Magyar Nemzet, 2001. április (64. évfolyam, 77-100. szám)
2001-04-28 / 99. szám
Hetvenéves a magyar hangosfilm A mi mozink ír A magyar hangosfilm születésnapja 1931. április 29.: a Hunnia stúdióban ekkor kezdték forgatni A kék bálványt. Ennek a hetvenedik évfordulóját ünnepeljük most. Ez a jeles esemény - amely technikai szempontból éppoly fontos, mint filmművészetünk kultúraterjesztő megközelítéséből - korántsem volt előzmény nélküli. 1930 tavaszán mutatták be Gaál Béla rendezésében, Martonffy Emil forgatókönyvéből a Csak egy kislány van a világon című mozidarabot Eggerth Mártával, Jávor Pállal, Vándory Gusztávval és Pethes Sándorral a főbb szerepekben. Eredetileg némafilmnek készült, mégsem így került a nagyérdemű elé, mert utólag hangosították. A bravúrt Nemeskürty István A képpé varázsolt idő című tanulmánykötetében ismerteti: „Éppen Budapesten tartózkodott a Fox Movitone News hangos filmhíradóit készítő, Bécsben székelő Hans Pebal, aki Horthy kormányzóval és Bethlen miniszterelnökkel készített hangos híradófelvételeket. A fényhangos Movitone hangfelvevő szerkezet egy gépkocsiba volt beépítve, s így mozgékony volt, ahogy a híradóhoz illett is. Pekal szívesen - és nyilván jó pénzért - segített a magyar filmeseknek, és rendelkezésre bocsátotta a Fox automobilba szerelt hangfelvevő berendezését. A kocsi begördült a Hunnia filmgyár udvarába, kábeleket vezettek az akkor hangszigeteléssel még el nem látott műterembe, ahol Bura Sándor cigányzenekara játszott, s fölvette a zenét, Jávor Pál dalait és még négy-öt szót...” A címadó híres nótán kívül elhangzik még a Kiültek a vénasszonyok a padra, a Szombat este kimentem a szőlőbe és a Halványsárga rózsa kezdetű is, valamint Liszt Ferenc Magyar rapszódiájának egy hosszabb részlete. A különösen becses, muzeális mű tulajdonképpen félhangos film, hiszen a felsorolt zene- és énekszámokon kívül emberi szó mindössze kétszer hallható benne, az sem párbeszédként. Először Vándory Gusztávtól, Jávor filmbéli barátjától ennyit hallunk: „György, gyere!” Majd a népes mulatókompánia tagjai közül páran ezt kiáltják: „Éljen! Éljenek!” Később a figyelő fül még egy harsány „Bravó!”-t is hall, ennyi az összes szöveg. A többi - végre-valahára! - nem néma csend, de édes muzsika, pattogó csárdás, vidám hegedűszó és néhány zörej, zaj. Érdemes felsorolni: vonatfütty és zakatolás, vasúti sorompó jelzőcsengője, autódudálás Pesten, kopogtatás egy ajtón, üvegcsörömpölés az ebédlőasztalon, a pohárba töltött gyöngyöző bor csobogása, ünneplő emberek tapsa, íme, az élet drága, tiszta hangjai szólnak a vászonról a legeslegelső magyar „utóhangosított” filmen. Az pedig, hogy a későbbi operadíva, Eggerth Márta szépséges hangja miért csak a kórusból ragyog ki pillanatokra, s a szerenádban verhetetlen Jávor Pál helyett miért Fekete Pál énekli a hódító nótát - erről csöppnyi odafigyeléssel a néző tévedhetetlenül meggyőződhet -, nos, ez a magyar filmkészítés első s talán örökre megfejthetetlen rejtélyei közül való... Az is talányos, miért éppen Amerikában, a felhőkarcolók árnyékában és a prérin játszódik az első, valóban beszélő filmünk. A kérdés persze így is fogalmazható: miért éppen Bónyi Adorján amerikai története került filmszalagra? Talán azért, mert a jó tollú - drámaíróként is jeles - szerző tönkrement és kivándorolt honfitársainkat (is) szerepelteti, s a filmet finanszírozó Schiffer Miksa építészvállalkozó ettől az érdekesnek vélt cselekményszáltól, az Újvilágban szerencsét próbáló szegény földbirtokos és inasa kalandjaitól remélt sikert. Mindenesetre a Bónyi-regény alapján írt forgatókönyvre esett a választás - Faragó Dezső munkája -, s ez a puszta tény (akár szó szerint érthető!) előrevetíti az irodalom és a film későbbi szoros kapcsolatát. Ama nevezetes áprilisi napról, midőn „gépbe került” A kék bálvány, a kortárs Lajta Andor A tízéves magyar hangosfilm 1931-1941 című dokumentumértékű könyvében részletesen beszámol. Tőle tudjuk, hogy a forgatás előtt a „hangos híradó céljaira” beszédet mondott Scitovszky Béla belügyminiszter, aki az alkalomhoz illő lelkes szavakkal fordult hallgatóságához és a majdani nézőkhöz: „Arra kérem a magyar közönséget, hogy a gyárból hamarosan kikerülő magyar filmeket tekintse nemzeti alkotásnak. Ne vonja meg tőlük kritikáját, de ne vonja meg szeretetét sem. Ne feledje el, hogy amit a magyar művészet és ipar teremt, az mindnyájunké, és már azért is közelebb áll hozzánk bármely idegennél. Szeresse és keresse a közönség azt a mozit, amely magyar filmet játszik.” A stáb: Lázár Lajos rendező, Eiben István operatőr, Vincze Márton díszlettervező, Lohr Ferenc hangmérnök, gróf Zichy Géza Lipót gyártásvezető; a színészek: Jávor Pál, Rédey-Radó Nelli, Gázon Gyula, Beregi Oszkár, Pethes Sándor, Makláry Zoltán - és még sokan mások - ennél magasztosabb útravalót aligha kaphattak volna. A forgatás öt hétig tartott, és június végére dobozba került A kék bálvány. Létrehozói nem sejthették: talán jobb lett volna, ha ott is marad. Mert a film a Royal Apollóban 1931. szeptember 25-én történt bemutatón megbukott. A kudarc okát firtatni sosem fölösleges. Mai szemmel nézve - az elsőnek kötelezően kijáró elfogultságon túl - leszögezhető: ez a hangosfilm akkor is érték, ha néhol magán viseli a némafilm és a kabaré jegyeit. Az ifjú Jávor meggyőző, Beregi elegáns, Pethes kedélyesen intrikus, Gózon pedig szívhez szólóan fütyüli Angyal László slágerét, a Van London, van Nápoly, van Konstantinápoly kezdetűt. Eleven ritmusa ellenére megható ez a dalocska, amelyet a kitűnő színész Szörényi Éva, Jávor Pál és Gózön Gyula A Noszty fiú esete Tóth Marival című, 1937-ben készült film egyik jelenetében. Rendező Székely István így kezdődött... 1931: A kék bálvány (Lázár Lajos); Hyppolit, a lakáj (Székely István). 1932: Csókolj meg, édes! (Gaál Béla); Piri mindent tud (Székely István); Tavaszi zápor - franciául Marie címmel (Fejős Pál); Repülő arany - franciául Rouletabille aviateur - (Székely István); Filléres gyors (Gaál Béla); Vihar a Balatonon a moziban: ítél a Balaton (Fejős Pál); A vén gazember (Heinz Hille). 1933: Kísértetek vonata (Lázár Lajos); A bor (György István); Iza néni (Székely István); Mindent a nőért! (Cziffra Géza és Gaál Béla); Pardon, tévedtem - magyar és német változatban - (Székely István); Rákóczi-induló - magyar és német - (Székely István); Egy éjjel Velencében (Róbert Wiene és Cziffra Géza); Az ellopott szerda (magyar és német, Gertler Viktor); Vica, a vadevezős (Gaál Béla). 1934: Ida regénye (Székely István); Márciusi mese (Martonffy Emil); Lila ákác (Székely István); Az új rokon (Gaál Béla); Helyet az öregeknek! - magyar és német - (Gaál Béla és Fritz Schulz); Búzavirág (Székely István); Emmy (Székely István); Meseautó (Gaál Béla); Bál a Savoyban - magyarul és németül - (Székely István); Iglói diákok (György István). Lajta Andor könyve alapján Magyarmwl ■ Magazin ED 2001. április 28., szombat két ügyes epizodista, Gárdonyi Lajos és Sárossy Andor társaságában ad elő, s amelyet a hangosfilm megszületésének 50. évfordulója alkalmából hanglemezen is megjelentettek. A kék bálvány enyhe túlzással akár a korszak zenés filmjei között is helyet kaphat, hiszen a fent nevezett két szereplő külön betétszámmal is kirukkol, egy vidám kupléval, amely érdekes módon a bohóctréfák egy fajtájára, a passzázsra emlékeztet. Hiába volt azonban minden igyekezet, nemes szándék és friss tehetség, ez a mozi nem férkőzött közel hajdani nézői szívéhez. Lehet, hogy éppen a benne zajló események távolsága miatt, az Óperenciás-tengeren túl, idegen környezetben, kissé kiszolgáltatottan s tétován cselekvő honfitársaihoz a publikum nem tudott szorosan kötődni. Ráadásul a film a műfaji metamorfózis következtében az alapjául szolgáló regényhez képest derűs illusztráció lett mindössze, szórakoztató, felszínes mozgókép - az epika pszichológiai motivációja nélkül. A pesti nép - hiszen a vetítőtermek túlnyomó többségét a székesfővárosban nyitották - valószínűleg másfajta beszélőfilmre várt, olyanra, amelyben saját kiválóságára és szomszédja gyarlóságaira ismer, s amely „itt és most”, azaz ott és akkor játszódik, mulatságos helyzeteiben mulatságos figurák próbálkoznak a vásznon munkát találni, üzletet kötni, zsémbes asszonyt és parvenü lakást regulázni, inkább játszani, mintsem lenni, szeparéból másnapra operát hazudni „minden körülmények között”, vagyis könnyedén, pestiesen élni. Akkor megérkezett Hyppolit. És győzött. Félvadon, mint az erdőkerülők S Margittai Gábor_____________________________________ F ölkel hajnalban, kivonul az erdőbe, oldalára vadásztőrt szíjaz. Zöldbe öltözik, efféle alkalmakra tartogatott, kötött zöld sapkát, méregzöld vadászpulóvert, sokzsebes katonai mellényt vesz, khakiszínűt, vásott zöld farmerét betűri bakancsába, amint leszáll a vonatról. Fenyegető látvány. Izmai megfeszülnek, ugrásra kész minden pillanatban, nem érheti meglepetés. Kivonul az erdőbe, mint a mesében, jéghideg kőházban, elhagyatott patakvölgyben lakni, ahol egész nap tűzifát hasogathat kedvére, vérszomjas tekintettel vizslathatja vaddisznócsordák nyomait, és néha idegesen beleszimatolhat a levegőbe, mintha többé semmi nem történhetne az ő tudta és beleegyezése nélkül a pagonyban. Otthon pompás könyvtára van, itt meg úgy él, gondolkodik, fitogtat pár napig, mint egy félvad erdőkerülő. Nem vitás, boszorkányosan bánik a fejszével, akár a tenyerét, úgy ismeri a rejtett zugokat, vadcsapokat, és a madárhangokból, a széljárásból precízen következtet az időjárás szeszélyeire. Legalábbis ebben a hitben él, még ha egy-egy lendületesebb suhintáskor tíz fillért sem adni bal hüvelykujjáért, még ha rásötétedik is néha idegen borókásokban, miután derült égből bőrig ázott. Ám mindez nem árt hitének. Ábel ő a rengetegben, sapkáját hetykén félrecsapja, Ishi, az utolsó vadember, taplóval, kovával képes tüzet csiholni. Derszu Uzala vagy Jean Giono hőse a Zeng a világból, és még effélék jutnak eszébe lelki támaszul, miközben Rousseau maximáit morzsolgatja elérzékenyülten. Született erdei ember, kevély és tiszta, gyűlöli a tokás, kérődző, fontoskodó kispolgárokat, aput és anyut, a panelférgeket, akik kizárólag turistajelzésen közlekednek, és sörösdobozokat, pillepalackokat, csokoládépapírt taposnak az avarba mindenfelé, amerre megfordulnak dagonyázó kölykeikkel. Azt se feledjük, rajong az áprilisi hideg reggelekért, amikor patakban mosakodhat, gőzölgő hátáról, elgémberedő kezéről, a hályszínű vízről és a deres rügyekről különféle elcsépelt látomásokat fabrikálva. Otthagyja hát a várost, sebesen kivonul egy hétre, évente háromszor-négyszer mindent fölfüggeszt. Zöldbe öltözik, kivetkőzne magából, de kikapcsolódása bekapcsolódás a létért folytatott darwini harcba. Télen fagyhalál ellen küzd, egész nap mást se tesz, csak fát vág és fűt és világít. Fogcsikorgatva tűri a melegre behúzódó egerek éjszakai dorbézolását takaróján. Nyáron rovarinváziók elől menekül hisztérikusan, ősszel pedig komolyan aggódik és drukkol, hogy ne kerüljön ismeretlen gomba vargányapaprikájába. Elfuserált kaméleon, flaszterről pattant vadember ő. Ha a turista az örök idegen, mindenütt parvenü, bárgyún-otthontalanul-idétlenül viselkedő szalonvándor szinonimája, akkor ő a legturistább turista, akárhogy ócsárolja is a lakásokat. Húsvétkor kivonultam tehát az erdőbe, fát vágtam, és rablóhúst sütöttem, reggelente pedig a közeli patakhoz jártam fürdeni. Szilvapálinkát, forrásvizet, kapadohányt reggeliztem - csupa evidencia. Esetlen voltam, ügyefogyottan harcias és gyanakvó. Mégis volt valami, amiért érdemes volt vállalni a tüdőgyulladást, az elbaltázott kézfejet: az áprilisi Zemplén. Pillanatképek a zempléni áprilisból: páloskolostor-rom a domboldalban, ősöreg fák között, amint hófehéren felragyognak falai a korai napsütésben. Leomlott Amadé-vár, rablólovagok fészke, törött fogsor a hegygerincen, még mindig az utakra vicsorgón. Aranybányászok építőkövekre hullott vízvezetéke, tövében épült kutatók kaparásaival. És a hózápor az északi-téli oldalon, ahol rügyeknek még nyomuk sem volt, mégis csupán a fatörzsek árnyékában maradt meg pár percig a hó: hosszú fehér csíkok az avaron. És a déli oldal pogány húsvéti életöröme, zöldszag, várakozó termékenység, fiatal nyírfaliget, ébredő mocsarak. Visszakapni eredendő ritmusérzékünket: a napszakok, évszakok nyugodt és váratlan váltakozását. Félvad lettem, húsautomata gondolattalan és megbékélt. Régi kínai történet: a nagy becsben tartott, öreg festőtől újabb és újabb képet követeltek, mert nem tudtak betelni művészetével. Ám a festő elfáradt, pihenni vágyott. Mégis nekiveselkedett utoljára: tájképet festett. A finom vonalú fák, az elérhetetlen távolban magasodó kék hegyek, a rétek, tavak hálóját misztikus, sóvárgást keltő köd ülte meg. Amikor elkészült a kép, eltűnt a mester. A figyelmes szemlélő apró, szabad alakot pillanthatott meg a völgyben, az öreg művészt magát, aki nyugodni lépett át saját tájképébe. Ilyen tájakat keresünk, ilyen tájképek látomásai éltetnek, indítanak útnak. S teszik nehézzé, olyan lehetetlenné-idétlenné a visszailleszkedést a jéghideg kőházakból, kies patakvölgyekből.