Magyar Nemzet, 1998. május (61. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-22 / 119. szám

­ HONVÉDELMI NAP 1998. május 23. 8-18 óráig VÁROSLIGET PROGRAMOK: ♦ Szárazföldi haditechnikai eszközök bemutatója ♦ Repülő és légvédelmi eszközök földi bemutatója ♦ Katonai tanintézetek bemutatkozása ♦ A NATO csatlakozásra történő felkészülés bemutatása ♦ SFOR-bemutató ♦ Katonazenekari bemutatók ♦ Honvédelmi sportok bemutatói ♦ Kulturális és művészeti programok ♦ Gyermekjátékok és játszóházak ♦ Huszár- és lovasbemutatók ♦ Történelmi hadijátékok, csatajelenetek ♦ Deszantos és ejtőernyős katonák földi bemutatója ♦ A „Szondi apródjai” versenysorozat országos döntője Információs telefonszám: 06­ 20-544-239 N biztosító rt. Magyar Nemzet INteRNeTTo Allianz Csoport tagja­­k 1998. május 22., péntek „Az ember roppant félénk élőlény, aki még akkor is talál okot arra, hogy fél­jen, amikor semmi oka sincs erre” — ír­ja rólunk egy neves antropológus. Sze­rencsére - mondja egy másik tudós -, mert olyan veszedelmes világban élünk ezen a földön, hogy csak a paranoiá­soknak van igazi esélyük a túlélésre. Más szóval és darwini alapon: mi, akik élünk, valamennyien a valaha is léte­zett és mindenkori legfélénkebb (s kö­vetkezésképpen legóvatosabb) férfiak és asszonyok leszármazottjai vagyunk. Anyám asszony katonái? Ez a logika nem teljesen stimmel, de azért az mindenképpen igaz, hogy a félelem (és a szorongás) alapvető em­beri élmény, érzés, lelkiállapot. És minden kétséget kizárólag nagy szere­pet játszik az életünkben s történel­münkben. Viszonylag könnyen bizonyítható, hogy az emberi civilizáció kibontako­zásának egyik legfontosabb mozgató­rugója a félelem volt. A félelem kész­tette az emberi közösségeket arra, hogy városaik s épületeik falain belül keres­senek biztonságot, hogy fegyvereket és szerszámokat készítsenek, hogy megis­merjék a körülöttük lévő világ törvény­­szerűségeit, hogy törvényekkel és er­kölcsi normákkal szabályozzák együtt­élésüket, hogy mítoszokkal és vallá­sokkal, hiedelmekkel, eszmékkel és világértelmezésekkel, harmóniával és dallamokkal vegyék körül magukat, és mindezenközben s mindezek által meg­teremtsék­ civilizációjukat. Minden emberi civilizációnak, minden emberi kultúrának egyik leg­főbb feladata az, hogy csökkentse a benne élő emberek félelmeit és szo­rongásait. Hogy elhitesse velük: a vi­lágban van valamiféle rend; a problé­mák megoldhatók; nem kell meggyil­kolnunk egymást, mert a sokféle em­beri érdek valamiféleképpen össze­egyeztethető; valamiféle igazságosság érvényesül a világban; szükség van rád és rám; az életnek van értelme és célja. Vagyis végső fokon ok a túlzott félelemre és a rettegésre. Vannak azonban olyan helyzetek és korszakok, amikor egy-egy civilizáció vagy társadalom, elveszti ezt a képessé­gét. Nem tudja enyhíteni az emberek szorongását s félelmeit. Sőt, esetleg fo­kozza őket. Ilyen korszakát élte az el­múlt években a magyar társadalom. 1990 óta újra és újra fellángolt a hisztériás félelem. Úgyis mondhatnám: mindenki fél mindenkitől. Mi történt velünk? XX. századi történelmünket figye­lembe véve minden okunk megvan a félelemre. Emlékeznek rá: a század elején a „sárga veszedelemtől” félt a nyugati világ. Aztán jött a bolsevizmus és a fa­sizmus a maga haláltáboraival, gulágjai­­val, népirtásaival. A meggyilkolt száz­millió ártatlan embernek, asszonynak, férfinak, gyereknek volt mitől félnie. A két világháború áldozatainak volt okuk félni. A gazdasági világválságban százmillióknak volt okuk félni a sze­génységtől, a nyomortól. A hideghábo­rú évtizedeiben, az atomkonfrontáció világában, a pusztító polgárháborúk Ázsiájában és Afrikájában minden okuk megvolt az embereknek arra, hogy rettegjenek. A nyugati világ társadalmainak többsége az elmúlt évtizedekben jelen­tős mértékben úrrá lett a félelmeken. A kontinens keleti s dél­keleti felén azonban még nagyon rossz a helyzet. Bosznia éveken át a szó szoros értelmé­ben halálfélelemben élt. És sok a félelem és ret­tegés máshol is. Nem akarom ezek­hez a szélsőséges pél­dákhoz hasonlítani ma­gunkat. Sokszorosan jobb s biztonságosabb helyzetben vagyunk. De azt nem tagadhat­juk, hogy 1989 után a magyar társadalmon is úrrá lett a félelem. Érthető módon. Összeomlott a világ körülöttünk. A régi in­tézmények megroppan­tak, a régi patrónusok eltűntek, az ösz­­szekuporgatott pénzecskék kifolytak az ujjaink közül, a Trabantok és Wartbur­gok kifulladtak, a szegénység, a mun­kanélküliség réme felhorgadt előttünk. Veszélybe került a biztonságunk, a ke­nyerünk, a családunk, a jövőnk. A megnyíló óriási lehetőségek és a rájuk ugró sokaság vad küzdelme is riasztó volt, félelemmel töltött el sokunkat. Negyven évig némaságra voltunk kényszerítve s kárhoztatva. Most, hogy szabadon cselekedhettünk, nem tudtuk, hogy kiben mi lakozik, ki mit gondol, kinek mi a szándéka, ki mögött ki s mi áll. De még azt sem tudhattuk, hogy mi lakozik mibennünk, ki fiai-borjai va­gyunk mi magunk. Nem tudtuk, mit várhatunk a szomszédunktól, a másik­tól, a harmadiktól. A hajdani kötelékek elszakadtak, a közös érdekek összeza­varodtak, a hajdani szerepek lemálltak rólunk. Nem tudtuk, kire számíthatunk, ki mikor fordul ellenünk, nem tudtuk, ki a barát, ki az ellenfél, ki az ellenség. Az 1989-es drámai fordulatból fel­ocsúdva, tízmillió idegen közt találtuk magunkat. Hogyisne kezdtünk volna el kap­kodni, védelmet keresni, valamibe be­lekapaszkodni. A nagy zűrzavarban kí­nálkoztak a biztonság új fogódzkodói: a politikai pártok (mert a többi intéz­mény, a szakszervezetek, az egyházak, a nyugdíjintézet, a társaskörök meg egyebek egyelőre még a maguk bajá­val voltak elfoglalva). Ki ebbe, ki abba a pártba kapaszkodott be hirtelen s gör­csösen, mint szalmaszálba a fuldokló. És ellenséget, ezt az utolsó reményt s biztonságot fenyető veszélyt látott a többi pártban. S megindult a félelmek s gyűlölködések háborúja (persze, hál’ istennek, a háború szót csak metafora­ként lehet s kell itt használnom). Nagyobb demokratikus gyakorlat­tal rendelkező országokban is van tétje a választásoknak, de általában s vi­szonylag kismértékben hatnak az ál­lampolgárok életére. Nálunk a tét óriá­si volt. Itt úgy érezhette bárki, és sokan érezték így 1990-ben is, 1994-ben is, hogy önmaguk s családjuk léte forog a kockán. S aki másfelé szavaz, az az ő munkahelyüket, kenyerüket, Trabant­jukat vagy jövendő Mercedesüket, a házukat, a nyugdíjukat, a gyerekek jö­vőjét s biztonságát fenyegeti. A következő évek politikai életét nagymértékben meghatározta ez az eg­zisztenciális félelem. 1990 júniusában, a választások után, félelem szorította el a magyar pol­gárság jelentős hányadának a szívét, mert fölsejlett egy nemzeti jobboldal réme. Ma már tudjuk, hogy alaptalan volt ez a félelem, hiszen 1994-ben a ra­dikális jobboldal egyetlen képviselője sem került be a parlamentbe, s még a mérsékelt, konzervatív jobboldal is nagy vereséget szenvedett. De az akko­ri kormány elkövette azt a súlyos hibát, hogy nem határolta el magát azonnal és határozottan a szélsőségesektől -akkor is, ha jelentős mértékben a kép­zelet szülte rémről volt szó -, és ezzel olajat öntött a félelem tüzére. Majd 1990 őszén jött a taxis­sztrájk, és jeges rémület fogta el ezút­tal a kormányon lévőket s híveiket: nemzetközi összeesküvést sejtettek, ör­dögi cinkosságokra gyanakodtak, pá­nikba estek. Ijedelmükben durván rea­gáltak, s ez azután a másik oldalon nö­velte a szorongást. Majd megindult 1991 elején, sok más konfliktus mellett, a „médiaháború” (ez az elnevezés is parano­iára vall, mert a hábo­rúban nem szavakkal és újságcikkekkel meg fegyelmi bizottságok­kal lőnek), s mindkét fél a félelem, és a féle­lem szülte gyűlölködés sáncai mögé ásta be magát. 1992-93-ban a jobboldali veszélytől való vélelem a De­mokratikus Chartába préselt össze két haj­dani ősi ellenséget, a Kádár köpenye alól kibújt MSZP-t és a ká­dárizmus ellen évtize­deken át bátran küzdő demokratikus ellenzéket s az általa alapított SZDSZ-t. Az 1994-es bukás után a vesztesek viszonylag fegyelmezetten vagy rezig­­náltan viselkedtek, nem szítottak föl egy a kommunista vagy a kozmopolita veszéllyel kapcsolatos hisztériát. Most, 1998 tavaszán, a választások előtti s főképp alatti hetekben lábra kapott újra a jobboldali szélsőségektől való féle­lem. Történetileg érthető módon, a rea­litásokat figyelembe véve azonban alaptalanul. Mert ha az MSZP győz, s alakít kor­mányt ugyanis, akkor az eddigi politika folytatódik, és a radikális jobboldalnak, a kritikán túl, nem lesz más szerepe s le­hetősége. Annál is inkább, mert a parla­menti szerep keretet s határt szab tevé­kenységének s retorikájának. Ha a Fidesz győz, s alakít kor­mányt, akkor talán még kisebb tere és súlya lesz a jobboldali radikalizmus­nak. Mert a Fidesz - mint centrumpárt - feltehetőleg képviselni fog olyan társa­dalmi érdekeket, s orvosolni fog olyan sérelmeket, amelyeket az eddigi kor­mánykoalíció bizonyos fokig elhanya­golt, s ezzel levezeti a jobboldali radi­kalizmus keltette feszültség egy részét. Másfelől pedig a Fidesz legalább any­nyira európai s demokratikus párt, mint az MSZP vagy az SZDSZ. Ha kor­mányra kerülnek, akkor - akárhogyan is szavazott akárki - ugyanúgy bizal­mat kell szavaznia neki, mint bármely más demokratikusan megválasztott kor­mánynak. Mindez nem jelenti azt, hogy a mos­tani választásnak nincs tétje. Nagyon nagy tétje van. Mert ezekben, s még né­hány következő évben, dőlt s dől el, hogy a most felépülő társadalomban kik hogyan érvényesülhetnek majd, kik lesznek a relatív vesztesek és kik a győztesek, kik lesznek a viszonylag sze­gényebbek s kik az igazán gazdagok, kiknek lesz kisebb s kiknek nagyobb beleszólása az ország irányításába. A tét tehát nagy, de két demokrati­kus választás után, s az új társadalmi intézmények kiépülése után, ma már tudjuk, mert tapasztaltuk, hogy a kor­mányok hatalma­s élettartama nem korlátlan. Tudjuk, hogy a kormányok leválthatók, s egyre inkább felelősség­re vonhatók. Tudjuk, hogy kedveznek ugyan híveiknek, de azt nem tehetik meg, hogy ne próbálják az egész tár­sadalom problémáit is megoldani. Tudják, hogy tudják: egyik nap hopp, másik nap hopp, tudják, hogy ők is kerülhetnek még ellenzékbe. Tudják, hogy Európában élünk, s ez mérsék­letre, az emberi jogok feltétlen tiszte­letben tartására és tisztességre inti őket. Mindez elegendő garancia a túl­zott félelem ellen. És intés azoknak, akik még mindig a félelem felkorbá­csolásából próbálnak tőkét kovácsolni maguknak. Megsértik vele a magyar társadal­mat, mert azt sugallják, hogy rossz az ítélőképessége, befolyásolható, szélső­ségekre hajlamos. Valójában a magyar társadalom az elmúlt nyolc évben meg­lepő érettségről, higgadtságról, mérték­­tartásról tett tanúságot. És megzavarják, fékezik azt a fo­lyamatot, amelynek során a magyar társadalom az európai népek közössé­gének méltó tagjává nő majd fel. Túljutottunk az 1989 utáni para­noia korszakán. Kezdjük megismerni egymást, kezdjük tiszteletben tartani mások érdekeit, akadozva, de kezdünk egymással együttműködni, kezdünk egyre értelmesebben a jövőnk építésén dolgozni. Falun is, városon is. A gyá­rakban, az iskolákban és a parlament­ben is. Kormányban és ellenzékben is. Nagy erőfeszítésekre, sok gondol­kodásra, civil kurázsira, szorgalomra van még szükségünk. Ne rongáljuk esé­lyeinket azzal, hogy ijesztgetjük egy­mást, és ne lássunk sárkányokat ott, ahol nincsenek. Hogy Churchill híres szavait idéz­zem: egyetlen dologtól kell igazán fél­nünk: a félelemtől. Attól, hogy egy­mástól félünk. Hankiss Elemér Ne lássunk sárkányokat ott, ahol nincsenek Fortélyos félelem Fókusz -------------------------Felhívás--------------------------­regionális komplex rehabilitáló, szakképző és foglalkoztató feladatok ellátására A rehabilitáló, szakképző és foglalkoztató központok prog­ramjának megvalósítása érdekében a Munkaügyi Minisztérium felhívja az önkormányzatok, az egyházak, a civil szerve­zetek, az alapítványok és a magánszemélyek figyelmét, hogy ha elfogadják e program szerint az iskolai rendszerű kép­zésben megvalósítandó, a rehabilitációt, a szakképzést és a fog­lalkoztatást egyaránt magában foglaló komplexitást, és a jövő­ben vállalkoznak a jelen kiírásban megfogalmazott elképzelések önálló vagy tagintézményi megvalósítására, jelezzék ezt a szán­dékukat. Jelentkezésük alapján tervezzük a további hét, úgyne­vezett „követő” intézmény meghívásos pályázat keretében tör­ténő kiválasztását. A jelentkező rendelkezzen olyan ingatlan(ok)nal (iskolaépület, tanműhely, gyakorlóhely, foglalkoztató műhelyek, kollégiumi épület stb.), mely jelenlegi állapotában - vagy nem túl költséges átépítéssel és/vagy felújítással — alkalmas több, az Országos Kép­zési Jegyzék szerinti szakma speciális képzésének biztosítására. Mivel a kiválasztott intézmények a Nemzeti Gyermek- és Ifjú­sági Közalapítvány által működtetett három központtal együtt a regionális beiskolázású központok funkcióit fogják megvalósítani, ezért az elbírálásnál a területi elhelyezkedést is figyelembe veszi a jelentkezések elbírálását végző független szakértői bizottság. A jelentkezések feltételeivel kapcsolatos további információkat a Munkaügyi Minisztérium Szakoktatási Főosztályának Szakképzés-fejlesztési Osztálya ad (tele­fon: 331-6399). Jelentkezni csak a kiíró által átadott jelentkezési lap kitöltésével lehet. A jelentkezési lap átvehető a Munka­ügyi Minisztérium Szakoktatási Főosztály Szakképzés­fejlesztési Osztályán 1998. június 20-ig. Jelen felhívásra a kitöltött jelentkezési lappal történő jelentkezés határideje 1998. július 15. Munkaügyi Minisztérium Szakoktatási Főosztály Magyar Nemzet 11 POLITIKAI HIRDETÉS A Magyar K­ereszténydemokrata Szövetség felhívása Az 1994-es önkormányzati választások után most, május 10-én másodszor bizonyosodott be, hogy a mérsékelt jobbközép politikai erők összefogása sikeres. A polgárok ismét az összefogást támogatták. A közös jelölés kétszer több esélyt adott az első helyre, mint az egymással való ver­senyzés. A Magyar Kereszténydemokrata Szö­vetség jelöltjei a Fidesz keretei között mind bekerültek a második fordulóba. Egyikük, Rapcsák András - egyetlenként - már meg is­­ nyerte a választásokat. A Fidesz programja összhangban van elveink­kel. Jó lelkiismerettel hívunk fel mindenkit, aki­nek fontos a kereszténydemokrácia, hogy a választások második fordulójában a Fidesz ál­tal támogatott jelöltekre szavazzon. A jövőért ennél többet is tenni akarókat pedig baráti szóval hívja tagjai közé: a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség Deák András, Cartner József, Harrach Péter, Isépy Tamás, Járosi Márton, Kovács K. Zoltán, Latorcai János, Mészáros József, Nógrádi László, Surján László, Szilágyiné dr. Szemkeő Judit, Varga László

Next