Magyar Nemzet, 2001. február (64. évfolyam, 27-50. szám)
2001-02-17 / 41. szám
Felvidék (20.) Magyar Nemzeti Magazin E3 2001. február 17., szombat Öreg, beszédes, elhagyott városok * Krúdy Gyula: Kisvárosi bohémek (Kisvárosi bohémek és más figurák, Argumentum, 1993) ** Krúdy Gyula: Éjjel a kisvárosban (i. m.) *** Krúdy Gyula: Este a középkorban (i. m.) azafelé ballag az öregember. Ki tudja, hány vasárnapja van még. Hány mélabús, befelé forduló, csöndszüretelő, harangkondítást megmosolygó körmöcbányai vasárnap? Jó a vasárnap. Mindenkinek jó, de a bányásznak különösen. Ugyanis jólétet, gazdagságot, biztonságot ad a bánya - meg sok-sok halált. Éjfekete, borzasztó halált. Atavisztikus, lidérces félelem szorít össze minden szívet odalent a föld méhében. És az öreg bánya lejárata ismeri a fekete mosolygás mögé bújt bányászarcok be nem vallott félelmét. Ugyan mennyi halált, mennyi gyászt látott az öreg bánya azóta. Hazafelé ballag az öregember. Húslevesre, talán. Szemmel kíséri bizonytalan, tétova, közeli halált tapogató lépteit a Szent Katalin-vártemplom. Hogyne kísérné, mikor gyerekkora óta ismeri az öregurat. Szaladt a fiúcska a fedett lépcsőkön fölfelé, körbeugrándozta a fenséges templomot - s ha megcsapta olykor ötszáz esztendő hitének borzongató hűvössége, hát csak megtorpant egy pillanatra. Érteni nem értette - de érzett valamit. Azt, hogy több az ember mégis, mint amennyi látszik belőle. S ahogy ezt megérezte, rá is kacsintott mindjárt a bejárat felett őrködő Jézusra. Meglátta azt a kacsintást az egyik fiatal ferences szerzetes, aki teendői után járva a főtéri kolostorból érkezett éppen Szent Katain színe elé, meglátta azt a kacsintást, és megrótta érte a fiúcskát. Lehajtott fejjel, didergő szívvel hallgatta a gyermek a szigorú barát szavait - s amikor elment a ferences, még egyszer ráemelte szemét Jézus kirágra. Jézus meg visszakacsintott rá - és akkor összenevettek, és nem féli a halált azóta az a valamikori kisfiú, ki most utolsó vasárnapjainak egyikén ballag hazafelé. Nem féli a halált. S talán már nem is bánja. Mert látványosság lett a városa, látványosság lett Körmöcbánya, a vár, a Szent Katalin-vártemplom, a Szent András-körtemplom, föl vannak jegyezve az útikönyvekbe a régi polgárházak, a ferencesek temploma és kolostora is föl van már jegyezve, és réges-régen meghalt már az a szerzetes, ki akkor összeszidta a fiúcskát. S bár még működik, mégis látványosságnak számít a pénzverde. Hatszázhatvan esztendeje verik Körmöcön a pénzt, a jóféle körmöci aranyat, amit boldogan hamisított a környék mindenféle ura meg kereskedője, várak pincéiben, pajtákban, föld alatt, barlangokban, jobbágyviskók vermeiben készült a hamis körmöci arany - készítőik egy darabig jól éltek belőle, majd idővel fölhúzták őket egy alkalmatos bitófára, így múlottak el csöndes évszázadok. Látta mindet Körmöcbánya alsó kapuja, látta évszázadok vándorait, garabonciásait, csodadoktorait, polgárait és bányászait - látta, ahogy jönnekmennek őalatta -, s most az öregembert várja, aki elhatározta, egyszer még elsétál a kapuig, mert látni akarja a két öreg bányászt, gyermekkora kedvenc mesefiguráit, és látni akarja itt is a Megváltót. Hátha talán rákacsintana megint. De magától. Mert az öregembernek már nincsen mersze ilyesmire. Megszólal a Klopacska tornyában az éjszakai műszak kezdetét jelző kalapács. Végigszáll az érces hang Selmecbánya felett, végig a völgyeken, a selmeci hegyek bércei felett, megébrednek tőle a bányák manói, lidércei, s a bányászok elindulnak a föld alá, a bohémek pedig a csapszékek mélyére. Két bohémje van Selmecbányának. Egyikük Hankonyi Laci, a város fiskálisa, a másik pedig Rozgonyi Kiss Pál nyugalmazott színész. Ketten vannak, merthogy „a városkát jámbor erkölcsű, otthon ülő polgárok lakják, akik saját borukat szokták inni saját pincéjükben, és ezért Laci úrnak, a város egyetlen bohémjének sokáig nem volt komponistája. (...) Hankonyi Laci életvidámságát csupán az az egy körülmény búsította, hogy többnyire egyedül kellett átvirrasztania azokat az éjszakákat, amelyeket virrasztásra szánt. Az ember a virrasztás bizonyos idejében megkívánja a társaságot, hogy elmondhassa eszméit, gondolatait. (...) Rozgonyi Kiss azon vándorszínészek fajtájához tartozott, aki gyalog és szekéren bejárta az egész országot. Valami kis viskót örökölt városunkban, és öreg napjaira itt ütötte fel sátorfáját. (...) Sokáig tartott a néma gyűlölködés a városka két bohémja között, amíg végre egy napon megismerkedtek egymással, és elvárhatatlan barátok lettek.”„ Olyan jó barátok lettek ők, hogy másfél évszázad elteltével beköltöztek a városka egyik legszebb házába. Ebből a házból indulnak a bohémek, ha megszólal a Klopacska tornyában az öreg kalapács. - Te fázol-e, komám? - kérdezte egy téli alkonyon Hankonyi Laci Rozgonyi Kisst. - Nem én, komám - válaszolt a színész. - Érdekes, én sem - toldotta meg a szót a fiskális pedig csuda hideg nap van ma, így jött rá a két bohém, hogy ők bizony legalább másfél évszázada halottak. De ez valahogy mégsem vette el a jókedvüket. Sőt, amikor a vén színész meglátta az ajtó feletti írást, miszerint „Mindent vissza!”, csupa mosolygás lett a ráncos, borissza arca. Nem is tudta, mire gondol. Az életére-e, vagy valami másra talán. Vagy az is lehet, hogy az élet meg a „valami más” összefügg valahogyan? Ki tudná azt megmondani, ennyi értelmetlenség után. Inkább mennek a bohémek. Mondják, „múlik az idő, kiveszőben vannak azok a tipikus magyarok, akikről Vas Gerebennél és Jókainál olvasunk. Az új nemzedéknek lassan csupán egy álomvilág lészen az a fajmagyar típus, amely minden hibája, fogyatkozása, groteszksége mellett is szeretetre méltó és mulatságos volt. Sokan azt vélik, hogy a gentrynek a pusztulásával tűnnek el azok a speciális magyar figurák a horizonton, akikről még az öreg Jókai írta gyönyörű regényeit. Pedig dehogyis. Ha pusztul a gentry, azért el nem vész. Megmarad annak, aminek született. Az idők járása változott meg. Az idő megette a mulatságos figurákat. Elkoptak, megvénültek, pihenni mentek, s újak nem támadtak helyükbe.”** Olyannyira nem, hogy az a pár, aki megmaradt, az is holtából jár vissza a garabonciások hívására. Megőrültek ezek a garabonciások, hogy a holtakat költögetik. Hankonyit és Rozgonyi Kisst, akik, ím, jönnek már Selmecbánya főterén. Jönnek a bohémek. Elhagyják a régi evangélikus líceumot, ahová hajdan Petőfi is járt. Elhagyott, romos már a líceum, sok idő, sok nemtörődömség rontja falait, alig győzi éjjelente rendbe hozni valahogyan a megtartó emlékezet. Az egész város olyan elhagyatott lett valahogyan. De ez csak úgy tűnik a felületes utazónak. Aki érti a csíziót, az bizony látja a kisvárosi bohémeket. Igaz viszont, hogy nem könnyű érteni a csíziót. Lélek kell ahhoz s talán még néhány pohár bor a nehezebbikből. Annak segedelmével mindjárt látható, hogy nem üres még a legromosabb ház sem, nem bizony! Jönnek a bohémek. A Hellenbach-palotánál megállnak tanakodni. Egyikük haragszik néhai Hellenbach János Gottfriedre, amiért a büdös I. Lipót orvosa volt őkegyelme, a másik tiszteli azért, mert Rákóczi kamaragrófja, bányaszakértője és házidoktora lett. - Schwarzgelb volt a Hellenbach! - így a fiskális. - Esze tokja magának! - így a színész. És ebben aztán meg is egyeznek. Egyetértés csak a Szentháromság-szobor tövében van közöttük, ugyanis mind a ketten tudják a titkot. Tudják, hogy a szentek is meg-megszöknek olykor a barokk hidegéből, fenséges, monumentális csöndjéből, és tesznek egy rokokó sétát a sikátorok mélyén, ahol a két bohém jár, Selmecbánya elmúlott, letűnt éjszakáinak nyomában. A Fritz-háznál aztán megszaporázza lépteit a két öreg, ugyanis a Fritz-ház volt hajdan a diákkaszinó, és a szellemek hallják a tiszteletlen ifjúság hangjait kiszűrődni a csöndes, elhagyott valóságba. Hallja a két bohém a saját ifjúságát, és még egy-egy könnycsepp is kibuggyan régen halott, szép szemeikből. Három súlyos, komoly épület áll a főtér végiben. A Szent Katalin-templom, az evangélikusok temploma és a városháza. Túl közel vannak egymáshoz, ezért nem szeretnek erre járni a bohémek. Nem szeretnek, mert mindenféle törvények néznek itt rájuk vádlón - emberi és isteni törvények. Amelyeknek nemigen tudnak ők megfelelni még holtukban sem. Pedig mennyire vágynak rá, uramisten! Mennyire szeretnének családfők lenni, meleg szobában, kandalló tüzénél, amely pirosra festi a csöndbe feledkezett arcokat. Lennének nehéz életű bányászok, kitéve a manók, a lidércek, a jó tündérek szeszélyeinek, no és persze a sújtólég kegyelmének vagy haragjának - bányászok, kiknek már ükapja is az volt, és a hagyomány kősziklánál is keményebb törvénybe szabta az életét. Tál leves, juhsajt, fekete kenyér, héjas burgonya a téli estékre, csupa szív asszony, sikált, jó szagú padló, tisztaság, rend s a fészekalja gyerkőc, kik majd tiszteletbe, tradícióba belenőve ott folytatják, ahol az ősök befejezték, s az ő tenyerükbe is belesimul majd a sok száz éves bányászkalapács sima, fényes nyele... Erre gondolt Hankonyi és Rozgonyi Kiss a templomok és a városháza tövében - és igenis szerettek erre járni, csak nem vallották be még egymásnak sem. S talán önmaguknak sem. Csak kiszöktek ide néha, egyedül, a templom árnyékába, kiszöktek sírni, mert azért végül is bohémnek lenni mind közül a legkeservesebb foglalkozás. Csak mert nem marad senki sem, ki letörülné a halál verejtékét azon az utolsó éjszakán... Húzzák meg a sétát, húzzák a bohémek, mert idejük van csak, de az aztán bőven! Az várhoz szeretnek járni leginkább talán. Kövérkés tornya van a Selmecbányái várnak, mintha unatkozó, régenvolt szépasszony lenne, akit szépen meghizlalt az idő és a sok édes emlékezet. És mi tagadás, van is mire emlékeznie a várnak. Arra például, hogy templomnak épült - nem is templomnak, egyenesen bazilikának! -, csak hát megérkezett ide is a török, és a puszta létezés szempontjai fölébe kerekedtek az isteni szempontoknak. Kissé átalakították a szent helyet, őrtornyot fabrikáltak a templomtoronyból, körberakták az egészet bástyákkal, a főhajóból lett a várudvar, az oldalhajókból lettek a kaszárnyaszobák meg a raktárak, s hogy azért legyen hol imádkozni, hát a régi szentélyből csináltak egy várkápolnát. Hát így lett erősséggé Selmecbánya legnagyobb temploma. S a vár farkasszemet néz a szomszéd dombon emelkedő másik várral, neve szerint Leányvárral. Szintúgy a török ellen húzták a dombra, sok ágyúval szerelték föl, s meg is szólaltak azok az ágyúk, ha Hodrusbánya felől vagy a szentantali országúton megjelent a pogány. S azért nevezik Leányvárnak, mert a kevély és gonosz Bosszél Borbála építtette, csak azért, hogy ne kelljen ablakából a vár helyén álló akasztófát néznie. Azon még szeret elvitatkozgatni a két bohém, hogy boszorkány lett-e Bosszél Borbálából, avagy mégsem. S amíg Hankonyi Laci városi fiskális ezen vitázik Rozgonyi Kiss Pál nyugalmazott színésszel, addig a nehéz sorsú bányászok fölhurcolják életüket, örömüket, bánatukat a kálváriára, az erdő közepében álló templomba. Mennek évszázadok bányászai, csak nem látja őket senki már, kivéve a két bohémet, no és persze néhány garabonciást. És végezetül az este megint csak leszakad a városkára „a kapukat bezárták, és ősi szokás szerint elvitték az őrmesterek a nagy kapukulcsokat a városkapitány házába. Éjszakára oda akasztották fel a kulcsokat a folyosó szögeire, hogy reggel ismét érte jöjjenek. Reggelig senki se mehetett, jöhetett a kapukon keresztül. A kapuőrök behúzódtak házaikba, és a fülükre feküdtek. (...) Az utolsó hang, amely a városkában elhangzott, az esteli harangszó volt. Azután némaság borult a házakra, és eloltották a lámpásokat.”*** (A sorozat huszadik részét ma 16.20 órakor sugározza az M 1.) , hogy Árpád ivadékai behívták ide és letelepítették a türingiai meg sziléziai bányászokat? És hányszor dúdolt kedveset, szépet, puhát, csupa fényes mosolygást a vasárnap a kérges kezűeknek! Selmec vára egykori rézmetszeten