Magyar Nemzet, 1997. december (60. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-13 / 291. szám

SZOMBAT, 1997. december 13. Kultúra Maöar Nemzet 19 A középkori kódexfestők jutnak eszembe róla. Ül Kass János is, asztala fölé hajolva, és végtelen türelemmel, fárasztó aprólékossággal karcolja a rézlemezke képeit. Pókhálóvo­nalak futnak a tű nyomán, lendü­letes íveket alkotnak, merész egyenesek szelik át a síkot, céltu­datosan, megtorpanás nélkül, olyan határozottan, hogy az már szinte kegyetlenség, mégis kön­­­nyedén, akár a szálló madár, az­tán súlyosan lezuhannak, mély árkot húzva maguk után, de mindez csak egy pillanatig tart, mert lendül a vonal tovább, lusta ábrándozásában álmos szeretke­zések jutnak eszébe, tértől és időtől független pillanatok, az álom és az ébrenlét határain, majd jéghideg zuhanyként a va­lóságra eszmél, indul tovább. Fegyelmezett katona. Rapsis agg­legény. Aggódó nagyapa. Egyenes ember, aki kíméletlenül mondja ki véleményét, istent és embert, pártvezért, rangot és ha­talmat nem tisztelve, mások ér­dekében. Barátait - többnyire költők, zenészek, olykor pálya­társak is - túlzott jelzőkkel, elra­gadtatott szavakkal isteníti vagy küldi a pokolba. Amikor rajzol: aszkéta. Szo­bája is csupa egyenesekből áll, puritán környezet, rajzasztal, kemény támlájú székek, füg­göny nélküli ablakok. Lánya, Kass Eszter tehetséges textilter­vező, felesége, Hajnal Gabriella falikárpitjain rajta az egész gyapjú mennyország, veje ele­gáns asztalokat, szép ívű széke­ket tervez - de mindebből Kass János környezetében semmi sem jelenik meg. Lakása egy­személyes cella, minden aláren­delve benne a rajzolásnak. A képe olykor két centiméteres lesz. Akkor­a darab, amekkorát két ujjal fölcsippent az ember. Használati tárgy, amelyet szük­ségből vásárolnak, nélküle nem adhatnánk postára a levelet, s a levél fontos, ez viszi suta mon­datainkat, pöffeszkedő fontos­ságunkat, jelentéktelen bizony­ságát annak, hogy jelen va­gyunk: „tudatom, hogy a puly­kát megkaptam, Pisti náthája elmúlt...” A bélyegre a legtöbb ember rá se hederít. Csak a le­vél számít. Vannak persze má­niákusok, bélyeggyűjtők, érték­szépség­tisztelők, hallottunk ró­luk, ahogyan milliókat érő bé­lyegekről is, de mindez távoli, mesebeli, regényszerű, nem e világi. Kass Jánost ez a legke­vésbé sem zavarja. Efelől nyu­godtan alszik. Még nyugodtab­­ban dolgozik, átvirrasztja oly­kor az éjszakát, biztos hittel, el­szántsággal, mint aki tudja, az örökkévalóságnak dolgozik. „Csak az alkotás igazolja a létet - írta valahol, mert írni is szokott. - Megütött húrként rezo­nálni, rendet, rendszert terem­teni. .. tanúja lenni a kornak. Ha csak egy kis részt, ha csak egy keveset is hozzátehetünk az egészhez, ha csak egyetlen vörös vérsejtje lehetünk a nagy vérke­ringésnek. ..” Szegeden született. Nagyapja tulajdonosa volt a Tisza-parti Kass Szállónak, amelyről Móricz Zsigmond így írt: „Vétek, hogy az ember nem ül vonatra, hogy ilyen szép őszi napon egy kedves estén leülhessen például itt a sze­gedi Kass előtt a teraszon. Bűbá­jos hely."­­ Első élményeimben tisztán és élesen rajzolódik ki a ködből: befőttesüvegben apró tiszai ha­lak lebegnek. Pikkelyük megvil­lan a szobába betűző napsugár fehér fényében. Azután a Tisza: a parton az agyagos sárból figu­rákat gyúrtam, lovakat, állatokat. Nyáron szekér gázolt át az ala­csony vízen, tengelyig sem ért a víz. A túlsó parton horkantva, nagy zörgéssel, robogással trap­­poltak kifelé a megcsutakolt lo­vak. A forró homok égette a tal­pam... Képekben gondolkodik. S amiről beszél, életre kel. - Hosszú tutajkaravánok: szálfákat úsztattak gyakran el­akadva a homokpadokon. Nagy kalapos tótok ismeretlen vezény­szavakat kiabálnak a kanyarban, forgatták hosszú evezőiket. Cséplőgép dobog valahol. - A szállodában laktak? - Ott, és anélkül, hogy tuda­tosult volna bennem, éreztem, milyen szép épület ez. A széles lépcsőfordulók, az aranydíszes korlátok, a tágas tér. S amikor a harmincas évek elején elárverez­ték... Játszottunk. Gyufaszálakat vertünk valami deszkába, jött Fe­renc bácsi, a portás és azt mond­ta, „a gyerekek anyukával két órakor indulnak Budapestre...” Akkor költöztünk fel. Szeged ho­mokos, és többnyire könnyű ho­mokfutók járták. Amikor a vasút felé hajtottunk, nehéz társzeke­rek jöttek szembe, sörös lovak húzták, ott voltak rajtuk a szállo­da csillárjai, hurcolták a bútoro­kat. Huszonnégy óra alatt történt mindez... -Azután? - Kőbányán laktunk. - Képzelem. - Számomra érdekes volt: itt van az egyik legszebb templom, gyerekkori csoda volt számomra, a nagyorgona! A miséken az előttem térdeplőknek fatalpú ci­pői. Olyan talpuk volt, mint a re­dőny, azóta sem láttam ilyet. Toncsi nénémnek szedtem a lab­dát a Dreher teniszpályán, szerel­mes voltam bele. Rövidnadrágos kisfiú voltam. Amikor a Magyar Királyi Ipariskolába jelentkez­tem, Kampis Antal nem akart fölvenni. „Itt csupasz nőket raj­zolnak, elrontják ezt a gyere­ket. .. hajtogatta. - Időzzünk még egy kicsit Szegeden. Ismerte Mórát és Mó­­riczot? - Mindkettőt. Jól emlékszem Móra Ferenc kék szemére. Szája sarkában örökké ott füstölt a szi­var, bricseszben járt. Dolgozó­­szobájában mennyezetig érő, zsúfolt könyvespolcok. Jártunk leánderes udvarában, találkoz­tam a Vademberrel. Beharan­gozták nekem, és képzeletemben egy szőrös öreg ősember jelent meg, nem akartam elmenni, ka­paszkodtam falba, kerítésbe. Azután ott állt egy kisfiú sárga taplósapkában a nagyapja mel­lett. Ő volt a Vadember. Móricz Zsigmond tréfált, bújtam, kerül­tem, ahogy tudtam. Tartottam csutak bajuszától, csak vastag óralánca vonzott, mint kis egeret a sajt. Akkor már vasalószénnel mindent telerajzoltam. Röpköd­tek a pofonok. - Mégis keramikus lett. - Az. Gádor Istvánnal és Ko­vács Margittal dolgoztam együtt. Dolgoztam porcelángyárban, porcelánt festettem, korongoz­­tam. De rossz tanuló voltam. Mindig rossz tanuló voltam. Azután a barátaim, Reich Károly, Darvas Árpád átjártak hozzám, s végül én is a grafikusi pályát vá­lasztottam. - Illusztrált. Rengeteg köny­vet, sokféle hangulatban, stílus­ban, gyerekkönyvet a mesék hangulatában, Shakespeare-t, komolyan. A kékszakállú herceg várát, ahol a színekkel mondja el mindazt, amit másutt a vona­lakkal. A piros, a fekete, a kék és az arany harmonizál vagy viaskodik egymással, akárcsak Bartók zenéjében a különböző szólamok. - Mert amit Balázs Béla il­lusztrálva jelenített meg, azt Bartók pszichológusként, majd­nem freudi módon, a férfi-nő párharcát, a Kékszakállú magá­nyát, azt, hogy soha nincsenek szinkronban... - Tervezett folyóiratot, il­lusztrációi Moszkvától Toron­tóig, Sao Paolótól Bratislaváig nyerték a díjakat, A világ leg­szebb könyve díját is. Legjobb barátja Szántó Tibor, csodálatos könyveket alkottak együtt! Az Új írás művészeti szerkesztője volt, és a lapnak a formáját olyannak ismertük meg, amilyennek Kass János tervezte. Azután komputer­animációs filmet készített John Halasnak. Az első komputerani­mációs filmet,­­ A számítógép eszköz. Gyengesége a személytelenség. Az elektronika közönyös, gyor­sasága könnyen elsajátítható, és így az igénytelenségnek, a sab­lonnak könnyen utat enged. Kor­rigálni, kicsinyíteni, nagyítani szerkeszteni egy időben lehet. A gépnek nincsenek érzései, de aki kezeli, érvényesíteni tudja az akaratát, a fantáziáját, a tehetsé­gét. Ezért olyan fontos, hogy hu­mánus gondolatokat rögzítsen. Éppen ezekben a napokban kere­sett meg az Alföld szerkesztősé­ge, hogy komputerrel tervezzem át a lapot. A mai ötvenes generá­ció Új íráson nevelkedett. Mi kö­zöltük először Kassákot, Vasa­­relyt. Tizenöt évig tanított az Ipar­­művészeti Főiskolán, tanítványai azóta kiforrott művészek. Nem­zedékek kerültek ki a keze alól, mégsem tartozik egyik művésze­ti csoporthoz sem. Sokat utazik - elérte azt, amire sokan képtele­nek voltak: ismerik Angliában, Olaszországban, előadásokra hívják Párizsba. Barátai európai rangú művészek. Ott van Euró­pában. Olykor meghívásra, más­kor csak azért, mert ott a helye. Sohasem adta el magát, mert ah­hoz vásári kikiáltó, kalmárlélek, hangos reklám kell. Vagy az, hogy elhagyja az országot. De Kass János maradt. Úgy használ­ta a Nyugatot, ahogy kell: étte­remben vacsorázott, másoknak is fizetve, katalógusokat vásárolt olcsó holmik helyett, kiállítások­ra ment. Megmártózott, és vis­­­szatért. Ebben a hónapban lett hetvenéves. Fekete Judit Megütött húrként rezonálni... A hetvenéves Kass János a Tiszáról, barátokról és a számítógépről Kass János rajza Negyvenöt év után­­ a szlovák belügyminisztérium fennhatósága alatt kiskorúsították a Komáromi Jókai Színházat Gálaesttel fejeződik be ma este a szlovákiai Révkomáromban a Jókai Színház kilencnapos fesztiválja, ame­lyet a társulat fennállásának 45. évfor­dulója alkalmából rendeztek. A több mint hatszázezres felvidéki magyarság 1945 utáni kollektív jogfosztását köve­tően néhány évvel, 1952. október 1-jén alakult a társulat, akkor még Magyar Területi Színház (Matesz) néven. Első bemutatóját 1953. január 31-én Urbán Ernő Tűzkeresztség című darabjával tartotta. A Csallóköztől Észak-Bodrog­­közig, félezer kilométer hosszú sávban vitték művészetüket a magyarlakta te­rületekre. A közösség igénye már az öt­venes évek derekán felvetette egy má­sik, a „keleti végeken” működő magyar színház megalapításának gondolatát. Ez azonban csak jó évtizeddel később, a prágai tavasz után - s akkor is csak részben - valósult meg. Kassán jött lét­re a Thália Színpad, amely a Matesz ki­helyezett együtteseként működött. A kezdeti színi évadok műsorpolitikája az ötvenes évek első felének szellemében alakult, ám hamarosan kirajzolódtak a repertoár fő vonásai és a színház arcu­lata. A műsor gerincét a magyar szer­zők - főként klasszikusok, Vörösmar­­tytól Bródy Sándorig - művei képezték, a kortársak közül Háy Gyulától Sütő Andrásig ível a sor. A társulat mindig támogatta a felvidéki magyar írókat, Egri Viktor, Dávid Teréz, Batta György műveit. Természetesen a világ­­irodalom klasszikusai és a kortárs szlo­vák szerzők sem maradtak ki a reper­toárból. A Matesz kassai Thália Színpada 1969. november 29-én Gömörhorkán debütált Goldoni Két úr szolgája című komédiájával. (A rendező Beke Sándor volt). A nyolcvanas évek végén újra fel­erősödött az igény a Thália önállósításá­ra, amit Beke - aki 1990 márciusától a révkomáromi társulat igazgatója volt - támogatott, és segítette a kassaiak kü­lönválását. Így alakult meg ez év július 1-jén Kassán a­ Thália Színház, a szlová­kiai magyarság második társulata, a Matesz pedig felvette a Komáromi Jó­kai Színház nevet. A politikai változá­sok a kulturális élet rövid ideig tartó fel­lendülését hozták magukkal. Beke Sán­dor igazgatói működése alatt így jöhe­tett létre nyaranta a szabadtéri Bástya Színház. A társulat negyvenöt éves fennállásának mérlege: 254 premier. Évadonként általában kétszáz előadással lépnek a közönség elé székhelyükön és vidéken, Pozsonytól Kassáig. Produk­cióikat évente hetvenezren látják, bérle­tes előadásaik száma harmincnégy. Az utóbbi időben azonban a Komá­romi Jókai Színház létfeltételei is egyre nehezebbek. Már az előző évad is a „kiskorúsítás” jegyében indult, ugyanis a hatóságok 1996. július 1-jei hatállyal megfosztották önálló jogalanyiságától a színházat. Az intézkedésről­­ jellemző módon - csak augusztus 23-án értesítet­ték a társulatot. A hatalom Komárom­ban létrehozta a Duna Menti Kulturális Központot, amelybe a Duna Menti Mú­zeumot, a járási könyvtárat, a járási nép­művelési központot, a helyi kamaraze­nekart és - az alapítólevél szerint ötö­dikként - a Jókai Színházat tagolta. Ez azt jelentette, hogy ezeket az intézmé­nyeket kivették a művelődési tárca fel­ügyelete (és finanszírozása) alól, és a belügyminisztérium fennhatósága alá helyezték. Azóta a fenntartásukra adott állami támogatást a nyitrai kerületi ad­minisztrációnak utalja át a költségvetés, innen kerül a Duna Menti Kulturális Központhoz, amely elosztja öt intézmé­nye között. (A szlovák színházak, illet­ve az eperjesi ukrán társulat továbbra is a kultusztárcához tartozik.) •­­ Az elmúlt négy és fél évtized ta­pasztalatai óhatatlanul arra figyelmez­tetnek, hogy a színház olyan közéleti in­tézmény, amely társadalmi játékok szín­tere - mondja a társulat székhelyén, Révkomáromban Németh Ilona, mű­vésznevén Németh Ica, a Jókai megbí­zott igazgatója. - Kisebbségi helyzetben élő közösség színházaként pedig kétsze­resen az, ezért elsődleges feladatai közé tartozik az anyanyelv ápolása. Jogala­nyiságunk elvesztése óta minden újabb nap felér egy-egy színházalapítással. Véletlenül esett az adventre, a várako­zás időszakára a jubileumi ünnepségso­rozat. A mi adventünk igen hosszú, de amíg várakozunk, addig reményünk is van, s ha minden este továbbra is betér hozzánk a közönség, akkor jövőnk is van. Amíg vannak szlovákiai magyar színészek, akik játszanak, addig közön­ség is van, és a színház nem halhat meg. Az értő színházi ember - művész és né­ző egyaránt­­ jól tudja: a színpadon azt is el lehet mondani, amit talán a pillanat nem enged meg, amit esetleg betiltottak, ami kényelmetlen. A Matesz, majd a Jó­kai az elmúlt negyvenöt esztendőben er­re vállalkozott. A megbízott igazgató 1966-ban a pozsonyi Színművészeti Főiskolán szer­zett diplomát. Előtte egy évvel kapott ugyanott diplomát Dráfi Mátyás, aki már 1959-től a társulat tagja volt, és a tanulmányai befejezése után visszatért színházához. - Kisebbségi létben megszállottság kell a színészmesterséghez - mondja Dráfi Mátyás. - Az utóbbi időben ezt kevesen vállalják. A hatvanas években negyven-ötven tagú volt a társulat, így kétfelé válva játszottunk, tájoltunk Po­zsony és Kassa környékén. Jelenleg ke­vesen vagyunk, tizenhat színész és há­rom gyakornok. Az elmúlt két évtized­ben legalább egy társulatra való pálya­társunk hagyott el bennünket és költö­zött át Magyarországra. Pedig itt növe­kedtek fel, és az itt élő magyarságot lett volna illő szolgálniuk. Bizonyos ér­telemben talán érthető is a távozásuk, hiszen­­ az utóbbi években különösen­­ beszűkültek a szlovákiai magyar szí­nészet lehetőségei. Öt-hat éve még ter­mészetes volt, hogy hetente szerepel­tünk a pozsonyi rádió magyar adásának irodalmi műsoraiban, de ma már ilyet nem sugároznak. Hasonló a helyzet a pozsonyi tévé magyar adásával is, ma már ott sincsenek lehetőségeink. Rit­kán hívnak bennünket anyaországi vendégszereplésre, mert ezt is megszi­gorították az itteni hatóságok. Sőt, a ju­bileumi ünnepségen megjelent hivatal­nokok nyomatékosan hangsúlyozták: a jelenleginél több szlovák darabot kell játszanunk, mert ezután ettől teszik függővé a színház állami dotációjának mértékét. - Ne kérdezze a színház anyagi helyzetét - szabadkozik Németh Ica mert rossz érzés arról szólni, hogy mi­lyen kevés pénzből élünk. Az összeg évről évre csökken, amit tovább kurtít az infláció és az energiaárak emelkedé­se. Nagy kínnal-keservvel sikerül talpon maradni, évente hat premiert tartani s előadásaink egyharmadát tájolva előad­ni. Az utóbbi fél évtizedben mindig telt házakkal játszunk. Ha helyzetünket ös­­­szevetjük a szlovákiai vidéki színháza­kéval, akkor gazdaságosságban, az ön­­fenntartás szempontjából még mindig az élvonalban vagyunk. Dobis Márta jelmeztervező a kilenc­venes évek közepén négy évig a veszp­rémi Petőfi Színháznál dolgozott, három éve tért vissza a komáromi társulathoz. - Ha magyarországi kollégákkal ta­lálkozom - mondja -, mindig panasz­kodnak, milyen kevés pénz jut díszletek­re és jelmezekre. Ilyenkor befelé mo­solygok, mert nálunk annak az összeg­nek az ötödéből-tizedéből kell kijönni. Az önálló jogalanyiság elvételével a hatalomnak művészi és erkölcsi érte­lemben nem sikerült „kiskorúsítani” a Jókai Színházat, továbbra is magas színvonalon játszik. A jubileumi feszti­válon kilenc nap alatt több mint kétez­ren voltak kíváncsiak előadásaikra, pe­dig Komárom alig negyvenezer lakosú kisváros, s csak háromnegyed részben magyar. A társulat Szabó Magda Kiálts, város! című drámájával nyitotta meg ünnepét, a budapesti Nemzeti Színház Németh László Villámfénynél című da­rabjával, a kassai Thália Színház Cse­hov egyfelvonásosaival szerepelt, és be­mutatkozott a pozsonyi Nemzeti meg a nyitrai Andrej Bagar Színház is. Végül egy megnyugtató tény, a híresztelések ellenére a Jókai Színháznak nem kell megválnia névadója nevétől. Botlik József Holocsy Krisztina a Kiálts, város! című színdarabban * ki á A k

Next