Magyar Nemzet, 2000. március (63. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-02 / 52. szám
12 Magyar Nemzet Villon árnyékában Mészöly Dezső összegyűjtött versei és fordításai „Munka az élet sója. De hát hova légy, Te, szegénykém? / Édesszájúnak szült a világra anyád!” - írja egyik disztichonjában a költő-műfordító Mészöly Dezső, pedig ha valakire, hát rá sohasem volt jellemző a tétlenség. Saját irodalmi alkotásai mellett jól ismertek műfordításai, Shakespeare-naplója a diákok kedvelt olvasmányai közé tartozik, Lyukasóra című népszerű irodalmi tévéműsora pedig évek óta a képernyők elé ülteti az irodalomszerető közönséget. Don Quijote nyomában című legújabb kötetében összegyűjtött verseit és Villon-fordításait kötötte egybe a Magvető Kiadó. A francia csavargó, Framjois Villon műveinek magyar fordításaival a XIX. század második fele óta találkozhatnak az olvasók. Első fordítójuk Szász Károly volt, később pedig olyan költők ültették magyar nyelvre, mint Tóth Árpád, József Attila, Szabó Lőrinc vagy Vas István. Híressé váltak Faludy György Villon-átköltései, a francia költő összes műveinek első magyar nyelvű kiadása pedig 1957-ben jelent meg Szabó Lőrinc, Illyés Gyula és Mészöly Dezső fordításában. „Anyanyelvem a vers. (...) Most, hogy ezt leírom, magam is elcsodálkozom, mily ritkán s mily szűk körben szólaltam meg az anyanyelvemen. Volt egy hosszúra nyúlt korszakom, mikor a műfordítás fölébe nőtt a magam munkáinak és egész életemnek” - írja a szerző a kötet utóhangjában. A mű szerkezetileg három egységre tagolódik: az összegyűjtött verseket a Villon- és egyéb hozzá kapcsolódó fordítások követik, a gyűjteményt végül a pályaképet öszszegző, címadó prózai visszaemlékezés zárja. Mészöly Dezső saját verseinek forma- és témagazdagsága rabul ejti az olvasót. A különböző családtagok, barátok, pályatársak és kedves halottak nevére írt akrosztichonok, a pontosan gördülő klasszikus metrumok, a könnyed hangvételű dalok, valamint a komorabb költemények mind a szerző alapos mesterségbeli tudásáról árulkodnak. Deákos zsörtölődés című költeményében eltűnődik azon, hogy vajon hová tűnt a klasszikus költészet dicsősége manapság, mikor „holmi süket szava vers nevet nyer”. Villon árnyékában címet viselő költeménye, amely akár a kötet címadó darabja is lehetne, a magyar költő tisztelgése a francia példakép előtt. Mészöly Dezső Villon-fordításának egyik értékét a teljesség jelenti: a francia költő fennmaradt munkái mellett válogatást nyújt a neki tulajdonított versekből, valamint elődeiből, kortársaiból és sejthető olvasmányaiból. Legalább ilyen fontos azonban, hogy a fordítás gördülékeny, szellemes és a fordító nyelvi leleményéről tanúskodik. A már jól ismert Mészöly-féle Villon-fordítások mellett a Hadova és hamuka című rész külön figyelmet érdemel, hiszen ennek magyarításához a verstani és általános fordítói ismeretek mellett a nyelv alsóbb rétegeinek beható tanulmányozására is szükség lehetett. A kötet utóhangja irodalomtörténeti adalékokkal is szolgál, hiszen a szerző saját visszaemlékezései mellett szó szerint idézi az első verseskötetéről Csanádi Imre által készített lektori jelentést, valamint Csanádi tíz évvel később, 1983-ban írt levelét. (Mészöly Dezső: Don Quijote nyomában, összegyűjtött versek és Villon-fordítások. Magvető Kiadó, Budapest, 1999. Ára 1990 forint.) R. Nagy András . Az egyik Apollinaire, Picasso barátja. A másik még csak ötvenkét éves, de már a Francia Akadémia nagydíját tudhatja magáénak. Az egyik lotaringiai származású zsidó, aki 1909-ben élete legnagyobb fordulópontján lakásába hazatérve valakit meglátott a falon. „Vendégem jött, ott volt a falon. Térdre estem, szemem hirtelen könnyekkel telt meg. Elmondhatatlan jó érzés fogott el, mozdulatlan maradtam, nem értettem az egészet. Egy perc alatt egy évszázadot éltem át. (...) Egy pillanat alatt megértettem, hogy mindaddig állat voltam csupán, s akkor váltam emberré.” Mert a falon Jézus Krisztus lebegett ebben a szent látomásban. Attól fogva Max Jacob Krisztus-hívő lett. Eltávolodik származásától. „A zsidók a szellem emberei, nekem a szív embereire van szükségem.” Így is lett. Nagy költő lett belőle, a kor ünnepelt, mármár kultikus figurája, aki elhagyta Párizst, de vidéken is követték, elhalmozták levelekkel. Neokatolikus költő. Ami egyet jelent a Pilinszky-féle „sötét mennyországgal”. Semmi, ami pietisztikus, semmi, ami liturgikus és eklézsiás. Persze föllelhetők az anyaszentegyház törvényei, de a Max Jacob-i törvények erősebbek itt. Egyetemes. Úgy, hogy alakváltozásai szinte követhetetlenek. Minden izzik, lángol körülötte. Ami állandó, az a me maxima culpa, az örökös önvád, és az Isten határtalan szeretete. Weöres Sándorhoz hasonlatos. Katolicizmusa keveredik az okkultizmussal; misztikus, de érdekli a Kabbala, valami nagyon extrovertáltra hangszerelve. „Uram, nekem Te ama Hold vagy, / mely nem változik, sose fogy, / nincs éjed, napod, évadod. / Sosincs híja ábrázatodnak. / ... / Uram, nekem méh vagy Te mostan. / És te, Szellő, ha meghalok, / tükrét szájamhoz tarthatod, / őrködöm-e vagy elaludtam.” A Mestert magára hagyó tanítvány gesztusa. A nácik, miután lerohanták Franciaországot, Max Jacobot sem kímélték. Hiába, hogy sok évtizede katolizált. Fölkerül ama vonatra. A 67 éves embert, a becsületrend lovagját elhurcolják. (Az utószó megemlíti, hogy egyedül Picasso marad cinikus.) Úgy hal meg, hogy ott, a szerelvényen is a cselekvő szeretet krisztusi példája marad. Betakar egy sebesültet egy szál kabátjával. Tüdőgyulladást kap. A lágerkórházban éri utol az isteni hívás. Max Jacob az életével inkább volt katolikus, mint műveivel. Mert nála élet és művészet egy és ugyanaz. De félreérthetetlenül ott lebeg soraiban az irgalom, a szeretet, a megbocsátás, még akkor is, ha ironikus, ha szarkasztikus, ha önostorozó. Művészete a nagy hitvallóké. Simone Weil előfutára. A másik, aki Max Jacobdíjas is, Jean-Pierre Lemaire követője nagy elődjének, de ami a legjobban megérinti - mellünk dagadhat -, az nem más, mint a mi Pilinszky Jánosunk. A szavak és jelentések végső lecsupaszítása ragadja meg. Pedig a francia fordítás sem tudja visszaadni Pilinszky jelentőségét. Pedig de sokan vádolták! Hogy könnyű neki! Mert oly egyszerű, oly csupasz az ő nyelve, hogy a fordítás így gyerekjáték. De nem! Az Apokrif egyik sorában: „...állok a napon.” A franciáknak ez túl bonyolult. Nekünk maga az egyszerű szépség, A tömörség gyöngyszeme. Nálunk így jelent meg: „...állok a Napkorongon.” Mint valami Ikarosz, így már blőd. Szürrealisztikus, de szürrealisztikájában is közhelyes. És mégis. Mindezek ellenére. Jean- Pierre Lemaire-t így is megfogja. Piciny hiátus, hogy Pilinszkyhez írt verse ebben a válogatásban nem jelenik meg. Ahogy Lemaire mesteri módon helyezi saját szövegébe „az újszülöttek lucskos és / a haldoklók tűznehéz ingét...” A körülmetélt szív azonban így is remeklés. „Megpillantja az utcát / a kerítést, melyet fák nem kísérnek / az első presszót / akár egy határállomás, ahol inhát / nyelvet, hazát cserélünk / bár még itthon vagyunk.” Krisztus mindenütt. Néhol meg a hiánya. Mert abból is lehet következtetni. Mert a neokatolikus irodalom nem papirodalom. „Mégiscsak a mi / lábunkat mosod meg / A medence vizén át / olyannak látjuk / mint régi szobrok / halvány lábait / bokánkhoz illeszti őket valaki / Ha felállunk mintha / magasabbak lennénk / igyekszünk úgy járni / hogy le ne váljanak.” Lemaire verseinek csontvázain alig marad hús. Csak a bőr és a zsigerek tartják össze, és emelik verssé a mondandót. Ebben valóban Pilinszky utódja. És nagy fegyelme. Sötét tekintete. De minden sötétségen túl az üdvösség reménysége, kegyelme. Köszönhető ez a fáradhatatlan Lackfi Jánosnak és tanítványainak, annak a Lackfinak, aki a francia-belga költészet talán egyik leghitelesebb közvetítője a kortárs magyar irodalomban. És hála a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek ezért a sorozatért. Majd csak sorra kerül Bernanos, Claudel, Julien Green, Mauriac stb. Kik ennek a furcsa, alig emlegetett XX. századi stílusirányzatnak, a neokatolicizmusnak a legnagyobbjai. (Max Jacob: Örök újdonságok és Jean-Pierre Lemaire: Körülmetélt szív. Fordította és az utószókat írta: Lackfi János. A fordításban tanítványai is segítették. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkara, Piliscsaba, 1998-99. Ármegjelölés nélkül.) Koppány Zsolt Krisztusi költők Max Jacob és Jean-Pierre Lemaire versei Könyvesház Változatok magyar égboltra Pósa Zoltán és Bodnár Dániel prózakötetei Az ezredforduló magyar prózájának léteznek olyasfajta teljesítményei is, amelyek nem érnek meg ugyan öt-hat kiadást, nem feltétlenül keltik föl a hivatásos műítészek figyelmét sem - nélkülük azonban mindenképp kevesebbek volnánk. A búcsúzó század slágertémái (világháborúk, diktatúrák és elhurcoltatások) mellett ugyanis vannak olyan valóságvonatkozások, amelyeket némiképp igaztalanul a félmúltba utal az emlékezet. Az értelmiségi útkeresés toposza például a regényekből és filmekből előbb olvashatatlan szociológiai tanulmányokba, majd a szemétkosárba került. Az új komák nincs szüksége intellektuális nyavalygásra - vélték a pragmatikus döntéshozók. Nem tudják, milyen dőreséget beszéltek: meghunyászkodva lapul a korábban nyavalygó, most megadóan kollaboráló értelmiség, amely a fejükre olvashatná. Pósa Zoltán immár második regényében idézi meg a hetvenes évek egyetemi miliőjét, egy szabadságfokában lefojtott, szellemi kalandkeresésében viszont a végletekig felfokozott világot. A „folytatásra” utal az a körülmény is, hogy az új könyv, a Mediterrán tintabura főhőse éppúgy bizonyos Korsó György, mint a Menekülés négy sávon című korábbi, „idősávváltó” regénynek. Ebben az önéletrajzi ihletésű figurában nem nehéz felismernünk Gregory Corsót, azaz a beatnik ideáltípust - s ezzel már e próza fogadtatásának nehézségeire is rátapintottunk: hatvannyolcas ideálokkal közelíteni egy olyan realitáshoz, amely sem akkor (a regényidőben), sem most (a regényolvasás idejében) nem felelt meg az önáltató, romantikus modernségeszménynek - nem épp ezred végi sikerrecept. Ezért támad az embernek olyan érzése, hogy kordokumentumot (s talán egy, a korai Jancsó modorára hajazó „független” filmforgatókönyvet) olvas. A „mediterrán tintabura”, azaz Isten szabad (magyar) ege épp ezért merő illúzió: a remény nem az igazi, ha már elmúlt, a társadalmi harmóniának pedig csak pótszere a szerelmi beteljesülés. Pósa vad, helyenként barokkosan modernista „mondatlebontó” stílusa adekvát megfeleltetése a negyed évszázados értelmiségi pokoljárásnak. Történetesen ő írja Bodnár Dániel három kisregényt tartalmazó, Az áldozat összefoglaló című könyvének előszavát is. Ez némiképp megdöbbentő, hiszen ennél eltérőbb írói karaktereket keresve sem lehetne találni. Bodnár már nem csapong, nem álmodozik értelmiségi elittudatról, csupán közös, tárgyilagosan és pontosan. Az ő magyar égboltja egyfolytában borús, de felhő nélküli. Beszédmódja letisztult, már-már klasszikus. Nyugalmát az kölcsönzi, hogy - míg Pósa hőse mindent sejt, de alig valamit tud a korról, amiben léteznie adatik - Bodnár túl van az illúziókon. Akár szenvtelennek is mondhatnánk, ha az elegyengetett felszín alatt nem fortyogna benne az írói indulat (ami a regényt regénnyé teszi). Ezekbe a tüzes kürtőkbe ritkán enged bepillantást, de amikor igen, ráismerünk felemás korunkra. A három kisregény közül a Zsákutca címűt a költő Vaderna József emlékének ajánlja (s lényegében az oly ismerős entellektüel szenvedélybetegség lélekrajzának szenteli). Az áldozat író-tanár hősének sorsában pedig a történelembe vetett ember és a választott hivatás eszményének ellentmondásait szikráztatja. A Boldog gyermekkor viszont (melynek hányatott sorsú gyermek főhősétől mi sem áll távolabb, mint ez a lelkiállapot) remekműgyanús. A Bibliát író fiatal Nádas Péterre emlékeztet - persze úgy, hogy szinte semmilyen részlet nem egyezik a párhuzamban. S itt is egy potenciális mozifilm pereg az olvasó lelki szemei előtt - úgy látszik, filmeseink panaszáradata az épkézláb magyar történetek és forgatókönyvötletek hiánya miatt nem utolsósorban egy régi recepttel volna orvosolható: el kéne olvasni, ami megjelenik. (Pósa Zoltán: Mediterrán tintabura. Kairosz, 1999. Ára 1480 forint. Bodnár Dániel: Az áldozat. Kairosz, 1999. Ára: 1200 forint.) Csontos János Szépirodalmi sikerlista (Fókusz Könyváruház) 1. Závada Pál: Jadviga párnája 2. Golden, Arthur: Egy gésa emlékiratai 3. Márai Sándor: Szabadulás 4. Eco, Umberto: A rózsa neve 5. Kundera, Milán: Az élet máshol van 6. Jókai Anna: Ne féljetek 7. Guterson, Dávid: Hó hull a cédrusra 8. Rejtő Jenő: Megyek Párizsba... 9. Anne Frank naplója 10. Varró Dániel: Bögre azúr Magvető 1990 Ft Trivium 1690 Ft Helikon 1200 Ft Európa 1800 Ft Európa 1400 Ft Széphalom 1800 Ft Magvető 1890 Ft Szűkíts 1600 Ft Park 1950 Ft Magvető 1200 Ft 2000. március 2., csütörtök Az ég is hideget harap Olvasó nép a finn Finnország azon kevés helyek egyike, ahol az írói foglalkozást napjainkban is magasra értékelik, a közgondolkodás a tollforgatókat a nemzet építőjének, a társadalmi jólét biztosítójának tartja. A sokat szidott információs társadalom korában is szüntelen nő a könyvtárak, kölcsönzők forgalma, az évente kiadott új könyveknek a lakosság lélekszámhoz viszonyított aránya alapján a finnek Dánia és Svájc mellett Európa vezető országai közé tartoznak. Az „olvasó nép” nemzeti irodalma után érdeklődő magyar közönség Szopori Nagy Lajos műfordítói munkásságának köszönhetően a közelmúltban két új kötetet vehetett kézbe. A Sarkcsillag alatt, Európában című tanulmány a finn irodalom és kultúra történetébe vezeti be az olvasót, megismertetve az északi nép mentalitásával, életfelfogásával, "hol alátámasztva, hol megkérdőjelezve a nemzeti sztereotípiákat. A kötet évszázadok irodalmának művészeti törekvéseit és történelmi-társadalmi környezetbe ágyazott identitásalakító szerepét ismerteti, kitekintést adva a szomszédos nyelvek, országok kortárs szépirodalmára is. A himnuszban is megjelenő szegénység, szívósság, tűrőképesség eszményítése, a természetközelség a finn irodalom sajátossága. Az 1920-as évek futurista, dadaista „fáklyavivő nemzedéke” - akiknek művészete az orosz forradalomból csakúgy táplálkozott, mint az egzotikus néger kultúrából - már igyekezett megválni az évszázados eszméktől, s az ötvenes évek törekvései is a „Kalevala”stílussal való szakítást szorgalmazták. A „nyelv az egyedüli hazám” elvet hangoztatva az irodalmat pusztán a szó művészeteként értelmezte többek között Anhara és Laitinen. Ennek ellenére a Kalevala világa - például a keresztnévadás révén - a ma hétköznapjaiban is letagadhatatlanul jelen van. Az elmúlt két évszázad fordulatokkal teli finn irodalomtörténete elsősorban a nemzeti önazonosság-tudat kereséséről szól, néha építkezve, néha szembefordulva a svéd, orosz és német kultúrával. Az eposz és a finn regényirodalom alapművei közül sok mindent megtudhatunk például Kivi A hét testvér vagy a ma legnépszerűbb finn író, Linna A Sarkcsillag alatt című trilógiájáról - ami az emberi méltóságba vetett töretlen bizalomról szóló egyik legszebb alkotás - míg eljutunk az 1980-as évek „új hullámáig”, amiben Tiainen már így vélekedik a Hamupipőke és Mefisztóban: „Nem akarok írni többé... ki akarok lépni, hagyni ezeket a flekkeket... kritikákat, sajtót, matinékat.” Az évszázados nemzeti idillel a líra is szembefordult, de míg nálunk Ady kompországnak nevezte hazánkat, addig Uuno Kailas Szakadék itt a határ című versében országa figyelő-védelmező szerepéről ír. Az elmúlt negyedszázad finn versei közül válogatott Szopori Nagy Lajos Kánon az erdőn című kötetében. Egy távoli táj költői, más történelem, hagyomány, kultúra szülöttei szólnak hozzánk, beszélnek érzéseikről, sejtelmeikről. Kísérőül hívnak a fenyők országába - hol hideget harap az ég is -, s elmondanak mindent életről, halálról, mi csak versben mondható el. A Sarkcsillag alatt barangolva a hold csókjáról, a gyermekek mosolyáról mesélnek a szuszogó falevelek, míg a fehér erdő el nem csitítja őket. A költői formát kapott gondolatokat olvasva a Kárpát-medencében élő is magára ismer. Hiszen mi is az örökzöld fenyőarc után kutatunk, szeretve-szenvedve karácsonyok és ködös hajnalok szépségeit, küzdelmeit. (Yrjö Varpio: A Sarkcsillag alatt, Európában - Savariae, 1999. Kánon az erdőn - mai finn líra, Árgus, 1999. Fordította és válogatta Szopori Nagy Lajos. Ára: 700 forint.) Magyar Klaudia