Magyar Nemzet, 1998. május (61. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-23 / 120. szám

1998. május 23., szombat Tükör A csalás új arcaiA BRFK vizsgálati főosztályának vagyonvédelmi osztályán 1997 júniusa óta folyik a nyomozás egy olyan szövevényes ügyben, ahol ingatlaneladási szándékkal, hamis ve­vők felvonultatásával és ügyvédi asz­­szisztenciával több embert megkárosí­tottak. Előfordult az is, hogy a becsa­pott személy elvesztette családi házát, otthonát. (Hasonló, konkrét esetekről, az ügyvédek felelősségéről és tudatos jogsértéseiről írtunk nemrégiben.) Nem elszigetelt ügyről, hanem egy igen veszélyes tendenciáról van szó, ezért térünk vissza a témára.­­ Noha nyomozati érdekből most a konkrét vizsgálatra nem szeretnék ki­térni, de fontosnak tartom, hogy bizo­nyos jelenségekre felhívjuk a gyanútlan állampolgárok figyelmét - kezdte a be­szélgetést Szomor Sándor őrnagy. S, hogy megnyugtasson: nem kibúvót ke­res, egy szekrényt megtöltő dosszié­halomra mutat. Úgy tekintsem, mondja, mint egyesztendei munkájuk gyümöl­csét, egy rendkívül körmönfont, kiter­jedt, jogászi manipulációkkal kidolgo­zott csalássorozat nyomozati anyagát. A tétel: kétszázötvenmillió forint, a főbb szereplők ellen vádat emeltek. Más kérdés, hogy a kárvallottak, mi­ként, miből és mennyi idő után jutnak anyagi elégtételhez. Mert általában az a helyzet, hogy a csalóknak semmiféle vagyontárgy nincs a nevükön. Ez szo­morú, de a közvéleményt nem lepi meg - vetem közbe, ő pedig megjegyzi: amíg ilyen módon is folyik az eredeti tőkefelhalmozás, nincs más hátra, mint „értelmileg” felkészíteni az embereket, mire számíthatnak, ha nem képviselik megfelelően saját érdekeiket. Nem kioktatásnak szánja Szomor őrnagy a fenti megjegyzést, hiszen ne­kik is újabbnál újabb csalási műfajok ismeretére kellett szakosodniuk. Olyan fondorlatokra, amelyek egy-két évvel ezelőtt még nem tartoztak a vagyon el­leni bűncselekmények körébe, s ame­lyek játékszabályait az egészségesen gondolkodó, ép erkölcsű ember képte­len megérteni. Többféle forgatókönyv létezik, ezekből ismertetnek néhányat. Mond­juk, ha a főhős sikeres üzletembernek adja ki magát, aki átmeneti pénzzavar­ba került, holott egy remek „tranzak­ció” van kilátásban, amivel rövid idő alatt jelentős nyereséghez lehetne jutni. Ismerősök közvetítésével „baráti szí­vességet” kér valakitől. Előadják, hogy mód lenne nagyobb összeg felvételére, csakhogy a kölcsönadó személy bizto­sítékként ingatlanfedezetet kér. A szí­vesség abból állna, hogy a kiszemelt ál­dozat ezt a formaságot magára vállalja, mindaddig, amíg az üzleti ügy rendező­dik, és a kölcsönt visszafizetik, ígérik, minden szabályosan történik, a szerző­dés és a fedezetadó biztonságát, az ügy korrektségét ügyvéd garantálja. Ez a beetetés - jegyzik meg a nyomozók, mert az igazi cselvetés csak ezzel kez­dődik el. Mégpedig úgy, hogy a hely­színen - ahol a fedezetadásról és köl­csönről a szerződés készül, hogy, hogy nem, egészen másfajta okirat fogalma­zódik. Szó sincs már fedezetről, az ügyvéd által szerkesztett iraton adásvé­tel szerepel. A folytatáshoz nem kell nagy fantá­zia. A szívességet kérő, nagymenő üz­letember eltűnik, a süket mobil­telefont hagyva maga után. Vagy még el sem bujdosik, fapofával mondja: sajnálom, öregem, nem jött össze az üzlet, nem tudtam időre visszaadni a pénzt. Ami pedig a fedezetadásból adásvétellé ala­kult megállapodás reklamálását illeti, hát miért írták alá? Magyarán: mossa kezeit, semmiről sem tehet. Pedig nagy baj van. A kölcsönt adó személy - a papírforma szerint jogosan - igényt tart az ingatlanra. És egy szép napon megjelenik az embereivel a szer­ződésben szereplő címen. Itt az új gaz­da - hangoztatják tessék kiköltözni! A családi ház vagy öröklakás tulajdo­nosai ekkor ébrednek rá igazán, hogy milyen iszonyatos helyzetbe kerültek. Variációk ugyanarra a témára: Előfordul, hogy az eredetileg fede­zetként felajánlott ingatlant időközben már ki is közvetítették valakinek. Az il­lető a történetben teljesen vétlen, hi­szen ő „komoly” cégtől kapta a címet. Nem lehet azért teljesen véletlen, hogy ezekben a zűrös ügyekben rendre fel­bukkannak az ingatlanközvetítő és be­fektető irodák - jegyzik meg a nyomo­zók. Képviselőik természetesen szintén mossák kezeiket, ők is gyanútlanok vol­tak - így a magyarázkodás. A furcsa csak az ismétlődés és az esetek gyakori­sága, hangsúlyozzák beszélgetőpartne­reim. Persze, hogy „nyugodtak”, hiszen Hétköznapi praktikák ki tudja egyértelműen bizonyítani, hogy némi jutalékért szálltak be az üzletbe? Az egyik károsult ezt mondja: - Csak egy hajszálon múlott, hogy a családommal együtt nem kerültünk az út szélére. Amikor először jelentkeztek a hirdetésemre, még nagyon bizalmat­lan voltam. Visszacsatolási pontként egy mobiltelefon-számot és egy nevet adtak meg. Mindig azonos időben, reg­gel hívtak, mondván, napközben igen elfoglalt emberek, több vállalkozást bo­nyolítanak. Ezek után került sor az első személyes találkozásra. Őszintén szól­va nem tettek rám kellemetlen benyo­mást. Úgy tűnt, megfontolt partnerek­kel kerültem össze, akiknek nagyon tet­szik a házam, megfelelőnek tartják a vételárat is. A sokadik találkozó után, amikor már érezték, hogy meg vagyok puhítva, előálltak a kissé furcsa üzleti konstrukcióval. Csaknem belementem a dologba, amikor sikerült felfedezni, hogy ajánlatuk mögött nincs pénz, sem tisztesség. Csak egy ügyvédi letétről szóló hamis bizonylat. Emberünk viszonylag szerencsés­nek mondhatja magát. Legalábbis azokhoz képest, akik különböző doku­mentumokat alá is írtak, netán kölcsönt vettek fel a jövendőbeli vevő számára, amit nagylelkűen, a sikeres üzlet remé­nyében rögtön odaadtak neki. Nem túl szalonképes a kifakadá­­som, de megtörténik: hogyan lehetnek az emberek ilyen „hülyék”? Mi a ma­gyarázata, hogy gyakorta egyetlen érté­küket teszik kockára a semmiért? A nyomozók, akik már összetörtén, a végső kétségbeesésben találkoznak velük, így látják a motivációkat és a hi­székenység okait.­­ Nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy amikor „baráti szívesség­ként” valaki felajánlja, hogy fedezet­ként odaadja otthonát, némi jutalékot ígérnek neki, ez lehet ötvenezer forint, de százötvenezer is... Könnyen jött pénz, nem kell tenni érte semmit, épp jól jön a háztartásban - így gondolkod­nak. Mások viszont minden ellenszol­gáltatás nélkül vállalják a kockázatot. Kérdezte, hogy miért ilyen óvatlanok? Az emberekre még mindig nagyon hat­nak a külsőségek. A szereposztás pedig kitűnő. Mindig van valaki, aki „felve­zeti”, összehozza a partnereket. Elő­ször persze csak telefonon érdeklődik, kitűnő, pergő tárgyalási stílusban. Szí­vesen használnak mobil telefont, hogy amikor kitör a balhé, s valódi címekre, nevekre lennének kíváncsiak, ők felszí­vódhassanak. A „fedezetet” kérő üzlet­ember típusa: kitűnő, magabiztos meg­jelenés. Kellékei: feltűnő márkájú kül­földi autó, elegáns ruházat, ékszerek... - De hát ezt mondják „gagyinak”, amikor annyira virít valaki, hogy eleve gyanút kelt - jegyzem meg. Mire a vá­lasz: mégis, még mindig beveszik az emberek. Mert a sikeres, ám pillanatnyi pénzzavarba került figura meséje mö­gött, a második vonalban, ott van a megbízható ember, az ügyvéd, aki a korrekt, tisztességes megállapodást a puszta létével, nevével s a doktori cím­mel garantálja. Ő készíti a szerződése­ket, az ő neve szerepel ellenjegyzésként a papírokon, ő viszi a tanúkat - így a háttérmagyarázat. A BRFK vagyonvédelmi alosztá­lyán az említett ügyekben azt is tapasz­talják, az ügyvédeknek komoly szere­pük van abban, hogy meggyőzzék az „áldozatot”, nem lesz semmi baj, csu­pán jelentéktelen formaságokról van szó, amikor fedezetadás helyett adás­vételi szerződést kötnek. Tovább értet­lenkedem. Miként lehetséges az, hogy komoly, jogvégzett emberek tudatosan közreműködnek abban, hogy másokat földönfutóvá tegyenek. Hamisítanak, rábeszélnek, hazudnak. Eközben pedig nyugodtan praktizálhatnak? - kérdem ismét Szomor Sándor őrnagyot. Ta­pasztalataikat így összegzi: - Noha a fennforgó esetekben a közreműködésüknek írásos nyoma van, a szándékosságot nem könnyű bizonyí­tani. Ezzel ők is tisztában vannak. Itt a bizonyítás során mindkét fél köröm­szakadtáig harcol. A kárvallott polgár azért van hátrányosabb helyzetben, mert még a tanúkat is a másik fél vitte a szerződés vagy megállapodás megköté­séhez. Az ügyvédek a végsőkig állítják: eredetileg adásvételi szándékról volt szó. Van viszont egy bökkenő, amely­lyel szinte minden esetben találkozni lehet: az „eladott” ingatlan papíron sze­replő ára és valódi piaci értéke között feltűnően nagy az aránytalanság. Az ér­tékbecslések legalábbis ezt bizonyítják. Ez jó kapaszkodó, innen már tovább le­het haladni.­­ Azok a kárvallottak, akikkel én beszéltem, arról panaszkodtak, hogy például a Budapesti Ügyvédi Kamara nem tekintette „partnernek” őket, hosz­­szúnak tartották a fegyelmi eljárást, s az volt a benyomásuk, mintha „fedez­nék” kollégájukat. Milyen az önök együttműködése? - Semmi okom panaszra, a korrekt ügyvédekkel jó a kapcsolatunk. Eddig, ha eljutottunk ahhoz a ponthoz, hogy - bizonyítékaink alapján - szükségessé vált a házkutatás elrendelése - a kama­ra képviselőinek nem volt ellenvetésük. Az ügyvédi törvény egyébként előírja, hogy a helyszínen kell lenniük. - Hogyan viselkednek ilyenkor az érintettek? - El lehet gondolni. Amikor komp­romittáló anyagot találunk, a hisztériá­tól az apátiáig terjed a skála. Szóba kerülnek még a letétekkel kapcsolatos visszaélések. Amikor az ügyfél pénzét egyszerűen kölcsönve­szik saját üzleti céljaikra, vagy más vál­lalkozóknak adják kölcsön kamatra. Ha pedig nem jön be a buli, nincs a bank­ban az összeg, az ügyfél hiába követe­li... Míg néhány évvel ezelőtt ez a fajta mentalitás elképzelhetetlen volt, ma egyre gyakrabban fordul elő - állítják a nyomozók. Persze nem mindig csak jogvégzett emberek tudnak elképesztő­en találékonyak lenni, hanem a civilek is. Vannak olyan „teamek”, amelyek frekventált helyen lévő építési telkek felkutatására specializálódtak. Ebben önmagában nincs kivetnivaló. Csak­hogy az elhanyagolt telkeknek is van tulajdonosuk. Éppenséggel ez senkit sem zavar, hiszen már feltalálták a ha­misított személyit, kitanulták, hogy mi­ként lehet a tulajdoni lapot megszerez­ni, azzal manipulálni, megtéveszteni a vevőket. Mindezt úgy, hogy az aktus, a papírok a legszabályosabbnak tűnnek. Hamiskártyásaink ezalatt súlyos milli­ókkal gyarapodtak, s mire az eredeti tu­lajdonos meglátogatja birtokát, már be­­hemót luxusépület magasodik rajta. Csak ne adjunk újabb tippeket - mondják az elgyötört zsaruk, a már is­mert figyelmeztetést. Nincs akkora fan­táziám - mondom búcsúzóul. Kormos Valéria «­ h________________ Jé.k _ A német juhászkutyák tenyésztői az ügyészséget is beperelték Rex felügyelő hamis papírokkal Most, hogy a német származású, de osztrák illetőségű Rex felügyelő sikereinek hatására ismételni kezdték a mi szép em­lékezetű kántorunk kalandjait is a televízióban, azt gondol­hatnánk: a német juhászkutyáknak aztán tényleg kutya jó dol­guk van itt, Közép-Európában. Ám - mint ahogy e témával lapunk már tavaly is bővebben foglalkozott - ez korántsem ilyen egyértelmű: e nemes fajta tenyésztőinek (vagy legalább­is egy részüknek) hoszszú kálváriát kellett járniuk, hogy minő­ségi elképzeléseiket a hazai viszonyok között is érvényesíthes­sék. Németjuhászkutya-ügyben vannak friss fejlemények is, a történet azonban nem érthető az előzmények ismerete nélkül. Szegvári Ferenc, a Magyaror­szági Német Juhászkutyaklub (MNJK) elnöke így emlékszik vissza a kezdetekre: tizenegy éve rögvest megalakították a társadalmi szervezetüket, mi­helyt a társasági törvény módot adott erre. Ezzel megtörték a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete (MEOE) monopóli­umát - ez a szervezet rendelke­zett ugyanis addig (egy szakmi­nisztériumi állásfoglalás alap­ján) a magyar ebtörzskönyv ve­zetésének jogával. Ez két okból is lényeges: egyrészt a a fajta­tiszta tenyésztés regisztrálása szempontjából, másrészt addig csak ezt a származási lapot is­merte el az FCI, a nemzetközi kutyásszövetség is. Az 1975-ös rendeletet 1989-ben a miniszté­rium hatályon kívül helyezte ugyan, ám ez még szakmai kö­rökben sem igazán ment át min­denütt a köztudatba. Még 1987-ben szövetségre lépett nyolc fajtaegyesület - az alig néhány héttel később meg­alakult MNJK azonban nem csatlakozott hozzájuk, ugyanis kétséges volt, hogy az új szövet­ség megkapja-e a az FCI nem­zetközi elismerését, amelyet minden tagországban egyetlen csúcsszervhez szoktak kötni. Ezért inkább a MEOE-ba jelent­keztek, amelynek azonban a mi­nisztérium­­ antidemokratikus jelenségekre hivatkozva - fel­függesztette az önrendelkezési jogát. A felügyelő biztos a szö­vetséggé alakulást látta üdvözí­tő megoldásnak. Az 1988. má­jusi közgyűlésen már az MNIK is teljes jogú tagként vett részt, az alapszabályba pedig bekerült, hogy a megalakuló szövetség fél éven belül a fajtaszövetsé­geket is integrálja. Nem így történt: az MNJK például a szaklapból tudta meg, hogy a MEOE-elnökség megszűntnek tekinti tagsági viszonyukat. Akkor már - mivel a társa­dalmi szervezetek felügyelete módosult - az ügyészséghez mehettek panaszra azért is, hogy az MNIK képviselőit be sem engedték az 1989. márciusi (máskülönben nyilvános) köz­gyűlésre. A kerületi ügyésznek azonban másfél év sem volt elegendő arra, hogy reagáljon a sérelmükre, azután pedig az időközben ugyancsak megin­dult polgári peres eljárásra hi­vatkozva nem lépett közbe. A Legfelsőbb Bíróság 1994-ben végül kimondta a tagság jog­folytonosságát, ám a MEOE ezek után sem engedte, hogy az MNJK bekapcsolódjék az egye­sületi életbe. Mindez - persze a hazai jog­állami sajátosságok megtapasz­talásától eltekintve - nem tart­hatna számot igazán széles köz­­érdeklődésre, ha az egész konf­liktusnak nem a törzskönyvezési jogosultság (afféle szakmai és anyagi hatalom) húzódna meg a hátterében. A német juhászku­tyák törzskönyvezését ugyanis 1989-től kezdve mindkét szerve­zet párhuzamosan végezte. Az MNJK ehhez alapvetően szüksé­gesnek tartotta a németországi normák átvételét - így többek között a röntgenvizsgálatot, a te­toválást, az alomellenőrzést is. Szegvári szerint az ő minőségel­vű tenyésztésükkel a puszta mennyiségi szaporítás áll szem­ben - tény azonban, hogy a MEOE - az FCI-re hivatkozva - csakis a saját papírjait tekinti el­ismertnek. A meglévő párhuzamosság akkortól vált igazán tarthatatlan­ná, amikor két esztendeje a ku­tya is a „haszonállat” kategóriá­jába került. Ennek következté­ben a Földművelésügyi Minisz­tériumnak ki kellett dolgoznia a rendeletet a fajtatiszta ebek törzskönyvezéséről, aminek ezekben a hetekben kellene vég­képp tető alá kerülnie. A tervezet tenyésztőszervezetekről beszél - de fajtánként csupán egyről, s ki­tér arra is, hogy az adott fajtát az anyaországi kritériumoknak megfelelően kell törzskönyvezni. Ez kizárja azt is, hogy élelmes „üzletemberek” eladó törzsköny­vekről szóló apróhirdetéseket te­gyenek közzé, mint ahogy az előfordult, s hogy az elpusztult kölykök törzskönyveit nemtelen célokra használják fel. Az MNJK három kategóriá­ba osztja a születő kutyakölykö­­ket, a fedeztetési igazolást pedig már három napon belül betáplál­ják számítógépes rendszerükbe. A csalást „genetikai ujjlenyo­mat” vételével igyekeznek kikü­szöbölni. A tenyésztési felelős a kölykök 7-13 hetes kora között jelenik meg a tetoválómesterrel a tenyésztőnél. A minisztérium ezeket az eljárási lépéseket meg­felelőnek tartja, s meg is kereste az FCI-t azzal, hogy törvénymó­dosítás folytán megváltozik a szakmai alap, tehát a törzsköny­vezés joga a fajtatenyésztő szer­vezetekre - adott esetben az MNJK-ra­­ száll át. A MEOE viszont változatlanul azon az ál­lásponton van, hogy „mindenku­tyás” szervezet létére is egyedül ő képes végrehajtani a rendele­tet. Vitatott az is, hogy a törzs­könyvezés nemzetközi jogáról rendelkezhet-e egyáltalán egy nemzeti minisztérium, vagy az csakis az FCI kompetenciája. S kérdés, hogy ott maradhat-e egy egyesületnél a nagy pénzt hozó törzskönyvezési jog úgy, hogy az önálló jogi személyiségként működő fajtaszervezetek ehhez készségesen asszisztáljanak. A rendelettervezet szerint 1999. július 1-jéig lenne idő a viták végleges eldöntésére. A le­zser adminisztráció által (is) be­következett kétségtelen fajta­romlás következményeinek fel­számolásához azonban Szegvári Ferenc szerint ideális esetben is hat generáció - azaz tizenkét év - szükségeltetik. A labda min­denesetre a fajtatenyésztő szer­vezetek térfelén pattog, a kisebb fajták tenyésztői pedig a rende­let ismeretében társulni lesznek kénytelenek. A törzskönyvezési háború azonban korántsem ért véget: az MNJK - a hazai jogtörténetben alighanem példátlan módon - tavaly áprilisban beperelte a Legfőbb Ügyészséget, mert az (felügyeleti szervként) nem szerzett érvényt a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletének. Hogy, hogy nem, a másodfokú tárgyalás időpontját azonban az időközben eltelt bő egy év alatt sem sikerült kitűzni... Csontos János A törzskönyvezési háború korántsem ért véget VAJDA JÓZSEF FELVÉTELE Madar Nemzet 13

Next