Magyar Nemzet, 1998. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-23 / 120. szám
1998. május 23., szombat Tükör A csalás új arcaiA BRFK vizsgálati főosztályának vagyonvédelmi osztályán 1997 júniusa óta folyik a nyomozás egy olyan szövevényes ügyben, ahol ingatlaneladási szándékkal, hamis vevők felvonultatásával és ügyvédi aszszisztenciával több embert megkárosítottak. Előfordult az is, hogy a becsapott személy elvesztette családi házát, otthonát. (Hasonló, konkrét esetekről, az ügyvédek felelősségéről és tudatos jogsértéseiről írtunk nemrégiben.) Nem elszigetelt ügyről, hanem egy igen veszélyes tendenciáról van szó, ezért térünk vissza a témára. Noha nyomozati érdekből most a konkrét vizsgálatra nem szeretnék kitérni, de fontosnak tartom, hogy bizonyos jelenségekre felhívjuk a gyanútlan állampolgárok figyelmét - kezdte a beszélgetést Szomor Sándor őrnagy. S, hogy megnyugtasson: nem kibúvót keres, egy szekrényt megtöltő dossziéhalomra mutat. Úgy tekintsem, mondja, mint egyesztendei munkájuk gyümölcsét, egy rendkívül körmönfont, kiterjedt, jogászi manipulációkkal kidolgozott csalássorozat nyomozati anyagát. A tétel: kétszázötvenmillió forint, a főbb szereplők ellen vádat emeltek. Más kérdés, hogy a kárvallottak, miként, miből és mennyi idő után jutnak anyagi elégtételhez. Mert általában az a helyzet, hogy a csalóknak semmiféle vagyontárgy nincs a nevükön. Ez szomorú, de a közvéleményt nem lepi meg - vetem közbe, ő pedig megjegyzi: amíg ilyen módon is folyik az eredeti tőkefelhalmozás, nincs más hátra, mint „értelmileg” felkészíteni az embereket, mire számíthatnak, ha nem képviselik megfelelően saját érdekeiket. Nem kioktatásnak szánja Szomor őrnagy a fenti megjegyzést, hiszen nekik is újabbnál újabb csalási műfajok ismeretére kellett szakosodniuk. Olyan fondorlatokra, amelyek egy-két évvel ezelőtt még nem tartoztak a vagyon elleni bűncselekmények körébe, s amelyek játékszabályait az egészségesen gondolkodó, ép erkölcsű ember képtelen megérteni. Többféle forgatókönyv létezik, ezekből ismertetnek néhányat. Mondjuk, ha a főhős sikeres üzletembernek adja ki magát, aki átmeneti pénzzavarba került, holott egy remek „tranzakció” van kilátásban, amivel rövid idő alatt jelentős nyereséghez lehetne jutni. Ismerősök közvetítésével „baráti szívességet” kér valakitől. Előadják, hogy mód lenne nagyobb összeg felvételére, csakhogy a kölcsönadó személy biztosítékként ingatlanfedezetet kér. A szívesség abból állna, hogy a kiszemelt áldozat ezt a formaságot magára vállalja, mindaddig, amíg az üzleti ügy rendeződik, és a kölcsönt visszafizetik, ígérik, minden szabályosan történik, a szerződés és a fedezetadó biztonságát, az ügy korrektségét ügyvéd garantálja. Ez a beetetés - jegyzik meg a nyomozók, mert az igazi cselvetés csak ezzel kezdődik el. Mégpedig úgy, hogy a helyszínen - ahol a fedezetadásról és kölcsönről a szerződés készül, hogy, hogy nem, egészen másfajta okirat fogalmazódik. Szó sincs már fedezetről, az ügyvéd által szerkesztett iraton adásvétel szerepel. A folytatáshoz nem kell nagy fantázia. A szívességet kérő, nagymenő üzletember eltűnik, a süket mobiltelefont hagyva maga után. Vagy még el sem bujdosik, fapofával mondja: sajnálom, öregem, nem jött össze az üzlet, nem tudtam időre visszaadni a pénzt. Ami pedig a fedezetadásból adásvétellé alakult megállapodás reklamálását illeti, hát miért írták alá? Magyarán: mossa kezeit, semmiről sem tehet. Pedig nagy baj van. A kölcsönt adó személy - a papírforma szerint jogosan - igényt tart az ingatlanra. És egy szép napon megjelenik az embereivel a szerződésben szereplő címen. Itt az új gazda - hangoztatják tessék kiköltözni! A családi ház vagy öröklakás tulajdonosai ekkor ébrednek rá igazán, hogy milyen iszonyatos helyzetbe kerültek. Variációk ugyanarra a témára: Előfordul, hogy az eredetileg fedezetként felajánlott ingatlant időközben már ki is közvetítették valakinek. Az illető a történetben teljesen vétlen, hiszen ő „komoly” cégtől kapta a címet. Nem lehet azért teljesen véletlen, hogy ezekben a zűrös ügyekben rendre felbukkannak az ingatlanközvetítő és befektető irodák - jegyzik meg a nyomozók. Képviselőik természetesen szintén mossák kezeiket, ők is gyanútlanok voltak - így a magyarázkodás. A furcsa csak az ismétlődés és az esetek gyakorisága, hangsúlyozzák beszélgetőpartnereim. Persze, hogy „nyugodtak”, hiszen Hétköznapi praktikák ki tudja egyértelműen bizonyítani, hogy némi jutalékért szálltak be az üzletbe? Az egyik károsult ezt mondja: - Csak egy hajszálon múlott, hogy a családommal együtt nem kerültünk az út szélére. Amikor először jelentkeztek a hirdetésemre, még nagyon bizalmatlan voltam. Visszacsatolási pontként egy mobiltelefon-számot és egy nevet adtak meg. Mindig azonos időben, reggel hívtak, mondván, napközben igen elfoglalt emberek, több vállalkozást bonyolítanak. Ezek után került sor az első személyes találkozásra. Őszintén szólva nem tettek rám kellemetlen benyomást. Úgy tűnt, megfontolt partnerekkel kerültem össze, akiknek nagyon tetszik a házam, megfelelőnek tartják a vételárat is. A sokadik találkozó után, amikor már érezték, hogy meg vagyok puhítva, előálltak a kissé furcsa üzleti konstrukcióval. Csaknem belementem a dologba, amikor sikerült felfedezni, hogy ajánlatuk mögött nincs pénz, sem tisztesség. Csak egy ügyvédi letétről szóló hamis bizonylat. Emberünk viszonylag szerencsésnek mondhatja magát. Legalábbis azokhoz képest, akik különböző dokumentumokat alá is írtak, netán kölcsönt vettek fel a jövendőbeli vevő számára, amit nagylelkűen, a sikeres üzlet reményében rögtön odaadtak neki. Nem túl szalonképes a kifakadásom, de megtörténik: hogyan lehetnek az emberek ilyen „hülyék”? Mi a magyarázata, hogy gyakorta egyetlen értéküket teszik kockára a semmiért? A nyomozók, akik már összetörtén, a végső kétségbeesésben találkoznak velük, így látják a motivációkat és a hiszékenység okait. Nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy amikor „baráti szívességként” valaki felajánlja, hogy fedezetként odaadja otthonát, némi jutalékot ígérnek neki, ez lehet ötvenezer forint, de százötvenezer is... Könnyen jött pénz, nem kell tenni érte semmit, épp jól jön a háztartásban - így gondolkodnak. Mások viszont minden ellenszolgáltatás nélkül vállalják a kockázatot. Kérdezte, hogy miért ilyen óvatlanok? Az emberekre még mindig nagyon hatnak a külsőségek. A szereposztás pedig kitűnő. Mindig van valaki, aki „felvezeti”, összehozza a partnereket. Először persze csak telefonon érdeklődik, kitűnő, pergő tárgyalási stílusban. Szívesen használnak mobil telefont, hogy amikor kitör a balhé, s valódi címekre, nevekre lennének kíváncsiak, ők felszívódhassanak. A „fedezetet” kérő üzletember típusa: kitűnő, magabiztos megjelenés. Kellékei: feltűnő márkájú külföldi autó, elegáns ruházat, ékszerek... - De hát ezt mondják „gagyinak”, amikor annyira virít valaki, hogy eleve gyanút kelt - jegyzem meg. Mire a válasz: mégis, még mindig beveszik az emberek. Mert a sikeres, ám pillanatnyi pénzzavarba került figura meséje mögött, a második vonalban, ott van a megbízható ember, az ügyvéd, aki a korrekt, tisztességes megállapodást a puszta létével, nevével s a doktori címmel garantálja. Ő készíti a szerződéseket, az ő neve szerepel ellenjegyzésként a papírokon, ő viszi a tanúkat - így a háttérmagyarázat. A BRFK vagyonvédelmi alosztályán az említett ügyekben azt is tapasztalják, az ügyvédeknek komoly szerepük van abban, hogy meggyőzzék az „áldozatot”, nem lesz semmi baj, csupán jelentéktelen formaságokról van szó, amikor fedezetadás helyett adásvételi szerződést kötnek. Tovább értetlenkedem. Miként lehetséges az, hogy komoly, jogvégzett emberek tudatosan közreműködnek abban, hogy másokat földönfutóvá tegyenek. Hamisítanak, rábeszélnek, hazudnak. Eközben pedig nyugodtan praktizálhatnak? - kérdem ismét Szomor Sándor őrnagyot. Tapasztalataikat így összegzi: - Noha a fennforgó esetekben a közreműködésüknek írásos nyoma van, a szándékosságot nem könnyű bizonyítani. Ezzel ők is tisztában vannak. Itt a bizonyítás során mindkét fél körömszakadtáig harcol. A kárvallott polgár azért van hátrányosabb helyzetben, mert még a tanúkat is a másik fél vitte a szerződés vagy megállapodás megkötéséhez. Az ügyvédek a végsőkig állítják: eredetileg adásvételi szándékról volt szó. Van viszont egy bökkenő, amelylyel szinte minden esetben találkozni lehet: az „eladott” ingatlan papíron szereplő ára és valódi piaci értéke között feltűnően nagy az aránytalanság. Az értékbecslések legalábbis ezt bizonyítják. Ez jó kapaszkodó, innen már tovább lehet haladni. Azok a kárvallottak, akikkel én beszéltem, arról panaszkodtak, hogy például a Budapesti Ügyvédi Kamara nem tekintette „partnernek” őket, hoszszúnak tartották a fegyelmi eljárást, s az volt a benyomásuk, mintha „fedeznék” kollégájukat. Milyen az önök együttműködése? - Semmi okom panaszra, a korrekt ügyvédekkel jó a kapcsolatunk. Eddig, ha eljutottunk ahhoz a ponthoz, hogy - bizonyítékaink alapján - szükségessé vált a házkutatás elrendelése - a kamara képviselőinek nem volt ellenvetésük. Az ügyvédi törvény egyébként előírja, hogy a helyszínen kell lenniük. - Hogyan viselkednek ilyenkor az érintettek? - El lehet gondolni. Amikor kompromittáló anyagot találunk, a hisztériától az apátiáig terjed a skála. Szóba kerülnek még a letétekkel kapcsolatos visszaélések. Amikor az ügyfél pénzét egyszerűen kölcsönveszik saját üzleti céljaikra, vagy más vállalkozóknak adják kölcsön kamatra. Ha pedig nem jön be a buli, nincs a bankban az összeg, az ügyfél hiába követeli... Míg néhány évvel ezelőtt ez a fajta mentalitás elképzelhetetlen volt, ma egyre gyakrabban fordul elő - állítják a nyomozók. Persze nem mindig csak jogvégzett emberek tudnak elképesztően találékonyak lenni, hanem a civilek is. Vannak olyan „teamek”, amelyek frekventált helyen lévő építési telkek felkutatására specializálódtak. Ebben önmagában nincs kivetnivaló. Csakhogy az elhanyagolt telkeknek is van tulajdonosuk. Éppenséggel ez senkit sem zavar, hiszen már feltalálták a hamisított személyit, kitanulták, hogy miként lehet a tulajdoni lapot megszerezni, azzal manipulálni, megtéveszteni a vevőket. Mindezt úgy, hogy az aktus, a papírok a legszabályosabbnak tűnnek. Hamiskártyásaink ezalatt súlyos milliókkal gyarapodtak, s mire az eredeti tulajdonos meglátogatja birtokát, már behemót luxusépület magasodik rajta. Csak ne adjunk újabb tippeket - mondják az elgyötört zsaruk, a már ismert figyelmeztetést. Nincs akkora fantáziám - mondom búcsúzóul. Kormos Valéria « h________________ Jé.k _ A német juhászkutyák tenyésztői az ügyészséget is beperelték Rex felügyelő hamis papírokkal Most, hogy a német származású, de osztrák illetőségű Rex felügyelő sikereinek hatására ismételni kezdték a mi szép emlékezetű kántorunk kalandjait is a televízióban, azt gondolhatnánk: a német juhászkutyáknak aztán tényleg kutya jó dolguk van itt, Közép-Európában. Ám - mint ahogy e témával lapunk már tavaly is bővebben foglalkozott - ez korántsem ilyen egyértelmű: e nemes fajta tenyésztőinek (vagy legalábbis egy részüknek) hoszszú kálváriát kellett járniuk, hogy minőségi elképzeléseiket a hazai viszonyok között is érvényesíthessék. Németjuhászkutya-ügyben vannak friss fejlemények is, a történet azonban nem érthető az előzmények ismerete nélkül. Szegvári Ferenc, a Magyarországi Német Juhászkutyaklub (MNJK) elnöke így emlékszik vissza a kezdetekre: tizenegy éve rögvest megalakították a társadalmi szervezetüket, mihelyt a társasági törvény módot adott erre. Ezzel megtörték a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete (MEOE) monopóliumát - ez a szervezet rendelkezett ugyanis addig (egy szakminisztériumi állásfoglalás alapján) a magyar ebtörzskönyv vezetésének jogával. Ez két okból is lényeges: egyrészt a a fajtatiszta tenyésztés regisztrálása szempontjából, másrészt addig csak ezt a származási lapot ismerte el az FCI, a nemzetközi kutyásszövetség is. Az 1975-ös rendeletet 1989-ben a minisztérium hatályon kívül helyezte ugyan, ám ez még szakmai körökben sem igazán ment át mindenütt a köztudatba. Még 1987-ben szövetségre lépett nyolc fajtaegyesület - az alig néhány héttel később megalakult MNJK azonban nem csatlakozott hozzájuk, ugyanis kétséges volt, hogy az új szövetség megkapja-e a az FCI nemzetközi elismerését, amelyet minden tagországban egyetlen csúcsszervhez szoktak kötni. Ezért inkább a MEOE-ba jelentkeztek, amelynek azonban a minisztérium antidemokratikus jelenségekre hivatkozva - felfüggesztette az önrendelkezési jogát. A felügyelő biztos a szövetséggé alakulást látta üdvözítő megoldásnak. Az 1988. májusi közgyűlésen már az MNIK is teljes jogú tagként vett részt, az alapszabályba pedig bekerült, hogy a megalakuló szövetség fél éven belül a fajtaszövetségeket is integrálja. Nem így történt: az MNJK például a szaklapból tudta meg, hogy a MEOE-elnökség megszűntnek tekinti tagsági viszonyukat. Akkor már - mivel a társadalmi szervezetek felügyelete módosult - az ügyészséghez mehettek panaszra azért is, hogy az MNIK képviselőit be sem engedték az 1989. márciusi (máskülönben nyilvános) közgyűlésre. A kerületi ügyésznek azonban másfél év sem volt elegendő arra, hogy reagáljon a sérelmükre, azután pedig az időközben ugyancsak megindult polgári peres eljárásra hivatkozva nem lépett közbe. A Legfelsőbb Bíróság 1994-ben végül kimondta a tagság jogfolytonosságát, ám a MEOE ezek után sem engedte, hogy az MNJK bekapcsolódjék az egyesületi életbe. Mindez - persze a hazai jogállami sajátosságok megtapasztalásától eltekintve - nem tarthatna számot igazán széles közérdeklődésre, ha az egész konfliktusnak nem a törzskönyvezési jogosultság (afféle szakmai és anyagi hatalom) húzódna meg a hátterében. A német juhászkutyák törzskönyvezését ugyanis 1989-től kezdve mindkét szervezet párhuzamosan végezte. Az MNJK ehhez alapvetően szükségesnek tartotta a németországi normák átvételét - így többek között a röntgenvizsgálatot, a tetoválást, az alomellenőrzést is. Szegvári szerint az ő minőségelvű tenyésztésükkel a puszta mennyiségi szaporítás áll szemben - tény azonban, hogy a MEOE - az FCI-re hivatkozva - csakis a saját papírjait tekinti elismertnek. A meglévő párhuzamosság akkortól vált igazán tarthatatlanná, amikor két esztendeje a kutya is a „haszonállat” kategóriájába került. Ennek következtében a Földművelésügyi Minisztériumnak ki kellett dolgoznia a rendeletet a fajtatiszta ebek törzskönyvezéséről, aminek ezekben a hetekben kellene végképp tető alá kerülnie. A tervezet tenyésztőszervezetekről beszél - de fajtánként csupán egyről, s kitér arra is, hogy az adott fajtát az anyaországi kritériumoknak megfelelően kell törzskönyvezni. Ez kizárja azt is, hogy élelmes „üzletemberek” eladó törzskönyvekről szóló apróhirdetéseket tegyenek közzé, mint ahogy az előfordult, s hogy az elpusztult kölykök törzskönyveit nemtelen célokra használják fel. Az MNJK három kategóriába osztja a születő kutyakölyköket, a fedeztetési igazolást pedig már három napon belül betáplálják számítógépes rendszerükbe. A csalást „genetikai ujjlenyomat” vételével igyekeznek kiküszöbölni. A tenyésztési felelős a kölykök 7-13 hetes kora között jelenik meg a tetoválómesterrel a tenyésztőnél. A minisztérium ezeket az eljárási lépéseket megfelelőnek tartja, s meg is kereste az FCI-t azzal, hogy törvénymódosítás folytán megváltozik a szakmai alap, tehát a törzskönyvezés joga a fajtatenyésztő szervezetekre - adott esetben az MNJK-ra száll át. A MEOE viszont változatlanul azon az állásponton van, hogy „mindenkutyás” szervezet létére is egyedül ő képes végrehajtani a rendeletet. Vitatott az is, hogy a törzskönyvezés nemzetközi jogáról rendelkezhet-e egyáltalán egy nemzeti minisztérium, vagy az csakis az FCI kompetenciája. S kérdés, hogy ott maradhat-e egy egyesületnél a nagy pénzt hozó törzskönyvezési jog úgy, hogy az önálló jogi személyiségként működő fajtaszervezetek ehhez készségesen asszisztáljanak. A rendelettervezet szerint 1999. július 1-jéig lenne idő a viták végleges eldöntésére. A lezser adminisztráció által (is) bekövetkezett kétségtelen fajtaromlás következményeinek felszámolásához azonban Szegvári Ferenc szerint ideális esetben is hat generáció - azaz tizenkét év - szükségeltetik. A labda mindenesetre a fajtatenyésztő szervezetek térfelén pattog, a kisebb fajták tenyésztői pedig a rendelet ismeretében társulni lesznek kénytelenek. A törzskönyvezési háború azonban korántsem ért véget: az MNJK - a hazai jogtörténetben alighanem példátlan módon - tavaly áprilisban beperelte a Legfőbb Ügyészséget, mert az (felügyeleti szervként) nem szerzett érvényt a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletének. Hogy, hogy nem, a másodfokú tárgyalás időpontját azonban az időközben eltelt bő egy év alatt sem sikerült kitűzni... Csontos János A törzskönyvezési háború korántsem ért véget VAJDA JÓZSEF FELVÉTELE Madar Nemzet 13