Magyar Nemzet, 1999. október (62. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-22 / 247. szám
tmii • Szibériai naplók, levelek I *fl I I *1^ *1^ 1H Hl Sárospatak 2003-ra készül 111111 vlllll lllll A Ma0ffNet melléklete 1999. október 22., péntek Csöndes ünnepi töprengésA z óra lüktet lassú percegéssel, kimérve a megmérhetetlen időt — írja Arany János Magányban című versében. Igen, az óra csakugyan szakadatlan lüktet, de percegésére talán minden korábbinál érzékenyebb és figyelmesebb az ezredvég embere. A párizsi Bastille téren felállított világóra digitális kijelzőjéről ezekben a pillanatokban is könyörtelenül fogynak a másodpercek, hogy 2000 hajnalának első pillanatára, hosszú évekig tartó visszaszámlálás után elfogyjon róla az utolsó, nullánál nagyobb számjegy is. A hátralévő hónapok, hetek és napok az euroatlanti civilizáció számára kétségkívül a nagy visszaszámlálás ünnepét jelentik. Még 76 nap, és véget ér a XX. század. Véget ér a század, s vele a második évezred. Épp ezért talán még sohasem volt ilyen időszerű a kérdés, hogy csakugyan a visszaszámlálás ünnepe-e 2000, vagy inkább egy új időszámításé? Kétségkívül ez is, az is egy kicsit. S hogy melyik igazán, azt ne akarjuk most előre eldönteni. Mindenesetre ritka pillanat, hogy mi, magyarok hamarosan úgy vehetünk részt az emberiség nagy ezredvégi ünnepében, hogy nekünk más nemzetek polgáraihoz képest többszörösen is van mit ünnepelnünk. Aligha tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy 2000 kapcsán sokaknak talán az is épp elég nagy megkönnyebbülés, hogy véget ér ez az évszázad. Az a száz esztendő, amely szüleink és nagyszüleink nemzedékei számára a maga világégéseivel és diktatúráival, koncentrációs táboraival és koncepciós pereivel oly sok szenvedést, megpróbáltatást és megaláztatást hozott. Ami viszont a valódi ünnepet illeti, annak igazi forrás vidékeit valahol egészen máshol kell keresnünk. Kétezer számomra ezért elsősorban nem valaminek a vége, hanem valami másnak a kezdete. Ez a valami más pedig aligha írható le pontosabban, mint amit a XXI. században végre egyszer úgy hívhatnánk, hogy a nemzet, az ország, a közösségek, a családok és nem utolsósorban a felnövekvő nemzedékek sikere. Igen, merjük kimondani, hogy ha valóban úgy akarjuk, a XXI. század számunkra a siker évszázada lesz. Nem azért, mintha eleve sikerre lennénk ítélve. És nem is pusztán azért, mert „megbűnhődte már e nép”... Sokkal inkább azért, mert az elmúlt években valamennyien megdolgoztunk közös boldogulásunk, a szabadság és a jólét alapjainak megteremtéséért. Mert tíz évvel ezelőtt volt bennünk, a társadalom minden rétegében volt annyi erkölcsi tartalék, hogy merjünk új világot álmodni magunknak. Mert kiben-kiben volt annyi személyes és közös bátorság, hogy a körülmények hatalma ellenére is merjünk új irányt szabni életünk és sorsunk alakulásának. Meglehet persze, hogy mindez sokak számára talán ma már nem eléggé aktuális. És ha jobban meggondoljuk a dolgot, csakugyan támadhat olyan benyomásunk, mintha akarva-akaratlan, tudatosan vagy tudattalanul, de mégis megkerülhetetlenül valóságosan még mindig nagy erők és komoly érdekek dolgoznának ez ellen. Az ellen az elemi közös lelki szükséglet ellen, hogy a siker élménye, az ország polgárainak sikerélménye itt és most ne legyen, ne lehessen aktuális. Lehet persze, hogy az ember olykor olyasmit tekint valóságnak, ami valójában csak érzet, vagy nem több, mint a véletlenek vagy a körülmények szerencsétlen összjátéka. Mindazoknak azonban, akiknek szerepük és felelősségük van közállapotaink alakításában, érdemes volna elgondolkodniuk azon, hogy a bizalmatlanság és pesszimizmus mindennapi gerjesztése, ha tartóssá válik, nem a kormánynak és nem is az Országgyűlésnek árt, hanem a polgári demokrácia alapértékeit kezdheti ki. Múlt és jövő küzdelme még nem zárult le Magyarországon, és 2000-ben sem lesz könnyű lezárnunk a múltat. Nem lesz könnyű, mert ez egyetlen előttünk járó nemzedéknek sem sikerült igazán. Mert nemzeti azonosságunkat mindmáig inkább eredeztetjük kudarcainkból, balvégzetünkből és tragédiáinkból, mint közösen elért sikereinkből. Mert a XX. század sok tekintetben még mindig arról szólt, hogy nekünk Mohács kell. De ha most, az új évezred küszöbén alaposabban megvizsgáljuk az ezredfordulón esedékes évfordulóink jelentését, valami egészen más tartalomra is rálelhetünk. A régmúlt és a közelmúlt két olyan sikertörténetére, amely mintegy keretbe foglalja elmúlt ezer évünket is. Kétezer ugyanis nem más, mint a magyar államiság ezredik és a rendszerváltoztatás tizedik évfordulója. Mielőtt bárki is félreérthetné szavaimat, nem arról szeretnék most értekezni, hogy a rendszerváltoztatás jelentősége csak az államalapításhoz mérhető. Már csak azért sem, mert 1990 lelki és történelmi előzményei között sokkal inkább 1848-at vagy 1956-ot kell keresnünk, mintsem Szent István megkoronázását. Azaz azokat a demokratikus tradíciókat, amelyek az elmúlt csaknem két évszázadban minden megtöretés és elfojtás ellenére mégiscsak mindvégig Magyarország nyugatos polgárosodásának irányába hatottak. Az államalapításhoz azonban - aránytévesztés nélkül - nem a rendszerváltozás, hanem legfeljebb csak a honfoglalás mérhető és hasonlítható. Ami mégis elválaszthatatlanul kapcsolja egybe az ezeresztendős és a tízéves évfordulót, az nem más, mint a siker elvitathatatlan történelmi motívuma. Hiszen mi másnak tekintjük, ha nem történelmi sikernek, hogy Szent István megkoronázásával és a nyugati kereszténység felvételével a magyarságnak olyan államot és olyan kultúrát sikerült megteremtenie, amely minden egyedisége, nyelvi elszigeteltsége és különbözősége ellenére sikeresen illeszkedett be az állam- és kultúraalkotó európai nemzetek nagy családjába. És minek tekintsük, ha nem történelmi sikernek azt, hogy ez a szuverenitásáért és integritásáért sok áldozatot hozott állam az ezredvég utolsó évtizedének kezdetén végre végérvényesen visszanyerte függetlenségét. Minek tekintsük, ha nem történelmi sikernek, hogy a jövőt felélő és szocializmusnak nevezett, kezdetekben kíméletlenül kemény, később álságosan puha diktatúra évtizedei után 1990-ben sikerült kialakítani az emberi és polgári jogok tiszteletén, a személyes és közösségi felelősségen, valamint a versenyelvű piacgazdaságon alapuló demokratikus jogállam kereteit. Minek tekintsük, ha nem történelmi sikernek, hogy a NATO fiatal tagjaként hamarosan teljes jogú tagjává válunk az európai polgári demokráciák közösségének, a hazánk valamennyi polgárának új távlatokat nyitó Európai Uniónak. A mai napon azonban, amikor múltunkról és jövőnkről töprengünk, aligha tehetjük meg, hogy ne szenteljünk néhány gondolatot századunk egyik legfénylőbb pillanatának, az 1956-os forradalomnak is. Nemcsak a pesti srácok, Mansfeld Péter, Nagy Imre és a sortüzekben elesett áldozatok emlékezetének, hanem magunknak is tartozunk azzal, hogy emlékezzünk mindazokra a neves és névtelen hősökre, akik nélkül aligha következhetett volna be 1989-90 vértelen forradalma. Ők olyan ügyért haltak meg, amelyért nekünk élni érdemes. Az ő mártíriumuk ugyanis olyan szilárd erkölcsi alapokat teremtett, amelyre bátran építhetjük a jövő polgári Magyarországát. Amikor azonban rájuk emlékezünk, azt sem feledhetjük, hogy az ő halálukért mindmáig még senki nem kért bocsánatot. Ma sincs ok tehát a megbocsátásra. Ezért október 23-a még mindig a megbocsátás nélküli megbékélés felemelő és szomorú ünnepe. Ezen a napon mit tehet az ember? Közösen emlékezik és magányosan töpreng. Ilyenkor pedig érdemes fellapozni Arany Jánost. Mert, amit Arany a XIX. században hitt és remélt, az most majd a XXI. században válhat valóra. Bízvást... mi benn vagyunk a fősodorban: Veszhet közülünk még talán nem egy: De szállva, ím, elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előremegy! Áder János az Országgyűlés elnöke , v fldk Székelyföldi készülődések Megújul Márton Áron egykori iskolája A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma megkülönböztetett figyelmet fordít a határokon túl élő magyarság millenniumi készülődésére. Van mire ügyelniük: temérdek a tennivaló, a felújításra váró műemlékegyüttes, a megmentésre érdemes hagyaték. Székelyföld, Csíkszereda több pályázattal is jelentkezett a minisztérium által meghirdetett millenniumi programban, és jelentős támogatást kapott a gyergyószárhegyi Lázárkastély régészeti kutatására és kiviteli tervére, az ugyanitt levő ferences rendház felújítására és Márton Áron püspök egykori iskolájának a rendbehozatalára. Támogatják a magyarországi millenniumi pénzekből a Székely Nemzeti Múzeumot is. Csíkszereda Hargita megye székhelye, megyei jogú városa. Lakosságának 83 százaléka magyar. Esztendeje ünnepelte e település várossá nyilvánításának 440. évfordulóját. 1558 nyarán Tordán Izabella királynő állította ki fia, János Zsigmond nevében Csíkszereda számára azt a szabadságlevelet, amelyben mindennemű és rangú végrehajtónak tudomására hozta, hogy „Csíkszereda mezőváros lakóit semmi díj, kincstári adó fizetésére felszólítani ne merjétek”. A csíki székely múzeum a város történelmi nevezetességű várában, az úgynevezett Mikóvárban kapott helyet. Helytörténeti, természetrajzi, egyházművészeti kiállításai, a népi mesterségeket bemutató tárlata és a vár mögötti kertben létesített falumúzeuma sokakat vonzó látványosság. A múzeum anyagának bővítése, kiállításainak korszerűsítése a 2000. esztendőre az anyaországnak is kötelessége. A Márton Áron Főgimnázium épületét kilencven esztendeje emelték. Sokáig római katolikus főgimnáziumként működött, ide költöztették Csíksomlyóról egy időben a papi szemináriumot is. E falak között tanult Márton Áron, Erdély szent életű püspöke. 1990-ben róla nevezték el a tanintézetet, amelynek felújításátés a felújítási munkálatok megtervezését) magyarországi segítséggel kezdik el. Az épület műemlék jellege miatt is megérdemli, hogy nagy figyelmet szenteljenek neki, szecessziós stílusa a város ki nem hagyható látványossága. Szárhegy a Gyergyói-medence legrégibb településének egyike, Székelyföld egyik idegenforgalmi nevezetessége, művelődési központja. A Lázár család ősi kastélya a település központjától alig kétszáz méterre áll, a XVII. századi Erdély egyik legvonzóbb főúri hajléka. Legkorábbi lakótornya 1450- ből való, falainak díszesen tagolt, reneszánsz ízlésű kiképzése az egykori falképek nyomaival a vidék megmentésre érdemes kincse. Restaurálása a pusztítás évtizedei (évszázadai?) után 1967-ben kezdődött el, a felújítási munkálatok lépésről lépésre haladnak, és csak remélhetjük, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával felgyorsul a kastély megóvásának menete. A Gyergyói-medence legjelentősebb ferences rendi kolostora és temploma 1669 és 1750 között épült a Lázár család adományaiból. Sok nevezetes ember megfordult falai között, itt volt például rendházfőnök a XVII. század végén Kájoni János, Erdély Pázmánya, aki papi hivatásának gyakorlása mellett orvosként, természettudósként, nyomdászként, zenészként, zeneszerzőként és orgonaépítőként írta be nevét a magyar ferences rendi szerzetesek történetébe. A kolostor és a templom falai sok viszontagságot éltek meg. Felújításuk, megmentésük nem csak a katolikus egyház „belügye”, a Nagyboldogasszony tiszteletére felszentelt búcsújáró hely az összmagyarság becses tulajdona. Gyergyóújfalusi székely kapu A Lázár-kastély felújítását 1967-ben kezdték el