Magyar Nemzet, 1997. december (60. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-13 / 291. szám
SZOMBAT, 1997. december 13. Kultúra Maöar Nemzet 19 A középkori kódexfestők jutnak eszembe róla. Ül Kass János is, asztala fölé hajolva, és végtelen türelemmel, fárasztó aprólékossággal karcolja a rézlemezke képeit. Pókhálóvonalak futnak a tű nyomán, lendületes íveket alkotnak, merész egyenesek szelik át a síkot, céltudatosan, megtorpanás nélkül, olyan határozottan, hogy az már szinte kegyetlenség, mégis könnyedén, akár a szálló madár, aztán súlyosan lezuhannak, mély árkot húzva maguk után, de mindez csak egy pillanatig tart, mert lendül a vonal tovább, lusta ábrándozásában álmos szeretkezések jutnak eszébe, tértől és időtől független pillanatok, az álom és az ébrenlét határain, majd jéghideg zuhanyként a valóságra eszmél, indul tovább. Fegyelmezett katona. Rapsis agglegény. Aggódó nagyapa. Egyenes ember, aki kíméletlenül mondja ki véleményét, istent és embert, pártvezért, rangot és hatalmat nem tisztelve, mások érdekében. Barátait - többnyire költők, zenészek, olykor pályatársak is - túlzott jelzőkkel, elragadtatott szavakkal isteníti vagy küldi a pokolba. Amikor rajzol: aszkéta. Szobája is csupa egyenesekből áll, puritán környezet, rajzasztal, kemény támlájú székek, függöny nélküli ablakok. Lánya, Kass Eszter tehetséges textiltervező, felesége, Hajnal Gabriella falikárpitjain rajta az egész gyapjú mennyország, veje elegáns asztalokat, szép ívű székeket tervez - de mindebből Kass János környezetében semmi sem jelenik meg. Lakása egyszemélyes cella, minden alárendelve benne a rajzolásnak. A képe olykor két centiméteres lesz. Akkora darab, amekkorát két ujjal fölcsippent az ember. Használati tárgy, amelyet szükségből vásárolnak, nélküle nem adhatnánk postára a levelet, s a levél fontos, ez viszi suta mondatainkat, pöffeszkedő fontosságunkat, jelentéktelen bizonyságát annak, hogy jelen vagyunk: „tudatom, hogy a pulykát megkaptam, Pisti náthája elmúlt...” A bélyegre a legtöbb ember rá se hederít. Csak a levél számít. Vannak persze mániákusok, bélyeggyűjtők, értékszépségtisztelők, hallottunk róluk, ahogyan milliókat érő bélyegekről is, de mindez távoli, mesebeli, regényszerű, nem e világi. Kass Jánost ez a legkevésbé sem zavarja. Efelől nyugodtan alszik. Még nyugodtabban dolgozik, átvirrasztja olykor az éjszakát, biztos hittel, elszántsággal, mint aki tudja, az örökkévalóságnak dolgozik. „Csak az alkotás igazolja a létet - írta valahol, mert írni is szokott. - Megütött húrként rezonálni, rendet, rendszert teremteni. .. tanúja lenni a kornak. Ha csak egy kis részt, ha csak egy keveset is hozzátehetünk az egészhez, ha csak egyetlen vörös vérsejtje lehetünk a nagy vérkeringésnek. ..” Szegeden született. Nagyapja tulajdonosa volt a Tisza-parti Kass Szállónak, amelyről Móricz Zsigmond így írt: „Vétek, hogy az ember nem ül vonatra, hogy ilyen szép őszi napon egy kedves estén leülhessen például itt a szegedi Kass előtt a teraszon. Bűbájos hely." Első élményeimben tisztán és élesen rajzolódik ki a ködből: befőttesüvegben apró tiszai halak lebegnek. Pikkelyük megvillan a szobába betűző napsugár fehér fényében. Azután a Tisza: a parton az agyagos sárból figurákat gyúrtam, lovakat, állatokat. Nyáron szekér gázolt át az alacsony vízen, tengelyig sem ért a víz. A túlsó parton horkantva, nagy zörgéssel, robogással trappoltak kifelé a megcsutakolt lovak. A forró homok égette a talpam... Képekben gondolkodik. S amiről beszél, életre kel. - Hosszú tutajkaravánok: szálfákat úsztattak gyakran elakadva a homokpadokon. Nagy kalapos tótok ismeretlen vezényszavakat kiabálnak a kanyarban, forgatták hosszú evezőiket. Cséplőgép dobog valahol. - A szállodában laktak? - Ott, és anélkül, hogy tudatosult volna bennem, éreztem, milyen szép épület ez. A széles lépcsőfordulók, az aranydíszes korlátok, a tágas tér. S amikor a harmincas évek elején elárverezték... Játszottunk. Gyufaszálakat vertünk valami deszkába, jött Ferenc bácsi, a portás és azt mondta, „a gyerekek anyukával két órakor indulnak Budapestre...” Akkor költöztünk fel. Szeged homokos, és többnyire könnyű homokfutók járták. Amikor a vasút felé hajtottunk, nehéz társzekerek jöttek szembe, sörös lovak húzták, ott voltak rajtuk a szálloda csillárjai, hurcolták a bútorokat. Huszonnégy óra alatt történt mindez... -Azután? - Kőbányán laktunk. - Képzelem. - Számomra érdekes volt: itt van az egyik legszebb templom, gyerekkori csoda volt számomra, a nagyorgona! A miséken az előttem térdeplőknek fatalpú cipői. Olyan talpuk volt, mint a redőny, azóta sem láttam ilyet. Toncsi nénémnek szedtem a labdát a Dreher teniszpályán, szerelmes voltam bele. Rövidnadrágos kisfiú voltam. Amikor a Magyar Királyi Ipariskolába jelentkeztem, Kampis Antal nem akart fölvenni. „Itt csupasz nőket rajzolnak, elrontják ezt a gyereket. .. hajtogatta. - Időzzünk még egy kicsit Szegeden. Ismerte Mórát és Móriczot? - Mindkettőt. Jól emlékszem Móra Ferenc kék szemére. Szája sarkában örökké ott füstölt a szivar, bricseszben járt. Dolgozószobájában mennyezetig érő, zsúfolt könyvespolcok. Jártunk leánderes udvarában, találkoztam a Vademberrel. Beharangozták nekem, és képzeletemben egy szőrös öreg ősember jelent meg, nem akartam elmenni, kapaszkodtam falba, kerítésbe. Azután ott állt egy kisfiú sárga taplósapkában a nagyapja mellett. Ő volt a Vadember. Móricz Zsigmond tréfált, bújtam, kerültem, ahogy tudtam. Tartottam csutak bajuszától, csak vastag óralánca vonzott, mint kis egeret a sajt. Akkor már vasalószénnel mindent telerajzoltam. Röpködtek a pofonok. - Mégis keramikus lett. - Az. Gádor Istvánnal és Kovács Margittal dolgoztam együtt. Dolgoztam porcelángyárban, porcelánt festettem, korongoztam. De rossz tanuló voltam. Mindig rossz tanuló voltam. Azután a barátaim, Reich Károly, Darvas Árpád átjártak hozzám, s végül én is a grafikusi pályát választottam. - Illusztrált. Rengeteg könyvet, sokféle hangulatban, stílusban, gyerekkönyvet a mesék hangulatában, Shakespeare-t, komolyan. A kékszakállú herceg várát, ahol a színekkel mondja el mindazt, amit másutt a vonalakkal. A piros, a fekete, a kék és az arany harmonizál vagy viaskodik egymással, akárcsak Bartók zenéjében a különböző szólamok. - Mert amit Balázs Béla illusztrálva jelenített meg, azt Bartók pszichológusként, majdnem freudi módon, a férfi-nő párharcát, a Kékszakállú magányát, azt, hogy soha nincsenek szinkronban... - Tervezett folyóiratot, illusztrációi Moszkvától Torontóig, Sao Paolótól Bratislaváig nyerték a díjakat, A világ legszebb könyve díját is. Legjobb barátja Szántó Tibor, csodálatos könyveket alkottak együtt! Az Új írás művészeti szerkesztője volt, és a lapnak a formáját olyannak ismertük meg, amilyennek Kass János tervezte. Azután komputeranimációs filmet készített John Halasnak. Az első komputeranimációs filmet, A számítógép eszköz. Gyengesége a személytelenség. Az elektronika közönyös, gyorsasága könnyen elsajátítható, és így az igénytelenségnek, a sablonnak könnyen utat enged. Korrigálni, kicsinyíteni, nagyítani szerkeszteni egy időben lehet. A gépnek nincsenek érzései, de aki kezeli, érvényesíteni tudja az akaratát, a fantáziáját, a tehetségét. Ezért olyan fontos, hogy humánus gondolatokat rögzítsen. Éppen ezekben a napokban keresett meg az Alföld szerkesztősége, hogy komputerrel tervezzem át a lapot. A mai ötvenes generáció Új íráson nevelkedett. Mi közöltük először Kassákot, Vasarelyt. Tizenöt évig tanított az Iparművészeti Főiskolán, tanítványai azóta kiforrott művészek. Nemzedékek kerültek ki a keze alól, mégsem tartozik egyik művészeti csoporthoz sem. Sokat utazik - elérte azt, amire sokan képtelenek voltak: ismerik Angliában, Olaszországban, előadásokra hívják Párizsba. Barátai európai rangú művészek. Ott van Európában. Olykor meghívásra, máskor csak azért, mert ott a helye. Sohasem adta el magát, mert ahhoz vásári kikiáltó, kalmárlélek, hangos reklám kell. Vagy az, hogy elhagyja az országot. De Kass János maradt. Úgy használta a Nyugatot, ahogy kell: étteremben vacsorázott, másoknak is fizetve, katalógusokat vásárolt olcsó holmik helyett, kiállításokra ment. Megmártózott, és visszatért. Ebben a hónapban lett hetvenéves. Fekete Judit Megütött húrként rezonálni... A hetvenéves Kass János a Tiszáról, barátokról és a számítógépről Kass János rajza Negyvenöt év után a szlovák belügyminisztérium fennhatósága alatt kiskorúsították a Komáromi Jókai Színházat Gálaesttel fejeződik be ma este a szlovákiai Révkomáromban a Jókai Színház kilencnapos fesztiválja, amelyet a társulat fennállásának 45. évfordulója alkalmából rendeztek. A több mint hatszázezres felvidéki magyarság 1945 utáni kollektív jogfosztását követően néhány évvel, 1952. október 1-jén alakult a társulat, akkor még Magyar Területi Színház (Matesz) néven. Első bemutatóját 1953. január 31-én Urbán Ernő Tűzkeresztség című darabjával tartotta. A Csallóköztől Észak-Bodrogközig, félezer kilométer hosszú sávban vitték művészetüket a magyarlakta területekre. A közösség igénye már az ötvenes évek derekán felvetette egy másik, a „keleti végeken” működő magyar színház megalapításának gondolatát. Ez azonban csak jó évtizeddel később, a prágai tavasz után - s akkor is csak részben - valósult meg. Kassán jött létre a Thália Színpad, amely a Matesz kihelyezett együtteseként működött. A kezdeti színi évadok műsorpolitikája az ötvenes évek első felének szellemében alakult, ám hamarosan kirajzolódtak a repertoár fő vonásai és a színház arculata. A műsor gerincét a magyar szerzők - főként klasszikusok, Vörösmartytól Bródy Sándorig - művei képezték, a kortársak közül Háy Gyulától Sütő Andrásig ível a sor. A társulat mindig támogatta a felvidéki magyar írókat, Egri Viktor, Dávid Teréz, Batta György műveit. Természetesen a világirodalom klasszikusai és a kortárs szlovák szerzők sem maradtak ki a repertoárból. A Matesz kassai Thália Színpada 1969. november 29-én Gömörhorkán debütált Goldoni Két úr szolgája című komédiájával. (A rendező Beke Sándor volt). A nyolcvanas évek végén újra felerősödött az igény a Thália önállósítására, amit Beke - aki 1990 márciusától a révkomáromi társulat igazgatója volt - támogatott, és segítette a kassaiak különválását. Így alakult meg ez év július 1-jén Kassán a Thália Színház, a szlovákiai magyarság második társulata, a Matesz pedig felvette a Komáromi Jókai Színház nevet. A politikai változások a kulturális élet rövid ideig tartó fellendülését hozták magukkal. Beke Sándor igazgatói működése alatt így jöhetett létre nyaranta a szabadtéri Bástya Színház. A társulat negyvenöt éves fennállásának mérlege: 254 premier. Évadonként általában kétszáz előadással lépnek a közönség elé székhelyükön és vidéken, Pozsonytól Kassáig. Produkcióikat évente hetvenezren látják, bérletes előadásaik száma harmincnégy. Az utóbbi időben azonban a Komáromi Jókai Színház létfeltételei is egyre nehezebbek. Már az előző évad is a „kiskorúsítás” jegyében indult, ugyanis a hatóságok 1996. július 1-jei hatállyal megfosztották önálló jogalanyiságától a színházat. Az intézkedésről jellemző módon - csak augusztus 23-án értesítették a társulatot. A hatalom Komáromban létrehozta a Duna Menti Kulturális Központot, amelybe a Duna Menti Múzeumot, a járási könyvtárat, a járási népművelési központot, a helyi kamarazenekart és - az alapítólevél szerint ötödikként - a Jókai Színházat tagolta. Ez azt jelentette, hogy ezeket az intézményeket kivették a művelődési tárca felügyelete (és finanszírozása) alól, és a belügyminisztérium fennhatósága alá helyezték. Azóta a fenntartásukra adott állami támogatást a nyitrai kerületi adminisztrációnak utalja át a költségvetés, innen kerül a Duna Menti Kulturális Központhoz, amely elosztja öt intézménye között. (A szlovák színházak, illetve az eperjesi ukrán társulat továbbra is a kultusztárcához tartozik.) • Az elmúlt négy és fél évtized tapasztalatai óhatatlanul arra figyelmeztetnek, hogy a színház olyan közéleti intézmény, amely társadalmi játékok színtere - mondja a társulat székhelyén, Révkomáromban Németh Ilona, művésznevén Németh Ica, a Jókai megbízott igazgatója. - Kisebbségi helyzetben élő közösség színházaként pedig kétszeresen az, ezért elsődleges feladatai közé tartozik az anyanyelv ápolása. Jogalanyiságunk elvesztése óta minden újabb nap felér egy-egy színházalapítással. Véletlenül esett az adventre, a várakozás időszakára a jubileumi ünnepségsorozat. A mi adventünk igen hosszú, de amíg várakozunk, addig reményünk is van, s ha minden este továbbra is betér hozzánk a közönség, akkor jövőnk is van. Amíg vannak szlovákiai magyar színészek, akik játszanak, addig közönség is van, és a színház nem halhat meg. Az értő színházi ember - művész és néző egyaránt jól tudja: a színpadon azt is el lehet mondani, amit talán a pillanat nem enged meg, amit esetleg betiltottak, ami kényelmetlen. A Matesz, majd a Jókai az elmúlt negyvenöt esztendőben erre vállalkozott. A megbízott igazgató 1966-ban a pozsonyi Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Előtte egy évvel kapott ugyanott diplomát Dráfi Mátyás, aki már 1959-től a társulat tagja volt, és a tanulmányai befejezése után visszatért színházához. - Kisebbségi létben megszállottság kell a színészmesterséghez - mondja Dráfi Mátyás. - Az utóbbi időben ezt kevesen vállalják. A hatvanas években negyven-ötven tagú volt a társulat, így kétfelé válva játszottunk, tájoltunk Pozsony és Kassa környékén. Jelenleg kevesen vagyunk, tizenhat színész és három gyakornok. Az elmúlt két évtizedben legalább egy társulatra való pályatársunk hagyott el bennünket és költözött át Magyarországra. Pedig itt növekedtek fel, és az itt élő magyarságot lett volna illő szolgálniuk. Bizonyos értelemben talán érthető is a távozásuk, hiszen az utóbbi években különösen beszűkültek a szlovákiai magyar színészet lehetőségei. Öt-hat éve még természetes volt, hogy hetente szerepeltünk a pozsonyi rádió magyar adásának irodalmi műsoraiban, de ma már ilyet nem sugároznak. Hasonló a helyzet a pozsonyi tévé magyar adásával is, ma már ott sincsenek lehetőségeink. Ritkán hívnak bennünket anyaországi vendégszereplésre, mert ezt is megszigorították az itteni hatóságok. Sőt, a jubileumi ünnepségen megjelent hivatalnokok nyomatékosan hangsúlyozták: a jelenleginél több szlovák darabot kell játszanunk, mert ezután ettől teszik függővé a színház állami dotációjának mértékét. - Ne kérdezze a színház anyagi helyzetét - szabadkozik Németh Ica mert rossz érzés arról szólni, hogy milyen kevés pénzből élünk. Az összeg évről évre csökken, amit tovább kurtít az infláció és az energiaárak emelkedése. Nagy kínnal-keservvel sikerül talpon maradni, évente hat premiert tartani s előadásaink egyharmadát tájolva előadni. Az utóbbi fél évtizedben mindig telt házakkal játszunk. Ha helyzetünket összevetjük a szlovákiai vidéki színházakéval, akkor gazdaságosságban, az önfenntartás szempontjából még mindig az élvonalban vagyunk. Dobis Márta jelmeztervező a kilencvenes évek közepén négy évig a veszprémi Petőfi Színháznál dolgozott, három éve tért vissza a komáromi társulathoz. - Ha magyarországi kollégákkal találkozom - mondja -, mindig panaszkodnak, milyen kevés pénz jut díszletekre és jelmezekre. Ilyenkor befelé mosolygok, mert nálunk annak az összegnek az ötödéből-tizedéből kell kijönni. Az önálló jogalanyiság elvételével a hatalomnak művészi és erkölcsi értelemben nem sikerült „kiskorúsítani” a Jókai Színházat, továbbra is magas színvonalon játszik. A jubileumi fesztiválon kilenc nap alatt több mint kétezren voltak kíváncsiak előadásaikra, pedig Komárom alig negyvenezer lakosú kisváros, s csak háromnegyed részben magyar. A társulat Szabó Magda Kiálts, város! című drámájával nyitotta meg ünnepét, a budapesti Nemzeti Színház Németh László Villámfénynél című darabjával, a kassai Thália Színház Csehov egyfelvonásosaival szerepelt, és bemutatkozott a pozsonyi Nemzeti meg a nyitrai Andrej Bagar Színház is. Végül egy megnyugtató tény, a híresztelések ellenére a Jókai Színháznak nem kell megválnia névadója nevétől. Botlik József Holocsy Krisztina a Kiálts, város! című színdarabban * ki á A k