghívóból is kiderül, egészen pontosan 1949 és 1956 között közlekedés- és postaügyi miniszter. Ebben az időben Varga László, a Magyar Államvasutak egykori elnöke (1945-1949) ki­lenc társával egyetemben, február óta börtönben van. A koncepciós per végén négyüket, köztük Var­gát halálra ítélik, és 1950. február 4-én kivégzik. Fia, ifjabb Varga László így emlékezett a történtek­re, illetve Bebritsre: „...a kommunisták már 1945- ben Czipszer (magyarosítás után Csanádi) Györgyöt akarták meg­tenni MÁV-elnöknek (1949-ben első ember is lett, vezérigazgató), és Bebrits Lajos államtitkár (Ge­­rő Ernő minisztersége idején) - Lovas Gyula, Sopronban élő vas­­úttörténész szerint - apámhoz va­ló viszonya a gyűlöletig fokozó­dott, mindenekelőtt a kisebbren­dűségi érzés miatt. De ezért még nem végeznek ki valakit." A Szabad Nép november 22-i, keddi számában olvashatjuk a lánchídi ünnepségről: „Bebrits elvtárs (...) ismertette az új híd építésének történetét. (...) A leg­nagyobb erőfeszítés árán sikerült húsz hónap alatt újjáteremteni a hidat. Ez az újjáépítés nagy szer­vezőjének, a Kommunista Pártnak és vezérének, Rákosi Mátyás elv­társnak köszönhető. Annak kö­szönhető ez, hogy Gerő elvtárs, a hídverő két évvel ezelőtt megjelöl­te a leghelyesebb műszaki megol­dást. .. A Lánchíd-bizottságon ke­resztül Gerő elvtárs az egész ma­gyar néphez fordult: az összegyűj­tött 38 és fél millió forint biztosí­totta a híd megépítését. A munka sikere továbbá annak köszönhető, hogy a népi demokrácia kiváló mérnökök és szakképzett munká­sok ezreit adta, akik a legnagyobb lelkesedéssel fogtak hozzá a nehéz munkához." „Nagy szégyen — áll még a tu­dósításban hogy az első, aki a hídon átvonult, Haynau volt, a Habsburg-császár hóhérsegédje. ” Nagy szégyen - írhatjuk ma, hogy az elsők, akik 1949. novem­ber 20-án a hídon átvonultak, a kommunisták voltak. A Szabad Nép-fotók aláírása szerint: „Rá­kosi elvtárstól jobbra Gerő, Beb­rits, Kovács István és Kádár elv­társak, balra Dobi István és Vas Zoltán elvtárs." Meg Pongrácz Kálmán, aki a párt évkönyveiben ekképpen szerepel: „Budapest el­ső munkáspolgármestere volt. 1950-től nyugdíjaztatásáig, 1958-ig a Fővárosi Tanács el­nöke." A hídon persze átvonultak futballválogatottunk legjobbjai is, délután aztán az újpesti stadion­ban 5-0-ra legyőzték a svédeket. „Sebes Gusztáv elvtárs szövetségi kapitánynak nagy része van ab­ban, hogy a játékosokat ma már az »egy mindenkiért, mindenki egyért« elve vezeti. Hazaszeretet, határtalan lelkesedés és odaadás - ez jellemzi a magyar népi de­mokrácia újjászületett labdarúgó­sportja válogatott csapatának mérkőzéseit idegenben és most itt­hon a svédek ellen.” Ott van az ünneplők között a már említett Faber Gusztáv is, aki - fiától tudjuk - négy nappal élte túl a nyugdíjaztatását. „Klerikális beállítottságú" - mondták, és 1969. április 19-én nyugállományba küldték, 23-án meghalt... Faber 1945 és 1947 között a Mávag hídosztályának vezetője volt. Ismeretes, hogy az újjáépített Lánchíd acélszerkezete a Mávagban készült. Fabernek tervezőként és kivitelezőként is köze volt a Lánchíd újjáépítésé­hez. Nagy Széchenyi-rajongó hí­rében állt. Gyakran hangoztatta a legnagyobb magyar egyik mon­dását: „Minden ember legyen kü­lönb ember és különb magyar, mint az apja volt.” Egyetemi ta­nár is 1951-től. A Lánchíd újjá­építésében szerzett érdemeiért a Magyar Köztársasági Érdemrend arany fokozatát vehette át, mégis még abban az évben eltávolították a Mávagból, és az Állami Mély­építés-tudományi Intézetbe került. Élete legnehezebb pillanata - fia szerint - 1952. december 21- éhez, Sztálin születésnapjához fű­ződik, amikor a Budapesti Mű­szaki Egyetem villamosmérnöki karának mechanikai tanszékén a rektor körlevelével hallgatóihoz fordult. „Meg kell emlékeznünk - mondta - Sztálin... - kereste a szavakat, mert az elvtárs szót éle­tében nem ejtette ki; másodpercek múltak el gyöngyöző verejtékkel, míg végül isteni sugallatra eszébe jutott egy szó:­­ generalisszimusz nagy ünnepéről. Átadom tehát a szót a DISZ-titkárnak...” 1956. október 23-án akkor fejezte be az előadását, amikor a hallgatók kér­ték, így búcsúzott a Bem-szobor­­hoz indulóktól: „Az Isten legyen magukkal, fiúk." Születésnapján és karácsonykor többgenerációs családjának tagjai kezet csókoltak neki. Egy MEGHÍVÓ kapcsán messzire jutottam. Még mesz­­szebbre jönnék, ha a MEGHÍVÓ hagyná. De újra kiszabadult a ke­zeimből, és száll, száll, amíg vala­hol majd meg nem pihen. S akkor ismét megpróbálkozom azzal, hogy lecsapjak rá. Addig azonban egy verssel igyekszem idecsalni. Devecseri Gábor soraival, ame­lyet a Szabad Nép 1949. novem­ber 20-i számában közölt: „A múlt fölött, mint az omló habok / fölött, átível győzedelmesen / leg­öregebb és legifjabb hidunk / s jö­vőbe indul rajta a jelen." A szavak - megváltozott tar­talommal - érvényesek ma is. Kő András Egy MEGHÍVÓ átváltozásai „•••belme égjen minden idegen rongy” Kodály Zoltán vajon mit érezhetett, amikor a MEGHÍVÓT feltehetőleg a kezébe vette? Az ünnep első pillanatai 1949. november 20-án, vasárnap délelőtt 10 órakor

Next