Magyar Nemzet, 1998. december (61. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-24 / 301. szám

1998. december 24., csütörtök Isten - bár a Biblia szerint egy falevél sem hull le tudta nélkül - a világ dolgaiban ritkán van jelen. Néha úgy tetszik, mintha a teremtés óta pihenne. A mű azonban kétségkívül forog. Benne az ember küzd ön­magával s a természettel. Bízva bízik, hogy sorsa a globális ha­ladás, és ebben a Mindenható­nak nem tulajdonít lényeges szerepet. Egyre több almát szed a tudás fájáról, s egyre kevésbé érzi önmagán Isten figyelő sze­mét. Félelemre, rejtőzködésre nem lát okot. Pedig kezdetben az írás a jelen lévő és beavatkozó Úrról beszél, aki a teremtés után te­remtményét kiűzte a paradi­csomból, hogy szenvedjen és népesítse be a földet. Adám és Éva után Káin volt a következő, akit megdorgált: „A te atyád fiá­nak vére kiált énhozzám a föld­ről. Most légy elátkozott...” Az átok megfogant. Káin ivadékai eltűntek a vízözönben. A gyilko­­lási kedv viszont velünk maradt. Ádám harmadik fiának, Séthnek a nemzetségéből való Noé, aki „Igaz, tökéletes férfiú vala a vele egykorúak között”. Hozzá ismét személyesen, tö­rődve szólt az Úr: „Csinálj ma­gadnak bárkát gófer fából.” Így lett Noé a második teremtés. Ezután Isten sokáig hallga­tott. Végül a tizedik nemzedék­ként született Ábrahámot szólí­totta meg, s választott népének atyjává, az ígéret földjének örö­kösévé tette. (Ugyanekkor pusztította el Szodomát, Gomorrát, Admát és Ceboimot.) Soha emberrel nem bánt oly gyengéden az Úr, mint Ábrahámmal. Más földi lénnyel sem azelőtt, sem azóta szemé­lyesen nem barátkozott. E köz­vetlen beavatkozás tárgyszerű eredménye: Izrael, az egy isten­hit, s mindaz, ami abból ered. Az egyiptomi fogságban a választott nép ugyan emléke­zett rá, de négyszáz esztendeig nem találkozott Istenével. Vé­gül Mózest szólította meg egy égő csipkebokorból, majd a Sínai-hegyen megtörtént a sze­mélyes találkozás, amelynek eredménye a Tízparancsolat, a törvény. De ezt az eseményt égzen­gés, láng és füst kíséri. Itt már nem Ábrahám szelíd, tárgyszerű Istene van jelen, hanem egy olyan Úr, akire ránézni is félel­metes, aki nemcsak ad, ígér, te­remt, de követel is. Kegyetlenül szerető szívű tehát. Pedagógiai értelemben: melegen korlátozó. Ezután hosszabb ideig a Frigyládában, a Szentek Szent­jében, Izrael körében tartózko­dik, de testetlenül. A próféták később hallani vélik hangját, látni vélik szárnyas küldötteit. Illés felülhet az égi szekérre, de maga az Úr az eseményekben tapinthatóan, arcát mutatva nin­csen jelen. Létét, hatalmát, az általa szabott törvényt az írás őrzi. Lényét - immár valamely elvontságban, belső elragadta­tásban­­ csak néhány kiválasz­tott (Ezékiel, Ézsaiás, Jeremiás) ismeri fel. Az Evangélium szerint a te­remtés és az ember sorsának az Úr akkor adott ismét új irányt, amikor fiát a földre küldte. Jé­zus, bár isteni lényét sejtetni en­gedte tanítványaival, sohasem mondta azt, hogy ő a Teremtő. Mégis, ha hiszünk benne, a megváltás értelmében annak kell tekintenünk. Istent atyjának és urának nevezte, Isten pedig őt egyszülött fiának, akiben gyönyörködik. Kettőslényűsége, emberi-isteni volta a keresztény hit alappillére. Rövid jelenléte a földön, születése, halála és feltámadásának tárgyszerű cso­dája a világ sorsfordítója lett. „Mindenhatóságát úgy adja vissza, / akár a kölcsön holmit más, olyan / kézséggel, s úgy áll itt egyszerre, mint a / halandók mind, mint mi mindannyian.” Mégis általa következett be az, amit az Úr Ábrahámnak ígért: „És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei.” Jézus személyén keresztül Isten a választott néphez nem tartozók számára is elérhető. Az Újszövetség írásai alap­ján azt kell hinnünk, Isten lé­nyének az volt az utolsó találko­zása emberi lénnyel, amikor a Feltámadott tanítványai körében megjelent, s Tamás, a kétkedő, az Úr sebeibe meríthette kezét. Azóta Isten csak egyházá­ban (egyházaiban) van jelen, el­vont formában, megfoghatatla­nul, testetlenül a hitben. Istenben természetesen töb­ben hisznek, mint Jézus Krisz­tusban, de kétségen kívül áll, hogy Jézus és egyháza nélkül sokkal, de sokkal kevesebben ismerték volna meg Ábrahám istenét. A keresztények számára a karácsony és a húsvét, a szüle­tés és a feltámadás a hit szeglet­köve, és gátja az Istentől való végleges elszakadásnak. A hit ugyanis a modern korban cso­dákkal nem, rációval pedig még kevésbé ébreszthető, mert még mindig az, aminek Pál nevezte: bizonyosság egy nem tapasztalt dologban. Az a földön túli ér­zés, amely Sault, a damaszkuszi úton földre sújtotta, a szelíd hang: „Saul, Saul, mit kergetsz engem”, amely szólította, im­már valóságként nem jut el hoz­zánk. Lelkünk erejét nem növe­lik sem látomások, sem csodák. Hitünket - ha van - az írásra s hallomásra alapozzuk, ám ha hi­ányzik belőlünk a belső kény­szer, a „természet”, ahogy Pál előtt neveztetett, sem a Fiúhoz, sem az Atyához nem kerülünk közel. Ahogy haladunk a hala­dással, úgy távolodik el tőlünk Isten. Egyik menedékünk, ébresz­tőnk, reményünk a karácsony. Jézus azt mondta tanítvá­nyainak: „A háztetőkről hirdes­sétek.” A modern kor globa­­lizált fia pedig emígy szól: ma­gánügy. Aztán valamely belső kény­szerből másképp cselekszik: a háztetőkről hirdeti tagadását. Magánügy helyett „felvilá­­gultságát” közügyként kezeli, fennen hangoztatja az általa is­merni vélt igazságot és elsajátí­tani vélt tudományt. A hajléktalanok lapja, a Fedél nélkül nemrégiben írást közölt a hittérítés kritikája­ként. Szerzője ( maga is hajlék­talan) a Blaha Lujza téri aluljá­róban találkozott úgynevezett missziós tevékenységgel, így érvel: „Te és a társaid gondolat­­világa megrekedt ott, ahol a hit van. Ennek rendeled alá az éle­tedet. Legszomorúbb az, hogy ezt te szabad gondolkodásnak nevezed. Pedig csak pórázon élsz, a hited pórázán. Nekem van egy kutyám, és kénytelen az én akaratomnak engedelmes­kedni, mert a póráz az én ke­zemben van. A te pórázod pedig... Az EMBER a Föld leg­értelmesebb élőlénye, és én EMBERNEK érzem magam. Nekem nincs szükségem irányí­tóra, aki kitalálja helyettem, hogy éljek. Hiszen ha mások irányítanak, akkor csak eszköz vagyok, azt teszem, amit irányí­tóm kitalál részemre. Te most önmagadnak is hazudod azt, hogy embertársaid hasznára te­szed a hited hirdetését. Neveze­tesen azt, hogy egy kétezer éve élt embert te és a hozzád hason­lók mindenféle jó tulajdonság­gal ruháztok fel. Azt sem értem, hogy miért kell nektek bűntuda­tot ébreszteni az emberekben. Azt meg végképp nem, hogy miért érzel késztetést arra, hogy embertársaidat is bevont a bűv­körödbe. Én »csak« egy hajlék­talan, a te szemedben Semmire­kellő ember vagyok, és létre­hoztam egy ALAPÍTVÁNYT a sorstársaim megsegítésére. Nem ellenszolgáltatások reményében, csupán emberségből. Bocsásd meg, hogy nem fogadtam el az elveidet, de az enyém többet ér, mint a te álhited.” Nagyon szemléletes a kép, ahogy a hajléktalant netán pórá­zon rángatja Isten. A Fedél nél­kül hasábjairól a legönzetlenebb liberalizmus árad, hogyan is próbálna a részvét a szabadság­gal bírókra kelni. Isten távollétével tüntet ko­runkban. Az EMBER (és embe­riség) viszont kijelölt útján ha­lad tovább. Nem vár figyelmet, nem kér kegyelmet. Oly furcsa ez. Hiszel, nem hiszel, bízd rá magadra. Ne gondolj azzal, milyen lenne az élet, ha Isten nem választja ki Ábrahámot, ha nem adja Mózes kezébe a törvényt, ha nem küldi el egyszülött fiát. Gondolj arra, mint fentebb látod: az EMBER a Föld legér­telmesebb élőlénye. És akkor rájössz: ezért keresi Istent. Kristóf Attila Ahogy haladunk a haladással... A Teremtő pihen? A világ közepeA­z ember áll a tisztán ragyogó csilla­gos ég alatt, néz a nagy sötét vég­­­telenbe, és mindenféléket gondol, olyanokat is, amit nem kellene. A kérdések elfogytak. Már nem lehet új kérdéseket feltenni. Giordano Brúnó idejében az emberek számára nyilvánvaló volt, hogy ők Isten különleges teremtményei, nincs párjuk sehol, vagyis velük egyenrangú idegenek nem létezhetnek. De vajon mit gondol magáról az ember most? Ugyanazt, mint akkor? Vagy talán lassan, szinte észre­­vétlenül, felülkerekedett a több világba vetett hit? Én azt hiszem, soha fogjuk tudni be­bizonyítani,­ hogy Isten különleges te­remtményei vagyunk, akik ajándékba kaptak egy hatalmas, védett kertet, ame­lyet lefegyverző találékonysággal egé­szen rövid idő alatt sikerül teljesen tönk­retenni. Az életen kívül ráadásnak megkaptuk a gondolkodás képességét is. Egy ameri­kai tudós (Paul Davies) szerint az élet lét­rejöttére, vagyis a molekulák ideális elrendeződésére körülbelül annyi esély volt, mint arra, hogy egy feldobott pénz­nél egymás után százharmincezerszer jöj­jön ki az írás. Most azon izgulhatunk, nehogy el­fogyjon az idő, mielőtt megértenénk saját magunkat. Einstein egyszer rosszkedvében (jó­kedvében?) azt találta mondani, hogy sze­rinte a homo sapiens faj léte az univer­zum méreteihez képest semmit nem szá­mít, mivel pedig létünk nem más, mint a sors szeszélye, valami nevetséges kémiai véletlen, csak egy alig hallható kis zörej vagyunk a nagy kozmikus drámában. De nézzük csak fel a színpadra, mert a darabnak még nincs vége!! A Föld része a Naprendszernek, amely kilenc nagybolygóból, körülbelül 75 ezer kisbolygóból, üstökösökből és meteorrajokból áll. Maga a Nap a Föld tömegének 333 ezerszerese, és nagyjából 147 millió kilométerre van tőlünk. Ez azt jelenti, hogy fénye nyolc perc alatt ér le hozzánk. Alapvetően ennek a fénynek köszönhető, hogy mi most átmeneti időre itt jelen lehetünk. De ez még semmit! A mi Naprendszerünk csekélyke része egy spirális elrendezésű galaxisnak, amelyet az emberiség Tejútrendszernek keresztelt el. Ez a felfoghatatlan méretű, amúgy len­cse alakú extragalaktikus köd a mai tudá­sunk szerint néhány törpegalaxist, azon­kívül 30 ezer nyílt csillaghalmazt és 240 gömbhalmazt olvaszt magába. Egyetlen gömbhalmaz 50 ezertől 50 millió közötti számú csillagot tartalmaz. Az ember áll a szabad ég alatt, és meg­próbál elképzelni ötvenmillió csillagot. Le­sújtó. Még az a szerencse, hogy közben rá­döbben, hogy van ebben valami költői. Most ezt figyeld! Maga a Naprendszer ennek a spirális masszának a magja körül kering. Mármost mi volna ez a mag? Nem tudjuk. Néhány megkopott, öreg csillag lebeg a közelében, amúgy egy roppant gázgyű­rű veszi körül. Más nem látszik belőle. Alatta van a világ közepe. A csillagászat központi objektumnak nevezi ezt a rejtélyes magot, amelynek mérete elérheti akár az ötmillió naptöme­get! De az is lehet, hogy csak egy fekete lyuk. Vagyis a mindent elnyelő nagy semmi... Mit mondjak még? Tél van. Fehér Béla Nézőpont 7 Magyar Nii „...a dolgot ét magát nézzük...” Római számok Budapesten 1998. XII. 14-én az egyik nagy bankban visszatol­ták a hibátlanul kitöltött csekklapot: érvénytelen, írjon újat. A kisasszony az értetlenséget látva a dátumra bökött. Vagy 12. rendesen, vagy december, mondta ellentmondást nem tűrően. Szegény, nem sejtette, hogy a karácsony előtti forgalmat meg­átalkodott emberek nehezítik, akik magyarázatot kérnek minden apróságra. Nem is volt hirtelen más indoka, mint hogy a XII. szabálytalan. Az ügyfél mozgott valamit a római számok hasz­nálatának szabályairól, aztán kényszeredetten, a mögötte állók morajától megriadva kitöltötte az új lapot. 1998. december 14. Juszt sem írta, hogy 12. hó. Elvek is vannak a világon. Az ember egyszer csak makacsul ragaszkodni kezd tárgyak­hoz, szokásokhoz, szavakhoz, jelekhez. Azt életkor is teszi, de még inkább a körülmények, ahogy hétről hétre újabb és újabb veszteségek érik. Gyászol hozzátartozókat és távoli ismerősöket, gyászolja a velük elveszett múltat, és lassan megkönnyezi, mint Márai az emigrációban, a nevéről itt, Budapesten lehullott éke­zetet, merthogy jó ideje így kapja a havi villanyszámlát. És elsi­ratja a bank által végérvényesen kiiktatott római számot. Még emlékszik gyerekkora kedves játékára, ki olvassa le a leghama­rabb a régi templom, palota, kastély homlokzatáról az építés év­számát. A jövő évezredben már nem olvassák le a gyerekek, megnézik a prospektust, a magyarázó táblát. Semmi baj, ez a vi­lág rendje, a fejlődés mindig veszteségekkel jár. Óhatatlanul. Csakhogy, vetődik fel az emberben a kérdés, biztos, hogy megéri, biztos, hogy jobbat és többet ad a közeli és távoli jövő, mint a mindörökre meghaladottnak vélt múlt? Bölcsebbek va­gyunk-e az Internet korában, amikor világlapok nyílnak ki képernyőnk előtt, amikor szabad bejárásunk van a nagy nemzet­közi bibliotékákba, bölcsebbek lennénk, mint akár fél évszáza­da? Jobban tudjuk a helyünket és látjuk feladatainkat? Szívjuk magunkba az információkat, ingázunk a televíziós programok között, izgatottan kutatunk a roskadásig zsúfolt pol­con, reménytelenül keresgélünk az áttekinthetetlenül gazdag könyvesboltokban, hátha megleljük a bölcsek kövét. Még ideig­­óráig lemondunk a mobil­telefonról, de már rögzítőt szerelünk készülékünkre, nehogy lemaradjunk valami fontos üzenetről. Nem vesszük észre, hogy oly mohón kapunk az információ után, akár a beetetett drogos a napi heroinadagjáért. Nincs meg­állásunk. Már arra sincs erőnk, hogy felsóhajtsunk, mint Koszto­lányi, aki a századelő - nekünk mulatságosan lassú, ám neki ri­asztó - tempóját észlelte: „Jaj, hogy szerettem volna élni régen, / vén századoknak bús mélyein, korábban, / mikor a lélek nyílt, a jóság, s nem ma, / a buta, »modern technika« korában.” Amikor elkívánkozunk korunkból, a kilencvenes évek való­ságából, a mindentudó politológusok úgy vélik, éretlenek va­gyunk a demokráciára, holott nem a demokráciától csömörlöt­­tünk meg a rendszerváltozás után alig egy évtizeddel, hanem­ a posztmodern világtól, az információs társadalomtól, mely ahe­lyett, hogy eligazítana, egyre inkább elbizonytalanít. Hírekkel áraszt el, de nem hagy időt a feldolgozásukra. Ahelyett, hogy közösséget formálna, elmagányosít. Amikor látszólag mindent megenged, utolsó támaszainkat veszi el. Bolondot csinál min­denből és mindenkiből. Tudományból, művészetből, politikából, sportból, tudósból, filozófusból, politikusból. Ha tekintéllyel ta­lálkozik, nem nyugszik, míg piedesztálon látja. A tétovaság mindenütt jelen van: az óvodák és iskolák ke­zelhetetlen gyerekekkel küszködnek, hiszen jól tudjuk, minden valamirevaló pszichológus elmondta már, szilárd szabályokra, tiltásokra és dicséretekre vágynának, hogy legyen mihez tarta­niuk magukat, de nem adunk szabályokat. Az egyetemista tiszta beszédet szeretne hallani, de többnyire a kordivatnak megfelelő „viszonylagosságot” tapasztal, és sokszor cinizmussal találko­zik. A felnőtt, ahelyett, hogy küldetésének élne, az elszalasztott és elszalasztandó lehetőségektől nyugtalan. Ebben a korban az ember hajlik arra, hogy elsirassa az életéből kivesző római számokat. Ha nem is fogalmazza meg magának, azt az európai keresztény kultúrát siratja, amely Mó­zes szigorú törvényei mellé a szeretet parancsát állította. S bár tudja, hogy a törvények sokszor megszegettek, s a felebaráti szeretet parancsa mindig próbára tette a közönséges halandót, a törvény és a parancs azért megmásíthatatlanul törvény és pa­rancs maradt. Osztovits Ágnes Magyar Nemzet Szerkesztőbizottság Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MAKOVECZ IMRE, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA, SZÉLES GÁBOR Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, WINTERMANTEL ISTV­ÁN Szerkesztők: Búza Péter, Kő András, Marafkó László Rovatvezetők: Meszleny L­ászló (belpolitika), Horváth L. István (gazdaság), Lőcsei Gabriella (kultúra), Pietseh Lajos (külpolitika), Keserű Ernő (levelezés), Faggyas Sándor (publicisztika), Árvay Sándor (sport), Kertész Gábor (fotó) Művészeti vezető: Szabó Attila Szerkesztőség: 1133 Bp., Visegrádi utca 110-112. Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. Telefon: 559-0500. telefax: 559-0651 Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 115/Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 559-0500 Felelős kiadó: WEIL FERENC vezérigazgató Lapigazgató: Vas Gábor Terjesztési igazgató: Csóry György . Marketingigazgató: Sarus Erika Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1155 Bp., Visegrádi u. 116. Telefon: 559-0500, telefax: 529-1240,529-1461. Vezérigazgató: Ritter Tamás A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. Terjeszti a Hírker Rt., az M1 Rt., a regionális rt.-k, a Kiadói Kereskedelmi Kft. Előfizethető a hí­rlapkézbesítőknél, a hírlap-előfizetési és elektronikus postaigazgatóság (HELP) kerületi ügyfélszolgálati irodáin, a hírlap-előfizetési irodában, valamint a kiadóban. Tel.: 465-8504, fax:149-1580 Előfizetési díj egy évre 11 988 forint, fél évre 5994 forint, negyedévre 2997 forint, egy hónapra 999 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6., telefon/fax: 0056 - 201-8891, E-mail: batthyany@kultur­press.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: LENDVAI LÁSZLÓNÉ vezérigazgató Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: mnemzet@mail.magyarnemzet.hu HU ISSN 0143-185X HU ISSN 0237-3793 Lapunkat rendszeresen szemlézi Magyarország legnagyobb médiafigyelője, az »OBSERVER« OBSERVER BUDAPEST MÉDIAFIGYELŐ KFT. 1084 Budapest Vill. ker., Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 http://www.observer.hu

Next