Magyar Nemzet, 1999. október (62. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-22 / 247. szám

t­mii • Szibériai naplók, levelek I *fl I I *1^ *1^ 1H Hl Sárospatak 2003-ra készül 111111 vlllll lllll A Ma0ffNet melléklete 1999. október 22., péntek Csöndes ünnepi töprengésA­ z óra lüktet lassú percegéssel, ki­mérve a megmérhetetlen időt — írja Arany János Magányban cí­mű versében. Igen, az óra csakugyan szakadatlan lüktet, de percegésére ta­lán minden korábbinál érzékenyebb és figyelmesebb az ezredvég embere. A párizsi Bastille téren felállított világóra digitális kijelzőjéről ezekben a pillana­tokban is könyörtelenül fogynak a má­sodpercek, hogy 2000 hajnalának első pillanatára, hosszú évekig tartó vissza­számlálás után elfogyjon róla az utol­só, nullánál nagyobb számjegy is. A hátralévő hónapok, hetek és na­pok az euroatlanti civilizáció számára kétségkívül a nagy visszaszámlálás ün­nepét jelentik. Még 76 nap, és véget ér a XX. század. Véget ér a század, s vele a második évezred. Épp ezért talán még sohasem volt ilyen időszerű a kér­dés, hogy csakugyan a visszaszámlálás ünnepe-e 2000, vagy inkább egy új időszámításé? Kétségkívül ez is, az is egy kicsit. S hogy melyik igazán, azt ne akarjuk most előre eldönteni. Mindenesetre rit­ka pillanat, hogy mi, magyarok hama­rosan úgy vehetünk részt az emberiség nagy ezredvégi ünnepében, hogy ne­künk más nemzetek polgáraihoz ké­pest többszörösen is van mit ünnepel­nünk. Aligha tévedek nagyot, ha azt mon­dom, hogy 2000 kapcsán sokaknak ta­lán az is épp elég nagy megkönnyebbü­lés, hogy véget ér ez az évszázad. Az a száz esztendő, amely szüleink és nagy­­szüleink nemzedékei számára a maga világégéseivel és diktatúráival, koncent­rációs táboraival és koncepciós pereivel oly sok szenvedést, megpróbáltatást és megaláztatást hozott. Ami viszont a valódi ünnepet illeti, annak igazi forrás vidékeit valahol egé­szen máshol kell keresnünk. Kétezer számomra ezért elsősorban nem valaminek a vége, hanem valami másnak a kezdete. Ez a valami más pe­dig aligha írható le pontosabban, mint amit a XXI. században végre egyszer úgy hívhatnánk, hogy a nemzet, az or­szág, a közösségek, a családok és nem utolsósorban a felnövekvő nemzedé­kek sikere. Igen, merjük kimondani, hogy ha valóban úgy akarjuk, a XXI. század számunkra­ a siker évszázada lesz. Nem azért, mintha eleve sikerre lennénk ítélve. És nem is pusztán azért, mert „megbűnhődte már e nép”... Sokkal inkább azért, mert az elmúlt években vala­mennyien megdolgoztunk kö­zös boldogulásunk, a szabad­ság és a jólét alapjainak megte­remtéséért. Mert tíz évvel ez­előtt volt bennünk, a társada­lom minden rétegében volt annyi erkölcsi tartalék, hogy merjünk új világot álmodni magunknak. Mert kiben-kiben volt annyi személyes és közös bátorság, hogy a körülmények hatalma ellenére is merjünk új irányt szabni életünk és sor­sunk alakulásának. Meglehet persze, hogy mindez sokak számára talán ma már nem eléggé aktuális. És ha jobban meggondoljuk a dolgot, csakugyan támadhat olyan be­nyomásunk, mintha akarva-aka­­ratlan, tudatosan vagy tudattala­nul, de mégis megkerülhetetle­nül valóságosan még mindig nagy erők és komoly érdekek dolgoznának ez ellen. Az ellen az elemi közös lelki szükséglet ellen, hogy a siker élménye, az ország polgárainak sikerélménye itt és most ne legyen, ne lehessen aktuális. Lehet per­sze, hogy az ember olykor olyasmit te­kint valóságnak, ami valójában csak ér­zet, vagy nem több, mint a véletlenek vagy a körülmények szerencsétlen össz­­játéka. Mindazoknak azonban, akiknek szerepük és felelősségük van közállapo­taink alakításában, érdemes volna el­gondolkodniuk azon, hogy a bizalmat­lanság és pesszimizmus mindennapi gerjesztése, ha tartóssá válik, nem a kormánynak és nem is az Országgyűlés­nek árt, hanem a polgári demokrácia alapértékeit kezdheti ki. Múlt és jövő küzdelme még nem zárult le Magyarországon, és 2000-ben sem lesz könnyű lezárnunk a múltat. Nem lesz könnyű, mert ez egyetlen előttünk járó nemzedéknek sem sikerült igazán. Mert nemzeti azonosságunkat mindmáig inkább eredeztetjük kudar­cainkból, balvégzetünkből és tragé­diáinkból, mint közösen elért sikereink­ből. Mert a XX. század sok tekintetben még mindig arról szólt, hogy nekünk Mohács kell. De ha most, az új évezred küszöbén alaposabban megvizsgáljuk az ezredfor­dulón esedékes évfordulóink jelentését, valami egészen más tartalomra is rálel­hetünk. A régmúlt és a közel­múlt két olyan sikertörténetére, amely mintegy keretbe foglalja elmúlt ezer évünket is. Kétezer ugyanis nem más, mint a ma­gyar államiság ezredik és a rendszerváltoztatás tizedik év­fordulója. Mielőtt bárki is félre­érthetné szavaimat, nem arról szeretnék most értekezni, hogy a rendszerváltoztatás jelentősé­ge csak az államalapításhoz mérhető. Már csak azért sem, mert 1990 lelki és történelmi előzményei között sokkal in­kább 1848-at vagy 1956-ot kell keresnünk, mintsem Szent Ist­ván megkoronázását. Azaz azo­kat a demokratikus tradíciókat, amelyek az elmúlt csaknem két évszázadban minden megtöre­­tés és elfojtás ellenére mégis­csak mindvégig Magyarország nyugatos polgárosodásának irá­nyába hatottak. Az államalapí­táshoz azonban - aránytévesz­tés nélkül - nem a rendszervál­tozás, hanem legfeljebb csak a honfoglalás mérhető és hason­lítható. Ami mégis elválasztha­tatlanul kapcsolja egybe az ezeresztendős és a tízéves év­fordulót, az nem más, mint a si­ker elvitathatatlan történelmi motívuma. Hiszen mi másnak tekintjük, ha nem történelmi sikernek, hogy Szent István megkoronázásával és a nyugati kereszténység felvételével a magyarság­nak olyan államot és olyan kultúrát sike­rült megteremtenie, amely minden egye­disége, nyelvi elszigeteltsége és külön­bözősége ellenére sikeresen illeszkedett be az állam- és kultúraalkotó európai nemzetek nagy családjába. És minek te­kintsük, ha nem történelmi sikernek azt, hogy ez a szuverenitásáért és integritá­sáért sok áldozatot hozott állam az ez­redvég utolsó évtizedének kezdetén vég­re végérvényesen visszanyerte függet­lenségét. Minek tekintsük, ha nem törté­nelmi sikernek, hogy a jövőt felélő és szocializmusnak nevezett, kezdetekben kíméletlenül kemény, később álságosan puha diktatúra évtizedei után 1990-ben sikerült kialakítani az emberi és polgári jogok tiszteletén, a személyes és közös­ségi felelősségen, valamint a versenyel­vű piacgazdaságon alapuló demokrati­kus jogállam kereteit. Minek tekintsük, ha nem történelmi sikernek, hogy a NATO fiatal tagjaként hamarosan teljes jogú tagjává válunk az európai polgári demokráciák közösségének, a hazánk valamennyi polgárának új távlatokat nyitó Európai Uniónak. A mai napon azonban, amikor múl­tunkról és jövőnkről töprengünk, aligha tehetjük meg, hogy ne szenteljünk né­hány gondolatot századunk egyik leg­­fénylőbb pillanatának, az 1956-os forra­dalomnak is. Nemcsak a pesti srácok, Mansfeld Péter, Nagy Imre és a sortü­­zekben elesett áldozatok emlékezetének, hanem magunknak is tartozunk azzal, hogy emlékezzünk mindazokra a neves és névtelen hősökre, akik nélkül aligha következhetett volna be 1989-90 vérte­­len forradalma. Ők olyan ügyért haltak meg, amelyért nekünk élni érdemes. Az ő mártíriumuk ugyanis olyan szilárd er­kölcsi alapokat teremtett, amelyre bátran építhetjük a jövő polgári Magyarorszá­gát. Amikor azonban rájuk emlékezünk, azt sem feledhetjük, hogy az ő halálu­kért mindmáig még senki nem kért bo­csánatot. Ma sincs ok tehát a megbocsá­tásra. Ezért október 23-a még mindig a megbocsátás nélküli megbékélés fel­emelő és szomorú ünnepe. Ezen a napon mit tehet az ember? Közösen emlékezik és magányosan töpreng. Ilyenkor pedig érdemes fellapozni Arany Jánost. Mert, amit Arany a XIX. században hitt és re­mélt, az most majd a XXI. században válhat valóra. Bízvást... mi benn vagyunk a fősodorban: Veszhet közülünk még talán nem egy: De szállva, ím, elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előremegy! Áder János az Országgyűlés elnöke , v fldk Székelyföldi készülődések Megújul Márton Áron egykori iskolája A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma megkülönbözte­tett figyelmet fordít a határokon túl élő magyarság millenniumi készülődésére. Van mire ügyel­niük: temérdek a tennivaló, a felújításra váró műemlékegyüt­tes, a megmentésre érdemes ha­gyaték. Székelyföld, Csíkszere­da több pályázattal is jelentke­zett a minisztérium által meg­hirdetett millenniumi program­ban, és jelentős támogatást ka­pott a gyergyószárhegyi Lázár­kastély régészeti kutatására és kiviteli tervére, az ugyanitt levő ferences rendház felújítására és Márton Áron püspök egykori is­kolájának a rendbehozatalára. Támogatják a magyarországi millenniumi pénzekből a Szé­kely Nemzeti Múzeumot is. Csíkszereda Hargita megye székhelye, megyei jogú városa. Lakosságának 83 százaléka ma­gyar. Esztendeje ünnepelte e te­lepülés várossá nyilvánításának 440. évfordulóját. 1558 nyarán Tordán Izabella királynő állítot­ta ki fia, János Zsigmond nevé­ben Csíkszereda számára azt a szabadságlevelet, amelyben mindennemű és rangú végrehaj­tónak tudomására hozta, hogy „Csíkszereda mezőváros lakóit semmi díj, kincstári adó fizeté­sére felszólítani ne merjétek”. A csíki székely múzeum a vá­ros történelmi nevezetességű várában, az úgynevezett Mikó­­várban kapott helyet. Helytörté­neti, természetrajzi, egyházmű­vészeti kiállításai, a népi mes­terségeket bemutató tárlata és a vár mögötti kertben létesített falumúzeuma sokakat vonzó látványosság. A múzeum anya­gának bővítése, kiállításainak korszerűsítése a 2000. eszten­dőre az anyaországnak is köte­lessége. A Márton Áron Főgimná­zium épületét kilencven eszten­deje emelték. Sokáig római ka­tolikus főgimnáziumként mű­ködött, ide költöztették Csík­­somlyóról egy időben a papi szemináriumot is. E falak kö­zött tanult Márton Áron, Erdély szent életű püspöke. 1990-ben róla nevezték el a tanintézetet, amelynek felújítását­­és a fel­újítási munkálatok megtervezé­sét) magyarországi segítséggel kezdik el. Az épület műemlék jellege miatt is megérdemli, hogy nagy figyelmet szentelje­nek neki, szecessziós stílusa a város ki nem hagyható látvá­nyossága. Szárhegy a Gyergyói-me­­dence legrégibb településének egyike, Székelyföld egyik ide­genforgalmi nevezetessége, művelődési központja. A Lázár család ősi kastélya a település központjától alig kétszáz méter­re áll, a XVII. századi Erdély egyik legvonzóbb főúri hajléka. Legkorábbi lakótornya 1450- ből való, falainak díszesen ta­golt, reneszánsz ízlésű kiképzé­se az egykori falképek nyomai­val a vidék megmentésre érde­mes kincse. Restaurálása a pusztítás évtizedei (évszáza­dai?) után 1967-ben kezdődött el, a felújítási munkálatok lé­pésről lépésre haladnak, és csak remélhetjük, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériu­mának támogatásával felgyor­sul a kastély megóvásának me­nete. A Gyergyói-medence legje­lentősebb ferences rendi kolos­tora és temploma 1669 és 1750 között épült a Lázár család ado­mányaiból. Sok nevezetes em­ber megfordult falai között, itt volt például rendházfőnök a XVII. század végén Kájoni Já­nos, Erdély Pázmánya, aki papi hivatásának gyakorlása mellett orvosként, természettudósként, nyomdászként, zenészként, ze­neszerzőként és orgonaépítő­ként írta be nevét a magyar fe­rences rendi szerzetesek törté­netébe. A kolostor és a temp­lom falai sok viszontagságot él­tek meg. Felújításuk, megmen­tésük nem csak a katolikus egy­ház „belügye”, a Nagyboldog­asszony tiszteletére felszentelt búcsújáró hely az összmagyar­­ság becses tulajdona. Gyergy­óúj­falusi székely kapu A Lázár-kastély felújítását 1967-ben kezdték el

Next