Magyar Nemzet, 1999. január (62. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-16 / 13. szám

12 Masr Nwl „Nem látok kiutat.” Perner Fe­renc az első sikeres hazai vese- és májátültetés sebésze összetör­tén ül a SOTE transzplantációs klinikájának főigazgatói szobájá­ban. Huszonhét évet áldozott a szervátültetés ügyének, csupán lelkesedésből jutottak el magyar orvosok mára odáig, hogy hato­dik helyen állnak az európai or­szágok ranglistáján az egymillió lakosra jutó veseátültetésben. Teljesítményüket azzal is elis­merték, hogy itt tartották két év­vel ezelőtt az európai transzplan­tációs kongresszust. - Ez a múlt­­ legyint, és a legfrissebb adatokat mutatja.­­1998-ban csaknem negyedével esett vissza a halottból kiemelt szervekkel végzett átültetések száma. Negyedével! El tudja képzelni, mit jelent ez? A professzor emberéletben számol. Tavaly 74 beteggel ke­vesebb kaphatott vesét. A szerv­­átültetéseknél száz ember közül egy hal meg a műtét utáni perió­dusban, művesekezelésnél éven­te tizenhét.­­ Tavaly tavasszal mintha el­vágták volna. A miskolci bot­rány után két hétig egyetlen do­norunk sem volt, a helyzet az új törvénnyel csak romlott, és nem tudunk mit csinálni. Képzeljünk el két családot. Az egyikben pontosan tudják, hogy végzetes betegségben szen­ved a szerettük, és semmi más nem mentheti meg az életét, csak egy új szerv beültetése. Azzal is kénytelenek szembenézni, hogy minél hosszabb a várakozás, an­nál kisebb az esély, hogy időben történik a transzplantáció. És van egy másik család is, ahol közlekedési baleset történt, és menthetetlen állapotban van a fiuk, édesanyjuk, unokájuk. Be­rohannak a kórházba, az intenzív osztályon köztik velük, hogy hozzátartozójuk egy halott. Ők döntenek, de nem a saját sze­­rettükről, hiszen őt már nem le­het megmenteni, hanem az isme­retlen sorsáról.­­ Nehéz megértetni, hogy a szíve dobog, lélegzik, mert a gép lélegezteti, mégis halott, hiszen az agya meghalt. A hozzátarto­zók mindig attól rettegnek, hátha az agyhalott feléled, képtelenek megérteni abban a lelki állapot­ban, hogy ez lehetetlen. Ekkor kellene hozzájárulniuk a doná­­cióhoz, és ezt gyakran úgy élik meg: „Meghalt, és már szét is akarják szedni?” Nem tudják, hogy a balesetben meghaltakat kötelező felboncolni, ehhez nem kell a hozzátartozó beleegyezé­se, tehát úgyis hozzányúlnak a testhez. Erre senki sem gondol. Dr. Asztalos László mondja ezt, a Debreceni Orvostudományi Egyetem transzplantációs osztá­lyának vezetője. Debrecen van a legnehezebb helyzetben, tavaly a veseátültetések száma kevesebb mint a fele volt az egy évvel ko­rábbinak. Az adjunktus azt mondja, ez a tavalyi emlékezetes miskolci szövetbotrány követ­kezménye. - Korábban Miskolcról kap­tuk a legtöbb donort, de a botrány kipattanása óta egyetlenegyet sem adtak. De nemcsak Miskolcról nem, általános volt a visszaesés. Egyetlen agyhalott két veséje, szíve, mája, hasnyálmirigye Ma­gyarországon öt ember életét mentheti meg. Másutt ennél is többet, hiszen nálunk egyelőre nincs tüdőátültetés. - Védekezésből álltunk le, nehogy hibázzunk - mondja dr. Katona Zoltán, a Borsod-Abaúj- Zemplén megyei kórház főigazgatója. - Bújtuk a rendel­kezéseket, hogy a hibalehetőségeket kikerüljük, és úgy tudom, volt egy donor az el­múlt napokban. Időközben megváltozott a jogszabály, ami sokkolta a szak­emberek egy részét. Pemner pro­fesszor így beszél: -Tudja, honnan értesültem a végrehajtási rendeletről? A Ma­gyar Nemzetben olvastam a két ünnep között. Majdnem kiesett a kezemből az újság. Azonnal hív­tam a kollégákat, és szívből re­méltem, hogy a lap tévedett. Ko­rábban hatvanoldalnyi levélben fejtettem ki, mennyire hátrányos lenne a transzplantációval kap­csolatos szabályok megváltozta­tása, és végig abban a hitben vol­tam, hogy a másik, enyhébb vál­tozatot fogadták el. El vagyok keseredve, nem jövünk ki ebből. Pedig nem történt alapvető változás. Magyarországon halála után mindenkinek ki lehet emel­ni a szerveit, ha ellene életében nem tiltakozott. A gond a tiltako­zás módjával van, a szakembe­rek szerint a régi és az új szabály is végrehajthatatlan. A korábbi azért, mert egy úgynevezett egészségügyi lapon lehetett tilta­kozni, ilyet viszont égen-földön se lehetett szerezni. Most viszont a háziorvosnál lehet tiltakozó nyilatkozatot tenni, aki a tisztior­vosi hivatalban levő országos nyilvántartásba továbbítja ezt. Emellett elhelyezhetünk tiltako­zást a személyes irataink között. Ha írásos nyilatkozatra nem buk­kannak, akkor végül a hozzátar­tozókat kell megkérdezni az el­hunyt szándékáról. Amennyiben a családtag nemet mond, nem le­het átültetni a szervet. -Eddig soha nem volt baj - mondja Pemner professzor. - Nem volt szükség rá, hogy meg­változtassák a törvényt. A lengyel példát idézi, ott az embereknek még egy százaléka sem küldte vissza a nyilatkozatot, fogadást ajánl, nálunk sem lesz ez másként. Vagy a holland pél­da, ahol milliárdokat költöttek el tértivevényes levelekre és felvilá­gosításra, és végül a lakosság 47 százaléka küldte vissza a nyilat­kozatot. Az első száz lehetséges donorból azonban egyetlenegy sem szerepelt a nyilvántartásban.­­ Be fogom bizonyítani, hogy ez egy rossz rendelkezés. A törvény nem változott, eddig is kerestük a tiltakozó nyilatko­zatot, és megesküszöm, hogy el­álltunk a donációtól, ha a hozzá­tartozó ellenkezett. A rendelet értelmetlen adminisztrációs aka­dályokat állít, és ezzel indirekt módon azt sugallja a betegnek, hogy álljon el a donációtól. A professzor jegyzőkönyve­ket mutat, amiket munkatársai állítottak össze. Örkényi egyper­ceseknek is beillenének. Először háziorvosokat hívtak fel a kö­vetkező szöveggel: „Jó napot kí­vánok, érdeklődni szeretnék, mit kell ahhoz csinálnom, hogy ha meghalok, ne vehessék ki a szerveimet?” Egy csokor a vála­szokból: Doktornő: - Jézus Mária, gondolom, két tanúval kell nyilatkozatot ír­nia. - De én azt olvastam, hogy a háziorvosnál kell tiltakozni, és a nyilatkozatot elküldik a központi regiszterbe. - Miért, most maga úgy áll, hogy ki akarják venni a szerveit? - Most nem, de bármikor úgy állhatok. - Ja, értem, akkor utánané­zek. - Várok. - Nem most! Most tele va­gyok betegekkel, majd... Doktor: - Szerintem... azt hiszem, ak­kor kell csinálni valamit, ha be­legyezik, csak akkor vehetik ki. - De én azt olvastam, hogy a háziorvosnál kell tiltakozni, és ők küldik a központi regiszterbe. - Nézze sok mindenre hasz­nálnak minket, de erre még nem. Nekünk mi közünk ahhoz, hogy mi történik magával, ha meghal? De úgy tudom, akkor kell nyilat­koznia, ha beleegyezik. Én ezt a rádióban hallottam. Ön hol ol­vasta az ellenkezőjét, a Kiske­­gyedben? -Nem, a Magyar Nemzet­ben. -Nem tudok róla. Azt taná­csolom, ne haljon meg. Pemner professzor azt mond­ja, nem a betegeken bukik majd meg ez az egész, hanem az orvo­sokon. Ügyelet közben egy in­tenzív osztályon lehetetlen azzal foglalkozni, hogy felkutassák valakinek az unokáját vagy a nagynénjét.­­ Huszonhat év alatt két eset­ben tiltották meg a hozzátarto­zók a szervek kiemelését, tavaly viszont harmincnégyszer. Volt olyan kórház, ahol arra kértek, küldjék le valakit, mert nincse­nek arra kiképezve, hogy a hoz­zátartozókat faggassák, mit ve­hetnek ki a halottból.­­Magyarországon nem le­het megállapítani, ki a hozzá­tartozó. Még a gyermek neve sincs benne a személyi igazol­ványban. Honnan tudjam, ki a legközelebbi családtag, mivel tudja bizonyítani? Jártunk már úgy, hogy az élettársnak kiad­tuk a halottat, és később jelent­kezett a házastárs. Védtelenek vagyunk, egy központi regisz­terre volna szükség - mondja Katona Zoltán. - Végzetes baleset történik a Balatonon, de csak akkor vehetik ki a szervét, ha személyesen ott van egy hozzátartozó. Ez lehetet­len, nem ér oda, és előfordult már olyan is, amikor telefonon azt mondták: „Vegyék ki”, de csak akkor vehetjük ki, ha bejön. „Most nem tudok bemenni." És ilyenkor a szerv elvész - sorolja az aggályokat Pemner professzor. Nem látják a kiutat. Katona Zoltán szerint a törvény jó, csak be kell járatni. Asztalos László viszont arról beszél, hogy felvi­lágosítás nélkül ez az egész mit sem ér. Pedig mindent megpró­bálnak, transzplantált betegek lá­togatják körbe az intenzív osztá­lyokat, hogy az orvosok tapasz­talhassák, az agyhalott szervei valóban életet menthetnek. - Egyre többször találkozunk azzal, hogy a hozzátartozók fel­ajánlják saját veséjüket - mondja Asztalos doktor. - Borzasztó megélni, hogy egy egészséges emberből vegyük ki a veséjét, de egyre inkább erre tolódnak el a dolgok. Az embernek nem vélet­lenül van két veséje, a donor a műtét közben meg is halhat. Ennek ellenére mégis egyre többen vállalják ezt. Pemer pro­fesszor klinikáján tavaly hét ve­sét ültettek át hozzátartozóból.. Valamit tenni kellene. Megvál­toztatni a rendeletet, népsze­­­rűsíteni a donációt, megismertet­ni, mit jelent az agyhalál. - Nézzen ide - csap tehetet­lenségében az asztalon fekvő pa­­pírtasakra Perner professzor. -. Látja, nn van ráírva? Újrapapú­. Még egy nyomorult zacskót is újrahasznosítanak, hogy ne vág- ,­janak ki egy fát. Akkor az emnjit bért, a legértékesebbet, az embe­ri szerveket miért nem lehet fel­használni? Érti ezt? A halott az halott. Hogyan lehet az élő joga elé helyezni egy halott jogát? Nem azt kellene inkább nézni, hogy egy halott szerveivel élőket lehet megmenteni? Élő Anita Szervátültetés szervek nélkül „Azt tanácsolom, ne haljon meg” Negyedével csökkent tavaly az átültethető szervek száma, a miskolci szövetbotrány volt a fordulópont Kertész Gábor felvétele Tükör 1999. január 16., szombat A heroikus múlttól a kaotikus jövőig Hódítanak a szerepjátszó társasjátékok A magas figura és a gnómszerű lény hatheti vándorlás után felért a ge­rincre. „Ott van!" - kiáltotta lelkesen a magasabbik. „Végre!" - lihegte az alacsonyabb. A látóhatár peremén sötét kőépítmény komorlott: X. vá­ra. A pap és a csavargó azért keltek útra, hogy megtalálják, mert infor­mációik szerint falai közt őrzik K. mágikus kövét, amire mindkettőjüknek nagy szükségük volt..............Mit tesztek most?” - kérdi egy harmadik hang, és a hegygerincről visszazökkenünk egy lakótelepi lakás legnagyobb szobá­jába, ahol az AD & D nevű szerepjáték folyik. Egy pszichológus a szó hallatán a pszichodrámára gondol, amihez semmi köze a fiatalabbak körében népszerű, szintén szerepjátékként emlegetett el­foglaltságnak, pontos nevén szerepját­szó társasjátéknak. A szerepjátszó tár­sasjátékban a világleírásokkal szabályo­zott környezetben játszódó történetet a dungeon master - a mesélő - irányítja, önállóan kigondolt vezérfonal alapján, a szereplőket pedig a játékosok alakítják az általuk választott karakterek szerint. Egy-egy ilyen játék hetekig is eltarhat, mivel a történet csak vezérfonal, a játé­kosok sorsát saját döntéseik és a szeren­cse irányítják. Ahány döntés, annyi egyedi, reprodukálhatatlan történet. Az AD & D-vel az úgynevezett fantasy szerepjáték nyitotta meg a sort; ebben a középkorias, feudális környe­zetbe helyezett világban kardforgató, nagy izmú hősök, önkényurak és va­rázslók csatáznak. A fantasztikus sze­repjátékok közül a nyomasztó és kaoti­kus, közeli jövőbe helyezett kalandok lettek igazán népszerűek. A 2000-res évek elejére mamutcégek uralják az egész bolygót, a nagyvárosokban el­képesztő a zsúfoltság és a nyomor, az­­ alsóbb szinteken légzőmaszk nélkül nem is lehet élni. Az utópisztikus jövő­képet William Gibson Neurománc című könyve kiberpunk elemekkel gazdagí­totta: itt fejlett az orvostudomány és a technika, a művégtagok beépítése és idegi beavatkozások nem okoznak gon­dot, az agyat világméretű számítógépes hálózatra lehet csatlakoztatni. Az 1992- es Shadowrun (Árnyékvadász) a leg­népszerűbb kiberpunk játék. 2050-ben a világ nem egyszerűen csak multikul­turális, hanem felébredt szeméthalmaz, aminek köszönhetően viszszatért a má­gia és a mágikus mutáció, az emberek mellett - akiket a játék „életerős állat­ként” aposztrofál - tündék, törpök, örkök és trollok nyüzsögnek az utcán, sárkányokkal, griffekkel, vámpírokkal megütközve. Meg nem határozott idő­ben játszódnak a horror szerepjátékok, például az 1981-ben megjelentetett Cthulhu hívása, amelyik a század har­mincas éveiben élt szerző, H. P. Lovecraft figuráit szerepelteti. Itt az űrből érkező, kimondhatatlan nevű és visszataszító külsejű ősi istenek - mint Cthulhu, Yogh-Sothoth, Nyarlathotep - megalkotják az emberi civilizációt, majd letűnnek a színről, hogy híveik a huszadik század elején titkos szekták és kultuszok útján megidézzék őket, és őrületbe taszítsák az embereket. Idehaza a nyolcvanas évek közepé­ig, mivel az angolul tudók száma meglehetősen korlátozott volt, nem támadt komoly igény a játékok magyar megjelentetésére. Az első kard és bo­szorkányságklub 1987-ben nyílt meg, ám ekkor a TSR a kelet-európai térség­ben még nem látta érettnek a helyzetet arra, hogy megjelenjen a piacon, ezért néhány megszállott egyetemista lefordí­totta, és Rubin kódex néven megjelen­tette az AD & D kalózkiadását. A hely­zet legalizálása érdekében 1993-ban Novák Csanád és Nyulászi Zsolt megal­kotta az AD & D magyar változatát, a M. A. G. U. S.-t, ami meghozta az áttö­rést a szerepjátékok magyarországi el­­terjedésében. Mi a játékok nagy népszerűségének titka? A játékosok szabadsága nagy, az alapszabályok betartásával saját belátá­suk szerint alakítják játékbeli sorsukat, kipróbálhatják, milyen leleményesek, és az egészhez még csak ki sem kell mozdulni a lakásból. („A képzelőerő fontosabb, mint a tudás” - idézik a Ru­bin kódex névtelen szerkesztői Albert Ensteint.) A játék kezdetben csak a be­avatottak számára volt ismert; egyete­misták és fiatal értelmiségiek játszot­ták, tömeges elterjedésével azonban megváltozott az elitista hozzáállás, eltűnt a beavatottság jellege, és bővült a részt vevő korosztályok száma: mára a 15-28 évesek közül egyaránt kikerül­hetnek játékosok. A játék közösség­­szervező ereje viszont megmaradt. Egy­­egy társaság a szerepjáték során össze­szokik, általában szoros baráti körré szerveződik, melyekben egykettőre „beáll” a játszható karakterek egymás közti felosztása. „Általában törvény­­tisztelő jót játszottam” - meséli egy műegyetemista ismerősöm. - „Amikor felvetődött bennem, hogy játszhatnék törvénytisztelő gonoszt is, a többiek egyszerűen nem engedték meg, mond­ván, nem illik a habitusomhoz.” (Az AD & D-ben kilenc különböző jellem van: törvénytisztelő jó, törvénytisztelő semleges, törvénytisztelő gonosz; sem­leges jó, semleges semleges, semleges gonosz; törvénytelen jó, törvénytelen semleges, törvénytelen gonosz - ezek hovatartozása nem mindig egyértelmű.) Felvetődhet persze a kérdés, pontosan mi is a játék szerepe: a képzelt világ a valóságból való kikapcsolódás, de a va­lóság pótlásának eszköze is lehet. Arról nem is beszélve, hogy a képzelt karak­ter mennyire befolyásolja alakítóját, hogyan hat pszichéjére a hétközna­pokban. A téma pszichológiai feldolgozása még várat magára. A játékszenve­délyről, ezen belül a szerepjátszó tár­sasjátékok hatásáról idehaza még nem született átfogó vizsgálat. Ennek leg­főbb oka - a pénzhiányon túl -, hogy bonyolult olyan körülményeket terem­teni, melyek között tisztán vizsgálható lenne a szerepjátékok hatása. Járó Ka­talin, a Radnóti Miklós Gyakorlógim­názium iskolapszichológusa, az MTA Pszichológiai Intézetének munkatársa szerint az a kulcskérdés, hogy a játékos mennyire válik „karakterfüggővé”. El­ismeri, hogy azok körében, akik rend­szeresen játszanak, nagyobb lehet azok aránya, akiknek alapvető gondjuk van a valósághoz való viszonyukkal, ám hogy ebben mennyire tekinthető fő motívumnak a szerepjáték, az minden esetben más és más - mondja. Luszt Iván gyermekpszichológus véleménye szerint a szerepjáték a hozzávalók - kellékek, világleírások, kalandmodulok - nagyipari dömpingje miatt ugyanúgy üzlet és fogyasztási cikk lett, mint bár­mi más, s a vele való foglalatosság a valódi világ iránti érdeklődés csökke­nését eredményezi. Párkányi Botond általános iskolai tanár és rutinos mesélő, aki az ELTE-n a szerepjáték irodalmi és kommuniká­ciós nevelésben való alkalmazásáról írta szakdolgozatát, másként látja. 1996-ban készített dolgozatában kimutatja, hogy egy-egy kaland - megfelelő mesélő irá­nyítása melett - könnyen kapcsolható a történelem, az irodalom, a művészet­­történet, néprajz vagy a matematika ál­tal nyújtott tárgyi ismeretekhez. „A já­ték fejleszti az együttgondolkodást és a problémamegoldó készséget” - mondja. - „Akik rendszeresen játszanak, azok pontosabban fogalmaznak, és könnyeb­ben befogadják a bonyolultabb nar­­rációs szerkezeteket. Tanítványaim kö­zül néhányan a szerepjátékok hatására kezdtek el színvonalas sci-fit olvasni, ahonnan már csak egy lépés a szépiro­dalom. Arról nem is beszélve, hogy né­hány, korábban problémásnak minősülő sráccal is van közös témánk, mióta ki­derült, hogy mindketten játszunk.” Regényi Huba

Next