Magyar Nemzet, 1999. december (62. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-20 / 296. szám
1999. december 20., hétfő „ÍGY LÁTSZTOK TI” Sportnő Folyton győz. Mellen, százon, kétszázon, háton, combon, gáton, oldalt, ötvenen, tízen - három egész ötön ússza nem bír nyerni. Legjobban a combúszást szereti. Mellkasával kiemelkedik a vízfolyamból - illetve víztükörből, mert folyóban nem mer úszni, hátha elmerül, combjaival löki-hajtja magát, senki se bírja lehagyni. Alteste szorítása olyan ezáltal, mint a vasabroncs. Fejlesztik. A helyi mesterek. Napi harminckét órát tölt a medencében, míg nem áll be a görcs a medencében. Maga is szorgalmazza, a szaunában fűzfavesszővel ütlegeli a combja hosszát, mint régi apácák lassú bűneikért a cellákban. Hónaljába három frottírtörülközőt szorít, négyen rángatják, de nem tudják kihúzni belőle. Különben utálja a vizet. Öklendezik, amikor meglátja a medencét, két Dedalont kap be minden beszállásnál, hogy elmúljon az émelygése. Múltkor látták a falusi bádogpresszóban, vizet hoztak neki pohárban üdülésül, hisztérikusan kiöntötte, és összetörte a poharat az öreg Salamon Berkovitz plakátja fején ordítozva: „Traubit akarok, Traubit akarok" - azóta Traubiszódával feltöltött medencében gyakorol - éjjel - a kisváros zugstrandján. Azóta engedélyezték a Traubi gyártását. Teste szép, combja - a combúszás következtében - íveltre, hatalmasra duzzadt, erotikusan csak fartőnek becézik a helybeli srácok. - Ajaj - sóhajtott a minap hajnalban a réten, még vagy öt év áll előttem vízben. A patakba lógatta formás lábfejét. Legesleginkább a gátúszást szereti. Ilyenkor kiugrik a gát fölé, ragyog, csillog a napfényben gyönyörű teste, mint a delfin. Melle nincs mint a japánoknak, de igen szép. Kovácsunk is megirigyelhetné. CL FOLYÓIRATSZEMLE Hitel Decemberben kelendőbbek az irodalmi és a tisztán társadalomtudományi lapok, közöttük is azok, amelyek két vers vagy kritika között nem pártpolitikai, ideológiai brosúrát hoznak. Merthogy tíz évvel a rendszerváltozás után még mindig vannak „küldetéses” folyóiratok, amelyek drága oldalakat szentelnek a többnyire burkolt, olykor viszont nyílt és leplezetlen baloldali agitációnak. E szerkesztői gyakorlattól eltérően a Hitel távol tartja magát a napi politikától, és hangsúlyosan sokat foglalkozik a régió magyarságának sorskérdéseivel. A decemberi szám Marsall László virtuóz nagy versével indul (Változat G. Apollinaire Égöv című költeményére). Orbán Ottóhoz hasonlóan Marsall évek óta írja a maga világirodalmi „átköltéseit”, fájdalmasan fenekari magyar verseket formálva, a lét, a történelem nagy kérdéseit kutatva. Hogy Marsall a legnagyobbak között van, nem lehet kérdés. Hogy miért nem veszik ezt észre a magukat vájt fülűnek gondoló irodalmárok? Talán, mert az ő költeménye nem adja meg egykönynyen magát. Noha egy lendülettel ragad magával bennünket, viszsza-vissza kell térni a részletekre, hogy az építmény egészét biztosan átlássuk. És ha a költészetnél tartunk, az öt Csoóri Sándor-vers újabb bizonyítéka a költői rangnak. Fájdalmas hang majd mindegyik, ám nem a személyes sértettség szól belőlük, nincs szó haragról, csak keserűségről. Ha lesznek még antológiakészítők, akkor a Kő és csalán biztosan bekerül a magyar költészet kincsestárába. A kassai Gál Sándor a maga csendes, ám igen következetes módján ír rövid és tökéletes verseket. Az újvidéki Brasnyó István Óvóhelyi lajtroma nem szabvány háborús vers, de pontos lenyomata a közelmúltnak. A dortmundi Bárdos B. Arthur „régimódi” költőként írja meg nagy létösszegző versét, A hetediket. Remek költőink vannak, és nem csak a Hitel új számában. Tornai József esszé-vallomása arról a különös csodáról beszél, amikor valaki nem tud nem verset írni, nem tudja letenni az „istengondot” a válláról, pedig az egyre hamisabbá váló világ nem tart igényt az alkotásra. Már-már megrémülünk, hogy a költő az oly igen kívánt szabadság eljöttét korholja, s azt okolja a jelenkori nyomorúságért, de nem erről van szó. „Ebből a szabadságból mi, magyar anyanyelvünkön író-gondolkodó nemzeti vagy nem nemzeti hitvallású költők, minden, azaz majdnem minden gazdagságot és fájdalmat megkaptunk 1989-től kezdve. Tíz éve írunk ennek a Gorgó-tekintetű szörnyetegnek a szemébe nézve. Mert ki nem őrül meg, ha este a csukott ablakon bezuhan hozzá egy nehéz, meteorszagú szó, ki az, aki ha megkérdezik tőle, mit kívánsz a legjobban, még mindig fél az felelni: kérek még több szabadságot?” A költők keserűségéhez nagyban hozzájárul az irodalomkritika mai nyomorúsága. Nem véletlenül rendeztek októberben Van-e magyar irodalomkritika? címmel tanácskozást. Ács Margit írása (Mesterségem címere: K. O.) áttekinti mindazokat a kritikához fűződő tévképzeteket, álvitákat, amelyek az elmúlt időszakot jellemezték. Sajnos, nálunk a komolyan induló eszmecserék is álvitákká fajultak, nem utolsósorban azért, mert módszertani kérdésekké egyszerűsítették a felfogásbeli különbségeket, olykor a világnézeti szembenállásokat is. Ráadásul az érdek és az érték sűrűn keveredett, így alakulhatott ki a mérvadók tábora, amely a művészi minőségre hivatkozva, ám valójában ingatag érvek alapján, leginkább sajátos ízléspreferenciákat követve - hajlamos arra, hogy kiiktassa az irodalomból az írók nyolcvan százalékát. Nemcsak szakmai belügyről van szó. Ahogy erről Márkus Béla írása vall, amikor a kisebbségi magyarságra vetíti ki a problémát. Fontos kérdéseket vet fel nyelvmegtartó szándékról és külföldi mércéről, igazodásról. Különös, hogy míg Ács Margit és Márkus Béla írásaiból árad a tolerancia, a sokféleség elfogadása és igénylése, a tekintélyes irodalmi fórumok többsége mintha nem akarná kérdéseiket megérteni. Inkább ki nem mondottnak tekintik őket. És e ponton szólni kell arról, hogy bizony a Hitelnek is voltak szürke számai, voltak más folyóiratok igazságtalanságait jóvátenni igyekvő kritikái. Ezt elmondhatjuk a másik oldal lapjairól is: úgy tűnik, ott is kifulladóban a tartalékok, a rosszkedv a domináns. Valami nagyon elromlott a szellemi életben. Osztovits Ágnes Kultúra Liszt két leghívebb magyar barátja Hogyan segítette Augusz Antal és Zichy Géza a zeneszerzőt? Két nemzedék, két különböző sors Augusz Antalé és Zichy Gézáé, akiknek az életét egyvalami kötötte össze: Liszt Ferenchez fűződő barátságuk. A zeneszerző leghívebb magyar barátairól, illetve Liszttel való kapcsolatukról Eckhardt Mária és Wellmann Nóra rendezésében izgalmas kiállítás látható a budapesti Liszt Ferenc Emlékmúzeumban. Augusz Antal (1807-1878) jogi tanulmányok után politikai pályára lépett. Sokoldalúan tehetséges ember volt, a muzsika iránt rendkívül fogékony. A szekszárdi birtokán termelt bort Liszt Ferenc is igen kedvelte. (A szekszárdi gazdák ma is a zeneszerző portréjával árulják legnemesebb boraikat.) Liszt első magyarországi látogatásakor, 1840-ben Augusz Antal volt a hat magyar főúr egyike, akik átadták az ünnepelt komponistának szánt díszkardot, és a szerző Auguszt kérte meg, tolmácsolja köszönőbeszédét. Dokumentumok tanúskodnak arról, hogy Liszt és Augusz pár nap múlva együtt léptek fel Keglevich grófék szalonjában, ahol Schubert-dalokat adtak elő. Liszt Ferenc a következő magyarországi tartózkodásakor már meglátogatta Szekszárdon a főúri családot. 1846. október 18-án Weber és Schubert műveiből a vármegyeházán adta nevezetes koncertjét, amelyet este meg kellett ismételni. A kiállításon látható „Augusz Antalné asszonyság” cirkalmakkal díszített „belépti jegye Liszt hangversenyébe - beikort szám”. Liszt később elkísérte Auguszt Pécsre, s Mecseknádasdon megpihentek Scitovszky János püspöknél, aki felvetette, Liszt komponáljon misét a pécsi székesegyház tatarozás utáni felavatására. Ebből nem lett semmi, ám Scitovszky időközben esztergomi érsek lett, és amikor az 1850-es években elkezdték építeni a bazilikát, az érsek és Augusz emlékeztették a komponistát egykori ígéretére, így született meg az Esztergomi mise. Számos dokumentum árulkodik arról, hogy Augusznak milyen óriási szerepe volt abban, hogy a bazilikát valóban Liszt miséjével avatták fel, ugyanis sokan - köztük Festetics Leó, akit Liszt szintén a hívének hitt - megpróbálták a mise bemutatását intrikákkal megakadályozni, mondván például, hogy túl hosszú. A konzervatív Augusz, aki 1848-19-ben nem vállalt szerepet, majd a szabadságharc leverése után a császári oldalon állt, és 1853-ban birodalmi bárói rangot kapott, Bécsben minden energiáját bevetette a mise elhangzása érdekében. Augusz Antal egyik leánya, Anna francia nyelvű naplója is beszámol Liszt második szekszárdi látogatásáról (1865), a rögtönzött koncertekről, a kirándulásokról. A társaságban volt Liszt lánya, Cosima, veje, Bülow, valamint a neves hegedűművész, Reményi Ede is. 1867-ben Liszt újra Magyarországra jött. Augusz már korábban felvetette, hogy ha sor kerül a kiegyezésre, a koronázáskor Liszt Ferenc erre az alkalomra írt új műve kell hogy elhangozzék. Augusz mint a Budai Egyházi Zeneegylet elnöke maga indított „kampányt” a Koronázási mise bemutatásáért, feliratot is fogalmazott Eötvös József kultuszminiszterhez. Végül csakugyan Liszt miséjének hangjai kísérték Ferenc József és Erzsébet királyné koronázását a Mátyás-templomban, ám a muzsikusok Bécsből érkeztek, Liszt pedig nem kapott meghívót az ünnepségre az udvartól, így az orgonakarzatról hallgatta végig saját művét... (Az anekdota szerint amikor a Lánchídon hazafelé tartott, a koronázási menetre összegyűlt tömeg őt éljenezte.) Liszt 1870-ben újabb három hónapot töltött Auguszéknál Szekszárdon, ez volt a leghosszabb ottani tartózkodása. A zeneszerzőt bántotta, hogy nem írt darabot a szekszárdi új templom felavatására. Átdolgozta egyik férfikari művét e célra, s 1870. szeptember 25-re ki is tűzték a Liszt által később Szekszárdi miseként emlegetett kompozíció előadását. A főpróbát is megtartották Budán, ám másnap a pápai állam körüli háborús események miatt a koncert elmaradt. A zeneszerző több tanítványát is meghívta a birtokra, Franz Servais-t, Sophie Mentert, és meglátogatta Olga Janina is, aki a szerelmével üldözte, és aki később bosszúból - mivel Liszt visszautasította - könyvet jelentetett meg nem létező viszonyukról, majd Liszt nevében egy válaszkötetet is kiadott... Olvasható Augusznak írott fájdalmas levele, melyben a Janina-ügyről beszámol. Augusz sok személyes szolgálatot is tett Lisztnek. Ő bérelte és rendezte be a zeneszerző első pesti lakását a Nádor utcában. Látható a díszes számla (a mesterek még adtak a blokk szépségére), amelyen Augusz Prochaska „fazekasmestertől” kályhát rendel Liszt számára. A következő dokumentumok már átvezetnek Zichy Géza életének bemutatásához. Látható Zichy 1878. szeptember 12-én kelt levele Liszthez, amelyben részvétét fejezi ki a szerzőnek közös barátjuk, Augusz Antal elvesztése miatt, és amelyben gyakorlatilag felajánlja, hogy átveszi Augusz „feladatkörét”, szerepét a komponista életében. Zichy Géza (1849-1924), akinek az idén emlékeztek születése 150., halála 75. évfordulójára, ismert közéleti figura, zongoraművész, író-költő, zeneszerző volt. Fennmaradtak két kötetben kiadott emlékiratai. Édesapjának 1848-19-es magatartása miatt a családot internálták, majd Pozsonyba telepedtek le, s Tetétlenben lett birtokuk. Zichy már 14 éves korában vadászott, és egy baleset következtében fiatalon elveszítette a jobb karját, ám egy év alatt újra megtanult vadászni és zongorázni... A zongorázását olyan tökélyre fejlesztette, hogy később azt modták róla: „fél keze van, de négykezest játszik vele”. Zichy Géza megzenésítette Arany Zács Klára című balladáját, és a bemutatón, 1873-ban Liszt is jelen volt. Innentől számíthatjuk a két művész barátságát. Zichy lényegében Liszt tanítványa lett, voltak időszakok, amikor mindennap találkoztak, együtt vacsoráztak, kártyáztak. 1884-ben Liszt Tetétlenbe látogatott, ekkor írta az öregkori csárdásokat. Zichy és Liszt több művet komponált, illetve írt át egymásnak, sőt többször együtt koncerteztek. Egyik fő produkciójuk volt a Rákóczi-induló háromkezes változata, mely sajnos nem maradt ránk. A gróf a hetvenéves Lisztnek azzal akart kedveskedni, hogy megvásárolja neki a doborjáni szülőházát. A zeneszerző ezt nem fogadta el, ám arra kérte Zichyt, hogy az erre szánt pénzt inkább Liszt-ösztöndíj megalapítására fordítsa. Külön teremben találjuk azokat a dokumentumokat, amelyek Liszt halála után Zichy Géza későbbi operai munkásságával foglalkoznak. A grófot ugyanis 1891-ben kinevezték az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsává. Devich Márton Korabeli rajz a szekszárdi baráti muzsikálásról. Balról: Liszt Ferenc, Mosonyi Mihály, Ábrányi Kornél, Augusz Antal és Reményi Ede Zichy Géza az idős Liszt Ferenccel Átadták a Magyar Örökség Díjat Budapesten, a Magyar Szentek templomában szombaton 17. alkalommal adták át a Magyar Örökség Díjat a kitüntetetteknek. Díjat kapott Halmos Béla népzenész (képünkön az ünnepség résztvevőinek muzsikál), Berlász Jenő történész, könyvtáros, Szántó Tibor tipográfus, könyvtervező, valamint posztumusz Kovács Béla, Nagy Ferenc és Varga Béla politikus. Pogány Frigyes építészettörténész, Mindszenty József hercegprímás és Fodor András költő simon erika felvétele Magyar Nemzet 11 Szántó Piroska emlékkiállítása Göncz Árpád köztársasági elnök és Hámori József kulturális miniszter avatóbeszédével nyílt meg a Szántó Piroska-emlékkiállítás szombaton a képzőművész egykori otthonában Budapesten, az I. kerületi Várkert (Groza Péter) rakpart 17. számú házban - jelentette az MTI. Szántó Piroska (1913-1998) Kossuth-díjas festő, grafikus, író, valamint férje, Vas István Kossuth-díjas költő (1910-1991) festményekkel, bútorokkal, könyvekkel, plakátokkal, fotókkal berendezett néhai otthonának lakásmúzeummá alakítását Vas Megye Önkormányzata vállalta magára. A festő ugyanis ajándékozási szerződéssel gyakorlatilag összes művét, valamint lakását a Szombathelyi Képtárra, illetőleg annak fenntartójára, az önkormányzatra hagyományozta. Azt viszont kikötötte, hogy a lakás majdan állandó kiállításnak adjon otthont.