Magyar Nemzet, 2001. június (64. évfolyam, 127-151. szám)

2001-06-02 / 128. szám

A médiatudós hiányos lábjegyzete POLGÁRI KASZINÓ­­k Csontos János__________________________________________________ R­éges-rég kihalt indián törzs emlékét idézi a rádió: a ka­nyonok kultúrnépe - úgy Krisztus születése idején - nemcsak ezerszobás palota megalkotására és bravúros zenei megoldásokra volt képes, de például a kukorica mellett egy másik kultúrnövényt, tököt is termesztett. Gyerekko­romban a mi háztáji kukoricásunkban is ott tekergőztek a tökin­dák, valahogy mégsem éreztem kapálás közben semmiféle kultúr­­fölényt. (Ezer szobánk persze nem volt; ennyiben elmaradtunk a kétezer évvel korábbi indián életszínvonal­tól.) Arra mindenesetre kiválóan alkalmas e civilizációs összevetés, hogy megérezzünk valamicskét a világi hódítások, politikai gyarmatosítások ideiglenes, tünékeny ter­mészetéből. Lehet, hogy Amerika manapság az európai örökség romjain virágzik - öt­száz évvel ezelőtt azonban épp az Újvilág termékenyítette meg (botanikailag is) a vén kontinenst. Ha belegondolunk, a prekolum­­biánus Európában, ahol nem ismerték a krumplit, a paprikát meg a paradicsomot, egészen másként festhetett egy átlagos sza­kácskönyv. (Ezt értette volna Vangelis „a Paradicsom meghódításán”?) Még a mai magyar nemzeti ételek némelyikét, egy jó lecsót vagy paprikás krumplit sem lehetett volna Kolumbusz előtt összeütni. Gondol­junk olykor a dolgok viszonylagosságára, a változások rohamos voltára, amikor itt ücsörgünk a polgári kaszinóban. Miközben a köz- és magánbeszéd véleményipari fórumain lassan úgyszólván minden világrendbéli sarokpont megkérdőjeleződik, rugalmas konzervatívokként ragaszkodjunk ahhoz a néhány megszenvedett alapértékhez, ami lényegünket, önazonosságunkat adja. A kaszi­nóból ugyanúgy nehéz kilátni, mint annak idején a kanyonokból, de - miközben magunkénak érezzük a globális lecsó vívmányát - őrizzük meg emlékezetünkben a gasztronómiai forradalom előtti időket is, amikor még nem „űzettünk be” a Paradicsomba... Amit Orbán Viktor mond, az az eltökélt ellenzékének eleve nem le­het jó. Ez olyan posztulátum, mint az euklidészi geometriában az, hogy a párhuzamos egyenesek sosem randevúznak. A probléma akkor tetőzik, amikor Orbán olyat javasol, amivel népszerűtlen opponálni. Rendezzünk olimpiát mához tizenegy évre - találta mondani legutóbb a kormányfő, s ezzel telibe trafálta a magyar szíveket. A károgók csapata nem is tudta hirtelen összehangolni produkcióját: egészen rafinált és egészen ostoba ellenvetések sora zúdult a bejelentésre ugyanabban az időben. Amikor Aján Tamás NOB-tag lett, és azt találta nyilatkozni, hogy nem nyugszik, amíg Budapestre nem hozza az ötkarikás játékokat, még jópofa ideának tartották - igaz, a sikeres sportvezető nem mondott dátumot. (Ám életkorából ítélve aligha 2072-re gondolt.) Most viszont lekam­­pánytémázták ugyanazt az ötletet (ebben igazuk is volt, elvégre nem árt valóságos országjobbító tervekkel kampányolni); felhoz­ták az expópárhuzamot (a baloldal hatalomra kerülése esetén úgy­is leradírozza az egészet); fölmerült, hogy a miniszterelnök Schmitt Pálnak kampányol ilyen körmönfont módon (!); sőt még a szkeptikus Vitray Tamást is megszólaltatták, aki a legtöbb olim­piát közvetítette (viszont egyet sem rendezett). Úgy hiszem, itt nem annyira politikai harcról, mint a (máskülönben nehezen véd­hető) gazdasági aggályoknak álcázott általános fantáziátlanság esetéről van szó. Ebben pedig akár komoly olimpiai bajnoki esé­lyeik is lennének a hivatásos ellenzőknek. Médiatudós hölgy - nyílt levelet intézve az újdonsült kormánypárti elnökhöz - némiképp nyakatekert likvidálásrelativizáló gondolat­­menetében önbíráskodás-történeti fejtegetésekbe bocsátkozik. Hogy milyen csúnya dolog, ha egy termetes (jobboldali) újságíró veréssel fenyeget meg egy közepesen termetes (balliberális) politikust, aki korábban veréssel fenyegetett meg kevésbé termetes (jobboldali) új­ságírót. Egyetértek: tényleg csúnya dolog, ha a telipárbaj helyett ökölharccal intézik el a nézetütköztetéseket - de akkor vonatkozzék ez mindenkire, így a baráti médiapolitikusra is. A terjedelmes, levél létére lábjegyzetett dol­gozat amúgy elmulasztott megnevezni egy forrásmunkát. Ezt a médiatudós hölgy férje írta tavaly nyáron a polgári napilapban, s az első (művészi) felindulásban fogalmazott vál­tozat még azt a kitételt is tartalmazta, hogy aki az ő feleségét dehonesztáló szövegösszefüg­gésben említi, annak meg ő látja el a baját. A polgári szerkesztői ízlés folytán ez a kitétel az egyeztetések során végül kikerült a szövegből, s csupán az őrizte meg a replika eredeti szelle­mét, hogy megemlíttetett: Mozartot is lerug­dalták annak idején a lépcsőn. Lehet, hogy a forrásmunkajegyzék mégis ezzel együtt volna igazán teljes. Még rágondolni is szörnyű, ha a pártelnök címzett (történelemtanári minősé­gében) a virtuális sajtógarázdaság tárgyában akaratlanul félreinformálná a tanulóifjúságot. ■ Nevezzük a formálódó magyar-német felsőoktatási intézményt Andrássy helyett Lukácsnak - javasolta Bauer képviselő a parla­menti vitában. Az indoklás: Lukács György munkássága sokkal mélyebben beágyazódott a német tudományosságba. Azt a tényt pedig, hogy a marxizmust a gyakorlatba zajos sikerrel átültető fi­lozófus 1919-ben, „csendbiztos korában lövetett”, szerinte ellen­súlyozza, hogy hajlottabb korában a Nagy Imre-kormány minisz­tere is volt. Azt elfelejtette említeni, hogy a németek bizonyára már csak a Bajor Tanácsköztársaság iránti olthatatlan nosztalgia okán is örömmel vennék e névválasztást - azonkívül milyen ide­genül csengene a magyar füleknek például az, hogy Andrássy uszoda... Az MLSZ főembere óva inti a képernyőről a magyar szurkolókat, hogy „szervezetlenül” induljanak Bukarestbe, a románok elleni vi­lágbajnoki selejtező helyszíni élvezetére. Ehelyett azt tanácsolja nekik: ha már partizánkodni akarnak, tegyék inkább a maffia föld­jén. A szomszéd fővárosban viszont csak azoknak a testi épségét garantálja a szövetség, akik az ő védőszárnyaik alatt kísérlik meg a kalandor vállalkozást. A magyar válogatott csatára mindenesetre azon reményének ad hangot, hogy jóllehet a stadionban túlerőben lesznek a románok, a zöld gyepre talán mégsem zúdulnak be. Hu­szonegy éve, épp akkor, amikor kiskatonaként egy bakonyi had­gyakorlaton felállított sátortévében azt láthattam, hogy Fazekas a hálóba juttatott egy román védőktől elpattant labdát, lövés dör­dült egy romániai laktanyában. Egy erdélyi kiskatona - elfeledve, hol is van - örömében gólt kiáltott, s ezt haladéktalanul megtorol­ták rajta. Reménykedjünk, hogy a zöld gyepen futkosóknak nem kell játék helyett azon morfondírozniuk, hogy ellenfeleink időköz­ben elérték-e már az olasz közbiztonsági nívót... Miközben a köz­ös magánbeszéd véleményipari fórumain lassan úgyszólván minden világrendbéli sarokpont megkérdőjeleződik, rugalmas konzervatívokként ragaszkodjunk ahhoz a néhány megszenvedett alapértékhez, ami lényegünket, önazonosságunkat adja mmmmmmmmmmmwmmmmmmmmmmrmmmmm ÉN NEM TUDOM M Kristóf Attila________________________________________________ Én nem tudom, mikor figyeltem fel először a­ gyerek intő szavá­ra a cs.-i nádas rejtekén. Arra határozottan emlékszem, hogy 1992 nyarán ütötte meg a fülemet ez a felejthetetlen mondat: „Ne félj, komám, ’94-ben nyernek a kommunisták, Németh Miklós hazajön, és rendet csinál.” A jóslat első fele maradéktala­nul bevált, bár az akkor győztes pártot manapság már illetlenség kommunistának nevezni. Persze G. gyerek nem rossz szándék­kal tette és teszi ezt, ő - mint a nép fia - soha nem érzett különb­séget szocialisták és kommunisták között, úgymond mindig a kutyát vélte látni, nem a szalonnát. Jóslatának középső része manapság lett valósággá, Németh Miklós a turini, bécs, londoni remete hazatért, és megpróbálta felvenni a politika elejtett fona­lát, amelyért a legmeszesebb derekú szocialisták közül már töb­ben lehajoltak. A rendcsinálás viszont - G. gyerek szerint - még hátravan. S bánatosan kell bevallanunk, Németh Miklós egyelő­re nem váltotta be a hazatéréséhez fűzött reményeket. G. gyerek stílusában, megmondva az őszintét, egy kis cinizmussal kever­ve: az 1800-as évek végén Kossuth hamvai sokkal nagyobb poli­tikai érdeklődést váltottak ki, mint az utolsó, működő, emberar­cú szocialista miniszterelnök elevenen. Ez azt jelenti, hogy a népképzeletben az utóbbi esztendők alapos rombolást végeztek, több minden felett eljárt az idő, a „kommunisták” viszont csak megvénültek. Tény maradt azonban, hogy az ötvenedik évéhez veszedel­mesen közeledő 6. gyerek nem kedveli a fiatal polgári kor­mányt, s tán észre sem veszi, hogy immár ez a fiatalság is vesze­delmesen közeledik a negyedik X felé. „Ezeknek nincs tapaszta­latuk - mondja a pontytalan balatoni víz fölött merengve. - És nincs bennük semmi nagyvonalúság. Emlékszel, amikor Nem­csók beleivott a Balatonba? Ezek közül melyik merné megtenni? Akkor persze volt is ponty dögivel. Most meg­nézhetjük a tűzijá­tékot a Hepienddel...”­­ A „hepiend” szó kimondásakor egy pillanatra szinte vissza­nyeri régi méltóságát. „Ahhoz persze értenek, ünnepelni, zászlót átadni. Árpi bácsit meg eltették az útból.” „Letelt az ideje” - vetem közbe félénken. „Letelt, letelt!... - legyint G. gyerek. - Mit tudnak ezek erről? Volt árvíz Nemcsókék idején? Mentek a cigányok Strasbourgba?” Ezek szónoki kérdések. Nincs is bennük igazi lendület. G. gyerek kínjában hivatkozik a romákra, hiszen, ha lehet, még a polgároknál is jobban utálja őket. Ezen a tavaszon egy csodála­tos jelenségre figyelek fel: G. gyereknek nincsenek saját érvei. Mintha a nép fia mögül elfajzott volna a nép. Az igazi csoda: G. gyerek, akiről aligha feltételezhetjük, hogy napjait olvasással tölti, a Népszabadság és 168 Óra „tételeit” visszhangozza, újra megcsócsál minden lerágott csontot. Lehet, hogy a „csiga-tv­­ből” vagy az RTL-ből merít, vagy hallgat valamely jópofi keres­kedelmi rádióadót, ahol két örökzöld sláger között kap némi po­litikai eligazítást. De mindez a hamura emlékeztet, amely alatt már nem szunnyad parázs. A gyűlölet sem a régi, nincs benne „szellem és tudás”, ahogy Cyrano mondaná. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy 6. gyerek kiürült. Megrekedt Kaya Ibra­himnál, miként a 168 Óra. őszinte elszörnyedésemre, miután elszalaszt egy méretes pontyot, a szemembe vágja a szabadon haladó vagy haladva sza­bad magyar libsajtó döntő érvét, amely szerint: a tények makacs dolgok. Ez a kijelentés természetesen önmagában áll, tények nin­csenek sem mögötte, sem előtte. Erre én azt felelem: Tudod mi (vagyis ki) makacs dolog? Natasa, a kutyám. Ez viszont tény. Hogy beéri-e vele G. gyerek, a 168 Óra, a Népszabadság, meg a többi, én nem tudom. (melyek G. gyerek tényei) 2001. június 2., szombat­­év()|)()Ill ' MaM* B Pedagógusok virágai M Hanczár János____________________________________________________ G­ondoljunk arra a százhatvankétezer tanárra, akik most nem lehetnek itt - kérte az oktatási miniszter a pedagó­gusnapi ünnepség résztvevőit a Pesti Vigadóban rende­zett ünnepségen. A szépszámú hallgatóság utoljára hall­gatta Pokorni Zoltánt miniszterként, aki végül megköszönte kor­mánypárti és ellenzéki képviselőknek egyaránt, hogy támogatták a munkáját, és segítettek a politikai küzdelmek színteréről kiemel­ni gyermekeink sorsát és a jövőnket is meghatározó oktatásügyet. Elgondolkodtatnak a búcsúzó miniszter szavai. Még az is fölmerül bennem, hogy valóban jól látja-e ezt a kérdést, hiszen ebben az új­ra európaizálódó kis hazában - jól tudjuk - éppen ezt a területet lehet a leginkább a kicsinyes politikai célkitűzések szolgálatába ál­lítani. Legalábbis megpróbálni ezt, mint ahogy némely, magát ér­dekvédelminek valló (szigorúan politikamentes) szervezet vagy párt tette és teszi néha napjainkban is. Sőt továbbmennék. Azokban a pillanatokban - ügyesen időzítve -, amikor az ok­tatási miniszter az ünnepségen bejelentette, hogy az idei újabb, ezúttal húszszázalékos fizetésemelést a tanárok már szeptem­berben megkapják, a Horn-kormányzat egyik oktatási szakértő­je, jelenleg az MSZP országos választmányának elnöke (egyértel­műen politikamentes) pedagógusnapi (!) sajtótájékoztatóján „csalódottnak, kilátástalan anyagi helyzetben élőknek és a poli­tika kiszolgáltatottjainak” nevezte a tanárokat. Miközben Pokorni Zoltán arról szólt, hogy az ellenzéki pártok is felismer­ték, fontosabb ügyről van szó annál, hogy az oktatás napi pártpo­litikai kérdéssé váljon, és mint említettem, meg is köszönte az együttműködésüket, a pedagógusnapi sajtótájékoztató orátora (leginkább politikamentesen) azt fejtegette az újságíróknak, hogy „a politika az elmúlt időszakban nem teremtett stabil viszo­nyokat a közoktatás terén, és dróton rángatta a pedagógusokat”. Az előző kormányzat szakértője azt elfelejtette hozzátenni, hogy ők annak idején tényleg nem dróton rángatták a tanárokat, csupán nemes egyszerűséggel a keresetük tizenöt százalékos ér­tékcsökkenését produkálták a ciklus négy éve alatt. Persze hogy nem volt pénz drótra! Az ő pedagógusrángatásuk pedig végképp nem került szóba, pedig csak ennyit kellett volna halkan és ön­kritikusan elbúgni a nemes szónoknak: bokros-csomag, így, kis „b”-vel, és emlékezni az akkori pályaelhagyókra. Az oktatási miniszter azonban beszélt róluk és arról is, ho­gyan csábítják el a fejlődő gazdaság jól fizetett munkahelyei a jól képzett tanárokat, de azt is elmondta, hogy a reálértékek növeke­désére tett ígéretüket teljesítették, és a további emelésekre reális esélyt lát a közeljövőben. A miniszter a szakmai megújulás lehetőségét biztosító peda­­góguskarrier-modellről, a minőség fejlesztésére szolgáló prog­ram pozitív nemzetközi visszhangjáról és a jövőre vonatkozó biztató fejleményekről beszélt, önkritikusan és optimistán. Az ellenzéki párt szónoka (...mentesen) közölte: a kormány semmit nem valósított meg a pedagógusoknak tett ígéreteiből, de majd ők... Az eddigiekhez csak egyet tennék hozzá. A Vigadóban - úgy, ahogy pedagógusnapon szokásos - az ország legkiválóbb tanító­­mesterei a kitüntetések mellé kaptak egy gyönyörű csokor virá­got. Amit politikamentesen a napokban megkap a többi százhat­vankétezer pedagógus is. T­OLLHEGYEN » Puhái György_____________________________________________________ Kavarnak Állítólag borzasztó nagy vita zajlott ezekben a napokban a NATO és Magyarország között, Lord Robertson és Orbán Viktor székeket és kegy­tárgyakat hajigált egymás felé, hírek szerint hamarosan kimennek a klubház mögé szólózni. Levesz a hír értékéből, hogy mindezt a Népszabadságban olvastam. Haszán Zoltán leleplező riporter dolgozatában egyebek közt ez ol­vasható: „A lapunk birtokában lévő, tíz évre titkosított ...levél... ” Lelkes kollégámnak ez a mondata valószínűleg előkerül még az előttünk álló bírósági szezonban, gondolom, megkérdik tőle de jure, ugyan hogyan jutott birtokába a tíz évre titkosított dokumentumnak. (S ha már birto­kába jutott, miért kürtöli világgá ennyire infantilis módon.) De ez le­gyen Haszán hírlapíró fejfájása. Nagyobb gond ennél, hogy az jön ki az írásból, NATO-körökben bor­zasztóan meg vannak ütközve a magyar költségvetésnek a honvédelem­re szánt szerény összegén. Egyszerűbben: Lord Robertsonék egyvégtében azon mozognak, hogy a magyar Országgyűlés nem ad elég pénzt a kato­náknak puskaporra meg ágyúgolyóra, holott előzőleg megígérte, hogy ad. Ez így nagyon jól hangzik, el is lehet szörnyülködni rajta, kár, hogy nem igaz. Lord Robertsonék ugyanis kijelentették: Magyarország NATO-felkészültsége összességében jó - bár vannak még teendőink­­le­hetne tisztább a körlet, fényesebb a surranó, meg a kantinban is vissza­köszönhetnének a betérő dandártábornoknak.) A dolog ott fordult viccesbe, hogy a tegnapi Népszabadságban meg­szólalt Aczél (Acsádi) Endre Kádár-kori hírszerző is, kijelentvén: „Hi­teles helyről tudom, hogy Lord Robertson ... és a magyar kormányfő egyszer már összeszólalkozott... ” És így tovább... Keverik, kavarják. Csak úgy izzadnak bele.

Next