Magyar Nemzet, 2001. február (64. évfolyam, 27-50. szám)

2001-02-28 / 50. szám

Kivel nem találkozott Horn? ... avagy mit találtak még ki a fideszesek I­I.nnnTft Emil É­n nem találkoztam egyetlen olyan egykori politikai funkci­onáriussal sem, aki a rendszerváltás után tőkéssé vált vol­na - ez a kijelentés nem egy hazánkban hétvégi IBUSZ- programon megfordult japán turista otthoni élménybeszá­molójában hangzott el, ezt a mondatot a Népszabadság múlt szom­bati számában lehet olvasni, abban a páros interjúban, amelyben két volt miniszterelnök, Boross Péter és Horn Gyula beszél kormány­zási tapasztalatairól és időszerű koalíciós kérdésekről (Miniszterel­nökök voltunk...). Az idézett válasz természetesen Horn szájából hangzott el, és ha az újságolvasó úgy érzi e hajmeresztő kijelentés láttán, hogy durva elírás történhetett a szövegben, s nem akar hinni a tulajdon szemének, a Népszabadság riporterének soron követke­ző kérdésére megnyugodhat: azt firtatja a kolléga Horntól - ő meg a fülének nem akart hinni talán? -, hogy „a KISZ KB-ban dolgozókról sem tud, akik politikai vagy kapcsolati tőkéjü­ket gazdaságivá változtatták”? De hogy interjú­­alany komolyan mondta, amit mondott, íme a bizonyság, újabb fejezet formájában: „Ezek rá­galmak, amelyeket a fideszesek találtak ki.” Tekintve, hogy az idézett kijelentések szo­kás szerint és bizonyosan interjúalany utóla­gos jóváhagyásával kerültek a nyomdába, nincs okunk a hitelességükben tovább kétel­kedni. Elemezzük inkább nagyon figyelmesen a Horn Gyula által mondottakat, hiszen ő egy szóval sem állította, hogy a volt pártfunkcioná­riusok közül senki sem lett tőkéssé, hanem azt mondta, hogy ő ilyennel nem találkozott. Ez fontos különbség­­ lehetne. Ámde Horn Gyula ezt sem jelentheti ki következmény nélkül, csak úgy ukmukfukk, mert ő mindenki más le­het, csak - a példánknál maradva - a Hősök terén bámészkodó külföldi víkendező nem. Ő a négy évig tartó miniszterelnökösködése mellett hosszabb ideig a Magyar Szocialista Párt elnökeként is fungált, hogy más, korábban viselt tisztségeiről ne beszéljünk. És ha emellett az elmúlt tíz évben, fontos közéleti ember lévén olvasott újságot, nézett tévét, hallgatott gazdasági híreket, és közben csak néha találkozott egykori MSZMP-s vagy KISZ KB-s ismerőseivel, mondjuk a Parlamentben vagy vala­melyik teniszpályán, ezt sem jelentheti ki komolyan. Maradjunk csak ez utóbbinál: itt van például Hámori Csaba ese­te, aki 1984-től a KISZ KB első titkára volt, egyben tagja­ a párt el­nökségének, Központi Bizottságának, politbürójának és minden le­hetséges grémiumának, majd a magánvállakozásba igazolt át, és a 90-es években már annak a fővárosi kft.-nek a résztulajdonosa, amelyik történetesen a képviselői irodaház - a Fehér Ház - nyílás­záróinak cseréjét végezte. Ha Horn képviselőként sem szerzett tudo­mást erről, pártelnökként is hallhatott volna a dologról, mert az épí­tőipari fővállalkozásokban érdekelt Hámori-féle cég történetesen az MSZP Köztársaság téri székházában lett bejegyezve, Balo Kft. néven. Hámori nem is rejtette véka alá, hogy a rendszerváltozás neki lett ki­találva, ő „a megváltozott körülmények között nem botorkál bekö­tött szemmel”. Vajon micsoda ő, ha nem tőkés? Még ha egyúttal az MSZP Baloldali Tömörülésének elnökségi tagja is, sőt, Hornhoz ha­sonlóan a fehér sport szerelmese, honatyaként még az ülésszak ide­jén is fékezhetetlen teniszszenvedélyének hódolt, valamelyik pályán akár egymás ellen is játszhattak. Az egykori KISZ-es főkáderek kö­zül, akik mindenkor automatikusan az MSZMP-ben is vezető pozí­ciót töltöttek be, Barabás János KB-titkár, a párt volt agit-prop. osz­tályvezetője a rendszerváltás évétől kereskedelmi és tanácsadó cé­gek igazgatója, majd 1995-től a privatizált Ganz Ansaldo Villamos­­sági Művek Rt. igazgatóságának elnöke. Talán ő is kapitalistának nevezhető, adekvátabb kifejezés híján, amint az a Nagy Imre is, aki 1989-90-ben volt a Kommunista Ifjúsági Szövetség első embere és az MSZMP KB elnökségi tagja, majd egy évvel később már többek közt a Pólus Rt., a Danube Rt. és a Caola Rt. legalábbis résztulajdo­nosa. Vagy a szintén egykori KISZ-apparatcsik Máté László, aki a Budapesti Vegyipari Gépgyárat privatizálta, és további magáncégek tucatjában szerzett érdekeltséget. Alighanem ő is tőkés, ha közben a Magyar Szocialista Párt pénztárnokaként is tevékenykedett, és Horn Gyula soha nem találkozott vele. Ezeket az újkapitalistákat azonban, avagy más szóval - megint csak az exminiszterelnököt idézve - „rá­galmakat a fideszesek találták ki”. Kicsit komolyabbra fordítva a szót e hihetetlenül komolytalan, vagy bámulatosan cinikus Horn-kijelentés kapcsán, könnyebb volna azokról az egykori párt- és KISZ-funkcionáriusokról listát készíteni, akik nem lettek kapitalisták, akik a rendszerváltozás sodrában nem lettek az újsütetű piacgazdálkodás feltétlen hívei és haszonélvezői. Az ifjúsági szervezet szinte valamennyi egykori ve­zetője, Maróthy Lászlótól Szokai Imréig valamilyen formában a privát üzleti szférában találja meg a számítá­sát, de hasonlóképpen áll ez az egykori állam­párt szinte összes funkcionáriusára, az abc elején Apró Piroskánál, Békesi Lászlónál és Berecz Jánosnál kezdve­­ és be is fejezve. A különbség köztük csak annyi, hogy ki sikere­sebb lett, ki pedig kevésbé az. Már a Németh Miklós kormányzása alatt lefutott spontán privatizáció során, majd az 1990-et követő nagy magánosítások idején, a korábban az ál­lamgazdaságban mindenható MSZMP istál­lójából versenyre kelt újkapitalisták pálya­­hossznyi előnyt élveztek mindenki mással szemben, ami pedig a kapcsolati tőkéjük el­sődleges hasznosítását illeti, ez akkoriban úgy ment, hogy a külföldi befektetők kegyeit­­ maradéktalanul kiszolgáló volt vállalati veze­tők egyszerűen tulajdonost váltottak a saját fejük fölött. Később, a 90-es évek második fe­létől ez a kapcsolati tőke már az újonnan szövődött pénzügyi­­gazdasági-befektetői-információs hálózat szálai mentén működik, a legfontosabb csomópontokon továbbra is az eredeti szereplők­kel. Miután hazánk a kapitalizmust építő ország, ezek azok a bizo­nyos (kapitalista) kulcsfigurák, akik közül Horn Gyula még senki­vel sem találkozott. Ennek az aligha tartható és még a saját politikai közegében is ne­hezen vállalható Horn-megnyilatkozásnak van továbbá egy érdekes aktualitása, mondhatni pikáns időzítése is. A február 24-i megjele­nése előtt két nappal, a múlt hét csütörtökén ülést tartott a Magyar Szocialista Párt elnöksége. Határoztak arról, hogy a jövőben milyen módon lépnek a nyilvánosság elé mondanivalójukkal és üzeneteik­kel a szocialisták. Az ülés utáni sajtótájékoztatón Kovács László mos­tani és Horn Gyula előző pártelnök egymásnak ellentmondóan szá­molt be a bent elhangzottakról. Horn az MTI-nek azt nyilatkozta, hogy kifejtett álláspontja szerint „meg kell szüntetni az MSZP politi­zálásában az esetlegesség és a jellegtelenség elemeit”. Kovács viszont cáfolta, hogy Horn ilyen értelmű kijelentései az ülésen egyáltalán el­hangzottak volna. Na, annyit azért előre megbeszélhetnének egymás közt, hogy mit fognak mondani, ha kijönnek - gondolhatja az egy­szeri újságolvasó, épp úgy, mint az újságíró -, komoly pártok veze­tői ezt így szokták csinálni. Máskülönben hogyan tűzheti a zászlajá­ra az MSZP éppen azt az új hármas jelszavát, amelynek egyik eleme a szolidaritás, ha a párt legtekintélyesebbnek számító vezetői még egymás iránt sem szolidárisak? Egyikük a nyilvánosság előtt megha­zudtolja a másikat... Eközben a szocialisták vezetői nyíltan hangoztatják: jövő ilyen­kor a Fidesz-kormány leváltására indulnak a választási küzdelem­ben. Ki tudja? Még az is kiderülhet egyszer, évek múlva - a Horn-in­­terjú fentebb boncolgatott sarkallatos megállapításaiból kiindulva -, hogy még ezt is a fideszesek találták ki. Könnyebb volna azokról az egykori párt- és KISZ- funkcionáriusokról listát készíteni, akik nem lettek kapitalisták (...), az újsütetű piacgazdálkodás feltétlen hívei és haszonélvezői B­ALRA ZÁRVA Szex és terror Amatőr rovarászoktól elvárható felszínes érdeklődéssel tekintsük át azt a röplapot, amelyet a Balol­dali Front - Munkás Ifjúsági Szövetség aktivistái osztogattak buda­pesti iskolák előtt, kifejezve neheztelésüket amiatt, hogy a magyar oktatási intézmények külön napot szenteltek a kommunista dikta­túra áldozatai emlékének. „Válaszd a vöröset! A szex erősíti az im­munrendszert, egyensúlyban tartja a lelket, és jó testedzés. A Kom­munista Kiáltvány pedig ajtót nyit a világra!” Így kezdődik a mű. A magam részéről kétségbeesett kombinatorikai erőfeszítéssel próbáltam közös nevezőt találni a szex és a kommunizmus között, de sokáig csak egy fordított megfelelést tudtam kialakítani: a szex végső soron gyarapítja az emberek számát, csaknem olyan arány­ban, ahogy a kommunizmus fogyasztotta őket. Az ifjú csekisták persze nyilván nem erre gondoltak. Aztán ráébredtem arra is, hogy közös halmaznak tekinthető például az úgynevezett posztkoitális mélabú, amely a szex után rabul ejti a férfiembere­ket, úgyhogy kénytelenek gyengéden rágyújtani, esetleg becézget­­ve bekapcsolni a tévét - ez az érzület több mint tíz éve tartja hatal­mában a kommunizmusból kikászálódott régiónkat. Mindazonál­tal erről sem éreztem úgy, hogy összhangban állna a brosúra szán­dékaival. A választ egyébként maga az irat adja meg, a lap alján: „Mi harcolunk!” Tényleg, a harc. Kétségtelen, ebben a párhuzam­ban van valami. Mégis, azt már csak én teszem hozzá, mindenki­nek jobb lett volna, ha Lev Davidovics Bronstein, aki később Trockij néven élte az életét, egészen addig, amíg Ramón Mercader be nem kopogtatott hozzá a jégcsákánnyal, inkább a szexre helyezi a hangsúlyt, és a Vörös Hadsereg helyett valami egészen más szer­vezetet hoz létre, mondjuk a Vörös Kuplerájt, ami ugyan szintén megvalósult, de messze nem összhangban egy ilyen jellegű vállal­kozás eredetileg feltételezhető célkitűzéseivel. Aztán azt írják a fiúk ebben a papírra vetett szellemi Lubjan­­kában: „higgyétek el, a tisztességtelenül szerzett vagyont senki nem adja vissza önként.” Ez az utóbbi megállapítás igaz, magam is ingadozni kezdtem pártállásomat tekintve, hiszen e vonatko­zásban a kommunisták tényleg nagy eredményeket tudnak fel­mutatni, régen túl vannak a problémán, mi több, arra is rájöttek, hogy a tisztességesen szerzett vagyont sem adja oda önként sen­ki, de ők - két vörös harcolás között, mintegy előjátékként - ezt is meg tudták oldani, került, amibe került. Fő, hogy oda­visszaadják. De még mielőtt esetleg visszamenőleg mérgelődnénk emiatt, olvassuk el, ami szintén oda van írva, hogy „higgyétek el, a múltban sem fűtötte rosszabb indulat a kommunistákat, mint más tisztességes embert”. Érdekes meglátás, bár erről több föld­résznek alighanem más a véleménye. Nyugalom, már csak né­hány baltával fogalmazott sor, és végzünk. „Nekünk ez a parla­menti döntés hadüzenet értékű. Mi ugyanis kommunisták va­gyunk, akik tartalmasabb emberi életért küzdünk, mint serdülő­kortól aggastyánkorig csak a pénz után rohanni. (...) A kommu­nisták mi vagyunk!” így már más. Sajnállak benneteket, fiúk. Szóval ti vagytok a kommunisták. Akkor még várunk egy kicsit. Nem kell ide fehérterror. Majd elin­tézitek egymást, ahogy szoktátok. Mindenesetre nagy fejlődőké­pességről tennétek tanúbizonyságot, ha ez alkalommal nem von­nátok be további több millió embert az ügybe. Csak diszkréten, magatok között. Mint a szexet. 2001. február 28., szerda Nézőpont Hamar Nemzet 0 Hamar Nemzet Ol/ „■■■ci dolgot ét magát nézzük... ” Ügy vagy ürügy? M­ostanra nem csak a politikai elemzők sejtik, hogy a hannoveri villamosok ügyét csupán ürügyként hasz­nálta fel az SZDSZ a koalíciós szakításhoz. A főpol­gármester és az SZDSZ-frakció múlt hét óta mást sem tesz, mint érveket keres a hannoveri villamosok megvásárlá­sa ellen. Előbb az volt a baj, hogy a járművek használtak. Azután kiderült, hogy ettől függetlenül jó állapotban vannak, és az ár a felújítás és a szükséges műszaki átalakítás költségeit is tartal­mazza. Később az lett a probléma, hogy a villamosok túl nehezek, a sínpályák nem bírják majd a terhelést. Kiderült, ez sem igaz, a 2-es villamosok épp ilyen súlyúak, a sínek mégsem mennek tönk­re. A szocialisták gyorsan megcáfolták a padlómagassággal és a peronátépítéssel kapcsolatos aggályokat is, ezért az SZDSZ elő­húzta a költségvetéskártyát: a büdzsé elfogadása előtt nem sza­bad ilyen nagyságrendű döntést hozni. A közgyűlés többsége mégis megszavazta a villamosvásárlást. A csütörtöki voksolás után a közbeszerzési eljárás hiánya vált a legfőbb gonddá. Vasárnapra azonban az SZDSZ számára is kide­rült, hogy a BKV a közbeszerzési eljárás keretein belül tárgyalt a hannoveri közlekedési társasággal. Ezért hétfőn az SZDSZ már törvénysértést emlegetett és a nyilvános közbeszerzési pályázatot hiányolta. Mivel Vajda Pál szocialista főpolgármester-helyettes ezen érveket is cáfolta, a szabad demokraták megint kereshetnek újabbakat az azóta már Debrecenben is kapós villamosok ellen. Az SZDSZ a közgyűlési szavazás után bejelentette, hogy fel­bontottnak tekinti a koalíciós szerződést, mivel az MSZP azt sú­lyosan megsértette. Egyúttal felfüggesztették a költségvetésről szóló pártközi tárgyalásokat, másnap pedig Demszky Gábor bi­zonytalan időre beszüntette a legfőbb koalíciós egyeztető fórum, a kabinetülés működését. Azóta az SZDSZ már ultimátumot is adott a szocialistáknak: az MSZP-nek meg kell szavaznia a költ­ségvetést, és el kell állnia a villamosvásárlástól, ha továbbra is koalíciót akar. Szakítás esetén mindkét fél nehéz helyzetbe kerül, mert a főpolgármester-helyetteseket nem lehet leváltani, sem visszahívni. A főpolgármester viszont megkurtíthatja az MSZP által delegált helyettesek jogosítványait, köztük a villamosvá­sárlást leginkább szorgalmazó Vajda Pálét. A szocialisták erre válaszul beterjeszthetik a közgyűlés elé Demszky Gábor mozgás­terének szűkítését - ezt az ellenzék nyilván örömmel megszavaz­za majd. Ez lenne az igazi patthelyzet, hasonló, mint amilyet Hódmezővásárhelyen láthattunk. A főpolgármester-helyettesek az elmúlt hat évben csak rossz híreket közöltek. A kórházi ágyszámleépítésekről például Szol­noki Andrea, a szemétdíj bevezetéséről pedig Vajda Pál számolt be, amíg Demszky Gábor felavatott, átadott, támogatást biztosí­tott, vagy éppen felújítást jelentett be. A hannoveri valamosok megvásárlása lesz az első olyan fejlesztés Budapesten, amely nem Demszky Gábor, de még csak nem is az SZDSZ nevéhez fű­ződik. Ez utóbbitól eltekintve még mindig nem tudjuk, hogy mi az SZDSZ igazi baja a hannoveri villamosokkal. M­­ioró Kriszta T­OLLHEGYEN ! Puhár­ György Művészfilm Valamelyik este megnéztem a televízióban Jancsó Miklós Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmjét. Kétségbeejtő­ volt. Köztünk szólva, láttam már néhány borzalmas filmet életemben, de ez megelőzi valamennyit, azt ne mondjam, fizikai fájdalmat vált ki a nézőben. Kezdődik ott, hogy az ember nem tudja, miről szól a történet. Odaáll két kislány a kamera elé és elénekli a Petőfi Sándor gatyá­ban táncos kezdetű versikét. Ez a nyitány. Mindjárt ezután a Kere­pesi temetőbe látogatunk (nagyrészt itt játszódik a film), ahol két sírásó kegyetlen káromkodások közepette üti-veri, pofozza meg rugdossa egymást, bár az nem derül ki, miért. A káromkodás amúgy visszatérő elem az alkotásban, egy futási őrmester és egy át­lagkocsis nem káromkodik annyit egy munkában eltöltött hosszú életen át, mint ezek a Jancsó-szereplők. Minden második mondat­ból dől a szexuális trágárság, méghozzá cizellált, ultraperverz szó­füzérekkel. Ezenkívül - három-öt percenként - mindenféle előz­mény nélkül lelövik egymást a szereplők, de nem kell megijedni, leg­följebb a vér meg az agyvelő csordogál a fejükön, ami „művész­filmek” esetében alapelvárás. (Az események sodrában természete­sen a Jancsó, Hernádi kettőst is agyonlövik, de ők is feltámadnak, jóllehet, hamvaikat előzőleg megeszik a trágár temetőőrök, illetve az éppen arra járó lipicai magyar félvérek a bálázott lucerna mellé desszertként.) Pereg a film, és a második óra elején az addig döbbenten ülő néző elbizonytalanodik, akkor most ki itt az agykárosodott? Mi, itt a képernyő előtt, vagy azok a trágár lékelt fejűek odaát? Hogy miként került ez az elmeháborodott bornírtság a közszolgálati te­levízió műsorába, arra nézve nincs hír. (Vajon látta-e megelőzően a műsorigazgató?) További kérdőjel: mit keres a kaotikus háttér­ben az időnként arra sétáló Kossuth Lajos kormányzó? Talán ő is a logikát?

Next