Magyar Nemzet, 2001. április (64. évfolyam, 77-100. szám)

2001-04-28 / 99. szám

Hetvenéves a magyar hangosfilm A mi mozink ír A magyar hangosfilm születésnapja 1931. április 29.: a Hunnia stúdióban ekkor kezdték forgatni A kék bálványt. Ennek a hetvenedik évfordulóját ünnepeljük most. E­z a jeles esemény - amely technikai szem­pontból éppoly fontos, mint filmművésze­tünk kultúraterjesztő­ megközelítéséből -­­ korántsem volt előzmény nélküli. 1930 ta­vaszán mutatták be Gaál Béla rendezésében, Martonffy Emil forgatókönyvéből a Csak egy kis­lány van a világon című mozidarabot Eggerth Már­tával, Jávor Pállal, Vándory Gusztávval és Pethes Sándorral a főbb szerepekben. Eredetileg néma­filmnek készült, mégsem így került a nagyérdemű elé, mert utólag hangosították. A bravúrt Nemeskürty István A képpé varázsolt idő című ta­nulmánykötetében ismerteti: „Éppen Budapesten tartózkodott a Fox Movitone News hangos filmhír­adóit készítő, Bécsben székelő Hans Pebal, aki Hor­thy kormányzóval és Bethlen miniszterelnökkel ké­szített hangos híradófelvételeket. A fényhangos Movitone hangfelvevő szerkezet egy gépkocsiba volt beépítve, s így mozgékony volt, ahogy a hír­adóhoz illett is. Pekal szívesen - és nyilván jó pén­zért - segített a magyar filmeseknek, és rendelke­zésre bocsátotta a Fox automobilba szerelt hang­felvevő berendezését. A kocsi begördült a Hunnia filmgyár udvarába, kábeleket vezettek az akkor hangszigeteléssel még el nem látott műterembe, ahol Bura Sándor cigányzenekara játszott, s fölvet­te a zenét, Jávor Pál dalait és még négy-öt szót...” A címadó híres nótán kívül elhangzik még a Kiül­tek a vénasszonyok a padra, a Szombat este kimentem a szőlőbe és a Halványsárga rózsa kezdetű is, valamint Liszt Ferenc Magyar rapszódiájának egy hosszabb részlete. A különösen becses, muzeális mű tulajdon­képpen félhangos film, hiszen a felsorolt zene- és énekszámokon kívül emberi szó mindössze kétszer hallható benne, az sem párbeszédként. Először Vándory Gusztávtól, Jávor filmbéli barátjától ennyit hallunk: „György, gyere!” Majd a népes mulatókom­pánia tagjai közül páran ezt kiáltják: „Éljen! Éljenek!” Később a figyelő fül még egy harsány „Bravó!”-t is hall, ennyi az összes szöveg. A többi - végre-valahára! - nem néma csend, de édes muzsika, pattogó csárdás, vidám hegedűszó és néhány zörej, zaj. Érdemes felso­rolni: vonatfütty és zakatolás, vasúti sorompó jelző­csengője, autódudálás Pesten, kopogtatás egy ajtón, üvegcsörömpölés az ebédlőasztalon, a pohárba töltött gyöngyöző bor csobogása, ünneplő emberek tapsa, íme, az élet drága, tiszta hangjai szólnak a vászonról a legeslegelső magyar „utóhangosított” filmen. Az pe­dig, hogy a későbbi operadíva, Eggerth Márta szépsé­ges hangja miért csak a kórusból ragyog ki pillanatok­ra, s a szerenádban verhetetlen Jávor Pál helyett miért Fekete Pál énekli a hódító nótát - erről csöppnyi oda­figyeléssel a néző tévedhetetlenül meggyőződhet -, nos, ez a magyar filmkészítés első s talán örökre meg­fejthetetlen rejtélyei közül való... Az is talányos, miért éppen Ameri­kában, a felhőkarcolók árnyékában és a prérin ját­szódik az első, valóban beszélő filmünk. A kérdés persze így is fogalmazható: miért éppen Bónyi Adorján amerikai története került filmszalagra? Talán azért, mert a jó tollú - drámaíróként is jeles - szerző tönkrement és kivándorolt honfitársain­kat (is) szerepelteti, s a filmet finanszírozó Schiffer Miksa építészvállalkozó ettől az érdekesnek vélt cselekményszáltól, az Újvilágban szerencsét pró­báló szegény földbirtokos és inasa kalandjaitól re­mélt sikert. Mindenesetre a Bónyi-regény alapján írt forgatókönyvre esett a választás - Faragó Dezső munkája -, s ez a puszta tény (akár szó szerint ért­hető!) előrevetíti az irodalom és a film későbbi szoros kapcsolatát. Ama nevezetes áprilisi napról, midőn „gépbe került” A kék bálvány, a kortárs Lajta Andor A tíz­éves magyar hangosfilm 1931-1941 című doku­mentumértékű könyvében részletesen beszámol. Tőle tudjuk, hogy a forgatás előtt a „hangos híradó céljaira” beszédet mondott Scitovszky Béla belügy­miniszter, aki az alkalomhoz illő lelkes szavakkal fordult hallgatóságához és a majdani nézőkhöz: „Arra kérem a magyar közönséget, hogy a gyárból hamarosan kikerülő magyar filmeket tekintse nemzeti alkotásnak. Ne vonja meg tőlük kritikáját, de ne vonja meg szeretetét sem. Ne feledje el, hogy amit a magyar művészet és ipar teremt, az mind­nyájunké, és már azért is közelebb áll hozzánk bár­mely idegennél. Szeresse és keresse a közönség azt a mozit, amely magyar filmet játszik.” A stáb: Lázár Lajos rendező, Eiben István opera­tőr, Vincze Márton díszlettervező, Lohr Ferenc hang­mérnök, gróf Zichy Géza Lipót gyártásvezető; a szí­nészek: Jávor Pál, Rédey-Radó Nelli, Gázon Gyula, Beregi Oszkár, Pethes Sándor, Makláry Zoltán - és még sokan mások - ennél magasztosabb útravalót aligha kaphattak volna. A forgatás öt hétig tartott, és június végére dobozba került A kék bálvány. Létrehozói nem sejthették: talán jobb lett volna, ha ott is marad. Mert a film a Royal Apollóban 1931. szeptember 25-én történt bemutatón megbukott. A kudarc okát firtatni so­sem fölösleges. Mai szemmel nézve - az elsőnek kötelezően kijáró elfogultságon túl - leszögezhető: ez a hangosfilm akkor is érték, ha néhol magán vi­seli a némafilm és a kabaré jegyeit. Az ifjú Jávor meggyőző, Beregi elegáns, Pethes kedélyesen int­­rikus, Gózon pedig szívhez szólóan fütyüli Angyal László slágerét, a Van London, van Nápoly, van Konstantinápoly kezdetűt. Eleven ritmusa ellené­re megható ez a dalocska, amelyet a kitűnő színész Szörényi Éva, Jávor Pál és Gózön Gyula A Noszty fiú esete Tóth Marival című, 1937-ben készült film egyik jelenetében. Rendező Székely István így kezdődött... 1931: A kék bálvány (Lázár Lajos); Hyppolit, a la­káj (Székely István). 1932: Csókolj meg, édes! (Gaál Béla); Piri mindent tud (Székely István); Tavaszi zápor - fran­ciául Marie címmel­­ (Fejős Pál); Repülő arany - franciául Rouletabille aviateur - (Székely István); Filléres gyors (Gaál Béla); Vihar a Balatonon­­ a moziban: ítél a Balaton­­ (Fejős Pál); A vén gazember (Heinz Hille). 1933: Kísértetek vonata (Lázár Lajos); A bor (György István); Iza néni (Székely István); Mindent a nőért! (Cziffra Géza és Gaál Bé­la); Pardon, tévedtem - magyar és német változatban - (Székely István); Rákóczi-in­­duló - magyar és német - (Székely István); Egy éjjel Velencében (Róbert Wiene és Cziffra Géza); Az ellopott szerda (magyar és német, Gertler Viktor); Vica, a vadevezős (Gaál Béla). 1934: Ida regénye (Székely István); Márciusi mese (Martonffy Emil); Lila ákác (Székely István); Az új rokon (Gaál Béla); Helyet az öregek­nek! - magyar és német - (Gaál Béla és Fritz Schulz); Búzavirág (Székely István); Emmy (Székely István); Meseautó (Gaál Béla); Bál a Savoyban - magyarul és németül - (Székely István); Iglói diákok (György István). Lajta Andor könyve alapján Magyar­­mwl ■ Magazin ED 2001. április 28., szombat két ügyes epizodista, Gárdonyi Lajos és Sárossy Andor társaságában ad elő, s amelyet a hangosfilm megszületésének 50. évfordulója alkalmából hanglemezen is megjelentettek. A kék bálvány enyhe túlzással akár a korszak zenés filmjei között is helyet kaphat, hi­szen a fent nevezett két szereplő külön betétszám­mal is kirukkol, egy vidám kupléval, amely érde­kes módon a bohóctréfák egy fajtájára, a passzázs­ra emlékeztet. Hiába volt azonban minden igyeke­zet, nemes szándék és friss tehetség, ez a mozi nem férkőzött közel hajdani nézői szívéhez. Lehet, hogy éppen a benne zajló események távolsága miatt, az Óperenciás-tengeren túl, idegen környe­zetben, kissé kiszolgáltatottan s tétován cselekvő honfitársaihoz a publikum nem tudott szorosan kötődni. Ráadásul a film a műfaji metamorfózis következtében az alapjául szolgáló regényhez ké­pest derűs illusztráció lett mindössze, szórakozta­tó, felszínes mozgókép - az epika pszichológiai motivációja nélkül. A pesti nép - hiszen a vetítőtermek túlnyomó többségét a székesfővárosban nyitották - valószínű­leg másfajta beszélőfilmre várt, olyanra, amelyben saját kiválóságára és szomszédja gyarlóságaira is­mer, s amely „itt és most”, azaz ott és akkor játszó­dik, mulatságos helyzeteiben mulatságos figurák próbálkoznak a vásznon munkát találni, üzletet köt­ni, zsémbes asszonyt és parvenü lakást regulázni, in­kább játszani, mintsem lenni, szeparéból másnapra operát hazudni „minden körülmények között”, vagyis könnyedén, pestiesen élni. Akkor megérkezett Hyppolit. És győzött. Félvadon, mint az erdőkerülők S Margittai Gábor_____________________________________ F­ ölkel hajnalban, kivonul az erdőbe, oldalára vadásztőrt szíjaz. Zöldbe öltözik, efféle alkalmakra tartogatott, kötött zöld sapkát, méregzöld vadászpulóvert, sokzsebes katonai mellényt vesz, khakiszínűt, vásott zöld farmerét betűri bakancsába, amint le­száll a vonatról. Fenyegető látvány. Izmai megfeszülnek, ugrásra kész minden pillanatban, nem érheti meglepetés. Kivonul az erdőbe, mint a mesében, jéghideg kőházban, elhagyatott patakvölgyben lakni, ahol egész nap tűzifát hasogathat kedvére, vérszomjas tekintettel vizslathat­ja vaddisznócsordák nyomait, és néha idegesen beleszimatolhat a leve­gőbe, mintha többé semmi nem történhetne az ő tudta és beleegyezése nélkül a pagonyban. Otthon pompás könyvtára van, itt meg úgy él, gon­dolkodik, fitogtat pár napig, mint egy félvad erdőkerülő. Nem vitás, boszorkányosan bánik a fejszével, akár a tenyerét, úgy ismeri a rejtett zugokat, vadcsapokat, és a madárhangokból, a széljá­rásból precízen következtet az időjárás szeszélyeire. Legalábbis ebben a hitben él, még ha egy-egy lendületesebb suhintáskor tíz fillért sem adni bal hüvelykujjáért, még ha rásötétedik is néha idegen borókások­ban, miután derült égből bőrig ázott. Ám mindez nem árt hitének. Ábel ő a rengetegben, sapkáját hetykén félrecsapja, Ishi, az utolsó vadember, taplóval, kovával képes tüzet csiholni. Derszu Uzala vagy Jean Giono hőse a Zeng a világból, és még effélék jutnak eszébe lelki támaszul, miközben Rousseau maximáit morzsolgatja elérzékenyül­ten. Született erdei ember, kevély és tiszta, gyűlöli a tokás, kérődző, fontoskodó kispolgárokat, aput és anyut, a panelférgeket, akik kizáró­lag turistajelzésen közlekednek, és sörösdobozokat, pillepalackokat, csokoládépapírt taposnak az avarba mindenfelé, amerre megfordul­nak dagonyázó kölykeikkel. Azt se feledjük, rajong az áprilisi hideg reggelekért, amikor patakban mosakodhat, gőzölgő hátáról, elgémbe­redő kezéről, a hályszínű vízről és a deres rügyekről különféle elcsé­pelt látomásokat fabrikálva. Otthagyja hát a várost, sebesen kivonul egy hétre, évente három­­szor-négyszer mindent fölfüggeszt. Zöldbe öltözik, kivetkőzne magá­ból, de kikapcsolódása bekapcsolódás a létért folytatott darwini harcba. Télen fagyhalál ellen küzd, egész nap mást se tesz, csak fát vág és fűt és világít. Fogcsikorgatva tűri a melegre behúzódó egerek éjszakai dorbézolását takaróján. Nyáron rovarinváziók elől menekül hisztérikusan, ősszel pedig komolyan aggódik és drukkol, hogy ne kerüljön ismeretlen gomba vargányapaprikájába. Elfuserált kamé­leon, flaszterről pattant vadember ő. Ha a turista az örök idegen, mindenütt parvenü, bárgyún-otthontalanul-idétlenül viselkedő sza­lonvándor szinonimája, akkor ő a legturistább turista, akárhogy ócsárolja is a lakásokat. Húsvétkor kivonultam tehát az erdőbe, fát vágtam, és rablóhúst sütöttem, reggelente pedig a közeli patakhoz jártam fürdeni. Szilvapá­linkát, forrásvizet, kapadohányt reggeliztem - csupa evidencia. Eset­len voltam, ügyefogyottan harcias és gyanakvó. Mégis volt valami, amiért érdemes volt vállalni a tüdőgyulladást, az elbaltázott kézfejet: az áprilisi Zemplén. Pillanatképek a zempléni áprilisból: páloskolos­­tor-rom a domboldalban, ősöreg fák között, amint hófehéren felra­gyognak falai a korai napsütésben. Leomlott Amadé-vár, rablólo­vagok fészke, törött fogsor a hegygerincen, még mindig az utakra vi­csorgón. Aranybányászok építőkövekre hullott vízvezetéke, tövében épült kutatók kaparásaival. És a hózápor az északi-téli oldalon, ahol rügyeknek még nyomuk sem volt, mégis csupán a fatörzsek árnyéká­ban maradt meg pár percig a hó: hosszú fehér csíkok az avaron. És a déli oldal pogány húsvéti életöröme, zöldszag, várakozó termékeny­ség, fiatal nyírfaliget, ébredő mocsarak. Visszakapni eredendő rit­musérzékünket: a napszakok, évszakok nyugodt és váratlan váltako­zását. Félvad lettem, húsautomata­­ gondolattalan és megbékélt. Régi kínai történet: a nagy becsben tartott, öreg festőtől újabb és újabb képet követeltek, mert nem tudtak betelni művészetével. Ám a festő elfáradt, pihenni vágyott. Mégis nekiveselkedett utoljára: tájké­pet festett. A finom vonalú fák, az elérhetetlen távolban magasodó kék hegyek, a rétek, tavak hálóját misztikus, sóvárgást keltő köd ülte meg. Amikor elkészült a kép, eltűnt a mester. A figyelmes szemlélő apró, szabad alakot pillanthatott meg a völgyben, az öreg művészt magát, aki nyugodni lépett át saját tájképébe. Ilyen tájakat keresünk, ilyen tájképek látomásai éltetnek, indíta­nak útnak. S teszik nehézzé, olyan lehetetlenné-idétlenné a visszail­leszkedést a jéghideg kőházakból, kies patakvölgyekből.

Next