Magyar Nemzet, 2001. április (64. évfolyam, 77-100. szám)

2001-04-24 / 95. szám

A roma felzárkózás feltétele Egy új közoktatási törvénnyel az uniós elvárásoknak is eleget tehetnénk M UfIRM­ Bfil.A_____­_______________________________________________________ M­agyarországnak hasznos lenne, ha a parlament még 2003 előtt meghozná az új roma közoktatási törvényt. Hivatalosan még ma sem lehet tudni, hány óvoda- és iskolaköteles roma gyermek él hazánkban, de számuk közel lehet százhatvanezerhez. Ha egy megfelelő törvény lépne élet­be, a roma gyermekeket részben újonnan épített, részben pedig meglévő iskolákban a többségi tanulókkal lehetne integrálni. így történt ez az USA számos államában is, amelyekben a spanyol ajkú gyermekek kötelező iskoláztatása gyökeres változásokat hozott az ottani közoktatásban. Az amerikai közoktatás nagy problémája a 80-as évek elejére te­hető, amikor politikai és gazdasági okok miatt a közép- és dél-ame­rikai államokból a spanyol ajkúak milliói érkeztek főleg Kalifornia, Texas és Florida államaiba - legtöbbjük illegálisan. De a közoktatás­ról szóló amerikai törvények minden gyermeknek kötelezővé teszik az iskolába járást, még akkor is, ha azok nem legálisan érkeznek külföldről. Viszont a spanyol ajkú szülők, családcentrikus és hagyo­mányos kulturális beállítottságuk miatt fiaik korai munkavállalását s leányaik korai férjhez menését helyezték gyermekeik iskoláztatása elé, mivel az USA-ban a kötelező általános ok­tatás 18 éves korig tart. Sajnos hasonló iskola­­ellenes magatartás tapasztalható hazánkban is a felnőtt roma lakosság jelentős részénél. Részben ez lehet az oka, hogy gyermekeiknek talán még húsz százaléka sem jár rendszeresen a lakóhelyéhez közeli vidéki vagy városi isko­lába, s még ennél is kisebb azok száma, akik sikeresen érettségiznek vagy szakiskolai okle­véllel rendelkeznek. Orbán Viktor miniszterelnök megemlítette a 2001. február 1-jén tartott országértékelő be­szédében, hogy az ösztöndíjas roma tanulók száma a korábbi háromszázról nyolcezerre nőtt. Ez igen szegény mérleg. Több mint fél­milliósra tehető a roma kisebbség, a feltörő parányi százalék aránya kicsi az iskolázatlan és iskoláikból kieső roma fiatalok többségével szemben. Az efféle közoktatási status quo elfogadhatatlan lesz Brüsszelben és Strasbourgban az EU-hoz csatlakozás küszöbén. Texas kormányzója, Mark White volt az első, aki 1983-84-ben egy egyetemi professzorokból, általános iskolai pedagógusokból és állami törvényhozókból álló kutatóbizottság tanulmányai alap­ján törvényt léptetett életbe az alternatív tanárképzés és a két­nyelvű oktatás bevezetésére. Ezután, az 1984-85-ös tanév kezde­tére a Közoktatás Állami Igazgatósága Texas állam kijelölt pont­jain­­ hét egyetemen belül, városi iskolakörzetek igazgatóságainál és húsz vidéki területeket érintő újonnan épített oktatási közpon­tokban - elrendelte a két program megszervezését és implemen­tálását. Az alternatív tanárképző és a kétnyelvű oktatás számos intézeteinél az évente ismétlődő tanfolyamok ciklusaira kezdettől fogva több ezren jelentkeznek, de a szűrővizsgák után intézeten­ként csak a legjobb kétszáz személy kezdheti el a tanfolyamokat, amelyek időtartamára a kandidátusok kezdő pedagógusi fizetést kapnak. Az állami hivatalnokokból, egyetemi és általános iskolai taná­rokból álló bizottsági csoportok évente többször is vizsgálják a két program előrehaladását. Évente újítják a programok további engedélyzését, de gyakran módosításokat is követelnek. Különös gondot fordítanak a spanyol gijcú családokat látogató szociális hiva­talnokokból és pedagógusokból kijelölt párok által készített ripor­tokra és azoknak az illetékes családokkal közösen kitöltött kérdő­ívek számítógépezeti statisztikájára. Ennek alapján tudják az isko­lák felvételi osztályain eldönteni, hogy melyik gyermek milyen szin­ten kezdje el vagy folytassa az általános és a kétnyelvű tanulást. Texas államban több év kellett ahhoz, hogy az illegálisan beván­dorló családok gyermekeit mozgósítani lehessen, hogy beírassák őket a helyi óvodákba, elemi és középiskolákba. Az iskolabuszok a városokban, avagy a falvakban minden iskolaköteles gyermekért el­mennek, és hazaviszik őket iskola után. Viszont az iskolai ingyenes reggeli és ebéd csak az arra rászorulóknak jár - feketéknek, barnák­nak és fehéreknek egyaránt. A többiek fizetnek a leszállított árú reg­gelikért és ebédekért. A rászoruló diákok a tankönyveket és füzete­ket is ingyen kapják. Megemlítendő, hogy az iskolák arra kijelölt tantermeiben és könyvtáraiban már az elemisták is felváltva vesz­nek részt a számítógépes multimédia oktatásban. A magyarországi roma gyermekek kétnyelvű oktatásának lo­gisztikáját az eltérő dialektusok miatt ki kellene dolgozni. Talán a legelterjedtebb, beásnak nevezett régi római cigány nyelvre kellene koncentrálni, amelyet a romániai cigány törzsek nagy része hosszú évszázadok óta beszél. Az efféle kétnyelvű oktatásnak kettős célja lenne. Egyrészt a szülők is jobban ösztönöznék gyermekeiket a kötelező iskolába járásra, más­részt pedig a roma gyermekek és fiatalok ön­megbecsülése is nagymértékben javulna. Az ezzel kapcsolatos pedagógiai felkészültséget az amerikai alternatív tanárképzés mintájára le­hetne fejleszteni. Ennek lényege az, hogy a fő­iskolát vagy egyetemet végzett kandidátusok­nak Magyarországon is meg kellene adni a le­hetőséget a fizetéses, egyéves pedagógiai át­képzésre, amely a roma kétnyelvű oktatásra készülő személyek esetében a beás nyelvtanu­lás, avagy nyelvfeljavítás miatt valószínűleg másfél-két évet igényelne. A roma gyermekek oktatásának elkerül­hetetlen kritériuma az volna, hogy tanítóik és tanáraik között számos roma pedagógus is legyen. Ezért lenne az alternatív tanárkép­zésnek olyan nagy szerepe hazánkban is. A megfelelő törvényjavaslat előkészítése céljából az Oktatási Mi­nisztérium az Eötvös Loránd Tudományegyetem továbbképzési és nyelvtudományi osztályaival karöltve és a legtekintélyesebb magyarországi roma szervezettel együttműködve egy kutatóbi­zottságot állítana össze. Egy ilyen csoport meglátogatná az Egye­sült Államok néhány nagyobb iskolaigazgatóságát, hogy megfi­gyelje az alternatív tanárképzést és a kétnyelvű oktatást. A bi­zottság tagjai jegyzeteket is készíthetnének a programokat veze­tő mestertanárokkal folytatott megbeszéléseken. Végül pedig, a legsikeresebbnek bizonyuló amerikai iskolaigazgatóságától a szükséges törvénykivonatokat, kézikönyveket, direktívákat és brosúrákat további tanulmányozás és magyarra fordítás céljából haza lehetne hozni. Biztosra vehető, hogy ilyen előzmények után honatyáink többsé­ge egy új és sikert ígérő roma közoktatási törvény mellett szavazna. Annak törvénybe iktatása után az Oktatási Minisztérium és az ELTE rektori hivatala, két új tanszékkel bővülve, a fenti amerikai mintára megszervezhetné és monitoroztatná a magyar alternatív tanárképzés és a roma kétnyelvű oktatás programjait. A szükséges tanfolyamok a romatömbök által lakott országrészekben és városokban az erre kije­lölt és akkreditált intézetekben működhetnének, így 2004-re az in­tegrált óvodák és iskolák tantermeiben, átszervezett tanári karokkal, megkezdődhetne a roma gyermekek kötelező közoktatása. A szerző doktori disszertációját az USA-ban hatályos alternatív képzés és kétnyelvű oktatás témaköréből írta A roma lakosság húsz százaléka nem jár rendszeresen a lakóhelyéhez közeli vidéki vagy városi iskolába, s még ennél is kisebb azok száma, akik sikeresen érettségiznek vagy szakiskolai oklevéllel rendelkeznek E­N NEM » Kristóf Attila__________ É­n nem tudom, hogy a játékra való hajlam összefügg-e a külön­böző élőlények értelmi fejlettségével. A homo sapiens egyben homo ludens is, bár vannak olyan emberek, akiktől minden fajta já­ték és tréfa idegen. Tény az is, hogy földigilisztát még nem láttam . . . 1 . játszani, halat viszont már igen,­­ látszunk ha netán a szélhajtó kosz esti ug­' / ' rándozása a víz fölött szórako­zásnak tekinthető. A játék és a szórakozás bizonyosan értelemben rokon fogalmak, mindkettő anyagi szempontból céltalan időtöltést jelent, bár a komoly játékos sohasem szórakozik ellenfelével. Elvileg a wimbledoni teniszdöntő is játék, ám kétségkívül nem babra megy. Natasa kutyámnak viszont senki sem fizet azért, ha ügyesen elkapja a teniszlabdát és visszahozza, iszonyú figyelemmel és észveszejtő farkcsóválással várva, hogy újra eldobjam. Három dolog érdekli iga­zán, ugyanúgy, mint némelyik embert: az evés, a játék és az utazás. Be kell vallanom, időm egy részét én is játékkal töltöttem és töl­töm, s korántsem hiszem azt, hogy ez elfecsérelt idő. Persze azt sem mondanám, hogy a világ és jómagam sokat gazdagodtunk ál­tala. Ha jobban belegondolok, nem vagyok komoly ember. A ping­pong például egészen különleges szerepet töltött be az életemben, bár igazából, versenyszerűen sohasem űztem ezt a játékos sportot. Pápai gimnazista koromban csapatunk ugyan sikerrel szerepelt a járási bajnokságban, a csúcspont az volt, amikor egy csűrben, mí­nusz tízfokos hidegben legyőztük a favorit Lovászpatonát. Berek Karcsinak ugyan majdnem befagyott akkor a füle, mert kölcsön­adta a sapkáját nekem, de nagyobb baj azért nem történt, csak annyi, hogy fülcimpája később - mintegy utólagos védekezésül - selymes szőrpamacsokat eresztett. Játékos szemléletem ellenére gyermekkoromban igen nehezen viseltem el, hogy kollégiumi közösségben kell élnem. Máig szívszo­rongva emlékszem rá, hogyan hívtam fel Pápáról „B”-beszélgetésre édesanyámat, aki akkor a Zámoly közelében lévő Miklósmajorban volt bérelszámoló. Rimánkodtam, vegyen ki a kollégiumból, ellen­nék én is a majorban, bármit megteszek, csak ne kelljen egy amorf közösségben a legkisebbként és leggyengébbként élnem. Anyám is sírt, de hajthatatlan maradt. Nem volt választása. A következő héten megnyertem a kollégiumi pingpongbajnokságot, a döntőben egy nálam két fejjel magasabb negyedikes fiút győztem le, s abban a pil­lanatban senkiből valaki lettem. Négy évvel később, 1956. október 23-án, barátommal, N. T.-vel, éppen egy pingpongversenyre indul­tunk, majd a játék helyett a valóságot választva csatlakoztunk a Par­lament felé tartó tömeghez. Az ütőm végig velem volt. Kevélyen mondhatom: amatőrtől sohasem kaptam ki. Amikor 1960-ban a Magyar Nemzethez kerültem, örömmel láttam, hogy a szerkesztőség társalgójában egy pingpongasztal áll. Az első napon 21:0-ra megvertem a lap felelős szerkesztőjét, Rajcsányi Károlyt, s ez ázsiómat nagymértékben növelte. Akkoriban mindenfajta játék szer­vesen a szerkesztőség életéhez tartozott, egy időben például Mátrai Betegh Bélával sokat gombfociztunk, sőt egészen infantilis, általunk kitalált játékokat is űztünk, s néha a fél szerkesztőség velünk tartott. A Magyar Nemzet a pingpong révén fogadott be napok alatt, ott a társalgóban, játék mellett zajlott a társasági élet. Később, egy Zsolt Róberttel kötött fogadásból eredően, játszottam Jónyer Istvánnal is, aki 18 fórral természetesen megvert. Ez volt a legnagyobb „kudarc”, ami ebben a sportágban ért. Azóta tudom, profikkal nem érdemes kezdeni. Aztán hosszú éveken át nem volt pingpongasztal a hánya­tott sorsú Magyar Nemzetnél. Most újra van. És újra játszunk. S mintha ebből eredően kicsit otthonosabban mozognék­­ az egy éve összevont­­ szerkesztőség Kilián laktanyabeli falai között. Hogy en­nek van-e köze a hajdan Pápán történtekhez, én nem tudom. T­UDOM ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------■------------* 2001. április 24., kedd Nézőpont Magyar Nemzet 0 lap Nemzet­őr/ „...a dolgot­­t magát nézzük... ” Vallottak a képviselők a PÁSZTOR Z.ol­tán_________,_____________________________,__________________ A rendszerváltozás utáni, eddigi legrészletesebb va­gyonnyilatkozatok kerültek tegnap a nyilvánosság elé. Vagyonnyilatkozatot egy 1990-es törvény értel­mében már az első demokratikusan választott par­lament képviselőinek is kellett tenniük, ám az Országgyűlés hivatala a dokumentumokkal ekkor még semmit sem tehe­tett. Az 1997-es összeférhetetlenségi törvény - amely a kép­viselők és a gazdaság összefonódását igyekezett korlátozni - a korábbinál valamivel több adatra derített fényt, ráadásul a sajtó hathatós támogatásával nyilvánosságra is kerülhettek azok. A probléma csak az volt, hogy az újságolvasó, rádió­­hallgató és tévénéző megkérdőjelezte az adatok valóság­tartamát, hiszen azokból az derült ki: a képviselőnél szegé­nyebb ember e hazában aligha van. A nyilatkozattevők ele­nyésző része vallott be ugyanis jelentősebb vagyont, gyakor­latilag csak a Zwack Péter- és Máté László-kaliberű politi­kus-nagyvállalkozók vagyoni helyzetéről alakíthattunk ki többé-kevésbé reális képet. Mert ki ne emlékeznék Keleti György honvédelmi miniszter vagyonnyilatkozatára, amely szerint a politikusnak az égadta világon semmije sem volt, vagy Baja Ferencre, aki minden bizonnyal már akkor is a be­vallásban feltüntetett Skoda gépkocsival közlekedett? A mostani nyilatkozat áttörést jelent abból a szempontból, hogy egy, a korábbiaknál valósabb kép rajzolódik ki a képvi­selőkről: a többség igen jómódú, nem ritka, hogy valakinek több háza, autója, nyaralója, számtalan gazdasági érdekeltsé­ge és jelentős mennyiségű termőföldje van. A leírtakból két következtetést lehet levonni. Az egyik: a képviselők korábban nem egészen a valóságnak megfelelően számoltak be anyagi körülményeikről, esetleg a kérdéseket saját szájízük szerint értelmezve töltötték ki a kérdőíveket. A másik következtetés: megéri képviselőnek lenni. Hiszen jog­gal feltételezhető: képviselőségüket kihasználva is nőtt befo­lyásuk és jövedelemszerző képességük. Mert ki gondolná, hogy Boldvai László, az MSZP korábbi és jelenlegi képviselője és egykori pénztárnoka ne kamatoztatta volna összekötteté­seit, amikor bevallott havi jövedelme több millió forint? Emberileg ugyan érthető lehet Várhelyi András kisgazda képviselő kifakadása, aki a vagyonnyilatkozatának egyik kér­désére azt írja, hogy vannak szekrényeik, ágyaik, ruháik, asz­talaik, székeik, komódjaik, mély- és lapostányéraik, vécépa­­pírtartóik, szalvétáik - még damaszt is! -, 3000 kötet köny­vük, képek, hat Biblia - és a szégyen, hogy mindezt le kell ír­­ni! Mondom: érthető, hogy adott esetben megalázónak tartja valaki, hogy aprónak, esetleg személyesnek vélt holmijairól is számot kell adnia, ám alighanem titokban maradnának a szocialista Veres Jánosok bevallott százmilliói, földbirtokai, és egyes szakszervezeti vezetők több százezres havi jövedelmei, ha nem kötelezne ezek nyilvánosságra hozatalára a törvény. Összességében tehát megállapítható: a nemrégiben elfoga­dott törvénymódosítás fontos lépés volt a közélet tisztaságá­ért zajló folyamatban. A kérdés az, lesz-e, és ha igen, milyen irányú változás a jövőben. T­OLLHEGYEN M Pn­.hál­ György__________________,__________________________,________________ Tibor panasza Kis Tibor Népszabadság-újságíró tett közzé írást a tegnapi lapban -föl­teszem, nem ezzel fog föllovagolni a Parnasszusra. Legszebb mondatát ide írom, legyen közkincs: „Egyedül a szélsőjobboldal lóg ki néha a sor­ból, amely a »Kárpát-Duna-Nagyhaza« és a nemzethalál víziója kö­zött ingadozva hol feltétlen »kitartásra« buzdít, hol pedig idegengyűlö­lettel teli lázálmaiban kisebbségi magyarokkal telepítené be az országot - kínaiak (és persze zsidók) helyett. ” Forrásanyag nincs a földúlt szerző tolla mögött, vagyis nem tudni, Kis Tibor Népszabadság-pályakezdő hol szívta magába a katartikus butaságot, amiben ott az ilyenkor esedékes Csurka, meg a népnemzeti Orbán, aki pallosát lobogtatja a nemzet fölött, jaj nekünk. Ha pertu lennék, mondanám: igyál valamit, Tibi, az majd meglát­szik rajtad! Tibi viszont ír. Rendületlenül. Kár. „Mert vajon eleget tudunk-e például az isten (ő kis I-vel írja) háta mögötti magyar zárványokról?” Nagy kérdés, mennyit tud őróluk a cikkíró Tibor. Gondolom, huzat­ja nincs a zárványokról, de ez lelkiismereti probléma, hánykolódjon ő álmatlanul. Lelke rajta. Még egy mondat, de ez már tényleg az utolsó: „Sokféle magatartás, stratégia elképzelhető a politikától olyan sajátos helyzetben, mint ami­lyenben Magyarország van kisebbségi szempontból. ” Egy magyar tabu - ez az írás címe. Leghelyesebb lenne átküldeni az írást Strasbourgba, onnét már csak egy ugrás a mértékadó napilap, a Népszabadság, azt olvassa mindenki. Szélsőjobb, nemzethalál, idegen­­gyűlölet... Meg Kis Tibor, szegény, a laptól. Találkozunk egy év múlva. Tavasszal.

Next