Magyar Nemzet, 1997. október (60. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-22 / 247. szám

V­á­ti E­ddigi ismereteink szerint Fracz László volt az egyetlen lengyel állampolgár, aki 1956 októberé­ben, fegyverrel a kezében elesett ha­zánkban. Ma hetvenkét éves nővére, Janiga Lajosné negyven évig - családtag­jain kívül - senkinek sem beszélt róla, hogy mi történt testvérével azon a végze­tes napon, október 25-én. Az idős asz­­szony még most is, hogy újpesti otthoná­ban meg szeretném idéztetni vele a múl­tat, homlokát redőzve, aggodalmaskodva kérdezi, hogy nem lesz-e baja, ha min­dent elmond öccse haláláról. Csak jelen levő fia, Vermes László unszolására s bá­torítására tárulkozik ki lassan-lassan. Először nem mindennapos családi króni­kájuk első fejezeteit eleveníti fel.­­ Szüleink, Rajacz Rozália és idősebb Fracz László a század elején, a jobb meg­élhetés reményében vándoroltak be Ma­gyarországra. Kőbányán ismerkedtek meg 1917-ben, s esküvőjük után Újpesten telepedtek le. Apám tímárként kereste a kenyerét, anyám a háztartást vezette. Öten voltunk testvérek, négy lány és egy fiú, a lányok közül Mária még csecse­mőkorában meghalt. Laci ham­adik gyer­mekként, 1924. március 28-án jött a vi­lágra a Rákóczi út 41.-ben, abban a tizen­egy lakásos földszinti házban, amelyben valamennyien felcseperedtünk. Súlyo­sabb nélkülözésekben nem volt részünk, viszont szigorúan neveltek bennünket. Előfordult: apám végighúzott rajtunk bőr­ből font ostorával, anyám meg még tizen­nyolc éves koromban is felpofozott, mert az esti, nyolcórai harangszó után öt perc­cel értem haza. - Lengyel származásuk tudatát meg­őrizték? - Otthon lengyelül beszéltünk, de mi, gyerekek, amint kiléptünk a lakásból, át­váltottunk a magyarra. Csak a pszicholó­gusok tudnák megmagyarázni, hogy mi­ért. Valószínűleg nem akartuk, hogy csú­foljanak s utánunk kiabáljanak az utcán a társaink. Nem tagadhatom, hogy felnőtt­koromra el is felejtettem az anyanyelve­met. Ehhez hozzájárult az is, hogy a szü­leim Rózsi húgommal, akikkel a legtöb­bet gyakorolhattam volna, 1946-ban visz­­szatelepültek Lengyelországba. - Milyen gyerek volt a fivére? - Eleven, pajkos, de nem okozott sok bánatot a szüleinknek. Az utcai verekedé­sekből nem vonta ki magát, bár sohasem kötekedett, mindig mások védelmére kelt. Főleg értünk, nővéreiért adta-kapta az üt­­legeket. Istenem, hányszor beleakaszkod­­tak azokba a dús, fekete fürtjeibe! Én meg közben éktelenül visítottam s topor­­zékoltam, hogy ne bántsák. A hat elemit elvégezvén lakatosinas lett a szintén len­gyel származású Benyik Sándor kovács­műhelyében. Olyan kézügyességet árult el, hogy két-három hét múlva már lovat patkoltattak vele. Később kitanulta a szer­számkészítést is, és az újpesti porfesték­gyárban helyezkedett el. - Úgy tudom, hogy a háború alatt is bátran, igazságszerető természetéhez hí­ven viselkedett. - Egyszer, már Szálasi uralma alatt, különösen kihívta maga ellen a sorsot. Barátjával, Takács Lászlóval felfigyelt egy jelenetre az Attila utcában, amely a fejébe kergette a vért. Két nyilas agyba­­főbe vert egy sárga csillagot viselő em­bert, az egész Újpesten ismert Szidon doktort. Habozás nélkül közbeavatkoztak, s irgalmatlanul eltángálták a két Árpád­sávost. Még a géppisztolyukat is elvették. Persze tudták, hogy golyó vár rájuk, ha elfogják őket, ezért elrohantak a kiegészí­tő parancsnokságra, s önként jelentkeztek katonának. Két hétre rá azonban meg­szöktek a Kamaraerdőben állomásozó alakulatuktól, s 1945. január 10-ig, az oroszok bejöveteléig a fáskamránkban rejtőztek. -A háború után nem akarták kiemel­ni, beiskolázni, mint olyan munkásem­bert, aki a nyilasokkal is szembeszállt? - Bizonyára megkísérelték, de ő nem mozdult el a munkapad mellől. A politika nem érdekelte, a gyűlésektől távol tartotta magát, inkább a labdarúgás vonzotta. Va­gyont nem gyűjtött, ruhaneműnél s né­hány bútordarabnál többet nem hagyott hátra. Kétszer nősült, de mindkét házas­sága felbomlott, gyermeke egyikből sem született. Élete utolsó éveiben Rákospa­lotán lakott, onnan járt el dolgozni régi munkahelyére, a porfestékgyárba. - És ott a gyárban sodorták maguk­kal az események 1956 októberében? - Nem. Aznap, október 25-én nálunk volt látogatóban, s amikor hazaindult, az Árpád út 45. előtt lefékezett egy fellobo­gózott teherautó. Fiatalok voltak rajta, akik odakiáltottak neki, hogy tartson ve­lük. A következő percben már puskát fo­gott a kezében. A gépkocsi a belváros fe­lé vette az irányt, de csak az Oktogonig jutott, mert ott tüzet nyitottak rá. A fiata­lok leugráltak róla, s fedezéket kerestek. Laci, emlékezetem szerint, a 3-as számú ház kapualjába akart behúzódni. Már fé­lig benn is volt a lába, de megfordult, s egy kisgyermekes anyát vett észre maga mögött. Előreengedte, s akkor találták el, a tarkójába fúródott a lövedék. Azonnal meghalt, a mentőket már ki sem hívták hozzá. - Hogyan s mikor értesültek a halá­láról? - Még délelőtt tizenegykor telefo­náltak abból a házból, az Oktogonról, s elküldték a vérfoltos KEOK-igazol­­ványát is. Anyámmal, aki éppen itt tar­tózkodott Magyarországon - hazajött a fia temetésére, mondogattuk utóbb ma­gunk között -, nem mertük rögtön kö­zölni a gyászhírt. Én mentem el a Me­gyeri úti temető halottasházába, s azo­nosítottam szegényt. Nyugodtnak, kisi­multnak látszott az arca, nem szenved­hetett a halála pillanatában. Az első ké­résem az volt a halottöltöztetőhöz, hogy a puskáját, amelyet mellé fektettek, tün­tesse el mielőbb. Mintha megéreztem volna, hogy milyen idők elé nézünk. November 2-án temették el a 40-es par­cellában, a harcok újpesti áldozataival, köztük a 21 éves Balázs Dénes légvé­delmi tüzérrel és a 20 éves Papp Lász­lóval együtt. Megindító gyászszertartást rendeztek a tiszteletükre. Déli tizenket­tőtől este hatig elhúzódott, mert mind­egyikük nótáját eljátszotta a kirendelt cigányzenekar. - Négy évtized távlatából hogy te­kint vissza a fivérére? Hősnek tartja? - Nem, és nem is akarnám, hogy az­zá avassák. Nemes lelkű vagány volt, aki nem akart alábbvalónak bizonyulni másoknál. Úgy is mondhatnám: olyan ember, aki mindig tudta, hol a helye. Ehhez képest hamar elfelejtették, raj­tunk kívül szinte senki nem emlegette többé. Hála az égnek, a hatóságok sem érdeklődtek utána. Igaz, mi sem jelen­tettük hivatalos helyen a halálát. Ezért máig nincs halotti anyakönyve. Mintha meg sem született volna. De az Újpesti Lengyel Önkormányzat már gondolt rá: október 23-án délelőtt tíz órakor meg­emlékeznek róla a sírjánál. Ábrán László Vére omlott az Oktogonon Lengyel vagány a magyar fiatalok között (Archív fotó) SZERDA, 1997. október 22. 1956 Fehér márvány, fekete gránit A Quasimodo-díjas Tóth Bálint rabságairól, félelmeiről meg a három E-ről Az ezerszínű ősz meg egy veres macska társaságában találom a Quasi­modo-díjas költőt, Tóth Bálintot a Bu­dapesttel határos faluban, Nagykovácsi­ban. (Negyvenegy évvel ezelőtt Király Béla itt, e budai katlanban vívta utolsó csatáit az oroszokkal szemben.) Míg a költő kis házához fölkapaszkodom, azon tűnődöm, mi köti össze őket kette­jüket, a Nobel-díjas olasz költőt, Salva­­tore Quasimodót meg a börtönöket megjárt, díjakkal sosem ékesített ma­gyar poétát. Talán, hogy mind a ketten ellenállók voltak? Quasimodo Mussoli­ni fasizmusa ellen küzdött a maga lírai eszközeivel, Tóth Bálint Sztálin és Rá­kosi kommunizmusa ellen. Aztán Tóth Bálint gyöngéden lebeszél róla, hogy a párhuzamot firtassam. - Quasimodo ellenállása inkább iro­dalmi volt, az enyém viszont politikai. Egyetlen versem nem jelent még meg, amikor börtönbe kerültem. De egyéb­ként is, meg kell hogy mondjam, köny­­nyebb volt ellenállni a fasizmusnak, mint a kommunizmusnak. Mussolini „arany gyerek” volt Sztálinhoz képest. Nagy hiba - sokan beleesnek­­ a náciz­must és a fasizmust összekeverni. A fa­sizmus kis unokahúga a rettenetes, nagy boszorkánynak, a nácizmusnak. A ná­cizmust az emberiség soha nem fogja elfelejteni, soha nem tudja földolgozni. Az olaszok, úgy tűnik, megbirkóztak a fasizmusukkal. Az ellenállás meg, ne feledjük, nagyon „cseles” valami! Rá­kosi alatt, amikor egy viccért fölakaszt­hatták az embert, egészen mást jelentett ellenállni, mint később Aczél elvtárssal „kötekedni”. Ennek legfeljebb az lett a következménye, hogy kiküldték a „me­rész” embert ösztöndíjjal a világ vala­mely boldogabb szögletébe, a rendszer­­változás után mint nagy ellenálló jött vissza az illető, s most ő mondja meg mindnyájunknak, mi helyes, mi nem. Quasimodóban számomra sokkal rokon­szenvesebb elzárkózása a világ hülyesé­geitől.- Az Ermetismo irányzata. Persze, nem úgy vonult el­ő az elefáncsont­­toronyba, mint a mi Babitsunk! Babits éppúgy küzdött, mint Ady, csak több ésszel és kevesebb érzékkel. Óriási kon­cepcióval vívta a maga harcait Babits Mihály. Nem így Quasimodo. Persze neki, mint általában az olaszoknak, könnyű dolga volt azzal a klasszikus háttérrel, amit az antik Róma „rajzolt” mögé. Fölmegy az Aventinusra, azt mondja: Cívis Romanus sum, és ugrál­hat neki akármilyen újkommunista, új­fasiszta gyerek, akkor is római polgár marad. De ha én fölmegyek a Gellért­hegyre, mit mondhatok? Magyar ember vagyok? Még a Citadellát is az osztrá­kok csinálták a Gellért-hegyen, hogy lö­vethessék a várost. -Mindazonáltal Tóth Bálint is azt hangsúlyozza szüntelenül: Cívis Roma­nus sum. - Az is vagyok. A pápák Rómájának polgára, a Pax Romana polgára, nem a cézároké. Bár a cézárok közt is széles a választási lehetőség. Hadrianus rokon­szenves, Caligula ellenben kinyírt vol­na. Néróról nem is beszélve. A mediter­­ránum szeretete, mit én Pannonhalmáról hoztam magammal, az köt leginkább Quasimodóhoz. Mennyi mindent adott a világnak a mediterrán kultúra! Viselke­dési mintákat, jogot, művészetet, a világ berendezését és elrendezését! Az „ellen­álló Quasimodóról” még csak annyit: minden költő ellenálló. Babits után sza­badon én is azt vallom: Semmi vagy, ha nem vagy ellenállás, vigyázz, hogy ne fújjon át rajtad a szél. Az igazi költő még akkor is ellenálló, ha olyan arany­korban él, mint amilyen Augustus csá­száré volt. Horatius, aki olyan volt, mint a császár kedves újságírója (a pil­lanat diktálta a legkitűnőbb verssorait), amikor arra kérték, legyen a császár tit­kára, elegánsan visszautasította e lehe­tőséget. Tudta, a költőnek, ha mégoly szolgálatkész is, jobb távol maradni az udvartól. - És a magyar Horác, Berzsenyi, a niklai remete, ő is ellenálló volt? -Bizony az. Ahogyan hörgött és dübörgött: „Nem sokaság, hanem / Lé­lek s szabad nép tesz csuda dolgokat." Ma sokaság vagyunk. Lélek? Szabad nép? Talán majd leszünk valamikor. Mert az a nép, amelyik nem tanul elnyo­matásából, és kápákat választ maga fö­lé, névben él csak, nincs jelen - hogy Berzsenyi nagy kritikusával, Kölcseyvel fejezzem be a mondatot. - Egyszer jelen volt. -Ötvenhatban volt utoljára jelen! Két hét, amikor megmutatta a magyar­ság, mire képes! - Tóth Bálint, a börtönviselt fiatal­ember, akit az újabb keletű mitológiák szerint 1955-ben is csak Illyés Gyula és idősb. Antall József közbenjárására en­gedtek szabadon, mit csinált ötvenhat­ban? - Csepelen dolgoztam. Frissen szer­zett barátaim, klassz proletár srácok jöt­tek, és mondták: az istenért, nehogy ki­menj az utcára harcolni, mert abban a pillanatban azt fogják mondani, hogy a börtönviseltek bulija ez, pedig ezt a har­cot nekünk, melósoknak kell végigküz­deni! Valami olyan elszántságot láttam bennük, mint amilyet a harcosan katoli­kus nagyúr foglalt versbe. Zrínyi Mik­lós: „Órám tisztességes csak legyen utolsó." De lényegében ugyanezt mond­ta nekünk (Gyöngyössy Imrével, volt osztálytársammal, rabtársammal, bará­tommal és sógorommal laktunk akkor együtt) Keresztury Dezső is, aki a leg­nagyobb utcai harcok idején jött át hoz­zánk a feleségével együtt Semmelweis utcai lakásából: Nektek nem a barikádo­kon van a helyetek, mondta, nektek írno­tok kell, mert azzal sokkal nagyobb ha­tást értek el, ha jó verseket írtok, mint ha orosz golyó talál el benneteket! Ne higgye senki, hogy könnyű volt ezeket az utasításokat betartani! Amikor azután győzött a forradalom, gyűlést hirdetett az Uránia moziban a Politikai Foglyok Szövetsége. Bennünket is meghívtak Gyöngyössyvel. De Kádár János is meg volt híva, hisz ő is politikai fogoly volt, nagy volt iránta a bizalom. (Én is azt mondogattam, akkor lesz kommunista vonalon jó világ, ha Kádár lesz az első titkár. Nagy Imre a miniszterelnök.) Ő persze ekkor már messze járt. Moszkvá­ban, mint tudjuk. Rengetegen voltak az Urániában, mi Gyöngyössyvel már be sem fértünk a terembe. Egy Kalmár nevű fiú jött ki értünk, hívott, menjünk be, mert mindkettőnket beválasztották az ideiglenes forradalmi bizottságba. Jellemző, hogy öt költő tagja volt a bi­zottságnak. Rajtunk kívül Béri Géza, Kárpáti Kamil és Gérecz Attila. Kecské­si Tollas Tibor volt az összekötőnk Ki­rály Bélával. (Gérecz és Kárpáti talán még nem is volt szabadlábon azokban a napokban.) Később Gérecz Attila fogal­mazta meg a politikai foglyok szövetsé­gének a kiáltványát, amely kimondta: mindenfajta bosszút és önbíráskodást elítélünk. Azt, aki a forradalom előtt vagy a forradalom idején bűnt követett el embertársai iránt, bíróság elé kell ál­lítani. -És mit csináltak november 4-e után? - Féltünk. Attól tartottunk, orosz ka­tonai diktatúra következik, és mindenkit kiirtanak. Bennünket, priuszosokat leg­először. Barátainkról szomorú híreink voltak. Gérecz Attila sírját a Klauzál té­ren Gyöngyössy Imre fedezte fel, ami­kor kenyér után mászkált. Béri telefo­nált, Budán harcol az utolsó töltényig, így is tett. Amikor elfogyott az utolsó tölténye, elásta a fegyverét jobb időkre. Nem jöttek jobb idők. Tollas Tibor el­búcsúzott tőlünk: egyszer már megúsz­tam az akasztást, mondta, másodszor már nem lesz ekkora szerencsém! Nyu­gatra ment. Én meg a börtönben írt ver­seinknek, a Füveskertnek a kéziratos példányaival lementem Somogyba, és megkértem Gyöngyössy Imre édesapját, az értényi körorvost, rejtse el őket úgy, hogy én se tudjak róluk. Nem is tudtam, de nem is érdeklődtem utánuk egészen ’89-ig. Az AVO, az viszont erősen érdeklődött. Ötvenhétben hármunkat tartóztattak le miattuk: Béri Géza édes­anyját, egyik volt rabtársam nővérét meg engem. Először Szombathelyre vit­tek bennünket, majd engem fölszólítot­­tak Budapestre, a Fő utcába, onnan meg áttettek a Markó utcai fegyházba. Fél év után szabadultam. És akkor következett életem rosszabbik része, amely volta­képpen mind a mai napig tart, hiszen én még ma is numerus claususban vagyok! Semmiféle értelmiségi pályára nem en­gedtek, sehol nem publikálhattam. Az első versem 1962-ben jelent meg nyom­tatásban. Könyvet árultam a Margit híd budai hídfőjénél. Nem mondom, illuszt­ris vevőim voltak. Kodály Zoltánnak például eladtam egy Németh László-kö­­tetet. Az, hogy a Kádár-korszakban is kegyvesztettnek számítottam, természe­tes. Ám az, hogy ’89 után, a megvilágo­sodás éveiben - amikor bizonyos urak­nak és elvtársaknak kis lámpák gyúltak a fejükben, és fényüknél azt látták, a ha­talom helyett célszerűbb eztán a pénzt választani, s ettől kezdve Magyarorszá­gon eluralkodott a pénz parlamentáris diktatúrája - még mindig egy álkul­turális numerus claususba tartozom - ez bizony „kissé” furcsa. Hatodosztályú fi­gurák ugatják az irodalmat - a költésze­tet fölerősített hangerővel­­, és mindent elborít a politika, amelyről csak a szol­gálatkész zsurnalizmus állíthatja, hogy nagy­ csoda-e, ha a teljes szellemi elsi­­városodás napjait éljük? - Majdnem negyven évig kimondha­tatlan volt itt ötvenhat minden szépsége és tragikuma. Mostanában már beszél­hetünk róla, tanítják az iskolában, ünne­pe­lgetjük is, csak azt nem tudom, méltó helyére került-e a tudatokban mindaz, ami ötvenhat októberében itt megesett.­­ Nemhogy ötvenhat nincs a helyén, a honfoglalás sincs, 1848 sincs, semmi sincs a helyén igazán, ami magyar. Én ezt nyugodtan elmondhatom, hisz be­széltem már róla eleget, éppen úgy ér­zem magam rómainak, mint magyarnak, nem tartozom tehát a nagy magyarkodók közé. Nemhogy nincs a helyén, de meg van hamisítva! A három T (támogat, tűr, tilt) helyett jött a három E: az elferdít, eltúloz, elhallgat. Ma az elhallgatás az egyik legnagyobb bűn. Amiről hallgat­nak, az úgy tűnik, nincs is. Van 32-esek tere, de nincs ötvenhatosok tere. Nincs igazán kifejező ötvenhatos emlékmű sem, pedig kutya kötelességünk volna fölépíteni. Fehér márványfalat emelni és belevésni mind a hősök, mártírok, áldo­zatok nevét, a másik oldalon pedig sötét gránitfalat kéne állítani, amelyen Kádár Jánostól a Nagy Imrét elítélő Vida Fe­­rencig mind szerepelnének a bűnösök. „Ennyi elég­­, mi nem kezdhetjük újra” - írtam Magyar litánia című versemben. De ennyi elengedhetetlen. Lőcsei Gabriella MafarNtml 11 Tóth Bálint Magyar litánia ♦ Hallottátok, hogy mondatott: Szemet sze­mért és fogat fogért... Hallottátok, hogy mondatott: Szeresd felebarátodat és gyű­löld ellenségeidet. Én pedig mondom nek­tek: Szeressétek ellenségeiteket... Máté 5, 38,43,44 Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat­ feledni éjszakai vad hánykolódásokat, (egy hónapban két éjjelt börtönben töltök, és kéthavonként felakasztanak.) Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat, hogy megszeressem a hóhérokat, s imádkozzam ellenségeimért... Pedig tudom: ez az egyetlen út, ki megnyithatja a szent kaput az oltárhoz, hol a szeretet ég, de befogadni az igaz igét­­, hogy magam előtt se legyek hazug­­, tudod, Uram, ez száz szentnek elég! Igaz, ha annyi vagyok, mint ők, semmi vagyok. Nézem, Krisztus, a tévét: ez mind élőhalott, pöszög, dadog, nem bánt meg semmit, nem kér bocsánatot. Hadd kérdjem Tőled: Én megbocsáthatok? Megbocsáthatok-e a cvikkeres Nagyért, a hórihorgas Pálinkás őrnagyért, Maléterért és Mansfeld Péterért, a Kossuth téren meggyilkoltakért, Magyaróváron meggyilkoltakért, Salgótarjánban meggyilkoltakért, a háromszázakért, az ötszázakért, és a ki tudja hogy hány ezrekért, a Pesti Srácokért, s a Pesti Lányokért, Angyalért és az angyali Géreczért. S a korábbiakért: Donáthért, Kiss Száleiért és Apor Vilmosért, a Recsken holtakért, a vallatáskor agyonvertekért, a börtönökben égigkínzottakért, tyúkketrecbe telepítettekért, és a határon agyonlőttekért. S a későbbiekért: Bériért, Gáliért, s ki tudja még kiért, ki korábban halt, mint rendeltetett, Uram, itt valaki felfejtette te szent törvényedet! Hány sor kéne ide, hány sírkő s kopjafa, mert ezt a magyar litániát nem fejezhetjük be soha. És mégis, mégis fejezzük be, mi nem kezdhetjük újra, de véssétek gránitba, bazalttömbbe, minden időkre minden bűnös nevét, jegyezzétek fel, ennyi elég­­, mi nem kezdhetjük újra.

Next