Magyar Nemzet, 2001. február (64. évfolyam, 27-50. szám)
2001-02-24 / 47. szám
Töhötöm 2001. február 24., szombat ) magazin@magyarnemzet.hu Fehérváry István a tizenöt évig írt könyvéről, sorstársakról és a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjáról A nagy forgatókönyv ««!Fehérváry István a Börtönvilág Magyarországon című, 1978-ban Münchenben megjelent könyvével tette ismertté a nevét. Volt idő, amikor a kommunizmus áldozatainak szomorú krónikájában ez az egyetlen mű volt a fogódzó. Munkájával életben tartotta a reményt abban a nemzedékben, amely a legfájóbbat vesztette el: a hazáját. Fehérváry István ma Budapesten és Santa Fében él. A Politikai Elítéltek Közösségének (PEK) elnöke. Az elsők között emelt szót azért, hogy a diktatúrák áldozataira méltóképpen emlékezzen a nemzet. - Beszéljen röviden arról, hogy mikor és miért kezdte el a sorstársaival kapcsolatos információk gyűjtését? - Ezerkilencszázötvennyolc óta megszállottként végzem ezt a munkát, és mondhatom, hogy a mai napig. Kezdetben Ispánki Béla kanonokkal, a Mindszenty-per egyik vádlottjával gyűjtöttük együtt az anyagot - ő mindig szivarozott -, és olyanok voltunk, mint a bélyegesek... Sajnos már meghalt. Ma már hihetetlen, hogy mennyi áldozatra volt szükség. A levelezés és utazgatás emésztette a pénzt, magam gépeltem mindent, és írtam át a szövegeket rengetegszer. Csak egyetlen példa arról, hogy milyen nehézségeken mentem keresztül: megtud- tam, hogy Ausztráliában él valaki, aki az X. Y.-ügyről tud valamit. Nagy nehezen megszereztem a címét. Visszaírt, de mindjárt magyarázkodott is, így-úgy... Ne marháskodj! - válaszoltam csak írd meg, igaz-e, hogy... Jött a levele, hogy X. Y.-t nem végezték ki. Összeomlott minden, kezdhettem elölről. A végén rájöttem, hogy ez a szerencsétlen gyávaságból nem akarta, hogy a nevét megemlítsem. Olyan emberek, akik a börtönben karakánok voltak, a szabadságban nagyon megváltoztak, és kerek perec kijelentették: „Mukikám (ez Fehérváry István beceneve - K. A.), sem az én nevemet, sem az ügyemben egyetlen nevet ne használj fel!” Így voltam azokkal a szociáldemokratákkal is, akik szembehelyezkedtek a Rákosi-féle kooperációval. Persze azért a legtöbben segítettek, és megírták, amit kértem, elmondták, amit tudtak. - Mit lehet mondani: a könyv végeredményben hány évig íródott? - Tizenöt évig. Annyi anyag gyűlt össze, hogy kerekedett belőle a Szovjetvilág Magyarországon című könyvemre is (1984, München-Santa Fe). Amerikai barátaim közben óvtak, hogy ne nyúljak bizonyos témákhoz. Az úgynevezett „háborús, népellenes” ügyek egy időben tabunak számítottak. Nem hallgattam rájuk. Megírtam például, hogy akik megjárták a német haláltáborokat-és-. ''visszajöttek,_azok közül többen-Áriüsek lettek, és ugyanolyan kegyetlenségeket követtek el, mint náci kínzóik. Vártam a robbanást. Elmaradt. Amikor 1953-ban Vorkután-százezer rab -fellázadt, ugyanaz a szovjet hadbíró tábornok lövetett arabok közé, aki a nürnbergi bíróságon halált kértanács-vezetőkre, mondván, hogy hasonló események többé ne következhessenek be. - A Börtönvilágnak milyen volt a fogadtatása itthon? - Nem számítottam ekkora visszhangra. Egyszer csak jöttek a hírek, hogy szétszedték a könyvet, és így terjesztik, csempészték haza a bőröndökben. A Széchényi Könyvtár akkori igazgatója Bécsből adott fel egy levelet, amelyben azt írta: „Kedves Fehérváry úr, megkaptuk, amit küldött - feladtam ugyanis nekik egy könyvet, hétpecsétes zár alatt tartjuk, s csak a magunkfajta embernek adjuk ki...’ Folytassa a munkát! Én csak azt ígérhetem, hogy ha szüksége lesz valamire, segítünk.” Ma a szabadságban ez olyan hihetetlennek tetszik! Mi adta az erőt? Az ember hajlamos arra, hogy egy ponton feladja, ráadásul az ilyen sok évig tartó munkát. - Ezt nem! Mert az emlékereje máig elkísér. Isteni csoda, hogy én nem kerültem azok sorsára, akik ma hősi halottak. De a nyolcévi börtön alatt sokat megéltem, s ezt tartozom elmondani. Anélkül, hogy magamat helyezném előtérbe. 1949-ben, a Dósa-ügy tárgyalásakor, a Margit körúton történt: „El akarok búcsúzni a feleségemtől” - mondta Varga Modeszto, miközben Patay Katalint láncra fűzve vitték ki a tárgyalóteremből. A bíró, Radetzky ezredes rászólt: „Üljön le! Majd a temetőben elbúcsúzhatnak!” S akkor Módi hangosan odakiáltotta: „Drágám, ne felejtsetek el bennünket!” Ez a mondat benne maradt a fülemben, s amikor azt hajtogattam, hogy emlékművet kell nekik állítani, emléknapon kell emlékezni rájuk, arra gondoltam, igen, ezek az emberek a szó szoros értelmében hősök voltak. „A hazáért mindhalálig!” Utoljára 1849-ben búcsúztak így a halálba menők. Nehéz ma ezt az internet világában megmagyarázni az ifjú nemzedéknek. Bevallom, munka közben egyszer elfáradtam. Münchenben voltam éppen, volt zárkatársamnál, Tollas Tibornál, szegény ő sincs már az élők sorában. S ahogy egy kis tó partján sétáltunk a külvárosban, Tibor megszólalt: „Meg kell csinálnod a könyvet! - mondta. - Én írhatok verseket, Faludy körmölhet, amit akar, Méray gyárthatja a publicisztikákat, a történelmet azonban csak te csípheted nyakon.” És folytattam. Mert nem tudtam azt sem elfelejteni, hogy a kivégzések idején a Gyűjtőben mindig felvonultattak egy tanszázadot, ők adták a négyszöget a bitófa körül - sokan rosszul is lettek közülük -, hogy lássanak és tanuljanak. S ilyenkor, amikor masíroztak a börtön felé, örökösen azt énekelték, hogy: „... mert a várost elfoglalta sokezernyi partizán...” Bekerül ez a történelemkönyvekbe? Jó volna hinni... - Említette, hogy bizonyos dolgok tabunak számítottak, például a „háborús ügyek”. - Ennek a hátterében az áll: a talpnyalás nem ismert határokat. Megpróbálták demonstrálni azt, hogy aki valaha is tett valamit - politikai vagy katonai téren - a Szovjetunió ellen, az nem szabadulhat a büntetés alól. Ezért szedték elő a háború befejezése után öt-nyolc évvel a lezártnak tekintett ügyeket. A régi katonák segédtisztjeit, sofőrjeit, és így tovább, addig kínozták testileg-lelkileg, amíg meg nem vádolták egykori „gazdáikat”, akik úgymond szökésben lévő katonákat lövettek agyon. A segédtiszt esetleg abban bízott, hogy vallomásával megmenekül, a tárgyalásért aztán nagyon csodályozött,amikor felolvasták az ő halálos ítéletét is. A szóban forgó katonatisztek nem csináltak semmi olyat, amiért a világ bármelyik hadseregében büntetés várt volna rájuk. Egyszerűen kellett a haláluk. Beleillett a nagy forgatókönyvbe. Miután láttuk azt, hogy ezeket az embereket milyen könnyedén vezetik a bitófa alá, eltöprengtünk azon, vajon mi vár ránk? A Gyűjtő ÁVH-s ura, Bánkúdi Antal mondta egyszer: „Egyetlen problémánk a vödörrész beszerzése, amivel majd magukat leöntjük.” Folytatás a 22., összeállításunk AZ EMLÉKNAPRÓL A 22., 23. ÉS A 24. OLDALON Kő András Kihelyezett tárgyalás az ötvenes években a Gyűjtőfogházban