Magyar Nemzet, 1999. július (62. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-31 / 177. szám
1999. július 31., szombat Petőfi emlékezete Marosvásárhely-Segesvár—Fehéegyháza, 1999 (Folytatás a 24. oldalról) A költő szobrának érkeztét pedig - ne féljen a nyár, nem tűzvészt vagy árvizet jeleznek - harangzúgás kíséri, míg a magyar-román határátkelőtől Déván, Szebenen, Meggyesen, Segesváron át Fehéregyházára utazik. A Kiskunfélegyházáról elindult bronz Petőfit, Máté István csongrádi szobrász alkotását, mit a költő gyermekkorának színtere Köllő Miklós alkotásáért cserébe ad Fehéregyházának, nem is csak a harangszó kísérte, hanem a rendőrség által engedélyezett tömegdemonstrációk formájában - az erdélyi lakosság szeretete. Mert e tájon a legtöbb irodalomkedvelő ember lelkében - mindegy, hogy milyen nemzetiségű - úgy él a szeretet Petőfi iránt, akár a búvópatak. Ha van, aki felszínre hozza, sodrása is megmutatkozik. Fehéregyházán - úgy tűnik - mindig akadt, aki medret ásott e rejtezkedő szeretetnek. Pedig nem is e kis falucska nevét jegyezte fel a história a halhatatlanságba átallépő költő földi útja utolsó állomásaként... A múlt század végén e vidék birtokosának, a Bem oldalán harcoló Haller Ferenc grófnak a gyermeke, Halley Louise szorgalmazta, hogy a tulajdonából kiszakított kis ligetben, a falu déli oldalán emlékpark és múzeum őrizze az 1849. július 31-én elesett hősök emlékét. Először emlékoszlopot emeltek, turulmadárral a tetején (az oszlopon felirat: Petőfi Sándornak és a segesvári csatában elesett névtelen hősöknek. A nemzet kegyelete, 1897), majd egy évre rá megépült az emlékmúzeum is. A csata századik évfordulóján kétnyelvű emléktáblát helyezett el az emlékparkban a Román Népköztársaság a magyar forradalmár költő emléke előtt tisztelegve. Ügyesen választották ki az idézetet: „Jöttek ki hozzám, s ott kiáltsatok / Síromnál éljent a Respublicára.” Csakhogy később kínos lett ez az éljen, meg az utána feltoluló kérdés: melyik respublicára?! Gábos Dezső fehéregyházi születésű tanító, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke óraszámra meséli, milyen nehézségek árán lehetett e kis ligetben megrendezni évről évre július utolsó vasárnapján a Petőfi-ünnepségeket. (Gábos Dezső 68 esztendős, nyugdíjasként is tanít - a szülők kérésére - Héjjasfalván. Már a második tanítási napon Petőfiről beszél kis növendékeinek. Ő maga apjától tanulta gyermekkorában a költő iránti tiszteletet. Amikor a csatamező mellett bivalyos szekérrel elhaladtak - meséli -, édesapja mindig levette szalmakalapját, és míg a két bivaly lassacskán ballagott, verstöredékeket mormolt, akár az imádságot.) A kommunista években nyíltan nem mondták, hogy nem szabad ünnepelni Petőfit, csak nem adtak engedélyt. Vagy késve kézbesítették. Akkor éjjel, titokban, a kukoricáson át vitték el emlékművéhez a koszorút a fehéregyháziak. Még a hetvenes években is előfordult, hogy a Marosvásárhelyre utazó kérelmezőket azzal zavarta el a kulturális osztály alelnöke: Mit akarnak Petőfivel? Nem tudják, hogy az idén Ceausescu-év van? Máskor meg azt tudakolták a hivatalnokok, milyen verseket mondanak az ünnepségen. (A Nemzeti dalt sosem volt szabad szavalni.) Például azt, hogy Még kér a nép - hangzott a válasz. Mi az, hogy kér a nép? Mit kér? Ne kérjen! - így a hivatali rendelkezés. Petőfi emléke mégsem halványodott el a környék magyarjainak tudatában. Román barátaik lelkesen segítettek ebben. Gelu Pateanu például, amíg tehette, mindig elutazott Fehéregyházára július utolsó vasárnapján. Szónoklatot is tartott, előadását románul kezdte, s a második mondattól magyarul folytatta. A változás óta (Erdélyben nem hallani ezt a szót: rendszerváltozás) együtt készülnek az ünnepre a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) helyi szervezetei meg a Petőfi művelődési egyesület tagjai. (Az önkormányzatok azzal használnak nekik, hogy nem gátolják serénykedésüket.) Teljes kulturális autonómiát élvezünk, azt csinálunk, amit akarunk - mondja Gábos Dezső. - Néha úgy érzem, keveset csinálunk. A hírlapírónak úgy tűnik, ez a kevés is jóval több, mint amennyi a magas hivatalok és a nagyemberek igyekezetéből telik. Mert az, hogy Petőfi halálának 150. évfordulóján háromnapos emlékünnepséget tartanak Segesváron, Fehéregyházán és Marosvásárhelyen, nagyobb részt a helyi kezdeményezésekből kicsírázó tetteknek köszönhető. A mind a magyar, mind a román kormányt képviselő államférfiak (Ion Caramitru, Andrei Plesu, Hámori József, Martonyi János, Eckstein Kovács Péter, Kövér László, Dávid Ibolya), a történelmi egyházak képviselői (Tőkés László, Csiha Kálmán, Jakubinyi György, Tempfli József) és az írótársadalom jeles személyiségei (többek között Csoóri Sándor és Kányádi Sándor) azt találják majd Fehéregyházán, amit Petőfi lelkes hívei teremtettek. Halála napján nem a halott Petőfire, hanem a ma is velünk élő költőre emlékezünk - mondja Gábos Dezső. - A bennünket éltetőre, aki biztatás mindnyájunk számára, nemzeti megmaradásunk szimbóluma. A múzeum - három apró terem - ottjártamkor még üresen állt. Fürge kezű iparosemberek meg a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület gazdasági alelnöke, Szabó József gyalult, szegecselt, hogy mire a budapesti muzeológusok megérkeznek, mindent rendben találjanak. Egészen az utóbbi hónapokig segesvári hivatalnokok rendelkeztek a fehéregyházi Petőfi-emlékmúzeummal. Akárha a mostohagyerekük lett volna... A szegényes berendezés - pár puska, ágyúgolyóbis, Petőfi-kötetek - méltatlan volt a helyhez is, a látogatók sokaságának várakozásához is. (A Fehéregyházi Emlékpark ugyanis - mint megtudom - az erdélyi magyarság második legkedveltebb zarándokhelye. Az első Csíksomlyó. Fehéregyházára nem lelki, hanem irodalmi s nemzeti feltöltődés végett jönnek az emberek.) A 150. évforduló közeledtével rendezni tudták a tulajdonviszonyokat (most a fehéregyházi polgármesteri hivatal az emlékmúzeum tulajdonosa, a kezelői jogot pedig a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület kapta meg). Az új, állandó kiállítás Erdély reformkorát ismerteti meg a látogatókkal a korabeli magyar művelődés jelentős alakjait is ábrázolva. Bemutatják azonkívül az erdélyi reformkor jelentős központjait, Brassót, Nagyszebent, Balázsfalvát, Kolozsvárt és azokat a jeles román és szász személyiségeket, George Barit, Anton Kurzot például, akiknek ez időben hatásuk volt a vidék szellemi formálódására. Természetesen Petőfi Sándor teljes életrajzát is fölvázolja az új kiállítás, erdélyi látogatásait és barátait, eszmetársait az előtérbe állítva, ahogyan az 1848-19-es szabadságharc hadtörténeti bemutatásakor is teljességre törekednek. Gyalogosan vágok neki az útnak, fölfedezni, mit hagyott meg az elmúlt 150 év abból, amit a 26 éves fiatalember, aki az ifjúság végtelen könnyelműségével vágyta a harctéri halált, tekintetét utoljára végighordozva a tájon, még láthatott. A híd, Petőfi hídja a Sár patak fölött olyan, akár a többi. Semmi nem jelzi, kétszer is megállt rajta a költő élete utolsó napján. Mellette kis ABC-bolt, vasúti sínek. A porban jókora kődarab, a segesvári Petőfi-szobor talapzatának része. Valaha kétnyelvű tábla hirdette rajta, innen szemlélte a csatát Petőfi Sándor. A táblákat letörték. A Csonta-kert nevű domboldalon a családról kapta a nevét, amelynek egykor a tulajdonában volt - hajdan ágyús kereszt jelezte, szabadságharcosok tömegsírját rejti e föld. (Itt kutatott 1956 nyarán rövid ideig Dienes András egy inkább formális, semmint tudományosan előkészített magyar-román akadémiai egyezségnek köszönhetően - hiába.) Ma bogáncsos, gyomos, senki földjének látom a Csontakertet. A búni kaptatón, hol Lengyel József keresztesi sebész az egymagában menekülő Petőfit megpillantotta, az állami gazdaság komlótermelő központja van ma. Ispánkút pedig Haller gróf ispánjának kútja volt, innen kapta a nevét hol a víz most is vidáman csordogál teherautó-sofőrök kedvenc megállóhelye. Tisztálkodni, inni jönnek a kúthoz, falatozásuk nyomait konzervdobozokból, üres üvegekből, ételmaradékokból emelt szeméthegyek jelzik. Átellenben a kúttal fából és bádogból öszszetákolt „vendéglátóipari egység”, utcalányok ülnek küszöbén ügyfélre várva. Ha jön a pasas, magas talpú cipőjükön betipegnek a bódéba, „munkaruhát” öltenek, flitteres kék kabátkát a piros kisestélyihez, és eltűnnek a tájban. Hová mennek? A Petőfi-emlékoszlop mögötti bozótosba, az autóparkolóba? Nem tudom. A vigalmi központ - nem messze a lelkünkben gyászhelyként őrzött Ispánkúttól - már csaknem kész, ha megnyílik, szervezettebb lesz e vidéken is a világszabadság nevében engedélyezett, üzletszerű vágykielégí A fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület és Kiskunfélegyháza Önkormányzata közösen határozta el és hirdette meg, hogy közadakozásból készüljön szobor Köllő Miklós művéért cserébe. Máté István csongrádi szobrászművész munkáját, amelyet harangzúgás kísért Nagylaktól Fehéregyházáig, ma avatják fel a fehéregyházi múzeumkertben tés. Vajon mit szólnál hozzá te, halálod óráján fiaimmal egykorú Petőfi, édes angyalom? Az ispánkúti emlékkőre - ez is a segesvári, Köllő-féle Petőfiszobor egykori talapzatából való - Hunyadi László Petőfi-domborműve került. 1990 óta négyszer csonkították meg, először azon a napon, amikor az érte kardoskodó Sütő András fél szemét is kiverték Marosvásárhelyen. Helyreállítani aligha lehet, de minek is, mondják a helybéliek, másnapra megint megrongálnák. Ma este hétre azt állítják, mire ideér koszorúival az ünneplő tömeg, eltakarítják az Ispánkút körül a szemetet, és eltanácsolják az örömlányokat is. Egyszer talán feltárásokat is kezdhetnének, hátha itt, és nem a kilométerekre levő tömegsírok valamelyikében került az anyaföldbe az irodalmi életünkben egyedülvaló üstökösként föltűnő s halála óráján is magára maradt dacos fiatalember, Petőfi Sándor. Fölösleges, legyintenek a bölcs öregek. A szívünkben keressük inkább Petőfit, ne a föld alatt. De a szívünkben megtaláljuk-e valaha? Lőcsei Gabriella A fehéregyházi múzeumban ma új, állandó kiállítás nyílik meg Orlai Petrics Soma Petőfi Mezőberényben című festménye abban az öltözékben ábrázolja a költőt, amelyet élete utolsó napján is viselhetett A segesvári megyeháza előtt töredezett betontömbön áll Petőfi mellszobra, 1958-ban emelték Köllő Miklós egész alakos Petőfijének a helyére A város büszkesége nem a költő, hanem Dracula háza, ahol állítólag 1431 és 1436 között lakott az „öreg Mircea fia” iI. Magyar Nemzet 25