Magyar Nemzet, 2000. szeptember (63. évfolyam, 205-230. szám)
2000-09-30 / 230. szám
28 Magyar Nemzet Mezei Balázs Ha az ember vonattal utazik el Budapestről, olyan jelenséggel szembesül, amely akár csak néhány évvel ezelőtt is ismeretlen volt. Az utcák végén, a házak tövében, a mezők szélén, a termőföld árkainak oldalán és mélyén mindenütt sebtében kihordott szemét halmozódik. Építkezési törmelék, csomagolóanyagok maradványai, ismeretlen tartalmú műanyag zsákok üledékhalmai, amelyek ma már úgy veszik körbe a várost, mint a Szaturnuszt önnön gyűrűje. S nem csak a fővárost: a kisebb települések körül hasonló a helyzet. Induljunk el akár nyugatra, keletre, északra vagy délre, a szemétövezet mindenütt megjelent településeink környezetében. Vagy akár a belsejében is. Nemcsak a főváros már-már indiai szintű elhanyagoltságára gondolok - a mindehhez hozzátartozó, leromlott külsejű, utcán háló szerencsétlenek sokaságával hanem arra is, hogy a szemétzóna gyűrűje nap mint nap beljebb húzódik a városközpont felé. A centrumhoz mind közelebb bukkan fel az éjszaka leple alatt kihordott építkezési sitt, háztartási szemét, ami hónapokig halmozódva várja reménytelen elszállíttatását. Vagy már nincs is szükség az éji sötétre: amiképpen az utcán hálók ma már szégyentelenül végzik kisebb vagy nagyobb dolgukat a legforgalmasabb utak partvonalán, a szemétkihordók sem szégyenlősek: legyen bár fényes nappal, a csomagtérből néhány perc alatt kipenderül az a három-négy műanyag zsák, amelyek titkát majd a kóbor kutyák szorgos állkapcsa igyekszik napvilágra hozni... A nyugati turista, akinek már arcáról is letí a nyugalmasabb életvitel, megáll az Erzsébet híd lábánál, és nem tudja, mit csodáljon inkább: a budai dombok fölött alászálló nap látványát, amint aranyló fényfátyollal teríti be a várost, vagy a pesti Duna-part elfeketedett házsorait, amelyek oromzatáról darabokban mállik az évtizedek alatt szürkére horpadt vakolat. E hórihorgas, szinte apokaliptikus látványt nyújtó épületek a maguk égbe szökő tornyocskáival - dacára a turista első feltételezéseinek - nem egy hajdani történelmi film itt felejtett drapériái. Lépcsőházaik még külsejüknél is rémisztőbbek, vizeletszagú bejáratuk elé ma már nem jár vissza a házmesterek kihalt fajának egyetlen, utolsó kísértete sem, hogy két vödör vízzel, egy jó kötésű seprűvel röpke félóra alatt felsikálja a hívatlan látogatók nyomát, vagy csupán felöntse a csontszárazra szikkadt aszfaltot, amelyen a rekkenő hőség a médiumíró fanatizmusával satírozza kontúrosabbra egykori ürülékfoltok zuzmós lenyomatát. Talán a várost belengő enyhe nyári dögszag tartja távol az érzékeny orrú kísérteteket, s talán ugyanez ihleti a mániákus festékpermetezőt, aki valaminő fatális félreértés okán már nemcsak a vasúti kocsik oldalát, hanem a köz- és magánépületek szinte mindegyikét befújja festékes jelképeivel, lázasan igyekezvén megfeledkezni a méltóbb emberi tevékenység formáiról. A szemétzóna, amelyben élünk, nem néhány nap alatt keletkezett. Valaha virágzott e táj, városai üdék, rendezettek voltak, bennük egy természetesen növekvő, sokféle tehetségű civilizáció bővizű folyója kanyarodott egy ismeretlen korszak lehetséges világa felé - oly világ felé, amelynek első emlékeit ma már csak az összeomló múlt végóráiként idézzük. Hova merültek el a városok szorgalmas lakóikkal, hétköznapjaik feszes egyhangúságával, hová az a világ, amelyben nemcsak a szavaknak volt foghatóbb értelme, hanem az élet is világosabb teleológia szerint szerveződött? E költői kérdés, ha válasz lenne rá, az emlékezés holtágába terelné a gondolatot. Voltak városok, amelyek a virágzás évszázadai után nyomtalanul szívódtak föl az idő sodrában, avagy üszkös romjaik századokon át figyelmeztettek minden e világi múlandóságára - akárcsak a temetetlenül fehérlő emberi csontok szőnyege a sztálingrádi ütközet máig érintetlen színterein. S voltak városok, amelyek éltükben is romhalmaznak tűntek; a köröttük terjedő szemétzóna már akkor is a bomlás erősebb hatalmairól mesélt, amikor lakói közt a jobbak még megtisztuló jövőben reménykedtek. Reménykedni a szemétzóna kellős közepén: csak akkor nem nevetségesen értelmetlen, ha benne nem semmittevés, hanem helyesen elgondolt és végrehajtott cselekvés diktál. Ehhez azt kellene tudnunk, hol is húzódik valójában a szemétzóna, honnan meríti tartalékait? Elegendő-e arra rámutatnunk, hogy a fejlett világot mindenütt szemétzóna fogja körül, Dél-Amerikában éppúgy, mint Kelet- Ázsiában? Sokan készen állnak a válasszal: a nemrégiben még háború sújtotta Horvátország vagy Szlovénia sikerrel hárítja el periferikus helyzetének efféle veszélyeit. A rendezett falvak és települések látványa déli szomszédainknál egy több száz éves helyzet negatívja: még a két világháború között is Magyarország volt e térség köznapi kultúrájában legfejlettebb állama Ne essünk tévedésbe: müközben a földrajzi szemétzóna terjedését figyeljük, önmagunkat látjuk. Költői, de tartalmas fordulattal mondhatnánk, hogy e szemétzóna bennünk terjed - ha a kimért fejtegetés nem késztetne arra, hogy árnyaltabban fogalmazzunk. Először is itt van történeti alakulásunk aránytalansága: idehaza a gépjárművek száma folytonosan növekszik, ám az úthálózat fejlettsége az elmúlt húsz évben alig változott. Ha épültek is új útvonalak, a régebbiek tönkrementek. A kihajított autóroncsok, gumiabroncsok ma már belakják erdőinket és mezeinket. E rendellenesség felszámolására pedig nem született egyetlen országos intézkedéssorozat sem. A kihajított akkumulátor, a törmelék, az árokparti gyommal halálos bírókra kelő autógumi jól egészül ki a tizenéves leány magát kellető, útszéli lépteivel, amint gyermeklelkének szorongását a fenyegetés és jutalom kettős perspektívájával igyekszik lecsillapítani, olykor némi kábítószer segítségével. De a kábulat elmúlik, s a rá következő kétségbeesés csak újabb menet elindításával ellensúlyozható, egészen addig, míg a testi természet fel nem lázad, vagy a lelkiismeret válik oly tompává, hogy az angyaloknak - ha el nem riasztaná őket az izzadságoldó pacsuli szaga - sírni volna kedvük. Az autógumi az első agresszió az erdők harangvirága ellen, a második a műanyag flakon. Jár a szarvas a terebélyes tölgyek alatt, fejét magasra tartva, gyanakodva néz előre - noha felőle fáj a szél, mélyebb érzéke azt súgja, hogy valami nincs rendben arrafelé, ahol az ágak sünijében az erdei vándor figyel. A kémlelő néhány percig moccanatlan, majd mégis oldalra lép - s a reccsenés, amely a lépést követi, a szarvast azonnal menekülésre riasztja. Nem száraz ág reccsent, ami még természetes lett volna, hanem avarba süppedt műanyag flakon. Valaki elhajította. Favágó? Nyugatról importált téli vadász, akinek a kiszórt kukoricára rászoktatott vadat legfeljebb tíz méterről szokása főbe lőni? Mindegy: a műanyag flakon éppoly elpusztíthatatlan, mint az autógumi; steril szaporodása a szemétzóna baljós ostromgyűrűjének zárótüze erdő és mező, utca és tér, mindennapi életünk színterei körül. E behatolás, képzeljük bár el természetes növekedésként, nem automatizmus. A kiszórt törmelék mögött egyegy mozdulat húzódik, a mozdulat pedig emberé, aki gondolkodik. Nagyjából úgy gondolkodik, hogy a gumi kihajítható, hiszen nincs kapcsolat ember és környezete, ember és ember között - talán még saját mozdulata és önmaga közt is alig. E gondolkodás csak részben vezethető vissza más tényezőkre, családi szokásra, társadalmi normákra, felelős politikus mulasztására, aki teheti, de mégsem teszi: hiába a hét végi közúti halálesetek nagy száma, nem kezdődik kampány a figyelmesebb vezetésért; hiába növekszik a fiatalkorú prostituáltak száma, senki sem emel szót a gyermeki lélekért; s hiába a terjedő szemétzóna, senki sem áll fel, és nem mondja el, hogy léteznek törmelékgyűjtők, a háztartási szemét hasznosítható, az aluljáró fala nem hieroglif bandaszimbólumok reklámfelülete, s az utcai átkelő sem az a hely, ahol a gyalogosnak csak azért kell nyomorultul elpusztulnia, mert idehaza tragikusan feledésbe merült a jobbról való előzés tilalma... Mélyebb ok a szétesettségé; a kultúra felbomlásáé, amelyben nemcsak az egyetemes célok válnak valószerűtlenné, hanem e célok fontossága is, érdekeltségem abban, hogy körültekintően cselekedjem. A vallás régi latin neve religio, azaz elővigyázatosság, amely ügyelt arra, hogy a hely természetes szelleme ne sérüljön. E viselkedés szerint a másik ember vélekedése kiindulópont, nem pedig elpusztítandó akadály; a természet olyan tényező, amelynek meghaladása szükséges, de elpusztítása vallástalan, kegyetlen tett. Religiótlan korunk a természetest, legyen ez külső vagy belső, már régen nem tartja semmire. Vagy önző szenvedélyek rabszolgaságába hajtja, vagy a természetellenesség kultuszával igyekszik elpusztítani. S a harsány természetvédelem gyakorta ugyancsak álarc, amely konkurens politikai-gazdasági célok szolgálatában aktivizálódik. Akár így, akár úgy, a természet elve, amely kimondja, hogy a természet nem más, mint önmaga meghaladása, sérül. De sehol sem oly mértéktelen a vallástalanság, mint a vesztesek közt. Volt idő, amikor úgy tűnt, a vesztes akkor jár jól, ha elhull a csatatéren. Ekkor nem kell végignéznie övéi megsemmisítését, a győztes bevonulását egykori otthonába Ha ezt mégis kénytelen végigélni, a vereséget újabb követheti: az erkölcsi összeomlás. Ha körülnézünk a vesztesek országában, látható, hol tartanak mindebben. Ha házaik romosak is, még élhet bennük a remény; ha szegénységük kiáltó is, választhatnak maguknak méltó vezetőket; ha fájdalmuk elviselhetetlen, még feltámadhat bennük az újjászületés akarata De ha vallástalanná válnak - levetkezik elővigyázatosságukat -, nehéz megmenteni őket a megsemmisüléstől. A vallástalanság első látásra kiút az összeomlásból; cinizmusa folytonos fényt ígér. E fény azonban kétes, rejtve marad benne a romlás, amely a legtorzabbat is természetesnek véli, és mit sem vesz észre a szemétzóna szűkülő gyünkéből. Fel sem fogja, hogy e zónában csak a felhalmozódás folytonos, ám szerves feldolgozás és kiáramlás nem lehetséges; nincs reciklálás, mert nem működik a szervezet egésze, amelyben alak és salak, a természet e két végső elve egyensúlyt alkothatna. Könnyű azt mondani, hogy a lebénult szerveket operációval kell megjavítani; hogy a szervezet beavatkozással még megmenthető! Az operáció végrehajtása sokkal nehezebb, s még nehezebb megítélni azt, hogy van-e egyáltalán olyan műtét, amellyel egy nép erkölcse helyreállítható. Ballada a környezetszennyezésről A szemétzóna Léphart Pál rajza magazin 2000. szeptember 30., szombat Száz éve született Czupy Bálint Egy parasztpolitikus életútja Török András István Huszonnégy éven át, 1951-től 1975-ig hallgatták a Kárpát-medence magyarjai a Münchenből rövidhullámon érkező, pontosan fogalmazott, ízes dunántúli tájszólással elmondott agrárpolitikai okfejtéseket. Igényelte is a nemzet e szabadabb világból sugárzott műsorokat, hiszen a padláslesöprések, az ezeréves paraszti világ felmorzsolásának korát éltük. Az egykori Szabad Európa Rádió agrárpolitikai műsorainak népszerű szerkesztője, Czupy Bálint, azaz Bálint gazda szeptember 20-án lett volna százéves. A fővárosban élő lányát, Kiss Antalnét hallgatom édesapjáról, a kényszerű emigrációról, a család kettészakadásáról. - Apámat a harmincas években már nemcsak a szülőfalujában, a Sopron megyei Völcsejen, hanem az egész megyében jól ismerték. Jó gazda és szép magyarsággal beszélő ember volt, nemcsak hallgatni szerették az emberek, de hallgattak is rá. Pedig csak hat osztályt végzett. Ha Sopronban valamilyen alkalomból beszédet mondott, a falunkból gyalog is nekivágtak az emberek a harminc kilométeres útnak, csak hogy hallhassák. Politikai meggyőződését sosem titkolta. 1946-ban, egyik beszédében ezt mondta: „Tiltakozzunk a kommunizmus ellen, mert ha meghonosodik, nem kell meghalni ahhoz, hogy megtapasztaljuk a poklot; azzá válik az életünk még itt a földön.” 1947 nyarán aztán úgy hozta a sors, hogy az apámnak el kellett hagynia az országot, mert a politikai helyzet miatt a szabadsága, de talán az élete is veszélybe került. Huszonegy éves voltam akkor, fiatal házas. Eljött hozzánk, s ahogy beszélgettünk, észrevettem, hogy rám rám feledkezik. De nem gondoltam, hogy el akar menni. „Kislányom, csak éljetek boldogan, aztán néha gondoljatok rám” - mondta, mielőtt nekiindult a nagy útnak. Egész életében vágyott a szülőföldje után. Egyszer - 1958-ban lehetett - Ausztriában, a határ közeli Locsmándon (Lutzmannsburg) fölment a templomtoronyba egy igen erős távcsővel, s átnézett Völcsejre. Látta a falu szélső házait meg a két nagy, jellegzetes gesztenyefát, amelyek alatt a Szűz Mária-szobor volt. A szülőfalu látványa annyira felzaklatta, hogy remegés, szédülés fogta el. Jóska öcsém támogatta le a toronyból. (Az öcsém 1956 őszén ment el az országból.) Az apámat aztán már életében nem láthattam, csak a temetésére tudtam kijutni. Az útlevelemet - többszöri kérvényezés után - éppen a halála napján, 1975. április 17-én, reggel fél nyolckor kaptam kézhez, nyolckor pedig jött a távirat, hogy meghalt. A München melletti Hofoldingban lakott, ott is temettük el. A Párizsba menekült Czupy Bálintnak sorstársa, később a SZER-nél kollégája lett az 1947 őszén emigráló Skultéty Csaba. Tőle a következőket tudom meg az egykori képviselőről: 1948 első felében Párizsban ismertem meg Bálintot. Akkoriban Párizs volt a magyar emigráció központja, s hamar kialakultak a különböző politikai csoportosulások. Ő ahhoz a csoporthoz tartozott, amely kereszténydemokratának vallotta magát. Én is ehhez kapcsolódtam, s a húsz évvel idősebb Bálintot hamarosan atyai barátomként tisztelhettem. Mint minden emigráns számára, az ő számára is az volt a legnagyobb kérdés, hogy miből éljen meg. Szorultságában beállt éjjeliőrnek. A lakásbiztosító társaságok ugyanis megkövetelték ügyfeleiktől, hogy éjszakánként egy őrzőcéggel ellenőriztessék lakásukat, nem maradt-e nyitva ajtó, ablak, nincs-e gyanús mozgás a ház körül. Hát ilyen őrfeladatot látott el Czupy Bálint, a magyar nemzetgyűlés képviselője. A kenyerét biztosító munkát azonban lelkiismeretesen végezte, s mindig a rá jellemző derűvel, igazi paraszti bölcsességgel beszélt róla. - 1966 kora nyarán, amikor már majd tizenhét évnyi rádiós szerkesztői gyakorlattal külpolitikai kommentátor voltam, úgy véltem, hogy a nemzetközi helyzet egészen más, mint 1956-ban volt, s az oroszok aligha mernek Csehszlovákiában erőszakkal beavatkozni. Amikor ezt a vélekedésemet megosztottam Bálinttal, mosolyogva felelte: naiv vagyok, ha azt hiszem, hogy a Kreml törődik a szabad világ véleményével, ha sorsdöntő kérdésről van szó. Augusztusban aztán bebizonyosodott, hogy nem nekem, hanem neki volt igaza. - Hogy atyai barátom bölcs humora milyen hatással volt a hallgatókra, azt érzékelhettem 1957 elején, amikor egy menekült magyarral találkoztam. Szóba került a Szabad Európa, s a menekültnek azonnal Bálint gazda, illetve egy régebbi műsorában elhangzott mondata jutott eszébe, s már idézte is: „Ne irigyeljük mi a kommunistákat. Mi mindent el kell azoknak hinni!” Czupy Bálintnak a SZER-ben a hozzá legközelebb álló szerkesztőtársa talán Kovács Károly Zoltán volt. Ő így idézi fel pályatársa emlékeit: Czupy Bálint idehaza a Magyar Vetésnek, a KÁLÓT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet Országos Testülete) hetilapjának volt a munkatársa. Rendkívüli irodalmi tehetséggel bírt, iskolázottságához mérten igen sokat olvasott. 1940-41-ben Hajdu-Németh Lajossal, egykori Sopron megyei képviselőtársával megalapította Egyházasfalun a Széchenyi Népfőiskolát. Az alapítás (földvásárlás, épület stb.) költségeinek egyik felét a megye gazdái adták össze, a másik felét Apor Vilmos püspök biztosította. A népfőiskola működésének a háború vetett véget 1944 októberében. 1951-ben a SZER-hez Dessewffy Gyula, a rádió magyar osztályának első főnöke hívta Bálintot Münchenbe, mondván: jó lesz valamilyen mezőgazdasági műsorba falusi hangnak. Hamarosan kiderült, hogy többre érdemes, s a rádió indulásakor már szerkesztőként dolgozott, írói képessége és ízes beszéde, veleszületett bölcsessége s jellegzetes tájszólása emelte szerkesztővé. Műsoraiban folytonosan bírálta a kollektivizálást, védte a földet, a magántulajdont, a paraszti életformát, annak társadalmi és erkölcsi értékeit. A hallgatók hamar megszerették Bálint gazdát, s neve fogalommá, egyszersmind újságírói márkanévvé vált. Ezért kifogásolom azt, hogy a magyar média Bálint György mezőgazdasági Újságíró személyéből fölépítette Bálint gazda alteregóját, s Bálint György Bálint gazdának nevezi magát. Czupy Bálint