Magyar Nemzet, 2000. december (63. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-16 / 294. szám

A Magyar Nemzet Vélemény 2000. december 16., szombat Szerkeszti: Osztovits Ágnespubliciszt@magyarnemzet.hu Németh Miklós mindenki miniszterelnöke? Maradnak az egykori pártvezető fedezetlen ígéretei és a mindentudó hatalmi politika üres beszéde a Taxns.r-Tóth F­RNŐ_______________ K­ié e hon, ha nem miénk? - kér­dezte egykor Vörösmarty Mi­hály. Jövőbe látó költő volt, de azt aligha gondolta, hogy az MSZP most a „mindenki Magyarországa” jelszavát hirdeti meg. A kérdést vi­szont kiegészítette máig érvényes feleletével: „Ha érte mindent meg­­tevénk, / Ha tiszta kézzel áldo­­zánk”. Éppen ez az, amiben a pol­gári gondolkodás alapvetően eltér attól a kétszínűségtől, amit az új jelszó magában foglal. Ironikus hajlamú ember eltöprenghet azon, hogyan valósítható meg a minden­ki Magyarországa. Ehhez bizony alighanem államosítani kell Huj­­ber, Máthé, Kapolyi, Sándor László, Paszternák és a többiek vagyonát. A szegényparasztok között föl kell osztani az új földesurak birtokait. Vagyis vissza kell térni a „tiéd az ország, magadnak építed” jelsza­vához. El kell felejteni, négy évtized alatt hogyan valósult meg e régi jel­szóból a „tiéd” és az „építés” gon­dolata. A „miénk a gyár” a mun­kásnak erkölcsi alapot adott, hogy eltulajdonítsa a közösből mindazt, amit lehet, hiszen a vezető elvtár­sak is úgy bántak a köz tulajdoná­val, mint saját magánvagyonukkal. Az építés eredménye pedig a máig fölméretlen hiánytömeg, az óriási külső és belső adósság, a sok hamis pénzügyi adat lett. Gerhard Schröder a világ legbe­folyásosabb politikusai közé tarto­zik, ezért tessék itt egy lábjegyzetet tenni, hogy a szerző és nem a lap véleménye szerint viselkedik a szo­cialistákra jellemző kétszínűséggel. Saját országában nem köt szövet­séget a kommunista utódpárttal. Ahelyett, hogy keblére ölelné veze­tőit, egyetért felelősségre vonásuk­kal. Magyarországon úgy tesz, mintha nem tudná, kiket üdvözöl. Talán nem ismeri a szocializmus elvi alapjait lerakó Marx tiszteleté­ből kiinduló neves gondolkodó, Ri­­chard Rorty gondolatmenetét (ma­gyarul Esetlegesség, irónia, szoli­daritás című kötetében olvasható), aki egyszerűen bűnöző kormá­nyoknak nevezi azokat, amelyek az előző fél évszázadban hamisan hi­vatkoztak a marxizmusra. Noha Schröder szerint az egyenlőséget csak a szocialisták valósítják meg, olyan országot vezet, ahol előtte is voltak szociáldemokrata kormá­nyok, mégis bárki meggyőződhet róla, a magasztos elv úgy érvénye­sül, ahogy azt Eötvös József látta az 1789-es és 1830-as forradalom utáni Franciaországban: „mutass egy helyet (...), hol az egyenlőség álma létesült, mutass egy gazdagot, ki a szegény előtt büszkén nem emelné fejét, s karöltve akarna vé­gigmenni embertársával, ha ruhája rongyos (...)” A polgári Magyarország alapjait lefektető korban a „mi” fölfogásá­nak nem csupán Vörösmarty által megszabott feltétele volt a hasznos cselekvés, de a pozsonyi ország­­gyűlésre követként érkező Kölcsey is föltette magának a kérdést: És te mit tettél érte? Mármint az ő kö­reikben szentnek tartott hazáért. Az osztogatás eszméje helyett a hozzájárulást és a kölcsönösséget tekintették a „mi” fogalom alapjá­nak. Ez az összefüggés hiányzik az önkényuralom szótárából. Ezért nem lehet tudni, mi teremt valami­lyen rendet a mindenki zűrzavará­ban. Nem véletlen, hogy a létező szocializmus örökségeként a köz­vélemény „ők” névvel illeti a kor­mányokat és a politikusokat. A polgári fölfogásban a mi fogalmát csak akkor lehet használni, ha azok, akik a megszólítottól támo­gatást, tetteket, tiszta kézzel áldo­zást kívánnak a köz érdekében, a választóik szolgáinak (latinul: mi­­nister) tartják magukat. A polgári társadalom a szabadság részeként megjelenő erkölcsi kötelességek belső indíttatású (önkéntes) telje­sítése alapján működik­­ vagy nem működik. Ezért vízválasztó a „mit tettél” kérdése. Akkor is, ha nyilvánvaló, hogy közhasznú cselekvésünknek számos külső és belső korlátja van. A létező szocializmus fölmérhetet­­len nagyságban valamennyiünk nyakába varrt adósságai közé tar­tozik, hogy a magyar állampolgá­rok között sokan vannak, akiket képzettségük, szellemiségük meg­akadályoz abban, hogy adott kö­rülmények között hasznos tevé­kenységet végezzenek, illetve az át­alakulás ellentmondásos állapotá­ban lévő gazdasági élet nem tud mindenkinek munkalehetőséget kínálni. Különösen nem tetszése szerinti feltételekkel. A meg nem valósult ábrándokról Az MSZP e rétegeknek ígér „egyen­lőséget”. Miben? Elmondták-e „szakértőik”, mit jelent a húsz­­negyvenezer forintos havi jövedel­mek öt-nyolc százalékos növekedé­se, és mennyi az az öt-tíz (vagy még több) milliót bezsebelők esetében? Elmondták-e, hogy e logika szerint egyesek (jó esetben) havi ezer fo­rintra, mások százszor ekkora ösz­­szegre számíthatnak? A polgári gondolkodás ezzel szemben ajánlja a létező szocializmus erkölcstelen viszonyai között eltorzult jövede­lemarányok módosítását. A nemzet jövőjét veszélyeztető alacsony okta­tási, egészségügyi és közszolgálati bérek nagyobb arányú emelését. Továbbá azon családok fokozott tá­mogatását, amelyeknek alapvető céljuk az egyre nagyobb terhet vi­selni kényszerülő új nemzedék föl­nevelése, erkölcsi-szellemi-fizikai fölkészítése várható állampolgári feladataik betöltésére. Vajon a „te mit tettél érte” kér­dése kinek tehető föl az MSZP lehet­séges miniszterelnök-jelöltjei kö­zül? Horn Gyulának? Az egykori pu­fajkásnak, aki kétségtelen tehetség­gel nőtt társai fölé? Kovács László­nak, aki élete javát az ország romlá­sáért felelős párt szolgálatában töl­tötte? Megtanult viselkedni, a józan higgadtság benyomását kelti, és mindig azt mondja, amit adott hely­zetben szerepe kíván. De alkalmas lehet-e az ország iszonyúan nehéz helyzetében a legjobb megoldások kidolgozására az, akinek megnyilat­kozásaiban soha új gondolat még nem merült föl? Maradna tehát a mindenki Magyarországa megvaló­sítására a legendás Németh Miklós. Jánosi György alighanem megalapo­zottan állítja: ha ő lesz az MSZP mi­niszterelnök-jelöltje, nő győzelmi esélyük. A közvélemény ugyanis nem sokat tud Ném­eth szakmai föl­készültségéről, politikusi képessé­geiről. Annál több meg nem való­sult ábránd kapcsolódik rövid mi­niszterelnökségéhez. Köztudomású, hogy a létező szocializmus második szakaszában a mindenható párt kereste és meg­találta a tehetséges embereket. Ek­kor már a kapcsolat önmagában ugyanúgy nem volt elegendő az ér­vényesüléshez, ahogy a fölkészült­ség sem. Németh Miklós felsőfokú képzettsége tökéletesen megfelel ennek az igénynek. Viszont semmi jele, hogy megkezdett tudományos pályáján eredményeket ért el. Arról sincsenek életrajzi adatok, hogy gazdasági szakemberként hozzájá­rult valamelyik cég eredményes működéséhez, hogy vezetői képes­ségeit a gyakorlatban igazolta. A Közgazdasági Egyetemtől - a Terv­hivatalon keresztül - a pártközpon­tig azt bizonyította, hogy a vezető elvtársak mindig meg voltak vele elégedve. Miniszterelnökségét a kétarcúság jellemezte. Annyi bizo­nyos: a teniszpályán jó kapcsolatte­remtőnek bizonyult (értékes politi­kusadottság), s valószínűleg ennek is része volt abban, hogy az átalaku­lás legviharosabb éveit Londonban tölthette az Európai Újjáélesztési és Fejlesztési Bank alelnökeként. Itte­ni munkájáról semmi mást nem tu­dunk, csak annyit, hogy személyi és nem üzleti ügyekkel foglalkozott. A „mit tettél érte” kérdésére természetesen kétféle választ fogal­mazhatunk meg. Pártja évtizedekig gyakorolt könyörtelenségét átélve nagyra becsülhetjük, hogy elősegí­tette a szabad választást, és béké­sen átadta a kormányrudat a több­ség választottjának. A másik válasz attól függ, tudjuk-e, mit adott át. Igazi felelőssége abban van, hogy ő, aki mindennapi munkájában so­ha nem találkozhatott a magyar társadalom és gazdaság kérdései­nek tényleges összetevőivel, nagy valószínűséggel nem is tudja, hogy az ország milyen állapotban volt vezetése alatt. Miniszterelnöksége a szabadjá­ra engedett ábrándok és az óriási lehetőségek időszaka volt. Sok min­dent kinyitott, amit addig zárva tar­tottak. Korlátlanná tágította a mel­lékesben, a gmk-ban és az újonnan létesülő kft.-kben kínálkozó pénz­­kereseti lehetőségeket, majd meg­indította azt a szabad rablást, amit spontán privatizációnak neveznek. Világútlevelet adott, s szélesre tárta a nyugati bevásárlóutazások zárt kapuit. Korábban elérhetetlen ja­vak jutottak családok tíz, talán százezreinek a birtokába. A kisebb­­nagyobb vállalati (és tsz-) vezetők, a mellékes lehetőséget jól kihaszná­lók, a külkereskedelem lazulását fölismerők, a COCOM-lista haszon­­élvezői, a nem egészen törvényesen behozott árukkal vásározók, az erre butikokat létesítők, a növekvő ide­genforgalom vámszedői, az állami óriáscégek által nem vállalt munká­kat elvégző „vállalkozók”, a viharos gyorsasággal szélesedő borravaló­zás és megvesztegetés láncolatába hivatali (és párt-) kapcsolataikkal beolvadók - tehát sokak jövedelme nem csupán megugrott, de föl is halmozódott. A munkabéreket és a nyugdíjakat azonban nem emelte a már akkor is létező európai szintre Németh Miklós kormánya. Az „ősbűn”: az adósságfelvétel Nagyon sokan bámulhatták (bá­mulhattuk) nyugati határainkon túl mohó csodálkozással a hazai hiánypiac ellentétét, a fogyasztói társadalom szemkápráztató kínála­tát. A következtetés kézenfekvőnek látszott. A különbség oka nem a mindenkinek biztosított munkale­hetőség, nem is Kádár belső karha­talomra és az itt állomásozó szovjet csapatokra támaszkodó rendje volt, hanem azok a hibák, amiket a sajtó, a média, a „szakemberek” könnyen orvosolhatónak mondtak. Miniszterelnöksége időszakában alakultak meg (a MIÉP kivételével) a mai pártok. Nagy tömeget vonzó gyászünnepséggel temették újra Nagy Imrét. Az itt elhangzott beszé­dek - egy kivételével - azon hallga­tólagosan kialakított keretek hatá­rain belül maradtak, amelyekben az MSZP változtatást kívánó tagjai a jövőt elképzelték. Kész vagyok elhinni: Magyaror­szág miniszterelnöke 1988-ban­ úgy vette át hivatalát, hogy nem kapott tájékoztatást az államadós­ságról. Hivatali ideje alatt azonban fokozatosan kiderült annak egyre növekvő nagysága. Mit tett Németh Miklós? Elmulasztotta elemi kötelessé­gét, hogy kivizsgáltassa a keletkezés körülményeit, a fölvett kölcsönök elköltésének a módját, megnevez­tesse a felelősöket, s levonja a szük­séges konzekvenciákat. Azért sem tett semmit, hogy azt átalakított bankrendszerre terhelt rossz hite­lek következményeit legalább föl­mérje. Mindenki tudott a körbetar­tozás súlyos gondjairól, csak a kor­mány nem tett semmit. Ezért ala­kult ki a vállalatvezetők és a keres­kedők jelentős részében az a meg­győződés: büntetlenül lehet fizetség nélkül vásárolni, ügyeket lezárni, jövedelmeket eltüntetni. Figyelmen kívül lehet hagyni a szovjet gazda­sági függőség következményeit, s tovább szállítani azt, aminek nem fizetik ki az árát. Pedig Némethnek, akit a párt nevezett ki, még rendel­kezésére állt a belső karhatalom, még nem kezdődtek meg az irat­megsemmisítések, még nem tűn­tek el az ügynökök. A válság nem Németh Miklós alatt kezdődött, de a korábbi fékek ebben az időben oldódtak teljesen ki. Az államadósság fölhalmozásá­val együtt az ipari és a mezőgazda­­sági termelés nagy része a „korsze­rűtlenül és drágán” szintjére süly­lyedt. Ekkor halmozódtak föl a bel­ső adósságok az elavult gépektől, technológiáktól, a karban nem tar­tott épületektől a ma óriási gonddá nőtt panellakásokig. A társadalom széles rétegeit átszövő hálapénz­rendszer lassan kapcsolati tőkévé alakult át, a jogszabályok büntetlen kijátszásává és megvesztegetési láncolattá. Sokan - Nyugaton is - a létező szocializmus nagy vívmá­nyának tartják a mellékest - a tsz kukoricáján hizlalt disznótól a gmk-n, a vgmk-n keresztül a kft.­­ig. Lehet, hogy a háztájiban előállí­tott élelmiszernek köszönhettük a jó ellátást, de az biztos: a tsz-mel­­léküzemágként megindult vállalko­zások többsége alacsony szakmai színvonalon, kezdetleges technoló­giával, rengeteg élősködővel műkö­dött, s megbízásait ritkán nyerte el a megrendelő megvesztegetése nél­kül. Ennek következményeként kellő kapcsolattal kifizették a silá­­nyan teljesített munkákat is. A vál­lalkozóban, aki csak az elemi tisz­tesség hiányával találkozott, kiala­kulhatott az a hit: ez a piacgazda­ság. Az állam tulajdonában lévő cé­geken belül megalakuló vállalkozá­sok sikere jórészt arra épült, hogy a költségeket az anyavállalat számlá­jára terhelték, a hasznot pedig zseb­re vágták. Ez is hozzájárult a belső adósságok óriásivá növekedéséhez, az állami vállalatok csődbe juttatá­sához, később pedig az értéken alu­li magánosításhoz. Tocsik valóban szakértő volt Egy külhoni szakértő nemrég azt nyilatkozta: a nyugati példa meg­könnyítette a rendszer megváltoz­tatását. Ha a polgári demokrácia intézményrendszerének példatárá­ra gondolt, igaza lehet. Csakhogy ezen intézményeket működtetni kell, s a létező szocializmus még so­káig eltakaríthatatlan romjain ez bizony igen nehéz feladat. Németh Miklós soha nem adta semmi jelét annak, hogy tisztában lenne az örö­költ mozgástér korlátaival. Azzal, hogy hiába akarna német, angol vagy francia értelemben vett szo­ciáldemokrata politikát folytatni, ennek nincs meg a költségvetési fe­dezete. S az MSZP körében nem lát­szanak azok a személyek sem, akik a föllendüléshez nélkülözhetetlen tettekre képesek lennének. (A tiszta kézzel hozott áldozatról inkább ne is beszéljünk.) Eddig csak arról hal­lottunk, hogy azt, amit mások létre­hoznak, miként kellene elosztani. „Ön milyen Magyarországot szeretne?” - kérdezi az MSZP hir­detése. És fölsorolják mindazt, amit tényleg mindannyian szeretnénk: európai bérek, esély a munkához, több segítség, nyugdíjemelés, a kis- és a középvállalkozók támogatása, ingyenes nyelvvizsga (nyelvtanulás nélkül) és így tovább. Az ábrándo­­zók szívesen képzelik el mindehhez Németh Miklós „szakértő” arcát. Ő, karöltve Tocsik Márta pártfogóival, Máthéval, Hujberrel, Kapolyival, a Wallisszal, a saját zsebre dolgozó szakszervezeti vezérekkel, nemcsak mindennek a fedezetét teremti elő, de a közélet tisztaságát is biztosítja majd. Hogyan? Azt majd Bokros Lajos megmondja. A felelős gondolkodású polgár az ő életrajzában hiába keresi a szakértelem bizonyítékait. Marad­nak az egykori pártvezető fedezet­len ígéretei és a mindentudó hatal­mi politika nyelvszabályokkal sem törődő üres beszéde. És marad a kérdés: ki az, aki már tett is valamit az MSZP vezetői közül az ország fölemelkedéséért? A szerző egyetemi tanár két­­tenor, a háromból és egy privatizációs szakértő - jegelték a személyi konfliktusokat FOTÓ: Keliczay lászló

Next