Magyar Nemzet, 2000. december (63. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-16 / 294. szám
mmwmmmmmmm, Áttörés az életvédelemben Végre temethetjük az „egyek vagy gyerek” szemléletmódot? » JOBBÁr Yi Gábor A KSH legfrissebb statisztikája szerint hazánkban 2000 májusában 5686, júniusában 5238 abortuszt végeztek, míg júliusban 4369, augusztusban 4574 terhességet szakítottak meg. Vagyis a magzatelhajtások száma két hónap átlagában körülbelül ezer-ezerrel, összességében húsz százalékkal csökkent. Mi történt 2000. július 1 -jén, ami ilyen javulást hozott e tragikus statisztikában? A válasz egyértelmű: ekkor lépett hatályba a magzati élet védelméről szóló törvény módosítása, amely az Alkotmánybíróság határozata nyomán immár valóságosan és ténylegesen is védi a fogamzástól létező emberi életet. A törvény döntő, gyakorlati változtatása a válságtanácsadás rendszerében történt meg. A védőnők a kötelező tanácsadás során immár nem passzivitásra kötelezett, gyakorlatilag regisztrációs munkát végző személyek, hanem a magzat megtartása érdekében kell végezniük tanácsadói tevékenységüket, s nem egy, hanem kötelezően két alkalommal. A tanácsadás során többek között szólniuk kell az emberi élet keletkezéséről, a magzati fejlődésről, a terhességmegszakítás következményeiről. Természetesen segítséget is kell nyújtaniuk a válság megoldásához, tájékoztatniuk kell a válsághelyzetben lévő nőt az igénybe vehető szociális, családi és gyermektámogatásokról, így ezúton többé-kevésbé megvalósul az állam életvédelmi kötelezettsége, amelyet az Alkotmánybíróság nyugat-európai példák nyomán az 1991. és 1998. évi határozatában is előírt. Más oldalról megközelítve a pozitív folyamatot: a törvény és a védőnők lelkiismeretes munkája két hónap alatt kétezer gyermek életét mentette meg. Itt nem arról van szó, hogy a nők éltek a fogamzásgátlás eszközével, hanem arról, hogy nem pusztították el a magzatot. Ezért állíthatjuk, hogy a megmenekült magzatok száma 2001 februárjától jelentkezik a születési statisztikában, vagyis az adatok alapján megjósolható, hogy a születések száma 2001-ben tíz-húsz százalékkal nőni fog. Ez a pozitív demográfiai változás - ami még csak enyhíti a katasztrófát - természetesen következménye a jelenlegi kormánykoalíció pozitív családtámogatási intézkedéseinek is. Nyilvánvaló, hogy az abortusztól való visszalépés és a születendő gyermek eltarthatóságának most megnyílt lehetősége szorosan összefügg. Az idei évben egyébként az eddig hosszú időn át tragikusan alakuló demográfiai mutatók - ha kismértékben is -, de végre pozitívan változtak: 2,1 százalékkal nőtt a születések, hét százalékkal a házasságkötések száma, míg a halálozásoké csökkent, így a népességfogyás mértéke ez évben húsz százalékkal kisebb. Mit bizonyítanak ezek a számok? Egyértelműen igazolják azt, hogy az állam a népesedési, gyermekvállalási folyamatokba pozitív és negatív irányban is tudatosan beavatkozhat. A jelenlegi változások következményei igazolják azt is, hogy a korábbi évtizedek katasztrofális folyamatai egy tudatosan negatív gyermek-, család- és születésellenes állami politika eredményei. Pongráczné Hüttl Marietta felmérései bizonyítják: a fiatalok gyermekbarátok voltak a múltban, s a jelenben is azok. A magyar családok - terveik szerint - lényegesen több gyermeket szeretnének, mint amennyi ténylegesen megszületik. Szándékuk azonban megbukott az elmúlt évtizedek élet- és családellenes politikáján. (A köznép ezt az „egyek vagy gyerek” mondással érzékeltette.) Melyek voltak e sok évtizedes politika sarkkövei? A gyermekes - különösen a többgyermekes - családok anyagi megnyomorítása. A gyermektől való megszabadulás akadálytalanná tétele (abortusz, fogamzásgátlás). Gyermekellenes légkör kialakítása a médiában, az egészségügyben és a politikában. Ezek a tényezők változtak meg részben, s rögtön jelentkeznek az örvendetes eredmények. Tudom, nagyon nehéz elfogadnia egy szakértőnek s egy átlagembernek is azt a tényt, hogy egy ország vezetősége évtizedeken át tudatos népességcsökkentő politikát folytat saját népével szemben. E megállapítással egybehangzók újabban Kopp Mária megállapításai, szintén katasztrofális képet mutató egészségügyi adatai (halálozási, megbetegedési, szenvedélybetegségi statisztikák). Ő is ugyanazt a rossz szándékot találta meg az elmúlt évtizedek egészségügyi politikai irányításában, mint amit megtaláltunk az élet- és gyermekellenes családpolitikában. 1994-ben és 1997-ben kiadott könyvemben („A méhmagzat életjoga”) már leírtam a hetven év születési statisztikáinak jogszabálybeli, és a politikai változások párhuzamba állításával kapcsolatos törvényszerűségeimet, így örülhetünk annak a hírnek, hogy a demográfus szakértők vizsgálják a család- és életbarát intézkedések a friss, javuló statisztikával való összefüggését. Hazánk demográfusai ugyanis négy évtizeden át cáfolták az abortuszszabályok és a születésszám szoros összefüggését. A jelen eredmények kapcsolatban állnak a jogszabálybeli változtatás hatására megváltozott tartalmú, pozitív szemléletű, lelkiismeretes védőnői munkával is. A részeredményekkel valószínűleg elégedett lehet a hazai, eszköz nélküli, minden hivatalos fórum által elutasított életvédő mozgalom is: hallatlanul ellenálló, elutasító politikai környezetben sikerült elérniük azt, hogy ma már az európai normáknak többé-kevésbé megfelelő abortusztörvényünk van. Tíz év alatt a magzatölések száma majdnem a felére esett vissza, s a közvélemény nem kis része ma már elfogadja az életvédelem gyakorlatát, fontosságát. Végső elégedettségről természetesen nem lehet szó; minden magzatölés tragédia, amelynek során egy jövendő ember pusztul el - s ez még a kedvezően változó statisztikák ellenére is munkanaponként körülbelül 200 alkalommal történik meg, ami még mindig háromszorosa a nyugat-európai átlagnak. A hangos jogi-közéleti csatározások visszaszorulásával most lesz hatalmas szerepe a gyakorlati életvédő tevékenységnek. Ez az állami szervezetrendszernek, az egyházaknak és a civil szférának közös, megkerülhetetlen feladata. A pozitív változások bizonyítják, hogy lehet eredményt elérni. A szerző tanszékvezető egyetemi tanár (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) Ő az, aki nem tehet semmiről FOTÓ: MAGYAR NEMZET-ARCHÍV EN NEM TUDOM... M Kristóf Attila (mi az imázs) Én nem tudom, hogy egy átlagamerikai formál-e magában valamilyen képet Magyarországról. Tom Lantosnak - aki aligha nevezhető átlagosnak - van képe, sőt időnként formálni is akarja ezt a képet a saját ízlése szerint, amely Amerikában esetleg magyaros, idehaza pedig amerikai. Lantos képviselő úr, akit magyar tisztelői időnként szenátori rangra emelnek, nyilvánvalóan és általában szereti ezt az országot, legalábbis érdeklődést árul el iránta, ami valószínűleg nem csupán az őt itt körüllengő tisztelet eredménye, hiszen ez a tisztelet szelektív, és a különböző kormányzatok alatt sem nyilvánul meg azonos erővel. Az egyébként objektíve is tekintélyes amerikai magyar „országképe” nyilván emlékekből és jelenlegi tapasztalataiból tevődik össze „a hasonló hasonlónak örül” elv alapján. A rendszerváltás tíz esztendejében nyilvánvalóvá vált, hogy idegenbe szakadt, s ott testben, lélekben gyarapodó honfitársaink többsége a liberális baloldal iránt érez vonzalmat, s aszerint tekint népünkre, pártunkra, kormányunkra, hogy a globalizációs-liberális szüzsét képviseli és óhajtja-e. Szemmel látható az is, hogy a balliberális magyar értelmiség nyugati kapcsolatai lényegesen erősebbek, bensőségesebbek és aktivizálhatóbbak, mint a konzervatív kapcsolatok, ami egyrészt a nyelvtudás különböző szintjéből ered, másrészt pedig megint csak a hasonlóság ismérvein alapul. Ha magyar szól (angolul, németül, franciául) a sajtóban, vagy egyetemi katedráról a szabad, demokratikus és művelt Nyugat fiaihoz, azt baloldali-liberális szemlélettel teszi, ami nem is volna baj mind az ideig, amíg politikára nem terelődik a szó. Természetesen a liberális elme nem tehet arról, hogy éltető eleme, fölényének alapja, kultúrájának mozgatórugója vagy rugóskrampusza a jobboldali veszély. Mivel ő baloldali, ha nincs hatalmon, minden politikai jelenséget és megnyilvánulást jobboldalinak lát, s mint ilyet, ellenségesen kezel. A magyarul nem tudó nyugati zsurnaliszta (vagy afféle) általában a nyelveket jól beszélő liberális körökkel érintkezik, véleményüket - mivel szemlátomást tudós koponyákról van szó - magáévá teszi, és sajátjaként fejti ki a nyugati sajtóban. (Természetesen vannak kísérletek, néhány nagy konzervatív európai lap budapesti tudósítója széleskörűen tájékozott.) A minap olvastam egy amerikai regényben a következőt. Egy férfiú New Yorkban jót akar enni, ezért beül egy yorkville-i magyar étterembe. Az étterem neve: Csárda. A férfiú töltött paprikát és paprikás csirkét rendel ebédre, és tokaji aszút iszik rá. Egészségére! Ebből világos, hogy a regény szerzője hallott valamit harangozni a magyar konyháról, s ebbéli ismereteit bensőségesnek véli. Na most, ha nekem kellene ebédre töltött paprikát plusz paprikás csirkét ennem - bár magyar vagyok, mint egy cifraszűr -, belegebednék. Azt hiszem, a különösen jól értesült átlagamerikai ennyit tud általában Magyarországról. Kérdés, hogy globalizáció közben van-e szüksége ennél többre. Mondhatjuk netán, hogy a paprikás csirke és a jobboldali veszély országa vagyunk? Ha liberális közíró volnék, elborzadva gondolnék arra, hogy a jobboldali veszély egyszer megszűnhet. Mert akkor miről írok majd? A paprikás csirkéről tejfölös uborkasalátával. Ez lesz az országimázs? Én nem tudom. 2000. december 16., szombat Nézőpont Magyar Nemzet 0 agyar lemzetől) „...a dolgot ét magát nézzük... ’ Erkölcshatáron túliak : Pataky István___________________________________________ N em tudom, hogy Eörsi Mátyás szabad demokrata képviselő a marosvásárhelyi magyar hallgatóság előtt is ugyanúgy fogalmazta volna-e meg véleményét, mint a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) ülése közben az újságíróknak. Mondandójának lényege röviden úgy hangzott: ő a magyarországi magyarok, adófizetők érdekeit is védelmezi, nem csak a határon túliakét. Azaz mások (az Orbán-kormány) nem ezt teszik. Négy éven keresztül jól ismert populista érvelés volt ez, Horn Gyula nyomatékosan tízmillió magyar miniszterelnökeként mutatkozott be, és egy kormányzati cikluson keresztül az is maradt. Tudjuk, a politikai színtéren szavazatokért megy a harc, mégis kellene léteznie egy erkölcsi határvonalnak. Voksszerzés céljából szembeállítani egymással anyaországi és határon túli magyart a lehető legerkölcstelenebb politizálás. Ellenzéki politikusok a Máértülés második napján minden eszközt bevetettek azért, hogy ne lehessen kormányzati sikerként emlegetni azt a formálódóban lévő, precedens nélküli, határon túliakról szóló jogszabályt, amely a maga hiányosságaival együtt történelmet ír. Etnobiznisz, etnokorrupció - ezek a manipulációra, lejáratásra kitalált megfoghatatlan fogalmak röpködtek csütörtökön a szocialista és szabad demokrata szájakból. A nyilatkozatok inkább a sajtónak, s így a magyarországi közvéleménynek szóltak, odabent, a teremben már visszafogottabb megfogalmazásokat hallhattak a határon túli magyar szervezetek legitim vezetői az ellenzéki pártoktól. A tanácskozáson jelen lévő Tőkés László például lapunk munkatársától hallott először az etnokorrupció kifejezésről a sajtótájékoztatón, holott az ellenzéki politikusok folyosói nyilatkozataikban a média számára közismertté tették a nehezen körülírható szavakat. Az ellenzéki akadékoskodások végül alig látszottak meg a közös zárónyilatkozaton, annak elvetését már egyetlen politikus sem tartotta célszerűnek. A szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvénytervezet normaszövege értelmében magyar igazolványt kapnának a határon túliak, ez az okmány pedig oktatási, egészségügyi és egyéb kedvezményekre jogosítaná fel a igazolvány tulajdonosát. A jogszabály lehetőséget kínálna az anyaországba történő akadálytalan beutazáshoz Magyarország uniós csatlakozását követően is. A Máért harmadik ülésén tapasztaltak alapján a parlamenti konszenzus kialakítása a törvény elfogadásakor távolról sem lesz zökkenőmentes. Ugyanakkor a magyar-magyar párbeszéd intézményesített fórumán ismételten kiderült, hogy azok, akik a készülő jogszabály jogalanyainak érdekeit képviselik, vagyis a határon túli magyar szervezetek vezetői egyhangúlag támogatják tervezetet, így nem a kormánykoalíciós pártokat fogja majd terhelni a felelősség, ha úgy alakul, hogy az Országgyűlésben mégsem lesz politikai konszenzus a jogszabály elfogadásakor. Feles törvényről lévén szó, nem férhet kétség annak megszületéséhez, és ez megnyugtató lehet minden nemzetben gondolkodó magyarnak, határon innen és túl. KÉTEZER LEÜTÉS ■ OSSZIÁN___________________________________________ Az SZDSZ formáját tekintve ma is nagy párt, amely kis helyre van beszorítva. (Tamás Gáspár Miklós a Népszabadságban) Sok jó ember kis helyen is elfér? A közmondásoknak van humoruk, míg a fizika sótlanul azt mondja: több test nem lehet egyszerre egy helyen, s ha egy szilárd tárgyat kisebb térfogatra szorítunk össze, az csakis az anyagszerkezet radikális átalakulása árán, netán halmazállapot-változással kivitelezhető. Ne találgassuk, az SZDSZ rácsszerkezete miként deformálódott, állaga cseppfolyósba vagy légneműbe ment-e át - mindenesetre autentikusnak fogadhatjuk el a Demszky-éra hírére fejvesztve menekülő, a pártból is kilépő filozófus diagnózisát. Azt viszont némileg kétkedve kell kezelnünk, hogy „az SZDSZ 1990-től kezdve bizonyos értelemben a legkonzervatívabb párt volt”. (Ezt a Népszabadság szerint is „sokáig titkolták”.) Ugyancsak logikai bakugrás, hogy miközben a párt „védelmezte a demokráciát” (akár bensőséges tocsikolás árán is), „merevvé és dogmatikussá” vált. Tamás persze (aki kétségkívül rugalmasan dogmatikus), a liberális interpretáció szerint „szabad madár”, aki - tehetjük hozzá a megboldogult Szabad Európa modorában - a „szabad életet” választotta. Neki ez az „állagőrző" képződmény ” nem képzeletgazdag, hanem defenzív - ami mindjárt két kérdést is felvet: egyrészt ha őrzi az állagát, miért cseppfolyósodon; másrészt ha nem képzeletgazdag, milyen alapon etették egy évizeden át a jónépet a legendás szürkeállománnyal? Azt már csak dörmögve tehetjük hozzá, ha ilyen vehemensek defenzívnek, hogy festhetnek offenzív állapotban? Azt is hozzávéve, hogy „az SZDSZ világnézete a plátói kapitalizmus”, megállapítható: egyelőre viszonzatlan ez a szerelem. Nem csoda, ha a szabad Tamás is szabadon, s korántsem plátóian visszanyúl a marxi frazeológiáig: „a módosító munka törvénykönyve pedig szolgasorba dönti a dolgozókat”. (Vesd össze: elnyomás, szolgasors.) S bár próbál megnyugtatni, hogy sem a Munkáspártba, sem a IV. Internacionáléba nem kéri fölvételét, jogos a kérdés: miért kerüli a kis helyeket?