Magyar Nemzet, 1997. szeptember (60. évfolyam, 203-228. szám)

1997-09-20 / 220. szám

SZOMBAT, 1997. szeptember 20. Fókusz Tánc a paraván előtt Hogy mi is a művészet, nehéz megmondani. Több tudományág is megpróbálkozik körülírásával, ám a lényege éppoly megfoghatatlan, mint amilyen a tehetségé, az értelemé vagy magáé az életé. Az igazi művészet használhat bármilyen eszközt, bármilyen nyelvet, az nem válhat sértővé, bántóvá, nem háboríthatja fel még a legkonzervatívabb ízlésű polgárt sem, mert a célt szolgálja. Meglehet, nincs mindenkinek szeme, füle a jóra és szépre, nincs mindenkiben megfelelő fogékonyság a tehetség iránt. A dilettantizmus, művészieskedés és valódi érték közötti mezsgye igencsak keskeny. Ezért fordulhat elő, hogy amit az egyik trágárnak vagy közönségesnek tart, az a másiknak szórakoztató, mulatságos. Nem is olyan régen az a néhány száz ember, akinek lehetősége volt látni Gödöllőn, Békéscsabán vagy Budapesten a kínai bábszínház ven­dégjátékát, megértette, milyen is az igazi művészet. Hogyan lehet év­ezredes hagyományokra építve modernnek lenni. Ám ebben a modern­ségben ott rejlik kétezer év minden megszenvedett kísérlete, szakmai tudása, bölcsessége. Csodát látott a közönség, mert tanúja lehetett annak, hogyan szüle­tik a művészet. A paraván előtt gyönyörű táncokat lejtettek a bábok és bábosok, akik nem csupán mozgatói, hanem odaadó­ szerelmes partne­rei is voltak „munkatársaiknak”, az életre keltett babáknak. Ősrégi kí­nai mesék elevenedtek meg, ám mindaz, amit láttunk, nem archaikus, nem stilizáló volt, hanem vérbeli modern előadás, olyan, amilyet a Walt Disney-n nevelkedett, az ősi keleti kultúráról mit sem sejtő gyer­mek éppoly élvezettel nézett, mint a mellette szorongó felnőtt. A művészet már csak ilyen. Nincsen kora, nincsen nacionáléja, nem zabolázhatja meg a politika. S nem korlátozhatja az emberi szűklátókörűség. (K­anthy) E­gyik júliusi délután - hirte­len rögtönzött programként - a tétényi Szoborpark Mú­zeumba akartam elvinni Svájcból érkezett barátaimat. De mert késő délután érkeztek meg, fölhívtam telefonon a múzeumot - mint ki­derült, telefonos, jegyárusító, bü­fés, szuvenírárus és informátor itt egyetlen személy­­, mehetünk-e még ilyenkor? Jöjjenek, mondta, megvárom magukat. Egy kis tévelygés után, mert nem rögtön találtuk meg a Balato­ni út-Szabadkai utca sarkát, ott áll­tunk a Szoborpark kapuja előtt. Monumentális téglafal timpanon­nal, rajta Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse. Az egyik falfülkében Lenin négy mé­ter magas bronzszobrát láthattuk, a másikban Marx és Engels ugyan­ilyen magas, mauthauseni gránit­ból készült fejét. Bentről zene szólt, egy izgatott tenor azt énekel­te: „kommunizmus a vágyunk... az emberek szemébe mondjuk, nekünk kommunizmus kell­’. Végignéztük a szoborpark negyvenegy szobrát, reliefjeit, domborműveit, ismereteinket he­lyenként kiegészítve a múzeumi füzettel, és amikor kijöttünk­­ a nap éppen akkor ment le Stein­­metz és Osztapenko háta mögött, valamennyien örültünk, hogy mégis eljutottunk ide. Steinmetz és Osztapenko! Mind a ketten tragikus véget ér­tek, Steinmetzék autója - a meg­adásra felszólító ultimátumot hoz­va - aknára futott. Olja Osztapen­­kót pedig, útban visszafele, saját társai aknatüze ölte meg, és ezt a sorsot a szovjet propaganda azzal tette még tragikusabbá, hogy ha­zug legendát költött köréjük, ne­vezetesen azt, hogy mindkettőjü­ket „a fasiszták ölték meg". S amikor annak is eljött az ideje, hogy a valós történet elmon­­dassék, az ő nevük is bizonyíték lett egy letűnt világrendszer törté­nelmi hazugságaira. Szeptember elején újra elmen­tem a Szoborpark Múzeumba - másodszorra, érthető módon, nem ismétlődött meg az elementáris erejű meglepetés -, a hiányossá­gok is jobban szembe tűntek pél­dául a szobrokat végigkísérő falak és a területrendezés hiánya - a ke­rítésen kívül száraz, őszi gazok, parlagfű és kóró, bent a virágtalan föld, a kiszáradt fű a satnya kis ecetfákkal -, látványuk az elneve­zésből inkább csak a szobor szót igazolta, a parkot kevésbé. Változatlan maradt viszont az öröm, hogy van. Hogy van egy szoborparkunk, amely úgy szól a diktatúráról, a barokkot és klasszi­cistát - reménytelenül - utánzó szocreálról, hogy egyszerűen csak elénk teszi. És öröm az is, hogy - mint azt a park léte demonstrálja - elmaradt „a könyvégetés”. Ha nincs forradalom, és megszűnt a diktatúra, ne daraboljuk föl a szobrokat, csak gyűjtsük össze, mutassuk meg, ez volt. Ezt hazud­ták. Ezt hazudtuk. És változatlanul kísért a gya­nú: ahhoz, hogy a szoborpark lét­rejöjjön, mindössze egyetlen perc volt adva, egyetlen történelmi léptékű pillanat. Se ma nem lehet­ne megcsinálni, de talán már egy évvel később sem lehetett volna. Mert mikor is lett? Elsőként Szörényi László irodalomtörténész fogalmazta meg egy „Lenin-kert” gondolatát 1989-ben, a Hitel című folyóiratban. Két évvel később a Fővárosi Közgyűlés határozatot hozott a szobrok sorsáról, majd tervpályázatot hirdetett. Ezt ifj. Eleőd Ákos nyerte meg, végül a XXII. kerület által fölajánlott terü­leten, a tétényi fennsíkon fölépí­tették, és 1993 őszén megnyitot­ták. Készítése, tervezése során óvakodtak attól, hogy bárki saját „emlékparkját” fedezhesse fel benne. Kínálva inkább az analó­giát: bejáratként itt egy hatalmas fal, de hiányzik mögüle az épület, az út végén pedig ismét egy fal, innét vissza kell fordulni, nincs út semerre, zsákutca volt... Vagy... gondoljon ki-ki, amit akar. Amúgy ez az egyetlen mú­zeum Budapesten, amelyik ma­gánvállalkozásként működik. „Üzemeltetője” Réthly Ákos vál­lalkozó. A vállalkozás nyereséges, még úgy is, hogy sokféle kedvez­ményt ad - családi, nyugdíjas- és diákkedvezményt és így tovább. Természetesen nem a belépője­gyek tartják el, azok a rezsit sem fedeznék, az ajándékbolt hozza itt is a pénzt, a képeslapok, Lenin­­- szobrok, albumok, CD-k, régi bé­lyegek, mini Trabantok, kazetták, pólók. A megcélzott közönség: a kultúrturisták, akik útikönyvvel a kezükben érkeznek, és hajlandók kimenni Budapest XXII. kerületé­be; az iskolások, akiknek tanárai a rajz- és esztétika-, történelemórái­kat itt tartják; harmadszorra pedig azok, akiket érzelmeik hoznak ide: nosztalgia, harag, káröröm. Ha kétszázmilliót tudnánk szerezni, mondja a realitásokból egy pillanatra kilépő kulturális vállalkozó, megcsinálnánk a főbe­járatot, ide dísztribünt terveztünk - az egykori Sztálin-szobor talap­zata és reliefjei megvannak a Kiscelli Múzeumban -, ezenkívül egy kiállító­ meg egy vetítőtermet a kor bemutatására, és csinálnánk még egy turistákat kiszolgáló épü­letet. És árulnak vitatott kazettát - Best of Communism - Lenin hang­jával, a KISZ-indulóval, a kommu­nizmus himnuszával, a valóban szép munkásmozgalmi daloktól a munkásőrindulóig és a bárgyú „Rákosi-songokig”. Miért ez a vá­logatás? Mi a céljuk vele? - Mi nem foghatjuk mindenki kezét, mondja Réthly Ákos kulturális vál­lalkozó. Nem akarunk katonasap­kákat árulni, helyette inkább kul­túrtörténetet. Hallgassa meg, aki akarja, és döntse el, mit kezd vele. Akkor - följogosítva és fölkér­ve - én is elmondom, hogy „a nagy Oroszország kovácsolta frigy” és a „győzött a szovjetek hős serege, századok könnyét így mosta le”­hallgatásakor mi jutott eszembe. 1989-ben tízéves fiam osztálykirándulásra ment a Váci Utcai Általános Iskolával. Talán a Bakonyban járhattak, talán másutt, mindenesetre a fővárosi gyerekek­nek szokatlan látvány volt a sok hős szovjet katona az út mellett, az erdőben és a lőtéren. Egyik kilenc­éves kihajolt az ablakon és kikiál­totta: Ruszkik, haza! És utána az egész osztály kórusban, együtt, hogy ruszkik, hazai, ruszkik, haza! Remélem, nekik, akik 1979-80- ban születtek, ha hallják a dalokat, nekik is ez jut majd eszükbe. Vathy Zsuzsa Lenin-kert Kérdezz-felelek! Hisztérikus szellemi életünkben jobbára a véletlenen múlik, melyik új kiadványból lesz siker, melyiket borítja közöny és feledés. Az 1992- es esztendő amerikai sikerkönyve, a Turner Tomorrow Társaság díjá­nak nyertese, az Izmáél, igen gyorsan eljutott Magyarországra a Föld Napja Alapítvány, valamint a Múzsák Kiadó jóvoltából. Trombitás Gá­bor magyar szövegével már ’93-ban kapni lehetett Dániel Quinn regé­nyét, de a kutya se figyelt rá. Ha az ökológus Balogh János professzor nem beszél róla, e sorok írója se tudná, hogy létezik. Pedig a világ glo­bális problémáira rávilágító és határozott megoldást kínáló művek meg­születését szorgalmazó amerikai társaság mindenki számára fogyasztha­tó alapkönyvet tett az emberiség azon része elé, amelyikben határozott vágy él a világ megmentésére. És­­ az egészséges életigenlés természe­tes tartozékaként - ugyan kiben ne élne határozottan e vágy? Az antik regények mintájára tanár és diák párbeszédéből bontakozik ki e mű lényege. A tanár egy roppant tudású gorilla, aki tanfolyamán azt vizsgálja, hol a helye az embernek a világban. Arra ébreszti rá tanítvá­nyát, hogy az emberiség civilizációs rendszerének rabságában sínylődik, és arra kényszerült, hogy tovább pusztítsa a világot. És noha egyre többen vannak, akik megmentenék utódaikat és a földet az ökoló­giai katasztrófától, semmit se tehetnek, mert nem ismerik a fogva tartó „rácsokat". Izmáél, a csodamajom ebben segédkezik. A mai magyar pedagógia a kreatív diákra függeszti tekintetét, és az új tankönyvekkel oktatási segédeszközökkel, audiovizuális körítések­kel első elemitől a tanulmányok befejezéséig azt szorgalmazza, hogy a gyerek maga fedezze fel a világ törvényszerűségeit. A felnőttek kérdé­seire adott válaszok alapján pár esztendő alatt gyűjtsék be azt a tudás­anyagot - Püthagorasztól Neumann Jánosig, Arisztothelésztől Orte­gáig -, amire zseniális elmék is hosszú évszázadok során jöttek rá. A szülők persze nincsenek elragadtatva e módszertől, és a pedagógusok is irtóznak tőle, hiszen együtt kell „gürizniük” a gyerekkel egy nem minden elemében korszerű és gyaníthatóan nem a XXI. századra felkészítő ismeretanyag és gondolkodásmód elsajátítása érdekében, miközben a létezés alapvető kérdéseire oda se bagózik az úgymond re­formokkal nyitó oktatásügy. A megint divatba jött kérdezz-felelek módszerrel régi gondolati sínpárokra (alkalmanként holtvágányokra) rakják a jövő század polgárait, majd csak eljutnak valahová... Hogy hová? A liberális kísérletek éveihez? A meghaladott múltba? (lőcsei) A Magyar Nemzet galériája A Nyitni folyó völgyében található Bajmóc (Bojnice) vára. A folyamatosan lakott és karbantartott várat tulajdonosa, gróf Pálffy János, Klubert József építész közreműködésével, a múlt század hetvenes éveiben „halászbástyásította”, hogy stílusos keretet teremtsen gyűjteményének. E dúsgazdag világfi élete folyamán hatalmas műgyűjteményt hozott létre, amelyet a család kastélyai között tematikusan, stílusok szerint elosztva rendezett egységgé. A bazini és bajmóci várkastély a közép­kori, Királyfa a francia, angol barokk bútoroknak, a bécsi és párizsi paloták az empire-együtteseknek adtak otthont. Mind­ezeket az 1907-ben kelt végrendelete értelmében nyilvános gyűjteménnyé kívánta alakíttatni. A nemes szándékból, a köz­ismert történelmi események következményeképpen, vajmi kevés valósult meg, bár egyedül a Szépművészeti Múzeumnak 178 festmény jutott. Az Iparművészeti Múzeum fényképkiállí­tással emlékezik a nagylelkű mecénásra és gyűjteményére. A felvételeket Weinwurm Antal készítette a századelőn, segítsé­gükkel fogalmat alkothatunk e főúri gyűjtemény jellegéről. Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy XX. századi Mohácsunk előtt mifelénk is feltalálható volt Európa műveltségének min­den gyümölcse. A képeken látható tárgyak döntő többsége, ha meg nem is semmisült, ismeretlen helyen lappang. Az ere­deti gazdagsághoz képest elenyésző azoknak a bútoroknak száma, amelyek európai vagy tengerentúli múzeumokba ke­rültek. F­urcsa világ a lakossági fóru­moké. Az emberek nem azért csődülnek össze a pe­remkerületi művelődési házban, székekkel telerakott kisvárosi tor­nateremben, hogy muníció nélkül térjenek haza. Hát még ha a ven­dég prominens személyiség, talán maga a kormányfő. A rendszer­­váltás nyertesei e kora esti órák­ban még javában a pénz után lo­holnak vagy a gyermeket cipelik különórára, netán az aktuális me­nedzserteniszen adogatnak. Ők nem járnak lakossági fórumokra, ha valami lényeges hangzik el, azt úgyis bemondja a tévé vagy a rá­dió. Aki viszont a széksorokban szorong, alaposan kinyitja a fülét. Nem különben a tömegből kissé kilógó zsurnaliszták, akik az ese­ményről frappáns részleteket röpí­tenek világgá. Este hat után néhány perccel aztán megjelennek a marcona, fül­­hallgatós, öltönyösök, s utat tör­nek a vendégnek. Retteghet min­den minisztériumi főosztályveze­tő, mert lehet, hogy hónapok óta aprólékosan munkált koncepciója, célelőirányzata és költséghaszon­elemzése ma este néhány perc alatt füstbe megy. Egyes szocia­lista párti körökben úgyis tartja magát a nézet, hogy a rengeteg jó ötletet, világmegváltó javaslatot valójában az apparátus szabotálja el. Vigyázni kell velük, lehet, hogy nem is nekünk drukkolnak, csak a maguk pecsenyéjét sütöge­tik - dohognak olykor-olykor kor­mánypárti berkekben. Még sze­rencse, hogy a politikához nem ér­tenek, az a mi pályánk - teszik hozzá elnéző félmosollyal. K­­mi aggodalom a lakossági fórumok órájában az intel­ligensebb pártkatonákat, egyébként jósvádájú, meggyőzően érvelő kormánypárti politikusokat is átjárja. Ki tudja, érvényes-e még fél óra múlva a televízióban vagy rádióban reggel oly szépen megkonstruált, logikusan elmon­dott okfejtés. Az esetek többségé­ben az aggodalom jogosnak bizo­nyul. A szépen felépített elmélet, a szónoki bravúr estére nevetséges­sé válik. Ki mondta, hogy ne legyen ügydöntő népszavazás? Hát én azt gondolom, bízni kell az emberek­ben. Tudnak ők felelősen dönteni. Mindig is tudtak, s mi tudjuk, hogy tudnak. (Taps a széksorok­ból.) Egyáltalán nincs arról szó, hogy az „európauniós” csatlako­zás után ne védenénk meg a ma­gyar földet. Valójában még azután is hosszú évekig megvédjük, mi­ként azt mindig is hangoztattuk. Hogy mondja? Kiárusítjuk? Szó sincs róla. Az Antall-kormány saj­nos igen, de mi azt szeretnénk, hogy a föld azé legyen, aki meg­műveli. Hogy az ott dolgozó em­berek magukénak érezzék. Elő­deink szétverték, mi most talpra állítjuk a magyar mezőgazdasá­got. Sőt százmilliárdos hitelcso­magot is adunk hozzá. (Újabb taps). H. tart a fórum, amikor a C/I rádió ez utóbbi mondatot IV A. sietve tudatja az ország­gal. A teremben ülők ezt nem hallják, ők a szónokot lesik. Az idősebb korosztály figyelme a le­­vegőtlenségtől kissé lankad. A szónok azonnal kapcsol. Mert itt vannak például a nyugdíjak. Meg­ígértük, hogy visszaadjuk az érté­két. Nem vehetünk el azoktól, akik egész életükben becsületesen dolgoztak. Erkölcsi kötelességünk nekik emberhez méltó körülmé­nyeket biztosítani. Az inflációt jócskán meghaladó nyugdíjemelés lesz. Még akkor is, ha vannak, akik nem ezt akarják. (Morajlás a teremben.) A rádió fél óra múlva a hírt a nyugdíjemeléssel kiegészít­ve mondja be. Az eddig békésen háttérrádió­zó pénzügyminisztériumi főhiva­talnok ekkor felpillant dossziéjá­ból, leveszi fémkeretes szemüve­gét, hajába túr, elhúzza a száját. Érzi, egy távoli tornateremből a dolgozó nép megvetése sújt le rá. Eszébe jut nyugdíjas anyja, aztán megint becsukja a számoszlopok­kal teli dossziét. A fórum véget ér, az emberek szedelőzködnek, né­­hányan a színpadhoz tolakodnak, hogy legalább megpróbálják el­kapni a nevezetes vendég röpke pillantását. A szónok elégedett, megint túljárt nemcsak az ellen­zéknek, de még a saját beszédírói­nak eszén is. Hiába, az ösztönökre kell hallgatni. Klasszikus igazság: amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére. A­nnak idején bejárta a világ­sajtót a Lenin-kép előtt magányosan sakkozó Ká­dár Jánosról készült fotó. Akkor még ötéves tervekre, pártkong­resszustól pártkongresszusig tago­lódott az idő, és a nagy sakkozó vezércseleit és gyalogáldozatait sokáig csodálta a világ. A mostani miniszterelnök rögtönzésnek álcá­zott lépései is mesteri politikai megoldásnak bizonyultak időn­ként. Az ötéves terveket felváltó, kéthetes horizontú sakkhúzások azonban csak pillanatnyi lépés­előnyt jelenthetnek. A játszma még függőben van. Meszleny László Vezércsel Magyar Nemzet 9 Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MAKOVECZ IMRE, MARTONYI JÁNOS, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA, SZÉLES GÁBOR Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, WINTERMANTEL ISTVÁN Szerkesztők: BÚZA PÉTER, FEHÉR BÉLA, KŐ ANDRÁS, MARAFKÓ LÁSZLÓ Rovatvezetők: MESZLENY LÁSZLÓ (belpolitika), HORVÁTH L. ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), PIETSCH LAJOS (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), FAGGYAS SÁNDOR (publicisztika), BOROS ISTVÁN (riport), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Szerkesztőség: 1133 Budapest, V­isegrádi utca 110-112. Telefon: 344-2500, telefax: 344-3651 Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: mnemzet@mail.magyarnemzet.hu Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 344-2500, telefax: 129-1282 Felelős kiadó: NÉMETH PÉTER vezérigazgató Lapigazgató: VAS GÁBOR Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 344-2500, telefax: 129-1240, 129-1461 Vezérigazgató: RITTER TAMÁS. Telefon: 465-8540 A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. A terjesztést szervezi a P & B Média Rt. terjesztési igazgatósága. Telefon: 465-8504, telefax: 149-1580 Igazgató: CSŐRY GYÖRGY Marketingigazgató, SARUS ERIKA. Telefon: 465-8526,465-8527 Terjeszti a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlap-kereskedelmi Egyesülés és a regionális részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, vidéken a postahivatalokban. Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, valamint a Hírlap-előfizetési Irodában (1089 Budapest VIII., Orczy tér 1., levélcím: Heliz, 1900 Budapest, Orczy tér 1., telefon: 303-3441,303-3442, telefax: 303-3440), közvetlenül, postautalványon vagy átutalással a Postabank és Takarékpénztár Rt. 11991102-02102799 pénzforgalmi jelzőszámra. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 42 forint, szerdán és szombaton 52 forint Előfizetési díj egy évre 9588 forint, fél évre 4794 forint, negyedévre 2397 forint, egy hónapra 799 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6., telefon/fax: 0036 1 201-8891, mobiltelefon: 0036-20 524 -522 E-mail: batthyany@kultur-press.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné vezérigazgató Hír ISSN 0133—185 X HU ISSN 0237-3793

Next