Magyar Nemzet, 1999. október (62. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-11 / 237. szám
1999. október 11., hétfő M Nézőpont A rendszerváltás évei duplán számítanak Az átalakulás emberi ára Ez év nyarán tette közzé az ENSZ fejlesztési programirodája (UN Development Program, UNDP) szokásos évi jelentését, mely a közép- és kelet-európai országok társadalmainak alakulását elemzi. A térség országait az emberi élet minősége szempontjából elemző jelentés megállapítása szerint „monumentális arányú emberi válság körvonalai bontakoznak ki a volt Szovjetunióban” . A tanulmányban olyan statisztikai változókat vesznek figyelembe, mint az élettartam, mely a születéskor várható életkort tükrözi, a műveltségi szint, mely kétharmad részben a felnőttek írni-olvasni tudását, egyharmad részben pedig az elemi, a közép- és felsőfokú szintű beiskolázási arányt veszi tekintetbe, továbbá az életszínvonal, melyre az egy főre számított nemzeti jövedelem alapján következtetnek. Mielőtt a nem túl szívvidító hazai adatokat összevetnénk a térség országaiéval, érdemes előrebocsátani az UNDP szakértőinek borúlátó megállapítását. Eszerint az átalakulási folyamat során a megnövekedett szabadsághoz alapvető gazdasági és szociális jogok elvesztése társult. A kelet- és közép-európai térségben milliók maradtak munka nélkül, s hatalmas tömegek kerültek át a rosszul fizetett és bizonytalan foglalkoztatású csoportokba. Az átlagjövedelem csökkent, s az átfogó társadalombiztosítási rendszer összeomlott. Számos, addig alapvetőnek számító szolgáltatásért kérnek pénzt. A közoktatás és az egészségügy leromlott, illetve a minőségi szolgáltatás csak azoknak elérhető, akik meg tudják fizetni. De az átalakulás, a kapitalizmusra való átállás komoly veszteségeket okozott az emberi életben is. Az élettartam csökkenése számos országban szembetűnő, s ezt a várható élettartam tükrözi. A jelenség Oroszországban a legmegdöbbentőbb, különösen a fiatalabb és a középkorú férfiak körében, akik átlagosan 66,6 évre számíthatnak. Ezen a téren a közép-európai országok jobban állnak, mint a kelet-európaiak. Az UNDP jelentésének készítői mindazonáltal megállapítják, hogy több millió ember nem éli túl a térségben a kilencvenes éveket, akik nem haltak volna meg, ha az 1990 előtti viszonyok fennmaradnak. Úgy becsülik: napjainkban mintegy 9,7 millió ember „hiányzik” a térségből. Növekszik a morbiditás, a megbetegedések aránya is. Olyan népbetegségek ütötték fel újra a fejüket, mint a tuberkolózis, miközben terjednek a szexuális fertőzések és az AIDS. A szegénység és az egyoldalú táplálkozás is súlyos veszély. Lengyelországban egy nemrég publikált felmérés szerint a gyermekek hatvan százaléka mutatja az alultápláltság bizonyos jeleit. Az átalakuló országokban élő szegény családokban nagymértékben csökkent a tej, a hús, a zöldség és a gyümölcs fogyasztása, mert ezek a háztartások csak a szegényebb, rosszabb minőségű élelmiszereket engedhetik meg maguknak. A vérszegénységben szenvedő, szülés előtt álló orosz asszonyok száma 1989 és 1994 között megháromszorozódott. Bár az átalakuló országokban a gyermekhalandóság viszonylag alacsony, növekszik az alacsony súllyal születő csecsemők száma. A társadalom bizonyos rétegei ezekben az országokban még jobban elszegényedtek, mint a többiek. Oroszországban például az átlagos nyugdíj az átlagbér 34 százalékát teszi csak ki. De a többi országban, így Csehországban, Magyarországon vagy Szlovákiában is nő az aránytalanság az akív dolgozók és a nyugdíjasok életszínvonala között. Egyes országokban, így Azerbajdzsánban, Oroszországban és Bulgáriában radikális módon, az utóbbi országban több mint a felével csökkent az oktatásra fordított összeg a rendszerváltás előtti időkhöz képest. Kevesebb lett az ösztöndíj, csökkent az egyetemi hallgatók száma. Hasonlóképpen az óvodák száma is csökkent: csak a volt Szovjetunióban harmincezer ilyen intézményt zártak be 1991 és 1995 között. Ezekben az országokban, így Magyarországon is az iskoláztatás költségei drámaian emelkedtek, megszűnt a tanszerek vásárlásához, illetve az iskolai étkeztetéshez nyújtott állami támogatás. A megmaradt oktatási létesítmények gyakran zsúfoltak, rosszul fűtik őket, az iskolákban rosszul fizetik a tanárokat és a személyzetet, nem végzik el az egészségügyi szűrővizsgálatokat. Az átalakuló országokban a társadalmi gondok fő forrása a tömeges munkanélküliség, mely Macedóniában és Moldovában a legmagasabb, több mint harmincszázalékos. De a legtöbb országban a dolgozóknak több mint a tíz százaléka hivatalosan is munkanélküli. Nem szabad azonban elfeledkezni Magyarországon sem a „megfélemlített munkások” tömegeiről, akik „maguktól” estek ki a munkavállalók közül, vagy azokról, akiket leszázalékoltak, illetve előnyugdíjaztak. Belarussziában, Oroszországban és Ukrajnában emberek milliói dolgoznak úgy hivatalosan, hogy hónapok óta nem kaptak fizetést. A munkanélküliség növekedésével folyamatosan terjeszkedik az informális, gyakran illegális gazdasági szféra. Oroszországban a szürke- és a feketegazdaságban termelik meg a nemzeti jövedelem felét, Magyarországon az egyharmadát. Azoknak, akiket itt foglalkoztatnak, nincs semmiféle biztosításuk, gyakran embertelen körülmények között, elemi munkavédelmi eszközök nélkül, éhbérért robotolnak. Magyarország a kombinált emberi fejlődési mutatók szerint a negyvenhetedik azon a listán, ahol az első helyen Kanada, a másodikon Norvégia, a harmadikon pedig az Egyesült Államok áll. Megelőz bennünket a harmincharmadik Szlovénia, a harminchatodik Cseh Köztársaság, a negyvenkettedik Szlovákia és a negyvennegyedik Lengyelország is. Ezekben az országokban a várható élettartam és az egy főre eső jövedelem sorrendben 74,4 év és 11 800 dollár, 73,9 év és 10510 dollár, 73 év és 7910 dollár, 72,5 év és 6520 dollár. Magyarországon ez a két adat: 70,9 év és 7200 dollár. Mögöttünk áll viszont az ötvenötödik Horvátország, a hatvanharmadik Bulgária, a hatvannyolcadik Románia, hetvenegyedik Oroszország és a kilencvenegyedik Ukrajna. Az UNDP jelentése olyan következtetésekre jut, melyet a rendszerváltás utáni magyar kormányok is hangsúlyozták: az államnak be kell avatkoznia a folyamatokba, hiszen a felelőssége nem csökken, hanem növekszik. Az „emberi tényező” sorsának alakulását kedvezően befolyásoló eszközök azonban a szükségesnél jóval kisebb mértékben állnak rendelkezésre. A piaci mechanizmusok nem képeznek elegendő forrást az egészségügy és az oktatásügy fejlesztésére, ezen a téren a jelenleginél jóval nagyobb mértékben be kell avatkoznia az államnak. Nem filantrópiából, hanem jól felfogott érdekből. A gazdaság megélénkülésével egyidejűleg sürgető feladat a társadalombiztosítás és az egészségügy átszervezése, mely további lendületet adhat az átalakulás befejezéséhez. Az MDP lehangoló jelentésében számos hasznos adat és okos megállapítás olvasható. Makroszinten tükröződik benne mindaz, amit naponta hallhatunk a tanárok, az orvosok vagy a nyugdíjasok panaszaiban. A közölt adatokból kirajzolódnak annak a roppant méretű emberi és társadalmi válságnak a körvonalai, melyet a rendszerváltás évtizedében mindannyian átélünk. Az, amit a különböző adatokból New Yorkban szenvtelenül összesítettek, nekünk véres valóság. Mindebből azonban sokunk számára teljességgel hiányzik a jövő perspektívája: senki sem tudja a választ, mi lesz itt tíz év múlva, nem merünk arra gondolni, hogy mire megöregszünk, lesz-e Magyarországon működő nyugdíjrendszer vagy társadalombiztosítás. A költő szavaival szólva: „Egy lépés a gomolygó végtelenbe. / Holott örvényzik a lét, a halál: / És mi fogódzunk a hitvány jelenbe: / Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!” De talán egyszer mégiscsak stabilizálódnak társadalmi viszonyaink, s eljön annak az ideje, hogy higgadtan visszatekintsünk a most múló „könyörtelen évtizedre”, mely minden bizonnyal maradandó nyomot hagy népünk mentalitásán, egész világképén. Egyelőre azonban bizonytalanok és esendőek vagyunk. Ilyenkor hasznos a klasszikus magyar költőkhöz fordulni, hogy kissé ellensúlyozzák az MDP jelentésének adatait. Ezért lapoztam fel én is Arany János Magányban című, 1861-ben írt költeményét, melynek harmadik versszakából már idéztem. S íme a befejezés: „Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban: / Veszhet közölünk még talánnem egy: / De szállva, ím, elsők között a sorban. / Vásznunk halad, hajónk előre megy!” Pelle János |' SZILVÁSY NÁNDOR RAJZA Zsámbéki látomás ái megint viták, egyet nem értő rengések veszélyeztetik a romjaiban is fenséges zsámbéki templom sorsát. Romtemplom, de a maga nemében az egyik magyar csoda, építészeti örökségünk része. Aki először látja, valósággal megrendül a látványtól, magánál tartja a csonka szépség. Sajnálatosan nem magyar csoda, sokkal inkább magyar szégyen az, ami évtizedek óta - vagy régebben? - kötötte s vele történik. Mindez méltatlan az ügyhöz, a magyar építészet idevonatkozó felelősségéhez. Miközben ormótlan „plázák” kezdik uralni a városok képét, és látványos gyorsasággal van számukra hely, tervező, nincs magyar ember, aki magyar nevet adna nekik. Eközben ez a csodálatos kincsünk pedig mostohán, sorsára hagyva, kiszolgáltatottan áll, amíg végleg földre nem rogy. E sorok írója mintegy másfél évtizede merészelt javasolni valamit, hogy a jelentőségéhez méltóan tündököljön ez a zsámbéki látomás. De hiába, a személyes torzsalkodás, talán hiúság, vagy ki tudja, mi, kiszúrta a látók szemét, bedugta a hallók fülét. Most újra elő kell tehát adni az elgondolkodást, hátha mégsem lehetetlen az, hogy kiegészüljön a rom. Mégpedig úgy, hogy ami megvan belőle, az is megmaradjon változatlanul, és ott legyen az is, ami hiányzik! Sőt ott legyen maga a hiány is. Mégpedig kézzelfoghatóan, megsimíthatóan. Akkor hasonló című írásban javasoltam, hogy keressenek az illetékes szakemberek olyan átlátszó anyagot, ami elég erős ahhoz, hogy a hiányzó részeket, falakat, boltíveket pótolni lehessen vele, így a templom nemcsak védve lenne megfelelő tetővel is, ami szintén a nevezett áttetsző anyagból volna, hanem meg is óvnánk ezzel a további romlástól. Ezáltal templomi mivoltában is elnyerné hajdani szenteltségét, használni lehetne, mint bármely más templomot. A hiányzó részeket pótló, átlátszó anyag arra is jó volna, hogy mindenki lássa, milyen sok megmaradt az eredeti építményből. Egyúttal mintha átlátnánk az idők üvegén a múltba. Ha ez megvalósítható, akkor egyszer és mindenkorra megoldódhatna a zsámbéki templom sorsa. Belső kivilágítással - no meg külső megvilágítással - rendkívüli látványt nyújtana. Miután megint vita folyik, nagyon helyesen, leállították a rondító téglás pótlásokat, érdemes volna megfontolni ezt a javaslatot. Már csak azért is, mert alighanem elég régóta létezik erős, átlátszó anyag, amit ide is lehetne alkalmazni. Repüléssel foglalkozván tapintásból is tudom - még 1945-ből! -, hogy bizonyos vadászgépek ablaka olyan erős, golyóálló „üvegből” készült, hogy nemcsak a géppuska-, de a gépágyúlövedékek ellen is megvédte a pilótát. Ez az anyag faragható is, így meg lehetne oldani, hogy minden pótlás híven kövesse a hiányzó eredeti alakját, és a templom minden porcikája a hajdanit idézze. Lehetséges, hogy nem volna könnyű, éppenséggel úttörőmunka lenne a megfelelő technika kidolgozása, de ha sikerül, akkor a világon másutt is alkalmaznák, mint érdekes magyar szabadalmat. Persze lehetséges, hogy van már valahol hasonló, csak e sorok írója nem tud róla. Ebben az esetben még inkább arról kell kérdezősködni, hogy miért nem alkalmazták itthon is ezt a megoldást? Mert alighanem a nyereség végül sokkal nagyobb volna, mint az ily módon újra életre keltett templomra fordított költség. Nyíljanak ki szemek s fülek, fő legyen fej, és akkor talán mindanyiunk örömére valóságos tündöklés lesz e zsámbéki látomás. Kiss Dénes A Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” / Ázsiai atom A világ tudatában összemosódik a nukleáris energia bármiféle felhasználása, így történhet meg napjainkban is, hogy kettős félelmet keltenek a hírek: a tokaimurai reaktorbaleset és az újabb atomkísérletek. Az előbbit magyarázni lehet véletlenszerű emberi mulasztással, az utóbbi azonban tudatos döntés, amely mögött minden esetben valamiféle politikai indíték áll. Ez késztette Indiát is arra, hogy az elmúlt két hétben egymást követően robbantásokat hajtson végre, mintegy megünnepelve a nacionalisták választási sikerét. Más kérdés, hogy Iszlámábád sem késlekedett színt vallani, s szintén nukleáris kísérletekkel bizonyította, neki is van hasonló csapásmérő eszköze. A nyár közepére más feszültség is kialakult az ázsiai térségben, aminek alapján már a stratégiai elemzők gondolkodóba estek. Kína fenyegette meg Tajvant a hírre, hogy a sziget esetleg kimondja az önálló államiságát. Flottafelvonulások és egyéb készültségek bizonyították a helyzet komolyságát, ami igazolni látszott a Pentagon komor jelentését, miszerint Kelet-Ázsia reális háborús övezet. Számolni kell vele, hogy ott, hihetőleg annak északi térfelén fegyveres konfliktus tör ki egy napon. Az amerikai nemzetbiztonsági hivatal tanulmánya arra alapoz, hogy ez a hely az, ahol jelentős területi viták, mélyen gyökeredző ellenszenvek és gyanakvások lappanganak. S a felek eljuthatnak ahhoz a ponthoz, amikor a viszályukat már csak fegyverekkel tudják vagy akarják megoldani. Ázsia legellentmondásosabb, a szakírók szerint legbaljósabb országa Kína, amely katonai nagyhatalom, s számítások alapján az is marad, még ha egy ideje a gazdasági fejlesztésre összpontosít is. Vélhetően azonban a következő huszonöt évben Peking leküzdi mostani korlátait; a rakétatechnikája és nukleáris kapacitása a kémholdakkal megfigyelt robbantásokból máris kiszámítható. Kína az augusztusban elvégzett kísérletével nyolcezer kilométeres hatósugarú rombolást „prognosztizált”, amivel bizonyította, hogy nemcsak a csendes-óceáni partok mentén tudna „rendet teremteni”, akár Tajvan ürügyén is, hanem elérhet az Egyesült Államokig. Az ilyesfajta hatalmi demonstrációkat eddig azzal gyengítették a nyugatiak, hogy rakétákkal önmagukban nem lehet háborút nyerni, még ha azok atomtöltetet hordoznak is. Szükséges a logisztikai és irányítástechnikai tudás is, amelynek szerintük Kína díjával van. Másként ítéli meg ezt a területi közelségből Japán, amely - meglehet - pénzzel és tudományos felkészültséggel is bírná, hogy szintén atomhatalommá váljék. Őket viszont köti a második világháború utáni tilalom és az önkéntes fogadalom is, hogy nem törnek a nukleáris titok megszerzésére. Tokió most harapófogóban érzi magát, hiszen Észak-Korea minden ilyen irányú egyeztetés - ígéret és fenyegetés - ellenére sem mondott le egészében a „hasadóanyag-ambícióiról”. A Dél-Koreában, illetve Japánban állomásozó több tízezres amerikai haderő ugyan védőernyő ott, Washington azonban deklaráltan igyekszik megszabadulni a hidegháború után a nyakába szakadt „egyeduralkodói” szereptől. Kivált, hogy Kína hadászati képessége mellett (nem beszélve Oroszországról) már nem áll meg az sem, hogy az Egyesült Államok az egyedüli katonai nagyhatalom. A konfliktusok békés kezelésében bízók reménykednek, hogy idővel Ázsia szintén létrehozza a maga leszerelési és biztonsági szerződését, mint tette Észak-Amerika az európaiakkal. A vérmes reményeknek azonban ellentmond a Bécsben megrendezett atomcsend-konferencia, amelyen áttekintették, miért nem megy előbbre az elvileg önként vállalt kötelezettség a nukleáris kísérletek minden fajtájának a betiltásáról. A magyarázat persze az előbbiekből következik: politikai és hatalmi törekvések fékezik a szándékot, így például India el sem küldte képviselőjét az osztrák fővárosba. Ám a NATO-atombirtokosok közül is csupán Franciaország és Nagy- Britannia ratifikálta a szerződést, jóllehet most októberig százötvennégy állam aláírással jelezte az egyetértését, s elvben csatlakozott hozzá Irdia, Pakisztán, Izrael és Észak-Korea is. Negyvenöten eljutottak az elismertetési törvények megfogalmazásáig, a megszavaztatással a többség azonban vár. Egymást figyeli, s miután a belátáson alapuló önkorlátozásnak nyoma sincs, az atomcsendszerződés is szunnyadhat meg. Elmozdulást az jelentene, ha a „hagyományos” nukleáris hatalmak, az Egyesült Államok, Oroszország és Kína példát adnának a kisebbeknek. A belátható jövő, s a következő évezred eleje sem biztat ilyen felismeréssel. Bizonyítja ezt, hogy Washingtonban ezekben a napokban, a bécsi értekezlettel is egybeesően zajlottak „vérre menő viták” e kérdésről, ám kevés az esélye, hogy kedden a szenátus igent mond az atomcsendre. Zsigovits Edit Magyar Nemzet Szerkesztőbizottság Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MÁDL FERENC, SZÉLES GÁBOR Főszerkesztő: KORMOS VALÉRIA Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, TÓTH GÁBOR Szerkesztőségvezető: Wintermantel István Vezető publicista: Lőcsei Gabriella Szerkesztők: Győri Margit, Kő András, Marafkó László Rovatvezetők: Meszleny László (belpolitika), Horváth L. István (gazdaság), Róna Katalin (kultúra), Pietsch Lajos (külpolitika), Keserű Ernő (levelezés), Faggyas Sándor (publicisztika), Árvay Sándor (sport), Kertész Gábor (fotó) Művészeti vezető: Szabó Attila Szerkesztőség: 1133 Bp., Visegrádi utca 110-112. Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. Telefon: 359-0500, telefax: 359-0651 Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500 Felelős kiadó: BÁNYÁSZ PÉTER vezérigazgató Lapigazgató: Vas Gábor Terjesztési igazgató: Csóry György Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Bp., Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500; telefax: 329-1240, 329-1461. Vezérigazgató: Ritter Tamás A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. Terjeszti a Hírker Rt., az NH Rt., a regionális rt.-k. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, a hírlap-előfizetési és elektronikus postaigazgatóság (HELP) kerületi ügyfélszolgálati irodáin, a hírlap-előfizetési irodában, valamint a kiadóban. Tel.: 465-8504, fax:349-1580 Előfizetési díj egy évre 11 988 forint, fél évre 5994 forint, negyedévre 2997 forint, egy hónapra 999 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultúr-Press Kft., 1014 Budapest, Szentháromság tér 6., telefon/fax: 0036 1 201 8891. E-mail: batthyany@kulturpress.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: LENDVAI LÁSZLÓNÉ vezérigazgató Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: level@mail.magyarnemzet.hu __________HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793__________ Lapunkat rendszeresen szemlézi Magyarország legnagyobb médiafigyelője, az »OBSERVER« OBSERVER BUDAPESTMÉDIAFIGYELŐ KFT. 1084 Budapest Vill. ker., Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 http://www.observer.hu