Magyar Nemzet, 1999. október (62. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-22 / 247. szám
1999. október 22., péntek Villon balladáit olvasta, Faludy György fordításáért lelkesedett. Meg Oscar Wilde-ért, sorsszerűen A readingi fegyház balladája című művéért. Klasszikus zenét hallgatott (a muzsikának mindig is fontos szerep jutott családjában, nem véletlen, hogy egyik fivére jó nevű hegedűművész-karmester lett Nyugat-Európában), úszni járt, lovagolni, s mint az öttusaválogatott legifjabb tagja, már első versenyén majdani olimpiai bajnokokat győzött le lövészetben. Lányok után szaladgált, és - mert egyetemre a hadapródiskola volt növendéke be nem juthatott - vasesztergályos tanoncként várta, hogy inas lehessen, aztán meg segéd a vas országában, a szabadság és béke honában, Rákosi Mátyás és Gerő Ernő kicsiny birodalmában... Pár nappal 21. születésnapja után letartóztatják. (A pert, amelynek „csak” kilencedrendű vádlottja volt, máig nem kutatja senki, ő maga így örökítette meg ítélet című versében: „A bíró / belép, s az esküdtszék feláll, / Süt a nap. Valahol a Lidó / fövenyén mosolyt forr a nyár. / Itt megreped a csönd, a nyíló / szemeken átszáll a Halál. / Négyszer suhint kaszája éle. / A terem csöndes és komor. / S ők állják, mintha egy sem élne. / Hűsen, mint négy ezüst szobor. / S a négy vágás finom sebére / kivérzik négy gúnyos mosoly.” Más versében, a Töredékben a halálos ítélettel sújtott fiúk anyját idézte meg: „S a Bálint-fiúk anyja nyáron, / akit csak megszólíthatott, / a gombját fogdosta, vagy vállon/ ragadta és csak kacagott: képzelje el uram, hogy három / fiam volt, és most mind halott!” Lábjegyzetet is fűzött e sorokhoz: „A Bálint-fiúk a barátaim voltak. Három testvér. Egyiküket a határon lőtték agyon, a középsőt felakasztották, miközben otthon váratlanul meghalt a legfiatalabb is.”) És pár nappal a 27. születésnapja előtt, 1956. november 7-én Pesten, a VII. kerületben, a Dohány utca és a Nyár utca sarkán egy orosz tankról leadott géppuskasorozat végez vele. (Előtte még fölhívta a Kicsinek becézett kedvest a Nyár utca és a Dohány utca sarkán álló telefonfülkéből - gyere haza!, kérlelte a lány -, nem tehetem le a fegyvert, nem hagyhatom cserben a hazámat - hangzott a válasz. A kurta beszélgetés után át akart szaladni az utca túloldalára... Azt mondják, az egyik golyó a szívét találta el... A törékeny, kicsi lány temette el másnap - vagy harmadnap? -, a gyász még ma is bénítja az emlékezetet. A Dohány utca 39. szám alatti ház „szürke betonravatalán” lelt rá Drechsel Mária. Két kiskatona hozta a halálhírét meg az iratait - meséli a hírlapírónak Hiesz Győzőné, a testvérként szeretett kedves, siessünk, mondták, ha nem akarjuk, hogy tömegsírba tegyék. Hát siettem. Az édesanyja járni sem tudott, nem mehetett más, csak én. Köröttünk ágyúdörgés, gépfegyverek zaja, én, amikor rátaláltam, a szép, sűrű haját simogattam. Egy asszony a házból lepedőt hozott, abba takartuk testét, mások létrát kerítettek, azon vittük a Klauzál térig. Fejfa helyett valaki néhány szál fehér őszirózsát helyezett a tér sarkában hirtelenjében emelt sírhantra...) A két dátum: 1950. november 24-e, letartóztatásának napja, és 1956. november 7-e, hősi hullásának napja között kínkeserves élet, a halhatatlanságba ívelő hat esztendő. Mert Gérecz Attila, aki, ha köztünk maradhatott volna, ez évben, november 20-án volna hetvenesztendős, a börtönben ért költővé, a magyar irodalom első vonalába illő poétává. Életműve (mit ceruzacsonkokkal vécépapírra, majd irkalapokra rótt, úgy mentett-küldött ki a börtönből) töredékesen is teljes egész, a börtönköltő megjelölés kalodájából kiszabadítani érdemes örökség. Olyan lírai lelet, amelyet a magyar költészet „nagy vagányainak”, a hazájáért hősi halált halt Balassi Bálintnak és Petőfi Sándornak a hagyatéka mellé kellene emelnünk. A nagy számok bűvöletében élő századvégnek - megszabadulván a mennyiség misztériumától - azért is kötelessége népszerűsíteni ezt az ötven versnél alig terjedelmesebb életművet, mert nincs helyette másik, amely elevenebben, fiatalosabban és érzékletesebben fogalmazná meg a kort, amelyben „a föld vajúdott, s szenvedést szült alkonyaikor”, ám a lélek, e csodálatos harang zendülni tudott mégis. (Béri Géza, a zárka- és cellatárs üdvözölte e szavakkal Gérecz Attilát első verse után.) A többiek, akiket csakúgy a fegyház tett költővé, mint Gérecz Attilát, a nevezetes „füveskerti társaság” - mert nem adatott meg nekik a hősi halál áldozata századunk legszebb forradalmának oltárán - beleértek-rozsdásodtak az időbe. Lírájukban - ha szabadlábon is folytatták a börtönben megtalált lelki vigasztalódást, a versírást - egyetlen fejezet csupán a börtönköltészet, ifjúságuk hamvát meg rég feledtette a vénülés, a sok kénytelen - mosoly és méltatlankodás. („De jó, hogy mindezt nem hallod már! - írta Tollas Tibor Gérecz Attila halálának huszadik évfordulóján - Húsz év után, jaj, hova lett forradalmunk? A rozsda eszi, s a vádló lelkiismeret”.) Gérecz Attila viszont olyan marad az idők végezetéig, amilyennek legelső versében megörökítette önmagát: „A számon pimasz mosolygás a jelszó / füttyöm csibészes... Karjukra fűznek mind a fénynyalábok / s eltáncolunk a fejetek fölött”. Harsány, kikezdhetetlen, tiszta ifjúsága, mely végtelen nagy ember- és életszeretetből táplálkozott, minden megaláztatáson, minden reménytelenségen átemelte őt, versei pedig átsegíthetik a mai Gérecz Attiláénál szerényebb sorsdrámákkal szolgáló jelen börtönében senyvedőket is. („Zárkám kopott falán / nézd! nyüzsgő karnevál, / tréfás, víg álarcok / lekacagnak reám, ... / Te se zokogj, kedves! - lásd, átszövik a kínt / minden valóságnál / igazabb álmaink!”) A váci fegyházban 1955-ben himnuszt írt a pálos rendi szerzeteseknek, a rendalapító Boldog Özséb himnuszát. „Egybeomlott könny és a vér, / nyílt seb lett az ország, / nyugatra pernyét hord a szél; / ...Csillag sincs, sötét az erdő” - kezdődik a vers, és nem lehet nem felfedezni a komor hasonlóságot Boldog Özséb s a költő, Gérecz Attila kora között. Ám az ünnepi dal - nem is csupán a műfaj követelményének, de Gérecz Attila lelki alkatának megfelelően - a reménykedés ódái magaslataiba emelkedik: „Győzni fog, ki hinni akar, / s áldozatra képes”. Beleborzong az ember, ha elgondolja, egy 26 éves fiatalember, 15 évnyi szabadságvesztésre ítélve egy sikertelen, bár rettentően bátor szökési kísérlet után többesztendős szigorított börtönbüntetéssel meg is „fejelték” a koncepciós perrel „kikalkulált” bírói végzést, éhségsztrájkok, elárultatások után is az áldozatok árán kivívandó győzelemről dalol! Az erőtlen lélek is lendületet kap, ha ezt az intenzív, lüktető - formailag is kifogástalan - lírát teszik elé. Ha eléteszik, csakugyan. Gérecz Attila költői hagyatéka díszes kötetben jelent meg 1991-ben, Göncz Árpád előszavával és sok-sok baráti kísérőszöveggel. A kritikai kiadás, az ifjúsági kiadás még várat magára. Van egy filmetűd Gérecz Attiláról, készül egy másik - ha igaz, 70. születésnapján látjuk a Magyar Televízióban. Fiatal öttusázók minden ősszel megrendezik nemes vetélkedésüket tragikus sorsú sporttársuk tiszteletére. Klauzál téri emléktáblájához halálának napján minden évben elzarándokol az az egyre gyérülő kis csapat, amelyik még személyesen ismerte őt. Fiatalok is mennek páran, de botlások közt kivívott szabadságunk tizedik évében sem mondhatjuk, hogy ifjú szívekben él tovább 1956 hősi halottja, a költő, az örökifjú Gérecz Attila. Lőcsei Gabriella „Győzni fog, ki hinni akar, s áldozatra képes!” A hős költő, Gérecz Attila emlékezete „... jaj, hova lett forradalmunk? A rozsda eszi, s a vádló lelkiismeret” - József körút—Üllői úti sarokház (1956. november eleje) „A számon pimasz mosolygás a jelszó...” - A helyszín ugyanaz. A Lenin plakát a november 7-i ünnepséget idézi. (1957. december 10.) A levél éppen négy évig, feltépetlenül hevert egy fiók mélyén. Vélhetően véletlenül került oda, a magánlevelezések közé. Feladója Németh János ny. plébános, a székesfehérvári papi otthon lakója. Más után kutattam, s ez a levél került elő. A következő állt benne: „Igen tisztelt uram! Nyolcvanhárom éves fejjel tisztelettel küldök önnek egy kis megemlékezést 1956-ból, amelyre bizonyára többen emlékeznek Budapesten. Előre is köszönöm remélt kedvességét, további erőt és egészséget kívánok. Székesfehérvár, 1995. október 30.” Az alábbiakban pedig az emlékezés. „Éjjeli harangszó. Ezerkilencszázötvenhat október 30-a éjszaka volt. Nagy csend ülte körül Budapestet, bár imitt-amott még puskaropogás vagy a szabadságharcos őrjárat léptei megzavarták a csendet. A város aludt a kivívott szabadság boldog örömében. Éjjel háromnegyed tizenegykor azonban mégis felébredt. Kigyúltak az ablakokban a fények, kinyíltak az ablakok, és az emberek csodálkozva pillantottak az utcára. Mi történt? - kérdezték egybehangzóan. Valami baj van? Miért zúg a Szent István-bazilika harangja ilyen késői órán? Aztán a kijárási tilalom dacára - megelevenedtek az utcák. De válasz nem érkezett sehonnan. Az egyre növekvő tömeg a bazilika felé vette útját. A templomnál meglepetés érte a kíváncsi népet. A bazilika ablakai sötétek, az ajtók is zárva. Egyesek a plébániához sietnek. Az ablakok ott is sötétek. Hoszszas zörgetésre megjelenik a kapuban a házmester. Mi történt? - kérdik. Mit jelent a harangszó? A házmester szinte dadogva ismételi: Nem tudom! Nem tudom! A papok közül senki sincs idehaza... Ezek után még titokzatosabb lesz a harangszó. Fenn a toronyban pedig lihegve, pihegve egymást biztatja a három pap. Tovább... Tovább... Még... Még egy kicsit. Aztán egyre lassabban, halkabban ver a harang szíve, és végül leáll. Várakozó csend üli körül a teret. Egyszer csak a templom kapujában megjelenik három pap, és egyikük azt mondja: Örömhírt közlünk veletek magyar testvérek. A bécsi rádió most mondta be a hírt, hogy Mindszenty hercegprímásunk szabad, a rétsági páncélosok kiszabadították, és kíséretükben útban van Budapest felé. Tapsvihar és lelkes éljenzés követte a bejelentést. A lelkesedésen egy erős, öblös férfihang tört át: Isten, áldd meg a magyart... Zokogva, könnyezve énekeltük... Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel... Mikor elhangzott az ének, az emberek ölelték, csókolták egymást. Mindnyájan ismerősök lettünk egymás számára. Barátok, testvérek, magyar testvérek. Jól az éjfélbe futott az éjszaka, amikor a tömeg oszladozni kezdett. Azután október 31-én, mint ismeretes, virágesővel, virágszőnyeggel fogadta a főváros népe a sokat szenvedett Mindszenty hercegprímást, akit feledni nem tudott.” Idáig a megemlékezés. Amikor elolvastam, azonnal felhívtam telefonon a székesfehérvári papi otthont, de szomorúan közölték, hogy Németh János két évvel ezelőtt meghalt. Egyik paptestvére azonban néhány nappal ezelőtt a következő sorokat juttatta el szerkesztőségünkbe: „Németh Jánossal gimnazista kispapokként kerültünk össze 1929-ben, az esztergomi bencés gimnáziumban. Azóta tartott a barátságunk, papi sorsunk, 1997 elejéig, az ő haláláig. Igaz szívű, egyházhű pap volt, akit mélyen gyökerező hazafiúi érzés jellemzett. Az 1956-os eseményekből hősiesen kivette a részét. Nem volt nyugta, a haza sorsának jobbra fordulása tüzelte, hajtotta a helytállásra. Végül is menekülni kellett a biztos halál elől. Sok-sok magyar testvérnek hazafiúi hűségét odakint is fogyhatatlan hévvel ápolta. A segítőkészség, a jó baráti önzetlenség számkivetése éveiben egyre fényesebben ragyogott. Baselból való visszatérése után is sokan érezték szeretetének sugárzását. Hálával és tisztelettel őrizzük emlékét!” Én teszem hozzá: Németh János visszaemlékezésének közlése legyen egy szál virág a római katolikus plébános sírján. (Ős) Éjjeli harangszó 1956 Magyar Nemzet 15 Emlék A nagy, gótíves templomablak napsugarakkal ötvözött arany szentjei lapozgatnak némán a fürtjeid között. Körül hűs pompa és szilárdság. Szobrok, fejkendős asszonyok. S fejed szép, titkos fóliánsát nézi az Úr és mosolyog. Aztán egyszerre, pillanatra mégis szomorú lesz az Úr. Fejed az áhitat lehajtja, s hajad közül elébe hull: virág, valami régi emlék... édes, sziromszép meztelenség! Márianosztra, 56. III.