Magyar Nemzet, 1999. december (62. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-20 / 296. szám

1999. december 20., hétfő „ÍGY LÁTSZTOK TI” Sportnő Folyton győz. Mellen, százon, kétszázon, háton, combon, gáton, oldalt, ötvenen, tízen - három egész ötön ússza nem bír nyerni. Legjobban a combúszást szereti. Mell­kasával kiemelkedik a vízfolyamból - illet­ve víztükörből, mert folyóban nem mer úsz­ni, hátha elmerül­­, combjaival löki-hajtja magát, senki se bírja lehagyni. Alteste szo­rítása olyan ezáltal, mint a vasabroncs. Fejlesztik. A helyi mesterek. Napi har­minckét órát tölt a medencében, míg nem áll be a görcs a medencében. Maga is szorgal­mazza, a szaunában fűzfavesszővel ütlegeli a combja hosszát, mint régi apácák lassú bűneikért a cellákban. Hónaljába három frottír­törülközőt szorít, négyen rángatják, de nem tudják kihúzni belőle. Különben utálja a vizet. Öklendezik, amikor meglátja a meden­cét, két Dedalont kap be minden beszállásnál, hogy elmúljon az émelygése. Múltkor látták a falusi bádogpresszóban, vizet hoztak neki pohárban üdülésül, hisztérikusan kiöntötte, és összetörte a poharat az öreg Salamon Berkovitz plakátja fején ordítozva: „Traubit akarok, Traubit akarok" - azóta Traubiszódával feltöl­tött medencében gyakorol - éjjel - a kisváros zugstrandján. Azóta engedélyezték a Traubi gyártását. Teste szép, combja - a combúszás következtében - íveltre, hatal­masra duzzadt, erotikusan csak fartőnek becézik a helybeli srácok. - Ajaj - sóhajtott a minap hajnalban a réten­­, még vagy öt év áll előttem­­ vízben. A patakba lógatta formás lábfejét. Legesleginkább a gátúszást szereti. Ilyenkor kiugrik a gát fölé, ragyog, csillog a napfényben gyönyörű teste, mint a delfin. Melle nincs­­ mint a japánoknak, de igen szép. Kovácsunk is megirigyelhetné. CL FOLYÓIRATSZEMLE Hitel Decemberben kelendőbbek az irodalmi és a tisztán társadalom­­tudományi lapok, közöttük is azok, amelyek két vers vagy kri­tika között nem pártpolitikai, ideológiai brosúrát hoznak. Mert­hogy tíz évvel a rendszerváltozás után még mindig vannak „külde­­téses” folyóiratok, amelyek drá­ga oldalakat szentelnek a több­nyire burkolt, olykor viszont nyílt és leplezetlen baloldali agitációnak. E szerkesztői gya­korlattól eltérően a Hitel távol tartja magát a napi politikától, és hangsúlyosan sokat foglalkozik a régió magyarságának sorskérdé­seivel. A decemberi szám Marsall László virtuóz nagy versé­vel indul (Vál­tozat G. Apollinaire Égöv című költeményére). Orbán Ottóhoz hasonlóan Marsall évek óta írja a maga világirodalmi „átköltéseit”, fájdalmasan fenekari magyar ver­seket formálva, a lét, a történe­lem nagy kérdéseit kutatva. Hogy Marsall a legnagyobbak között van, nem lehet kérdés. Hogy miért nem veszik ezt észre a ma­gukat vájt fülűnek gondoló iro­dalmárok? Talán, mert az ő köl­teménye nem adja meg egyköny­­nyen magát. Noha egy lendülettel ragad magával bennünket, visz­­sza-vissza kell térni a részletekre, hogy az építmény egészét bizto­san átlássuk. És ha a költészetnél tartunk, az öt Csoóri Sándor-vers újabb bizonyítéka a költői rang­nak. Fájdalmas hang majd mind­egyik, ám nem a személyes sér­tettség szól belőlük, nincs szó ha­ragról, csak keserűségről. Ha lesznek még antológiakészítők, akkor a Kő és csalán biztosan be­kerül a magyar költészet kincses­tárába. A kassai Gál Sándor a maga csendes, ám igen követke­zetes módján ír rövid és tökéletes verseket. Az újvidéki Brasnyó István Óvóhelyi lajtroma nem szabvány háborús vers, de pontos lenyomata a közelmúltnak. A dortmundi Bárdos B. Arthur „ré­gimódi” költőként írja meg nagy létösszegző versét, A hetediket. Remek költőink vannak, és nem csak a Hitel új számában. Tornai József esszé-vallomása arról a különös csodáról beszél, amikor valaki nem tud nem verset írni, nem tudja letenni az „istengondot” a válláról, pedig az egyre hamisab­bá váló világ nem tart igényt az alkotásra. Már-már megrémü­lünk, hogy a költő az oly igen kí­vánt szabadság eljöttét korholja, s azt okolja a jelenkori nyomorú­ságért, de nem erről van szó. „Ebből a szabadságból mi, ma­gyar anyanyelvünkön író-gondol­kodó nemzeti vagy nem nemzeti hitvallású költők, minden, azaz majdnem minden gazdagságot és fájdalmat megkaptunk 1989-től kezdve. Tíz éve írunk ennek a Gorgó-tekintetű szörnyetegnek a szemébe nézve. Mert ki nem őrül meg, ha este a csukott ablakon bezuhan hozzá egy nehéz, me­­teorszagú szó, ki az, aki ha meg­kérdezik tőle, mit kívánsz a leg­jobban, még mindig fél az felel­ni: kérek még több szabadsá­got?” A költők keserűségéhez nagyban hozzájárul az irodalom­­kritika mai nyomorúsága. Nem véletlenül rendeztek októberben Van-e magyar irodalomkritika? címmel tanácskozást. Ács Margit írása (Mesterségem címere: K. O.) áttekinti mindazokat a kritikához fűződő tévképzeteket, álvitákat, amelyek az elmúlt időszakot jel­lemezték. Sajnos, nálunk a ko­molyan induló eszmecserék is ál­vitákká fajultak, nem utolsósor­ban azért, mert módszertani kér­désekké egyszerűsítették a felfo­gásbeli különbségeket, olykor a világnézeti szembenállásokat is. Ráadásul az érdek és az érték sű­rűn keveredett, így alakulhatott ki a mérvadók tábora, amely­­ a művészi minőségre hivatkozva, ám valójában ingatag érvek alap­ján, leginkább sajátos ízlésprefe­renciákat követve - hajlamos ar­ra, hogy kiiktassa az irodalomból az írók nyolcvan százalékát. Nemcsak szakmai belügyről van szó. Ahogy erről Márkus Béla írása vall, amikor a kisebbségi magyarságra vetíti ki a problé­mát. Fontos kérdéseket vet fel nyelvmegtartó szándékról és kül­földi mércéről, igazodásról. Kü­lönös, hogy míg­ ­ Ács Margit és Márkus Béla írásaiból árad a tolerancia, a sokféleség elfogadá­sa és igénylése, a tekintélyes iro­dalmi fórumok többsége mintha nem akarná kérdéseiket megérte­ni. Inkább ki nem mondottnak te­kintik őket. És e ponton szólni kell arról, hogy bizony a Hitelnek is voltak szürke számai, voltak más folyóiratok igazságtalansá­gait jóvátenni igyekvő kritikái. Ezt elmondhatjuk a másik oldal lapjairól is: úgy tűnik, ott is kiful­ladóban a tartalékok, a rosszkedv a domináns. Valami nagyon el­romlott a szellemi életben. Osztovits Ágnes Kultúra Liszt két leghívebb magyar barátja Hogyan segítette Augusz Antal és Zichy Géza a zeneszerzőt? Két nemzedék, két különböző sors Augusz Antalé és Zichy Gé­záé, akiknek az életét egyvalami kötötte össze: Liszt Ferenchez fű­ződő barátságuk. A zeneszerző leghívebb magyar barátairól, il­letve Liszttel való kapcsolatukról Eckhardt Mária és Wellmann Nóra rendezésében izgalmas ki­állítás látható a budapesti Liszt Ferenc Emlékmúzeumban. Augusz Antal (1807-1878) jogi tanulmányok után politikai pályára lépett. Sokoldalúan tehet­séges ember volt, a muzsika iránt rendkívül fogékony. A szekszár­di birtokán termelt bort Liszt Fe­renc is igen kedvelte. (A szek­szárdi gazdák ma is a zeneszerző portréjával árulják legnemesebb boraikat.) Liszt első magyaror­szági látogatásakor, 1840-ben Augusz Antal volt a hat magyar főúr egyike, akik átadták az ün­nepelt komponistának szánt dísz­kardot, és a szerző Auguszt kérte meg, tolmácsolja köszönőbeszé­dét. Dokumentumok tanúskod­nak arról, hogy Liszt és Augusz pár nap múlva együtt léptek fel Keglevich grófék szalonjában, ahol Schubert-dalokat adtak elő. Liszt Ferenc a következő ma­gyarországi tartózkodásakor már meglátogatta Szekszárdon a főúri családot. 1846. október 18-án Weber és Schubert műveiből a vármegyeházán adta nevezetes koncertjét, amelyet este meg kel­lett ismételni. A kiállításon látható „Augusz Antalné asszonyság” cirkalmakkal dí­szített „belépti jegye Liszt hangversenyébe - beikor­t szám”. Liszt később elkísérte Auguszt Pécsre, s Mecsek­­nádasdon megpihentek Sci­­tovszky János püspöknél, aki felvetette, Liszt komponáljon misét a pécsi székesegyház tatarozás utáni felavatására. Ebből nem lett semmi, ám Scitovszky időközben eszter­gomi érsek lett, és amikor az 1850-es években elkezdték építeni a bazilikát, az érsek és Augusz emlékeztették a kom­ponistát egykori ígéretére, így született meg az Eszter­gomi mise. Számos doku­mentum árulkodik arról, hogy Augusznak milyen óriási szerepe volt abban, hogy a bazilikát való­ban Liszt miséjével avatták fel, ugyanis sokan - köztük Festetics Leó, akit Liszt szintén a hívének hitt - megpróbálták a mise bemu­tatását intrikákkal megakadá­lyozni, mondván például, hogy túl hosszú. A konzervatív Au­gusz, aki 1848-19-ben nem vál­lalt szerepet, majd a szabadság­­harc leverése után a­ császári ol­dalon állt, és 1853-ban birodalmi bárói rangot kapott, Bécsben minden energiáját bevetette a mi­se elhangzása érdekében. Augusz Antal egyik leánya, Anna francia nyelvű naplója is beszámol Liszt második szek­szárdi látogatásáról (1865), a rögtönzött koncertekről, a kirán­dulásokról. A társaságban volt Liszt lánya, Cosima, veje, Bülow, valamint a neves hegedűművész, Reményi Ede is. 1867-ben Liszt újra Magyarországra jött. Augusz már korábban felvetette, hogy ha sor kerül a kiegyezésre, a koroná­záskor Liszt Ferenc erre az alka­lomra írt új műve kell hogy el­hangozzék. Augusz mint a Budai Egyházi Zeneegylet elnöke maga indított „kampányt” a Koronázási mise bemutatásáért, feliratot is fogalmazott Eötvös József kul­tuszminiszterhez. Végül csak­ugyan Liszt miséjének hangjai kísérték Ferenc József és Erzsé­bet királyné koronázását a Má­tyás-templomban, ám a muzsiku­sok Bécsből érkeztek, Liszt pedig nem kapott meghívót az ünnep­ségre az udvartól, így az orgona­karzatról hallgatta végig saját művét... (Az anekdota szerint amikor a Lánchídon hazafelé tar­tott, a koronázási menetre össze­gyűlt tömeg őt éljenezte.) Liszt 1870-ben újabb három hónapot töltött Auguszéknál Szekszárdon, ez volt a leghosszabb ottani tar­tózkodása. A zeneszerzőt bántot­ta, hogy nem írt darabot a szek­szárdi új templom felavatására. Átdolgozta egyik férfikari művét e célra, s 1870. szeptember 25-re ki is tűzték a Liszt által később Szekszárdi miseként emlegetett kompozíció előadását. A fő­próbát is megtartották Budán, ám másnap a pápai állam kö­rüli háborús események miatt a koncert elmaradt. A zene­szerző több tanítványát is meghívta a birtokra, Franz Servais-t, Sophie Mentert, és meglátogatta Olga Janina is, aki a szerelmével üldözte, és aki később bosszúból - mivel Liszt visszautasította - köny­vet jelentetett meg nem létező viszonyukról, majd Liszt ne­vében egy válaszkötetet is ki­adott... Olvasható Augusz­nak írott fájdalmas levele, melyben a Janina-ügyről be­számol. Augusz sok szemé­lyes szolgálatot is tett Liszt­nek. Ő bérelte és rendezte be a zeneszerző első pesti laká­sát a Nádor utcában. Látható a díszes számla (a mesterek még adtak a blokk szépségére), ame­lyen Augusz Prochaska „faze­­kasmestertől” kályhát rendel Liszt számára. A következő dokumentumok már átvezetnek Zichy Géza életé­nek bemutatásához. Látható Zi­chy 1878. szeptember 12-én kelt levele Liszthez, amelyben rész­vétét fejezi ki a szerzőnek közös barátjuk, Augusz Antal elveszté­se miatt, és amelyben gyakorlati­lag felajánlja, hogy átveszi Au­gusz „feladatkörét”, szerepét a komponista életében. Zichy Géza (1849-1924), akinek az idén em­lékeztek születése 150., halála 75. évfordulójára, ismert közéleti figura, zongoraművész, író-költő, zeneszerző volt. Fennmaradtak két kötetben kiadott emlékiratai. Édesapjának 1848-19-es maga­tartása miatt a családot internál­ták, majd Pozsonyba telepedtek le, s Tetétlenben lett birtokuk. Zichy már 14 éves korában vadá­szott, és egy baleset következté­ben fiatalon elveszítette a jobb karját, ám egy év alatt újra meg­tanult vadászni és zongorázni... A zongorázását olyan tökélyre fejlesztette, hogy később azt modták róla: „fél keze van, de négykezest játszik vele”. Zichy Géza megzenésítette Arany Zács Klára című balladá­ját, és a bemutatón, 1873-ban Liszt is jelen volt. Innentől szá­míthatjuk a két művész barátsá­gát. Zichy lényegében Liszt ta­nítványa lett, voltak időszakok, amikor mindennap találkoztak, együtt vacsoráztak, kártyáztak. 1884-ben Liszt Tetétlenbe láto­gatott, ekkor írta az öregkori csárdásokat. Zichy és Liszt több művet komponált, illetve írt át egymásnak, sőt többször együtt koncerteztek. Egyik fő produkciójuk volt a Rákóczi-in­­duló háromkezes változata, mely sajnos nem maradt ránk. A gróf a hetvenéves Lisztnek azzal akart kedveskedni, hogy megvásárolja neki a doborjáni szülőházát. A zeneszerző ezt nem fogadta el, ám arra kérte Zichyt, hogy az erre szánt pénzt inkább Liszt-ösztöndíj megala­pítására fordítsa. Külön terem­ben találjuk azokat a dokumen­tumokat, amelyek Liszt halála után Zichy Géza későbbi ope­rai munkásságával foglalkoz­nak. A grófot ugyanis 1891-ben kinevezték az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsává. Devich Márton Korabeli rajz a szekszárdi baráti muzsikálásról. Balról: Liszt Ferenc, Mosonyi Mihály, Ábrá­nyi Kornél, Augusz Antal és Reményi Ede Zichy Géza az idős Liszt Ferenccel Átadták a Magyar Örökség Díjat Budapesten, a Magyar Szentek templomában szombaton 17. alkalommal adták át a Magyar Örök­ség Díjat a kitüntetetteknek. Díjat kapott Halmos Béla népzenész (képünkön az ünnepség résztvevőinek muzsikál), Berlász Jenő történész, könyvtáros, Szántó Tibor tipográfus, könyvterve­ző, valamint posztumusz Kovács Béla, Nagy Ferenc és Varga Béla politikus. Pogány Frigyes építé­szettörténész, Mindszenty József hercegprímás és Fodor András költő simon erika felvétele Magyar Nemzet 11 Szántó Piroska emlékkiállítása Göncz Árpád köztársasági elnök és Hámori József kulturális miniszter avatóbeszédével nyílt meg a Szántó Piroska-emlékki­­állítás szombaton a képzőmű­vész egykori otthonában Buda­pesten, az I. kerületi Várkert (Groza Péter) rakpart 17. számú házban - jelentette az MTI. Szántó Piroska (1913-1998) Kossuth-díjas festő, grafikus, író, valamint férje, Vas István Kos­suth-díjas költő (1910-1991) festményekkel, bútorokkal, könyvekkel, plakátokkal, fotók­kal berendezett néhai otthonának lakásmúzeummá alakítását Vas Megye Önkormányzata vállalta magára. A festő ugyanis ajándé­kozási szerződéssel gyakorlati­lag összes művét, valamint laká­sát a Szombathelyi Képtárra, il­letőleg annak fenntartójára, az önkormányzatra hagyományoz­ta. Azt viszont kikötötte, hogy a lakás majdan állandó kiállításnak adjon otthont.

Next