Magyar Nemzet, 2000. december (63. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-16 / 294. szám

mmwmmmmmmm, Áttörés az életvédelemben Végre temethetjük az „egyek vagy gyerek” szemléletmódot? » JOBBÁr­ Yi Gábor A KSH legfrissebb statisztikája szerint hazánkban 2000 máju­sában 5686, júniusában 5238 abortuszt végeztek, míg júli­usban 4369, augusztusban 4574 terhességet szakítottak meg. Vagyis a magzatelhajtások száma két hónap átlagában körülbelül ezer-ezerrel, összességében húsz százalékkal csökkent. Mi történt 2000. július 1 -jén, ami ilyen javulást hozott e tragikus statisztikában? A válasz egyértelmű: ekkor lépett hatályba a magza­ti élet védelméről szóló törvény módosítása, amely az Alkotmánybí­róság határozata nyomán immár valóságosan és ténylegesen is védi a fogamzástól létező emberi életet. A törvény döntő, gyakorlati vál­toztatása a válságtanácsadás rendszerében történt meg. A védőnők a kötelező tanácsadás során immár nem passzivitásra kötelezett, gyakorlatilag regisztrációs munkát végző személyek, hanem a mag­zat megtartása érdekében kell végezniük tanácsadói tevékenységü­ket, s nem egy, hanem kötelezően két alkalommal. A tanácsadás so­rán többek között szólniuk kell az emberi élet keletkezéséről, a mag­zati fejlődésről, a terhességmegszakítás következményeiről. Termé­szetesen segítséget is kell nyújtaniuk a válság megoldásához, tájé­koztatniuk kell a válsághelyzetben lévő nőt az igénybe vehető szoci­ális, családi és gyermektámogatásokról, így ezúton többé-kevésbé megvalósul az állam életvédelmi kötelezettsége, amelyet az Alkot­mánybíróság nyugat-európai példák nyomán az 1991. és 1998. évi határozatában is előírt. Más oldalról megközelítve a pozitív folyamatot: a törvény és a vé­dőnők lelkiismeretes munkája két hónap alatt kétezer gyermek életét mentette meg. Itt nem arról van szó, hogy a nők éltek a fogamzásgát­lás eszközével, hanem arról, hogy nem pusztították el a magzatot. Ezért állíthatjuk, hogy a megmenekült magzatok száma 2001 feb­­ru­­árjától jelentkezik a születési statisztikában, vagyis az adatok alapján megjósolható, hogy a születések száma 2001-ben tíz-húsz százalékkal nőni fog. Ez a pozitív demográfiai változás - ami még csak enyhíti a katasztrófát - természetesen következménye a jelenlegi kormányko­alíció pozitív családtámogatási intézkedéseinek is. Nyilvánvaló, hogy az abortusztól való visszalépés és a születendő gyermek eltarthatósá­gának most megnyílt lehetősége szorosan összefügg. Az idei évben egyébként az eddig hosszú időn át tragikusan ala­kuló demográfiai mutatók - ha kismértékben is -, de végre pozitívan változtak: 2,1 százalékkal nőtt a születések, hét százalékkal a házas­ságkötések száma, míg a halálozásoké csökkent, így a népességfo­gyás mértéke ez évben húsz százalékkal kisebb. Mit bizonyítanak ezek a számok? Egyértelműen igazolják azt, hogy az állam a népesedési, gyermek­­vállalási folyamatokba pozitív és negatív irányban is tudatosan be­avatkozhat. A jelenlegi változások következményei igazolják azt is, hogy a ko­rábbi évtizedek katasztrofális folyamatai egy tudatosan negatív gyer­mek-, család- és születésellenes állami politika eredményei. Pongráczné Hüttl Marietta felmérései bizonyítják: a fiatalok gyer­mekbarátok voltak a múltban, s a jelenben is azok. A magyar csalá­dok - terveik szerint - lényegesen több gyermeket szeretnének, mint amennyi ténylegesen megszületik. Szándékuk azonban megbukott az elmúlt évtizedek élet- és családellenes politikáján. (A köznép ezt az „egyek vagy gyerek” mondással érzékeltette.) Melyek voltak e sok évtizedes politika sarkkövei? A gyermekes - különösen a többgyermekes - családok anyagi megnyomorítása. A gyermektől való megszabadulás akadálytalanná tétele (abortusz, fogamzásgátlás). Gyermekellenes légkör kialakítása a médiában, az egészségügyben és a politikában. Ezek a tényezők változtak meg részben, s rögtön jelentkeznek az örvendetes eredmények. Tudom, nagyon nehéz elfogadnia egy szak­értőnek s egy átlagembernek is azt a tényt, hogy egy ország vezetősé­ge évtizedeken át tudatos népességcsökkentő politikát folytat saját népével szemben. E megállapítással egybehangzók újabban Kopp Mária megállapításai, szintén katasztrofális képet mutató egészség­­ügyi adatai (halálozási, megbetegedési, szenvedélybetegségi statisz­tikák). Ő is ugyanazt a rossz szándékot találta meg az elmúlt évtize­dek egészségügyi politikai irányításában, mint amit megtaláltunk az élet- és gyermekellenes családpolitikában. 1994-ben és 1997-ben kiadott könyvemben („A méhmagzat élet­joga”) már leírtam a hetven év születési statisztikáinak jogszabálybe­li, és a politikai változások párhuzamba állításával kapcsolatos tör­vényszerűségeimet, így örülhetünk annak a hírnek, hogy a demográ­fus szakértők vizsgálják a család- és életbarát intézkedések a friss, ja­vuló statisztikával való összefüggését. Hazánk demográfusai ugyan­is négy évtizeden át cáfolták az abortuszszabályok és a születésszám szoros összefüggését. A jelen eredmények kapcsolatban állnak a jog­szabálybeli változtatás hatására megváltozott tartalmú, pozitív szemléletű, lelkiismeretes védőnői munkával is. A részeredményekkel valószínűleg elégedett lehet a hazai, eszköz nélküli, minden hivatalos fórum által elutasított életvédő mozgalom is: hallatlanul ellenálló, elutasító politikai környezetben sikerült elér­niük azt, hogy ma már az európai normáknak többé-kevésbé megfe­lelő abortusztörvényünk van. Tíz év alatt a magzatölések száma majdnem a felére esett vissza, s a közvélemény nem kis része ma már elfogadja az életvédelem gyakorlatát, fontosságát. Végső elégedettségről természetesen nem lehet szó; minden magzatölés tragédia, amelynek során egy jövendő ember pusztul el - s ez még a kedvezően változó statisztikák ellenére is munkanapon­ként körülbelül 200 alkalommal történik meg, ami még mindig há­romszorosa a nyugat-európai átlagnak. A hangos jogi-közéleti csatá­rozások visszaszorulásával most lesz hatalmas szerepe a gyakorlati életvédő tevékenységnek. Ez az állami szervezetrendszernek, az egy­házaknak és a civil szférának közös, megkerülhetetlen feladata. A po­zitív változások bizonyítják, hogy lehet eredményt elérni. A szerző tanszékvezető egyetemi tanár (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) Ő az, aki nem tehet semmiről FOTÓ: MAGYAR NEMZET-ARCHÍV E­N NEM TUDOM... M Kristóf Attil­a (mi az imázs) Én nem tudom, hogy egy átlagamerikai formál-e magában valamilyen ké­pet Magyarországról. Tom Lantosnak - aki aligha nevezhető átlagosnak - van képe, sőt időnként formálni is akarja ezt a képet a saját ízlése szerint, amely Amerikában esetleg magyaros, idehaza pedig amerikai. Lantos képviselő úr, akit magyar tisztelői időnként szenátori rangra emelnek, nyilvánvalóan és általában szereti ezt az országot, legalábbis érdeklődést árul el iránta, ami valószínűleg nem csupán az őt itt körüllengő tisztelet eredménye, hiszen ez a tisztelet szelek­tív, és a különböző kormányzatok alatt sem nyilvánul meg azonos erővel. Az egyébként objektíve is tekintélyes amerikai magyar „országképe” nyilván emlékekből és jelenlegi tapasztalataiból tevő­dik össze „a hasonló hasonlónak örül” elv alapján. A rendszerváltás tíz esztendejében nyilvánvalóvá vált, hogy idegenbe szakadt, s ott testben, lélekben gyarapodó honfitársaink többsége a liberális bal­oldal iránt érez vonzalmat, s aszerint tekint népünkre, pártunkra, kormányunkra, hogy a globalizációs-liberális szüzsét képviseli és óhajtja-e. Szemmel látható az is, hogy a balliberális magyar értelmiség nyu­gati kapcsolatai lényegesen erősebbek, bensőségesebbek és aktivi­­zálhatóbbak, mint a konzervatív kapcsolatok, ami egyrészt a nyelv­tudás különböző szintjéből ered, másrészt pedig megint csak a ha­sonlóság ismérvein alapul. Ha magyar szól (angolul, németül, fran­ciául) a sajtóban, vagy egyetemi katedráról a szabad, demokratikus és művelt Nyugat fiaihoz, azt baloldali-liberális szemlélettel teszi, ami nem is volna baj mind az ideig, amíg politikára nem terelődik a szó. Természetesen a liberális elme nem tehet arról, hogy éltető ele­me, fölényének alapja, kultúrájának mozgatórugója vagy rugós­krampusza a jobboldali veszély. Mivel ő baloldali, ha nincs hatal­mon, minden politikai jelenséget és megnyilvánulást jobboldalinak lát, s mint ilyet, ellenségesen kezel. A magyarul nem tudó nyugati zsurnaliszta (vagy afféle) általában a nyelveket jól beszélő liberális körökkel érintkezik, véleményüket - mivel szemlátomást tudós ko­ponyákról van szó - magáévá teszi, és sajátjaként fejti ki a nyugati sajtóban. (Természetesen vannak kísérletek, néhány nagy konzer­vatív európai lap budapesti tudósítója széleskörűen tájékozott.) A minap olvastam egy amerikai regényben a következőt. Egy férfiú New Yorkban jót akar enni, ezért beül egy yorkville-i magyar étterembe. Az étterem neve: Csárda. A férfiú töltött paprikát és pap­rikás csirkét rendel ebédre, és tokaji aszút iszik rá. Egészségére! Eb­ből világos, hogy a regény szerzője hallott valamit harangozni a ma­gyar konyháról, s ebbéli ismereteit bensőségesnek véli. Na most, ha nekem kellene ebédre töltött paprikát plusz paprikás csirkét ennem - bár magyar vagyok, mint egy cifraszűr -, belegebednék. Azt hiszem, a különösen jól értesült átlagamerikai ennyit tud ál­talában Magyarországról. Kérdés, hogy globalizáció közben van-e szüksége ennél többre. Mondhatjuk netán, hogy a paprikás csirke és a jobboldali veszély országa vagyunk? Ha liberális közíró volnék, elborzadva gondolnék arra, hogy a jobboldali veszély egyszer meg­szűnhet. Mert akkor miről írok majd? A paprikás csirkéről tejfölös uborkasalátával. Ez lesz az országimázs? Én nem tudom. 2000. december 16., szombat Nézőpont Magyar Nemzet 0 ­agyar lemzet­ől) „...a dolgot ét magát nézzük... ’ Erkölcshatáron túliak : Pataky István______________________­_____________________ N­ em tudom, hogy Eörsi Mátyás szabad demokrata képvi­selő a marosvásárhelyi magyar hallgatóság előtt is ugyanúgy fogalmazta volna-e meg véleményét, mint a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) ülése közben az új­ságíróknak. Mondandójának lényege röviden úgy hangzott: ő a magyarországi magyarok, adófizetők érdekeit is védelmezi, nem csak a határon túliakét. Azaz mások (az Orbán-kormány) nem ezt teszik. Négy éven keresztül jól ismert populista érvelés volt ez, Horn Gyula nyomatékosan tízmillió magyar miniszterelnökeként mutatkozott be, és egy kormányzati cikluson keresztül az is ma­radt. Tudjuk, a politikai színtéren szavazatokért megy a harc, még­is kellene léteznie egy erkölcsi határvonalnak. Voksszerzés céljából szembeállítani egymással anyaországi és határon túli magyart a le­hető legerkölcstelenebb politizálás. Ellenzéki politikusok a Máért­­ülés második napján minden eszközt bevetettek azért, hogy ne le­hessen kormányzati sikerként emlegetni azt a formálódóban lévő, precedens nélküli, határon túliakról szóló jogszabályt, amely a ma­ga hiányosságaival együtt történelmet ír. Etnobiznisz, etnokorrupció - ezek a manipulációra, lejáratásra kitalált megfoghatatlan fogalmak röpködtek csütörtökön a szocia­lista és szabad demokrata szájakból. A nyilatkozatok inkább a sajtó­nak, s így a magyarországi közvéleménynek szóltak, odabent, a te­remben már visszafogottabb megfogalmazásokat hallhattak a hatá­ron túli magyar szervezetek legitim vezetői az ellenzéki pártoktól. A tanácskozáson jelen lévő Tőkés László például lapunk munkatársá­tól hallott először az etnokorrupció kifejezésről a sajtótájékoztatón, holott az ellenzéki politikusok folyosói nyilatkozataikban a média számára közismertté tették a nehezen körülírható szavakat. Az ellenzéki akadékoskodások végül alig látszottak meg a közös zárónyilatkozaton, annak elvetését már egyetlen politikus sem tar­totta célszerűnek. A szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvénytervezet normaszövege értelmében magyar igazol­ványt kapnának a határon túliak, ez az okmány pedig oktatási, egészségügyi és egyéb kedvezményekre jogosítaná fel a igazolvány tulajdonosát. A jogszabály lehetőséget kínálna az anyaországba történő akadálytalan beutazáshoz Magyarország uniós csatlakozá­sát követően is. A Máért harmadik ülésén tapasztaltak alapján a parlamenti kon­szenzus kialakítása a törvény elfogadásakor távolról sem lesz zökke­nőmentes. Ugyanakkor a magyar-magyar párbeszéd intézményesí­tett fórumán ismételten kiderült, hogy azok, akik a készülő jogsza­bály jogalanyainak érdekeit képviselik, vagyis a határon túli magyar szervezetek vezetői egyhangúlag támogatják tervezetet, így nem a kormánykoalíciós pártokat fogja majd terhelni a felelősség, ha úgy alakul, hogy az Országgyűlésben mégsem lesz politikai konszenzus a jogszabály elfogadásakor. Feles törvényről lévén szó, nem férhet két­ség annak megszületéséhez, és ez megnyugtató lehet minden nem­zetben gondolkodó magyarnak, határon innen és túl. K­ÉTEZER­ LEÜTÉS ■ OSSZIÁN___________________________________________ Az SZDSZ formáját tekintve ma is nagy párt, amely kis helyre van beszorítva. (Tamás Gáspár Miklós a Népszabadságban) Sok jó ember kis helyen is elfér? A közmondásoknak van humo­ruk, míg a fizika sótlanul azt mondja: több test nem lehet egy­szerre egy helyen, s ha egy szilárd tárgyat kisebb térfogatra szorítunk össze, az csakis az anyagszerkezet radikális átala­kulása árán, netán halmazállapot-változással kivitelezhető. Ne találgassuk, az SZDSZ rácsszerkezete miként deformáló­dott, állaga cseppfolyósba vagy légneműbe ment-e át - min­denesetre autentikusnak fogadhatjuk el a Demszky-éra híré­re fejvesztve menekülő, a pártból is kilépő filozófus diagnózi­sát. Azt viszont némileg kétkedve kell kezelnünk, hogy „az SZDSZ 1990-től kezdve bizonyos értelemben a legkonzervatí­vabb párt volt”. (Ezt a Népszabadság szerint is „sokáig titkol­ták”.) Ugyancsak logikai bakugrás, hogy miközben a párt „védelmezte a demokráciát” (akár bensőséges tocsikolás árán is), „merevvé és dogmatikussá” vált. Tamás persze (aki kétségkívül rugalmasan dogmatikus), a liberális interpretá­ció szerint „szabad madár”, aki - tehetjük hozzá a megbol­dogult Szabad Európa modorában - a „szabad életet” vá­lasztotta. Neki ez az „állagőrző" képződmény ” nem képzelet­gazdag, hanem defenzív - ami mindjárt két kérdést is felvet: egyrészt ha őrzi az állagát, miért cseppfolyósodon; másrészt ha nem képzeletgazdag, milyen alapon etették egy évizeden át a jónépet a legendás szürkeállománnyal? Azt már csak dörmögve tehetjük hozzá, ha ilyen vehemensek defenzívnek, hogy festhetnek offenzív állapotban? Azt is hozzávéve, hogy „az SZDSZ világnézete a plátói kapitalizmus”, megállapítha­tó: egyelőre viszonzatlan ez a szerelem. Nem csoda, ha a sza­bad Tamás is szabadon, s korántsem plátóian visszanyúl a marxi frazeológiáig: „a módosító­ munka törvénykönyve pedig szolgasorba dönti a dolgozókat”. (Vesd össze: elnyo­más, szolgasors.) S bár próbál megnyugtatni, hogy sem a Munkáspártba, sem a IV. Internacionáléba nem kéri fölvéte­lét, jogos a kérdés: miért kerüli a kis helyeket?

Next