Magyar Nemzet, 1999. október (62. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-11 / 237. szám

1999. október 11., hétfő M Nézőpont A rendszerváltás évei duplán számítanak Az átalakulás emberi ára Ez év nyarán tette közzé az ENSZ fejlesztési programirodája (UN Development Program, UNDP) szokásos évi jelentését, mely a közép- és kelet-európai országok társadalmainak alakulá­sát elemzi. A térség országait az emberi élet minősége szempont­jából elemző jelentés megállapí­tása szerint „monumentális ará­nyú emberi válság körvonalai bontakoznak ki a volt Szovjet­unióban” . A tanulmányban olyan statisztikai változókat vesznek fi­gyelembe, mint az élettartam, mely a születéskor várható élet­kort tükrözi, a műveltségi szint, mely kétharmad részben a felnőttek írni-olvasni tudá­sát, egyharmad részben pe­dig az elemi, a közép- és felsőfokú szintű beiskolázá­si arányt veszi tekintetbe, to­vábbá az életszínvonal, melyre az egy főre számított nemzeti jövedelem alapján következtetnek. Mielőtt a nem túl szív­vidító hazai adatokat össze­vetnénk a térség országaié­val, érdemes előrebocsátani az UNDP szakértőinek borúlátó megállapítását. Eszerint az átalakulási fo­lyamat során a megnöve­kedett szabadsághoz alapve­tő gazdasági és szociális jogok elvesztése társult. A kelet- és kö­zép-európai térségben milliók maradtak munka nélkül, s hatal­mas tömegek kerültek át a rosszul fizetett és bizonytalan foglalkoztatású csoportokba. Az átlagjövedelem csökkent, s az át­fogó társadalombiztosítási rend­szer összeomlott. Számos, addig alapvetőnek számító szolgáltatá­sért kérnek pénzt. A közoktatás­­ és az egészségügy leromlott, il­letve a minőségi szolgáltatás csak azoknak elérhető, akik meg tud­ják fizetni. De az átalakulás, a kapitaliz­musra való átállás komoly vesz­teségeket okozott az emberi élet­ben is. Az élettartam csökkenése számos országban szembetűnő, s ezt a várható élettartam tükrözi. A jelenség Oroszországban a leg­megdöbbentőbb, különösen a fia­talabb és a középkorú férfiak kö­rében, akik átlagosan 66,6 évre számíthatnak. Ezen a téren a kö­zép-európai országok jobban áll­nak, mint a kelet-európaiak. Az UNDP jelentésének készítői mindazonáltal megállapítják, hogy több millió ember nem éli túl a térségben a kilencvenes éve­ket, akik nem haltak volna meg, ha az 1990 előtti viszonyok fenn­maradnak. Úgy becsülik: nap­jainkban mintegy 9,7 millió em­ber „hiányzik” a térségből. Növekszik a morbiditás, a megbetegedések aránya is. Olyan népbetegségek ütötték fel újra a fejüket, mint a tuberkolózis, mi­közben terjednek a szexuális fer­tőzések és az AIDS. A szegény­ség és az egyoldalú táplálkozás is súlyos veszély. Lengyelország­ban egy nemrég publikált felmé­rés szerint a gyermekek hatvan százaléka mutatja az alultáplált­ság bizonyos jeleit. Az átalakuló országokban élő szegény csalá­dokban nagymértékben csökkent a tej, a hús, a zöldség és a gyü­mölcs fogyasztása, mert ezek a háztartások csak a szegényebb, rosszabb minőségű élelmiszere­ket engedhetik meg maguknak. A vérszegénységben szenvedő, szülés előtt álló orosz asszonyok száma 1989 és 1994 között meg­háromszorozódott. Bár az átala­kuló országokban a gyermekha­landóság viszonylag alacsony, növekszik az alacsony súllyal születő csecsemők száma. A társadalom bizonyos réte­gei ezekben az országokban még jobban elszegényedtek, mint a többiek. Oroszországban például az átlagos nyugdíj az átlagbér 34 százalékát teszi csak ki. De a töb­bi országban, így Csehországban, Magyarországon vagy Szlovákiá­ban is nő az aránytalanság az akív dolgozók és a nyugdíjasok élet­­színvonala között. Egyes orszá­gokban, így Azerbajdzsánban, Oroszországban és Bulgáriában radikális módon, az utóbbi or­szágban több mint a felével csök­kent az oktatásra fordított összeg a rendszerváltás előtti időkhöz képest. Kevesebb lett az ösztön­díj, csökkent az egyetemi hallga­tók száma. Hasonlóképpen az óvodák száma is csökkent: csak a volt Szovjetunióban harmincezer ilyen intézményt zártak be 1991 és 1995 között. Ezekben az orszá­gokban, így Magyarországon is az iskoláztatás költségei drámaian emelkedtek, megszűnt a tansze­rek vásárlásához, illetve az iskolai étkeztetéshez nyújtott állami tá­mogatás. A megmaradt oktatási létesítmények gyakran zsúfoltak, rosszul fűtik őket, az iskolákban rosszul fizetik a tanárokat és a személyzetet, nem végzik el az egészségügyi szűrővizsgálatokat. Az átalakuló országokban a társadalmi gondok fő forrása a tömeges munkanélküliség, mely Macedóniában és Moldovában a legmagasabb, több mint har­mincszázalékos. De a legtöbb or­szágban a dolgozóknak több mint a tíz százaléka hivatalosan is munkanélküli. Nem szabad azonban elfeledkezni Magyaror­szágon sem a „megfélemlített munkások” tömegeiről, akik „maguktól” estek ki a munkavál­lalók közül, vagy azokról, akiket leszázalékoltak, illetve előnyug­díjaztak. Belarussziában, Orosz­országban és Ukrajnában embe­rek milliói dolgoznak úgy hivata­losan, hogy hónapok óta nem kaptak fizetést. A munkanélküliség növeke­désével folyamatosan terjeszke­dik az informális, gyakran ille­gális gazdasági szféra. Oroszor­szágban a szürke- és a fekete­­gazdaságban termelik meg a nemzeti jövedelem felét, Ma­gyarországon az egyharmadát. Azoknak, akiket itt foglalkoztat­nak, nincs semmiféle biztosítá­suk, gyakran embertelen körül­mények között, elemi munkavé­delmi eszközök nélkül, éhbérért robotolnak. Magyarország a kombinált emberi fejlődési mu­tatók szerint a negyvenhetedik azon a listán, ahol az első helyen Kanada, a másodikon Norvégia, a harmadikon pedig az Egyesült Államok áll. Megelőz bennün­ket a harmincharmadik Szlové­nia, a harminchatodik Cseh Köztársaság, a negyvenkettedik Szlovákia és a negyvennegyedik Lengyelország is. Ezekben az országokban a várható élettar­tam és az egy főre eső jövede­lem sorrendben 74,4 év és 11 800 dollár, 73,9 év és 10510 dollár, 73 év és 7910 dollár, 72,5 év és 6520 dollár. Magyar­­országon ez a két adat: 70,9 év és 7200 dollár. Mögöttünk áll viszont az ötvenötödik Horvát­ország, a hatvanharmadik Bul­gária, a hatvannyolcadik Romá­nia, hetvenegyedik Oroszország és a kilencvenegyedik Ukrajna. Az UNDP jelentése olyan kö­vetkeztetésekre jut, melyet a rendszerváltás utáni magyar kor­mányok is hangsúlyozták: az ál­lamnak be kell avatkoznia a fo­lyamatokba, hiszen a felelőssége nem csökken, hanem növekszik. Az „emberi tényező” sorsának alakulását kedvezően befolyásoló eszközök azonban a szükségesnél jóval kisebb mértékben állnak rendelkezésre. A piaci mechaniz­musok nem képeznek elegendő forrást az egészségügy és az okta­tásügy fejlesztésére, ezen a téren a jelenleginél jóval nagyobb mér­tékben be kell avatkoznia az álla­mnak. Nem filantrópiából, hanem jól felfogott érdekből. A gazdaság megélénkülésével egyidejű­leg sürgető feladat a társada­lombiztosítás és az egész­ségügy átszervezése, mely további lendületet adhat az átalakulás befejezéséhez. Az M­DP lehangoló je­lentésében számos hasznos adat és okos megállapítás olvasható. Makroszinten tükröződik benne mindaz, amit naponta hallhatunk a tanárok, az orvosok vagy a nyugdíjasok panaszaiban. A közölt adatokból kirajzolód­nak annak a roppant méretű emberi és társadalmi válság­nak a körvonalai, melyet a rendszerváltás évtizedében mindannyian átélünk. Az, amit a különböző adatokból New York­ban szenvtelenül összesítettek, nekünk véres valóság. Mindeb­ből azonban sokunk számára tel­jességgel hiányzik a jövő pers­pektívája: senki sem tudja a vá­laszt, mi lesz itt tíz év múlva, nem merünk arra gondolni, hogy mire megöregszünk, lesz-e Ma­gyarországon működő nyugdíj­­rendszer vagy társadalombiztosí­tás. A költő szavaival szólva: „Egy lépés a gomolygó végtelen­be. / Holott örvényzik a lét, a ha­lál: / És mi fogódzunk a hitvány jelenbe: / Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!” De talán egyszer mégiscsak stabilizálódnak társadalmi viszo­nyaink, s eljön annak az ideje, hogy higgadtan visszatekintsünk a most múló „könyörtelen évti­zedre”, mely minden bizonnyal maradandó nyomot hagy népünk mentalitásán, egész világképén. Egyelőre azonban bizonytalanok és esendőek vagyunk. Ilyenkor hasznos a klasszikus magyar költőkhöz fordulni, hogy kissé ellensúlyozzák az M­DP jelenté­sének adatait. Ezért lapoztam fel én is Arany János Magányban cí­mű, 1861-ben írt költeményét, melynek harmadik versszakából már idéztem. S íme a befejezés: „Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban: / Veszhet közölünk még talán­­nem egy: / De szállva, ím, elsők között a sorban. / Vász­nunk halad, hajónk előre megy!” Pelle János |' SZILVÁSY NÁNDOR RAJZA Zsámbéki látomás­ ái megint viták, egyet nem értő rengések veszélyeztetik a romjai­ban is fenséges zsámbéki templom sorsát. Romtemplom, de a maga nemében az egyik magyar csoda, építészeti öröksé­günk része. Aki először látja, valósággal megrendül a látványtól, magánál tartja a csonka szépség. Sajnálatosan nem magyar csoda, sokkal inkább magyar szégyen az, ami évtizedek óta - vagy régebben? - kö­tötte s vele történik. Mindez méltatlan az ügyhöz, a magyar építészet idevonatkozó felelősségéhez. Miközben ormótlan „plá­­zák” kezdik uralni a városok képét, és látvá­nyos gyorsasággal van számukra hely, ter­vező, nincs magyar ember, aki magyar ne­vet adna nekik. Eközben ez a csodálatos kincsünk pedig mostohán, sorsára hagyva, kiszolgáltatottan áll, amíg végleg földre nem rogy. E sorok írója mintegy másfél évtizede merészelt javasolni valamit, hogy a jelentő­ségéhez méltóan tündököljön ez a zsám­béki látomás. De hiába, a személyes tor­zsalkodás, talán hiúság, vagy ki tudja, mi, kiszúrta a látók szemét, bedugta a hallók fülét. Most újra elő kell tehát adni az elgon­dolkodást, hátha mégsem lehetetlen az, hogy kiegészüljön a rom. Mégpedig úgy, hogy ami megvan belőle, az is megmarad­jon változatlanul, és ott legyen az is, ami hiányzik! Sőt ott legyen maga a hiány is. Mégpedig kézzelfoghatóan, megsimítha­­tóan. Akkor hasonló című írásban javasol­tam, hogy keressenek az illetékes szakem­berek olyan átlátszó anyagot, ami elég erős ahhoz, hogy a hiányzó részeket, falakat, boltíveket pótolni lehessen vele, így a templom nemcsak védve lenne megfelelő tetővel is, ami szintén a nevezett áttetsző anyagból volna, hanem meg is óvnánk ez­zel a további romlástól. Ezáltal templomi mivoltában is elnyerné hajdani szenteltsé­­gét, használni lehetne, mint bármely más templomot. A hiányzó részeket pótló, átlát­szó anyag arra is jó volna, hogy mindenki lássa, milyen sok megmaradt az eredeti építményből. Egyúttal mintha átlátnánk az idők üvegén a múltba. Ha ez megvalósítha­tó, akkor egyszer és mindenkorra megol­dódhatna a zsámbéki templom sorsa. Belső kivilágítással - no meg külső megvilágítás­sal - rendkívüli látványt nyújtana. Miután megint vita folyik, nagyon helyesen, leállí­tották a rondító téglás pótlásokat, érdemes volna megfontolni ezt a javaslatot. Már csak azért is, mert alighanem elég régóta létezik erős, átlátszó anyag, amit ide is le­hetne alkalmazni. Repüléssel foglalkozván tapintásból is tudom - még 1945-ből! -, hogy bizonyos vadászgépek ablaka olyan erős, golyóálló „üvegből” készült, hogy nemcsak a géppuska-, de a gépágyúlövedé­kek ellen is megvédte a pilótát. Ez az anyag faragható is, így meg lehetne oldani, hogy minden pótlás híven kövesse a hiányzó ere­deti alakját, és a templom minden porcikája a hajdanit idézze. Lehetséges, hogy nem volna könnyű, éppenséggel úttörőmunka lenne a megfelelő technika kidolgozása, de ha sikerül, akkor a világon másutt is alkalmaznák, mint érde­kes magyar szabadalmat. Persze lehetséges, hogy van már valahol hasonló, csak e sorok írója nem tud róla. Ebben az esetben még inkább arról kell kérdezősködni, hogy miért nem alkalmazták­ itthon is ezt a megoldást? Mert alighanem a nyereség végül sokkal nagyobb volna, mint az ily módon újra élet­re keltett templomra fordított költség. Nyíl­janak ki szemek s fülek, fő legyen fej, és akkor talán mindanyiunk örömére valósá­gos tündöklés lesz e zsámbéki látomás. Kiss Dénes A Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” / Ázsiai atom A világ tudatában összemosódik a nukleáris energia bármiféle fel­­használása, így történhet meg napjainkban is, hogy kettős félelmet keltenek a hírek: a tokaimurai reaktorbaleset és az újabb atomkí­sérletek. Az előbbit magyarázni lehet véletlenszerű emberi mulasz­tással, az utóbbi azonban tudatos döntés, amely mögött minden esetben valamiféle politikai indíték áll. Ez késztette Indiát is arra, hogy az elmúlt két hétben egymást követően robbantásokat hajtson végre, mintegy megünnepelve a nacionalisták választási sikerét. Más kérdés, hogy Iszlámábád sem késlekedett színt vallani, s szin­tén nukleáris kísérletekkel bizonyította, neki is van hasonló csapás­mérő eszköze. A nyár közepére más feszültség is kialakult az ázsiai térségben, aminek alapján már a stratégiai elemzők gondolkodóba estek. Kí­na fenyegette meg Tajvant a hírre, hogy a sziget esetleg kimondja az önálló államiságát. Flottafelvonulások és egyéb készültségek bi­zonyították a helyzet komolyságát, ami igazolni látszott a Penta­gon komor jelentését, miszerint Kelet-Ázsia reális háborús övezet. Számolni kell vele, hogy ott, hihetőleg annak északi térfelén fegy­veres konfliktus tör ki egy napon. Az amerikai nemzetbiztonsági hivatal tanulmánya arra alapoz, hogy ez a hely az, ahol jelentős te­rületi viták, mélyen gyökeredző ellenszenvek és gyanakvások lap­­panganak. S a felek eljuthatnak ahhoz a ponthoz, amikor a viszá­lyukat már csak fegyverekkel tudják vagy akarják megoldani. Ázsia legellentmondásosabb, a szakírók szerint legbaljósabb országa Kína, amely katonai nagyhatalom, s számítások alapján az is marad, még ha egy ideje a gazdasági fejlesztésre összpontosít is. Vélhetően azonban a következő huszonöt évben Peking leküzdi mostani korlátait; a rakétatechnikája és nukleáris kapacitása a kémholdakkal megfigyelt robbantásokból máris kiszámítható. Kí­na az augusztusban elvégzett kísérletével nyolcezer kilométeres hatósugarú rombolást „prognosztizált”, amivel bizonyította, hogy nemcsak a csendes-óceáni partok mentén tudna „rendet teremte­ni”, akár Tajvan ürügyén is, hanem elérhet az Egyesült Államokig. Az ilyesfajta hatalmi demonstrációkat eddig azzal gyengítették a nyugatiak, hogy rakétákkal önmagukban nem lehet háborút nyerni, még ha azok atomtöltetet hordoznak is. Szükséges a logisztikai és irányítástechnikai tudás is, amelynek szerintük Kína díjával van. Másként ítéli meg ezt a területi közelségből Japán, amely - megle­het - pénzzel és tudományos felkészültséggel is bírná, hogy szintén atomhatalommá váljék. Őket viszont köti a második világháború utáni tilalom és az önkéntes fogadalom is, hogy nem törnek a nukle­áris titok megszerzésére. Tokió most harapófogóban érzi magát, hi­szen Észak-Korea minden ilyen irányú egyeztetés - ígéret és fenye­getés - ellenére sem mondott le egészében a „hasadóanyag-ambíció­iról”. A Dél-Koreában, illetve Japánban állomásozó több tízezres amerikai haderő ugyan védőernyő ott, Washington azonban dekla­ráltan igyekszik megszabadulni a hidegháború után a nyakába sza­kadt „egyeduralkodói­” szereptől. Kivált, hogy Kína hadászati képes­sége mellett (nem beszélve Oroszországról) már nem áll meg az sem, hogy az Egyesült Államok az egyedüli katonai nagyhatalom. A konfliktusok békés kezelésében bízók reménykednek, hogy idővel Ázsia szintén létrehozza a maga leszerelési és biztonsági szerződését, mint tette Észak-Amerika az európaiakkal. A vérmes reményeknek azonban ellentmond a Bécsben megrendezett atom­­csend-konferencia, amelyen áttekintették, miért nem megy előbbre az elvileg önként vállalt kötelezettség a nukleáris kísérletek min­den fajtájának a betiltásáról. A magyarázat persze az előbbiekből következik: politikai és hatalmi törekvések fékezik a szándékot, így például India el sem küldte képviselőjét az osztrák fővárosba. Ám a NATO-atombirtokosok közül is csupán Franciaország és Nagy- Britannia ratifikálta a szerződést, jóllehet most októberig százöt­­vennégy állam aláírással jelezte az egyetértését, s elvben csatlako­zott hozzá Ir­dia, Pakisztán, Izrael és Észak-Korea is. Negyvenöten eljutottak az elismertetési törvények megfogalmazásáig, a megsza­­vaztatással a többség azonban vár. Egymást figyeli, s miután a be­látáson alapuló önkorlátozásnak nyoma sincs, az atomcsend­­szerződés is szunnyadhat meg. Elmozdulást az jelentene, ha a „ha­gyományos” nukleáris hatalmak, az Egyesült Államok, Oroszor­szág és Kína példát adnának a kisebbeknek. A belátható jövő, s a következő évezred eleje sem biztat ilyen felismeréssel. Bizonyítja ezt, hogy Washingtonban ezekben a napokban, a bécsi értekezlet­tel is egybeesően zajlottak „vérre menő viták” e kérdésről, ám ke­vés az esélye, hogy kedden a szenátus igent mond az atomcsendre. Zsigovits Edit Magyar Nemzet Szerkesztőbizottság Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MÁDL FERENC, SZÉLES G­ÁBOR Főszerkesztő: KORMOS VALÉRIA Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, TÓTH GÁBOR Szerkesztőségvezető: Wintermantel István Vezető publicista: Lőcsei Gabriella Szerkesztők: Győri Margit, Kő András, Marafkó László Rovatvezetők: Meszleny László (belpolitika), Horváth L. István (gazdaság), Róna Katalin (kultúra), Pietsch Lajos (külpolitika), Keserű Ernő (levelezés), Faggyas Sándor (publicisztika), Árvay Sándor (sport), Kertész Gábor (fotó) Művészeti vezető: Szabó Attila Szerkesztőség: 1133 Bp., Visegrádi utca 110-112. Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. Telefon: 359-0500, telefax: 359-0651 Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500 Felelős kiadó: BÁNYÁSZ PÉTER vezérigazgató Lapigazgató: Vas Gábor Terjesztési igazgató: Csóry György Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Bp., Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500; telefax: 329-1240, 329-1461. Vezérigazgató: Ritter Tamás A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. Terjeszti a Hírker Rt., az NH Rt., a regionális rt.-k. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, a hírlap-előfizetési és elektronikus postaigazgatóság (HELP) kerületi ügyfélszolgálati irodáin, a hírlap-előfizetési irodában, valamint a kiadóban. Tel.: 465-8504, fax:349-1580 Előfizetési díj egy évre 11 988 forint, fél évre 5994 forint, negyedévre 2997 forint, egy hónapra 999 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultúr-Press Kft., 1014 Budapest, Szentháromság tér 6., telefon/fax: 0036 1 201­ 8891. E-mail: batthyany@kultur­press.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: LENDVAI LÁSZLÓNÉ vezérigazgató Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: level@mail.magyarnemzet.hu __________HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793__________ Lapunkat rendszeresen szemlézi Magyarország legnagyobb médiafigyelője, az »OBSERVER« OBSERVER BUDAPESTMÉDIAFIGYELŐ KFT. 1084 Budapest Vill. ker., Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 http://www.observer.h­u

Next