Magyar Nemzet, 2000. szeptember (63. évfolyam, 205-230. szám)

2000-09-30 / 230. szám

28 Magyar Nemzet magazin 2000. szeptember 30., szombat Ballada a környezetszennyezésről A szemétzóna Mezei Balázs Ha az ember vonattal utazik el Buda­pestről, olyan jelenséggel szembesül, amely akár csak néhány évvel ezelőtt is ismeretlen volt. Az utcák végén, a házak tövében, a mezők szélén, a ter­mőföld árkainak oldalán és mélyén mindenütt sebtében kihordott szemét halmozódik. Építkezési törmelék, cso­magolóanyagok maradványai, isme­retlen tartalmú műanyag zsákok üle­dékhalmai, amelyek ma már úgy ve­szik körbe a várost, mint a Szatur- nuszt önnön gyűrűje. S nem csak a fő­várost: a kisebb települések körül ha­sonló a helyzet. Induljunk el akár nyu­gatra, keletre, északra vagy délre: a szemétövezet mindenütt megjelent te­lepüléseink környezetében. Vagy akár a belsejében is. Nemcsak a főváros már-már indiai szintű elhanyagoltsá­gára gondolok - a mindehhez hozzá­tartozó, leromlott külsejű, utcán háló szerencsétlenek sokaságával ha­nem arra is, hogy a szemétzóna gyűrű­je nap mint nap beljebb húzódik a vá­rosközpont felé. A centrumhoz mind közelebb bukkan fel az éjszaka leple alatt kihordott építkezési sitt, háztar­tási szemét, ami hónapokig halmozód­va várja reménytelen elszállíttatását. Vagy már nincs is szükség az éji sötét­re: amiképpen az utcán hálók ma már szégyentelenül végzik kisebb vagy na­gyobb dolgukat a legforgalmasabb utak partvonalán, a szemétkihordók sem szégyenlősek: legyen bár fényes nappal, a csomagtérből néhány perc alatt kipenderül az a három-négy mű­anyag zsák, amelyek titkát majd a kó­bor kutyák szorgos állkapcsa igyek­szik napvilágra hozni... A nyugati turista, akinek már arcáról is lerí a nyugalmasabb életvitel, megáll az Erzsébet híd lábánál, és nem tudja, mit csodáljon inkább: a budai dombok fölött alá- szálló nap látványát, amint aranyló f^nyfátyol- lal teríti be a várost, vagy a pesti Duna-part elfeketedett házsorait, amelyek oromzatáról darabokban mál- lik az évtizedek alatt szürkére horpadt vakolat. E hórihorgas, szinte apokalip­tikus látványt nyújtó épületek a maguk égbe szökő tomyocskáival - dacára a turista első feltételezéseinek - nem egy hajdani történelmi film itt felejtett dra­périái. Lépcsőházaik még külsejüknél is rémisztőbbek, vizeletszagú bejáratuk elé ma már nem jár vissza a házmeste­rek kihalt fajának egyetlen, utolsó kí- sértete sem, hogy két vödör vízzel, egy jó kötésű seprűvel röpke félóra alatt felsikálja a hívatlan látogatók nyomát; vagy csupán felöntse a csontszárazra szikkadt aszfaltot, amelyen a rekkenő hőség a médiumíró fanatizmusával satí­rozza kontúrosabbra egykori ürülékfol­tok zuzmós lenyomatát. Talán a várost belengő enyhe nyári dögszag tartja tá­vol az érzékeny orrú kísérteteket; s ta­lán ugyanez ihleti a mániákus festék­permetezőt, aki valaminő fatális félre­értés okán már nemcsak a vasúti ko­csik oldalát, hanem a köz- és magán­épületek szinte mindegyikét befújja fes- tékes jelképeivel, lázasan igyekezvén megfeledkezni a méltóbb emberi tevé­kenység formáiról. A szemétzóna, amelyben élünk, nem néhány nap alatt keletkezett. Va­laha virágzott e táj, városai üdék, ren­dezettek voltak, bennük egy természe­tesen növekvő, sokféle tehetségű civi­lizáció bővizű folyója kanyarodott egy ismeretlen korszak lehetséges világa felé - oly világ felé, amelynek első em­lékeit ma már csak az összeomló múlt végóráiként idézzük. Hova merültek el a városok szorgalmas lakóikkal, hét­köznapjaik feszes egyhangúságával, hová az a világ, amelyben nemcsak a szavaknak volt foghatóbb értelme, ha­nem az élet is világosabb teleológia szerint szerveződött? E költői kérdés, ha válasz lenne rá, az emlékezés holt­ágába terelné a gondolatot. Voltak vá­rosok, amelyek a virágzás évszázadai után nyomtalanul szívódtak föl az idő sodrában, avagy üszkös romjaik száza­dokon át figyelmeztettek minden e vi­lági múlandóságára - akárcsak a teme- tetlenül fehérlő emberi csontok sző­nyege a sztálingrádi ütközet máig érin­tetlen színterein. S voltak városok, amelyek éltükben is romhalmaznak tűntek; a köröttük terjedő szemétzóna már akkor is a bomlás erősebb hatal­mairól mesélt, amikor lakói közt a job­bak még megtisztuló jövőben remény­kedtek. Reménykedni a szemétzóna kellős közepén: csak akkor nem nevet­ségesen értelmetlen, ha benne nem semmittevés, hanem helyesen elgon­dolt és végrehajtott cselekvés diktál. Ehhez azt kellene tudnunk, hol is húzódik valójában a szemétzóna; hon­nan meríti tartalékait? Elegendő-e arra rámutatnunk, hogy a fejlett világot mindenütt szemétzóna fogja körül, Dél-Amerikában éppúgy, mint Kelet- Ázsiában? Sokan készen állnak a vá­lasszal: a nemrégiben még háború súj­totta Horvátország vagy Szlovénia si­kerrel hárítja el periferikus helyzeté­nek efféle veszélyeit. A rendezett fal­vak és települések látványa déli szom­szédainknál egy több száz éves helyzet negatívja: még a két világháború kö­zött is Magyarország volt e térség köznapi kultúrájában legfejlet­tebb állama Ne essünk té­vedésbe: nüközben a földrajzi szemétzóna terjedését figyel­jük, önmagun­kat látjuk. Költői, de tartalmas fordu­lattal Léphaft Pál rajza mondhatnánk, hogy e szemétzóna ben­nünk terjed - ha a kimért fejtegetés nem késztetne arra, hogy árnyaltabban fogalmazzunk. Először is itt van törté­neti alakulásunk aránytalansága: ide­haza a gépjárművek száma folytonosan növekszik, ám az úthálózat fejlettsége az elmúlt húsz évben alig változott. Ha épültek is áj útvonalak, a régebbiek tönkrementek. A kihajított autóron­csok, gumiabroncsok ma már belakják erdőinket és mezeinket. E rendellenes­ség felszámolására pedig nem született egyetlen országos intézkedéssorozat sem. A kihajított akkumulátor, a tör­melék, az árokparti gyommal halálos bírókra kelő autógumi jól egészül ki a tizenéves leány magát kellető, útszéli lépteivel, amint gyermeklelkének szo­rongását a fenyegetés és jutalom ket­tős perspektívájával igyekszik lecsilla­pítani, olykor némi kábítószer segítsé­gével. De a kábulat elmúlik, sará kö­vetkező kétségbeesés csak újabb me­net elindításával ellensúlyozható, egé­szen addig, míg a testi természet fel nem lázad, vagy a lelkiismeret válik oly tompává, hogy az angyaloknak - ha el nem riasztaná őket az izzadságoldó pa­csuli szaga - sírni volna kedvük. Az autógumi az első agresszió az er­dők harangvirága ellen; a második a műanyag flakon. Jár a szarvas a tere­bélyes tölgyek alatt, fejét magasra tart­va, gyanakodva néz előre - noha felőle fpj a szél, mélyebb érzéke azt súgja, hogy valami nincs rendben arrafelé, ahol az ágak sünijében az erdei vándor figyel. A kémlelő néhány percig moc­canatlan, majd mégis oldalra lép - s a reccsenés, amely a lépést követi, a szarvast azonnal menekülésre riasztja. Nem száraz ág reccsent, ami még ter­mészetes lett volna, hanem avarba süppedt műanyag flakon. Valaki elhají­totta. Favágó? Nyugatról importált téli vadász, akinek a kiszórt kukoricára rá­szoktatott vadat legfeljebb tíz méterről szokása főbe lőni? Mindegy: a mű­anyag flakon éppoly elpusztíthatatlan, mint az autógumi; steril szaporodása a szemétzóna baljós ostromgyűrájének zárótüze erdő és mező, utca és tér, mindennapi életünk színterei körül. E behatolás, képzeljük bár el természe­tes növekedésként, nem automatiz­mus. A kiszórt törmelék mögött egy- egy mozdulat húzódik, a mozdulat pe­dig emberé, aki gondolkodik. Nagyjá­ból úgy gondolkodik, hogy a gumi ki­hajítható, hiszen nincs kapcsolat em­ber és környezete, ember és ember kö­zött - talán még saját mozdulata és ön­maga közt is alig. E gondolkodás csak részben vezethető vissza más ténye­zőkre, családi szokásra, társadalmi normákra, felelős politikus mulasztá­sára, aki teheti, de mégsem teszi: hiába a hét végi közúti halálesetek nagy szá­ma, nem kezdődik kampány a figyel­mesebb vezetésért; hiába növekszik a fiatalkorú pros- titiáltak száma, senki sem emel szót a gyermeki lé­lekért; s hiá­ba a terjedő szemétzóna, senki sem áll fel, és nem monája el, hogy léteznek törmelék- gyájtők, a háztartási szemét hasznosítható, az aluljáró fala nem hieroglif bandaszimbólumok reklámfelülete, s az utcai átkelő sem az a hely, ahol a gyalogosnak csak azért kell nyomorultul elpusz­tulnia, mert idehaza tragikusan fele­désbe merült a jobbról való előzés tilalma... Mélyebb ok a szétesettségé; a kultúra felbomlásáé, amelyben nemcsak az egyetemes célok válnak valószerűtlenné, hanem e célok fon- tössága is, érdekeltségem abban, hogy körültekintően cselekedjem. A vallás régi latin neve religio, azaz elő­vigyázatosság, amely ügyelt arra, hogy a hely természetes szelleme ne sérüljön. E viselkedés szerint a másik ember vélekedése kiindulópont, nem pedig elpusztítandó akadály; a termé­szet olyan tényező, amelynek megha­ladása szükséges, de elpusztítása val­lástalan, kegyetlen tett. Religiótlan ko­runk a természetest, legyen ez külső vagy belső, már régen nem tartja sem­mire. Vagy önző szenvedélyek rab­szolgaságába hajtja, vagy a természet- ellenesség kultuszával igyekszik el­pusztítani. S a harsány természetvéde­lem gyakorta ugyancsak álarc, amely konkurens politikai-gazdasági célok szolgálatában aktivizálódik. Akár így, akár úgy, a természet elve, amely ki- monája, hogy a természet nem más, mint önmaga meghaladása, sérül. De sehol sem oly mértéktelen a val- lástalanság, mint a vesztesek közt. Volt idő, amikor úgy tűnt, a vesztes akkor jár jól, ha elhull a csatatéren. Ekkor nem kell végignéznie övéi megsemmi­sítését, a győztes bevonulását egykori otthonába Ha ezt mégis kénytelen vé­gigélni, a vereséget újabb követheti: az erkölcsi összeomlás. Ha körülnézünk a vesztesek országában, látható, hol tar­tanak mindebben. Ha házaik romosak is, még élhet bennük a remény; ha sze­génységük kiáltó is, választhatnak ma­guknak méltó vezetőket; ha fájdalmuk elviselhetetlen, még feltámadhat ben­nük az újjászületés akarata De ha val­lástalanná válnak - levetkezik elővi­gyázatosságukat -, nehéz megmentem őket a megsemmisüléstől. A vallásta- lanság első látásra kiút az összeomlás­ból; cinizmusa folytonos fényt ígér. E fény azonban kétes; rejtve marad ben­ne a romlás, amely a legtorzabbat is természetesnek véli, és mit sem vesz észre a szemétzóna szűkülő gyünké­ből. Fel sem fogja, hogy e zónában csak a felhalmozódás folytonos, ám szerves feldolgozás és kiáramlás nem lehetséges; nincs reciklálás, mert nem működik a szervezet egésze, amelyben alak és salak, a természet e két végső elve egyensúlyt alkothatna. Könnyű azt mondani, hogy a lebé­nult szerveket operációval kell megja­vítani; hogy a szervezet beavatkozás­sal még megmenthető! Az operáció végrehajtása sokkal nehezebb; s még nehezebb megítélni azt, hogy van-e egyáltalán olyan műtét, amellyel egy nép erkölcse helyreállítható. Száz éve született Czupy Bálint Egy parasztpolitikus életútja Török András István Czupy Bálint Huszonnégy éven át, 1951-től 1975-ig hallgatták a Kárpát-medence magyar­jai a Münchenből rövidhullámon érke­ző, pontosan fogalmazott, ízes dunán­túli tájszólással elmondott agrárpoliti­kai okfejtéseket. Igényelte is a nemzet e szabadabb világból sugár­zott műsorokat, hiszen a padláslesöprések, az ezer­éves paraszti világ felmor­zsolásának korát éltük. Az egykori Szabad Európa Rá­dió agrárpolitikai műsorai­nak népszerű szerkesztője, Czupy Bálint, azaz Bálint gazda szeptember 20-án lett volna százéves. A főváros­ban élő lányát, Kiss Antalnét hallgatom édesap­járól, a kényszerű emigráci­óról, a család kettészakadá­sáról.- Apámat a harmincas években már nemcsak a szülőfalujában, a Sopron megyei Völcsejen, hanem az egész megyében jól ismer­ték. Jó gazda és szép ma­gyarsággal beszélő ember volt; nemcsak hallgatni sze­rették az emberek, de hall­gattak is rá. Pedig csak hat osztályt végzett. Ha Sopron­ban valamilyen alkalomból beszédet mondott, a falunk­ból gyalog is nekivágtak az emberek a harminc kilomé­teres útnak, csak hogy hallhassák. Po­litikai meggyőződését sosem titkolta. 1946-ban, egyik beszédében ezt mond­ta: „Tiltakozzunk a kommunizmus el­len, mert ha meghonosodik, nem kell meghalni ahhoz, hogy megtapasztal­juk a poklot; azzá válik az életünk még itt a földön.”- 1947 nyarán aztán úgy hozta a sors, hogy az apámnak el kellett hagy­nia az országot, mert a politikai hely­zet miatt a szabadsága, de talán az éle­te is veszélybe került. Huszonegy éves voltam akkor, fiatal házas. Eljött hoz­zánk, s ahogy beszélgettünk, észrevet­tem, hogy rám-rám feledkezik. De nem gondoltam, hogy el akar menni. „Kislányom, csak éljetek boldogan, az­tán néha gondoljatok rám” - mondta, mielőtt nekiindult a nagy útnak. Egész életében vágyott a szülőfölúje után. Egyszer - 1958-ban lehetett - Ausztri­ában, a határ közeli Locsmándon (Lutzmannsburg) fölment a templom- toronyba egy igen erős távcsővel, s át­nézett Völcsejre. Látta a falu szélső házait meg a két nagy, jellegzetes gesztenyefát, amelyek alatt a Szűz Má- ria-szobor volt. A szülőfalu látványa annyira felzaklatta, hogy remegés, szédülés fogta el; Jóska öcsém támo­gatta le a toronyból. (Az öcsém 1956 őszén ment el az országból.)- Az apámat aztán már életében nem láthattam, csak a temetésére tud­tam kijutni. Az útlevelemet - többszö­ri kérvényezés után - éppen a halála napján, 1975. április 17-én, reggel fél nyolckor kaptam kézhez; nyolckor pe­dig jött a távirat, hogy meghalt. A München melletti Hofoldingban la­kott, ott is temettük el. A Párizsba menekült Czupy Bálint­nak sorstársa, később a SZER-nél kol­légája lett az 1947 őszén emigráló Skuítéty Csaba, Tőle a következőket tudom meg az egykori képviselőről:- 1948 első felében Párizsban is­mertem meg Bálintot. Akkoriban Pá­rizs volt a magyar emigráció központ­ja, s hamar kialakultak a különböző politikai csoportosulások. O ahhoz a csoporthoz tartozott, amely keresz­ténydemokratának vallotta magát. Én is ehhez kapcsolódtam, s a húsz évvel idősebb Bálintot hamarosan atyai ba­rátomként tisztelhettem. Mint minden emigráns számára, az ő számára is az volt a legnagyobb kérdés, hogy miből éljen meg. Szorultságában beállt éjjeli­őrnek. A lakásbiztosító társaságok ugyanis megkövetelték ügyfeleiktől, hogy éjszakánként egy őrzőcéggel el­lenőriztessék lakásukat, nem maradt-e nyitva ajtó, ablak, nincs-e gyanús moz­gás a ház körül. Hát ilyen őrfeladatot látott el Czupy Bálint, a magyar nem­zetgyűlés képviselője. A kenyerét biz­tosító munkát azonban lelkiismerete­sen végezte, s mindig a rá jellemző de­rűvel, igazi paraszti bölcsességgel be­szélt róla.- 1966 kora nyarán, amikor már mtyd tizenhét évnyi rádiós szerkesztői gyakorlattal külpolitikai kommentá­tor voltam, úgy véltem, hogy a nem­zetközi helyzet egészen más, mint 1956-ban volt, s az oroszok aligha mer­nek Csehszlovákiában erőszakkal be­avatkozni. Amikor ezt a vélekedése­met megosztottam Bálinttal, moso­lyogva felelte: naiv vagyok, ha azt hi­szem, hogy a Kreml törődik a szabad világ véleményével, ha sorsdöntő kér­désről van szó. Augusztusban aztán bebizonyosodott, hogy nem nekem, hanem neki volt igaza.- Hogy atyai barátom bölcs humo­ra milyen hatással volt a hallgatókra, azt érzékelhettem 1957 elején, amikor egy menekült magyarral találkoztam. Szóba került a Szabad Európa, s a me­nekültnek azonnal Bálint gazda, illet­ve egy régebbi műsorában elhangzott mondata jutott eszébe, s már idézte is: „Ne irigyeljük mi a kommunistákat. Mi mindent el kell azoknak hinni!” Czupy Gálintnak a SZER-ben a hoz­zá legközelebb álló szerkesztőtársa ta­lán Kovács Károly Zoltán volt. Ő így - idézi fel pályatársa emlékeit:- Czupy Bálint idehaza a Magyar Vetésnek, a KÁLÓT (Katolikus Agrár­ifjúsági Legényegylet Országos Testü­leté) hetilapjának volt a munkatársa. Rendkívüli irodalmi tehetséggel bírt, iskolázottságához mérten igen sokat olvasott. 1940-41-ben Hajdu-Németh Lajossal, egykori Sopron megyei kép­viselőtársával megalapította Egyhá- zasfalun a Széchenyi Népfőiskolát. Az alapítás (földvásárlás, épület stb.) költségeinek egyik felét a megye gaz­dái adták össze, a másik felét Apor Vilmos püspök biztosította. A népfőis­kola működésének a háború vetett vé­get 1944 októberében.- 1951-ben a SZER-hez Dessewffy Gyula, a rádió magyar osztályának el­ső főnöke hívta Bálintot Münchenbe, mondván: jó lesz valamilyen mezőgaz­dasági műsorba falusi hangnak. Ha­marosan kiderült, hogy többre érde­mes, s a rádió indulásakor már szer­kesztőként dolgozott. írói képessége és ízes beszéde, veleszületett bölcses­sége s jellegzetes tájszólása emelte szerkesztővé. Műsoraiban folytono­san bírálta a kollektivizálást, védte a földet, a magántulajdont, a paraszti életformát, annak társadalmi és erköl­csi értékeit.- A hallgatók hamar megszerették Bálint gazdát, s neve fogalommá, egy­szersmind újságírói márkanévvé vált. Ezért kifogásolom azt, hogy a magyar média Bálint György mezőgazdasági Újságíró személyéből fölépítette Bá­lint gazda alteregóját, s Bálint György Bálint gazdának nevezi magát.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék