Magyar Nemzet, 2001. július (64. évfolyam, 152-177. szám)
2001-07-21 / 169. szám
kultura@magyarnemzet.hu M Lőcsei Gabriella__________ Filmszínésznői pályakezdése egybeesett Nagy Imre megjelenésével a politikai életben, a szabadság újraéledő reményével. Az 1954-ben forgatott Liliomfi is valószínűleg azért aratott olyan hatalmas sikert, mert - igaz, XIX. századi történetbe bugyolálva - az ifjúság szabadságvágyáról szólt. (Nagyobb talány a művésznő számára, akit a pesti utcán még most is a Liliomfi édes Mariskájaként ismernek föl, köszöntenek és ünnepelnek, hogy ma miért szeretik annyira az emberek a Makk Károly által rendezett Szigligeti-vígjátékot? Gondűző ártatlanságáért?) Kora gyermekkorától mesére vágyott és mesére talált. Tündérmesére. Színházi rendező szeretett volna lenni, s kis kitérők utána bölcsészkarra vették fel, nem a színművészeti főiskolára, ám egy szép napon megjelent egy fiú, aki viszont bölcsészhallgató szeretett volna lenni, de a színművészetire nyert felvételt, hogy cseréljenek) meg is szerezte a rendezői diplomát. Az emberi jogokat, az értékeket mindennél többre tartó világban szeretett volna élni, ez is megadatott neki halovány remény formájában 1954 és ’56 között. Amikor pedig beborult fölötte az ég, és megfagyott körülötte a levegő - a száműzetést választotta az örökös megfigyelés, bizonytalanság és hamisság helyett. Amióta hazajár, és közszereplője lehet a médiának, szinte mindenki amerikai éveiről kérdezi, s ő beszél is róluk, készségesen. A kínzó honvágyról, a hivatali munkáról, mit talponmaradásuk érdekében vállalnia kellett, a fiúról, aki már odakint látta meg a napvilágot, és, ha átrepült az óceánokon, elképedve figyelte: sztároknak kijáró rajongással veszik körül az ő mamiját abban a piciny régióban, mit Magyarországnak hívnak. És, ahol éppen azokban a napokban vívja ádáz csatáját a filmesek társadalma egymással és a kulturális kormányzattal, amikor hetvenedik születésnapját megünnepelni Krencsey Marianne, az ötveneshatvanas évek szép, szőke csillaga szülőföldjére visszatért. Bennünket az amerikai mindennapoknál jobban érdekelnek az itthoni évekből megőrzött emlékek, azoknak az időknek a filmgyári, művészetpolitikai kulisszatitkai, amikor, ha „tutira” akart menni a rendező, Krencsey Marianne-t hívta meg filmjébe, tévésorozatába a női főszerepre. Milyen volt egy társulathoz tartozni Soós Imrével, forgatni Dayka Margittal, Pécsi Sándorral Darvas Iván gitárpengetésére énekelgetni-beszélgetni forgatás után, éjfélekig? És milyen raportra menni Aczél Györgyhöz, támogatottnak, törtnek és tiltottnak lenni - a hírhedt három „t” jegyében - a konszolidáltnak mondott hatvanas években? És Krencsey Marianne, akinek nemcsak az 1849-ben (!) írt Liliomfi filmváltozatával sikerült bevésni a nevét a magyar film történetébe, de a sokat vitatott 9-es kórteremmel, a tizenhárom részes Tenkes kapitányával, a Szegény gazdagokkal, Az aranyemberrel és a mostanában igen ritkán idézett Isten őszi csillaga című filmmel is, szerényen, tapintatosan, őszintén mesél. Tudjuk mind a ketten, aknamezőre lép még ma is, aki a hatvanas évek közéletét, művészvilágát megidézi. A színházi rendezőből szinte akarata ellenére, jószemű művészetcsinálók, Vámos László, Makk Károly elgondolásai szerint színésznőnek „előléptetett” (avagy lefokozott) asszony, aki (a sors kegyelméből?, önfegyelmének, genetikai adottságainak köszönhetően?) hetvenévesen is őrzi celluloidszalagokon rögzített, ifjúkori önmagát, sem vádolni, sem bántani nem akar, és az igazságtól sem kíván elkanyarodni. Emlékeit és levelezését most rendeziszerkeszti könyv alakba (Faludy György kiadója, a Glória adja ki nemsokára írásait), Balogh Zsolt filmrendező megint dokumentumfilmet forgat róla. (Az évekkel ezelőtt készült Marinka című filmet rokonszenvvel fogadta a nézőközönség, már akinek alkalma volt megtekinteni a dokumentumfilmekkel mostohán bánó televíziós műsordzsungelben.) Mindennapi kenyere a múltidézés. „Aktáját” a belügyi hivatalosságoktól hosszú utánajárás révén kapta kézhez, a róla szóló jelentések gyűjteménye a 84. oldallal kezdődik... Az első 83-at - ki tudja, miért - nem adták oda neki. Akik csak moziban látták, eleven valójában sohasem, azonnal fölismerik. Pályatársai közül egyesek levegőnek nézik. Régi irigységek, lelkiismeret-furdalások munkálkodnak bennük? - ki a megmondhatója? ’54-ben, a Liliomfi forgatásán mindenki szeretettel, segítőkészséggel fogadta. Lázas remény élt akkor a szívekben, emberhez méltó világ eljöttében hitt az idő tájt mindenki. Megszűntek a Szabad Nép-félórák, mertek vidáman és szabadon társalogni egymással, akiket közösségbe vont a közös munka. (Hogy a legelső bemutató után azonnal életbe lépett a szokásos művészi vetélkedés, arról csak évtizedek múltán, a memoárirodalomból értesült Krencsey Marianne. Gábor Miklós könyvéből például, amikor arról ír a nagy színész, mennyi fájdalommal figyelte Ruttkai Éva az ifjú kollegina feltűntét. Ő is el tudta volna játszani Krencsey szerepeit, ő is tud olyan szép lenni, ha muszáj, mint Krencsey - hajtogatta.) Aztán visszatért a politikai hatalom élére Rákosi Mátyás, és megszűnt a boldogság, a remény, a szabadság érzete. A félelem és a bizalmatlanság hajtotta uralma alá a művészeti életet megint. - Nem csak Illyés Gyula tapasztalta meg, miként fagy meg körülötte a levegő s emelkedik föl a fal, amely elzárja mindentől, mindenkitől - mondja Krencsey Marianne átéltük mi is, orvos férjemmel együtt. 1956 után állandó szorongás lett az élete. Nem akarta elhagyni hazáját mégsem. Aztán tíz esztendő múlva ráébredt: el kell hagynia. - Fájt a hontalanság, rettenetesen - meséli Krencsey Marianne. - Amerikában nem féltünk, szabadon beszélhettünk, és mégis hiányzott a megszenvedett otthoni élet. Aztán 1968-ban megjelent Faludy György, akit egy New Yorkban élő magyar pap, a magyar irodalom áldozatos lelkű népszerűsítője mutatott be nekünk, és új hazát adott a verseivel: Óda a magyar nyelvhez, Nyugat-Ausztrália, Honvágy, József Attila temetése... A saját keservemet is zokogtammondtam Faludy költeményeivel. Faludy (lehet, hogy ezerszer megbánta?) a rendszerváltozás pirkadtán hazaköltözött. Krencsey Marianne, magyarul kitűnően beszélő, Magyarországot szerető amerikai fiatalember édesanyjaként kötelességének érzi, hogy immár csak vendégként, nyári vakációra, születésnapi ünnepekre térjen haza. Úgy tűnik, mindent tud a hazai közéletről, művészeti életről. A „feudalizmusról” is, amely az emberek fejében elevenen él, a „kompországról”, mit a kádári évek Ázsia felé sodortak, és amelyet visszahúzni, Európa irányába, igen nehéz. Azt kívánja tiszta szívvel mindnyájunknak, hogy tanuljuk meg végre, mi a demokrácia. Ők sem tanulták meg könnyen, mondja, amikor kikerültek 1966- ban az Egyesült Államokba. Nyolc esztendejük ment el rá. Aztán már tudták, pontosan, amit idehaza is minden állampolgárnak tudni illenék: a jogok, amelyeket kívánunk magunknak, kötelezettségekkel is járnak. HHmMMMMMMV Tanuljuk meg végre, mi az a demokrácia! Krencsey Marianne könyvet ír és filmet forgat boldog-szomorú emlékeiről Krencsey Marianne a 60-as években és ma fotó: magyar nemzet-archív és burger Zsolt 2001. július 21., szombat Kultúra Viagjarcm/i EB Rovatvezető: Lőcsei Gabriella Maradék szórványmagyarsága a Szerémségben _ Ablonczy Bálint_______________ A krónikák szerint a Duna és a Száva között, a két folyó találkozásának vidékén, a mai Jugoszláviában elterülő Szerémséget a középkorban Magyarország legjobb borvidékének ismerték. Hírneve messze túlszárnyalta Tokajét, lakossága pedig egységesen magyar volt. A bor által szerzett hírnév a XVIII. századra már csak emlék: a török által szinte teljesen elpusztított vidékre érkező szerb és más nemzetiségű telepesek főleg mezőgazdaságból élnek. Az Újvidéktől húsz kilométerre délre szerb többségű területen, a Fruska Gora lábánál fekvő Maradék községet a források már a XV. század végén említik. A török által teljesen elpusztított faluba majd csak a XIX. században települnek Észak- Bácskából magyarok az Odeschalchi- és a Pejachevich-uradalmak napszámosaiként. 1991-ben a lakosság még ötven százaléka, ma már a menekült szerbek betelepülése miatt az ezeregyszáz lelkes falu körülbelül egyharmada magyar. Anyagi és szellemi kultúrájuk feltárására indultak budapesti és szegedi néprajzos egyetemi hallgatók és doktoranduszok a délvidéki, jelenleg Túrkevén muzeológus, néprajzkutató Klamár Zoltán vezetésével. Újvidéken még mindig kísért a múlt: a felújított hidak mellett még használják a sebtében felállított pontonhidat, s akad vízben heverő hídmaradvány is. Hajózni lehetetlen. Lukác úr, sofőrünk széles gesztusokkal magyaráz, de sajnos tolmácsra szorulunk: a Boszniából elmenekült szerb és a szerémségi magyarságot kutatni indult magyarországi néprajzosok között nehézkes az eszmecsere. Nem baj, beszélnek a fényképek, Lukác úr sorba adogatja boldog múltjának emlékeit. Bólogatunk, mi mást tehetnénk: a történelem a kezünk között jár. Dombok között vezet az út, elsuhanunk a magyar történelemből is ismerős Karlóca mellett, s a főútról letérve érkezünk Maradék (szerbül Maradik) községbe. A református parókián kellemes hűvösség, üdítő (vagy ahogy az itteniek mondják: szörp) fogad minket. No meg Béres Károly, a falu református lelkésze. - Szép község a miénk, dolgos emberek lakják, de bonyolultan sokszínűek a nemzetiségi viszonyok - magyarázza a tiszteletes úr, és elmondja: a falut lakó három nemzetiség négy vallást követ. A szerbek pravoszlávok, a katolikusok elvileg horvátok, a gyakorlatban a horvát nyelvű misézés ellenére a hívek nagyobbik része magyarnak vallja magát, s a református hitet követőkön kívül vannak még nazarénus magyarok is. A magyar oktatás 1973-ban megszűnt, azóta a gyermekek szerb iskolába járnak, s a legfiatalabbak gyakran máregymás között is szerbül beszélnek - teszi hozzá lemondóan. Falufelfedező sétánkra már a tiszteletes úrtól kapott nevek és címek figyelembevételével indulunk. Jól mesélő, régi eszközöket őrző vagy éppen a falu amatőr színjátszói között valaha szereplő öregek után kutatunk, így jutunk el a hetvenegy éves Répási Istvánhoz és feleségéhez, Eszter nénihez. - Maguk aztán jó messziről eljöttek, hogy megismerjenek bennünket - mondja Pista bácsi, és beljebb invitál bennünket, a nyári konyhában ülünk le beszélgetni. - Volt itt királyvilág, usztásavilág, Tito-ország, most meg ebben a rendetlenségben élünk, de mi megmaradtunk magyarnak - magyarázza Eszter néni Maradék XX. századi történelmét címszavakban. A falu már a Monarchia idején is Horvátország közigazgatási része volt, a Trianon utáni SHS királyságban és Ante Pavelice Horvátországéban sem volt könynyű magyarnak lenni. A II. világháború után a viszonylagos jólét ideje következett el a hetvenesnyolcvanas években a külföldi munkavállalásoknak és az engedélyezett magángazdálkodásnak köszönhetően, de tíz éve a háború és a gazdasági válság miatt nehéz az élet a főleg mezőgazdaságból élő településen. - Jól megvagyunk a szerbekkel, a régiekkel meg az újakkal is. Maradékon nincsen baj a népek között, egy az életünk és a sorsunk - vélekedik Pista bácsi, s mintegy végszóra megérkezik városon lakó horvát menye, aki érti a magyar szót, de jobban megy neki a szerb beszéd. Finom kávéjához mindenesetre nem szükséges nyelvtudás. Az elkövetkező napok kutatásait, a helyi magyarság életét árnyalja tovább este Béres Károly. - Amikor 1993-bart ide kerültem a faluba, meglehetősen siralmas állapotok uralkodtak. Kevesen jártak templomba, a magyarság semmiféle önszerveződésre nem mutatott hajlandóságot, apátiában voltak akkor az emberek. Mivel egyházi segélyszervezet vezetője is vagyok, igyekeztem anyagi támogatást szerezni a nehéz helyzetben levőknek, de legalább annyira fontos volt a közösségi élet megszervezése. Hála istennek ehhez lassan partnerek lettek a falusiak is, így aztán csináltunk vasárnapi iskolát a fiataloknak, új parókiát építettünk, anyanyelvi tábort szerveztünk. Sokat segített az is, hogy magyar állami segítséggel teleház létesült a faluban, amit magyarok és szerbek egyaránt használnak.Talán ezeknek is köszönhető, hogy 1999-ben magyar művelődési egyesület alakult, de ha erről többet akarnak tudni, keressék fel Berta Gézákat - mondja végül. Bertáékhoz már régen készültünk, a faluban mindenütt hallottunk róluk, az idősebbek által is csak Géza bácsinak emlegetett gazdáról, no meg fiairól, a Németországban élő Lászlóról és az Újvidéken egyetemet végzett Zoltánról. Az izmos, zömök gazdával és fiaival a számukra aratással telt nehéz nap végén, este ülünk le beszélgetni. - Laci fiam csak három hétre jött haza Németországból, a szabadságát aratással tölti - mondja büszkén Géza bácsi. - Németországban szinte új, hatalmas teljesítményre képes kombájnt vásároltam, amit hajóval hoztak Újvidékig - meséli az egyébként informatikus László, akitől azt is megtudjuk, hogy a számítógép vezérelte csodagéppel bérbe jár aratni, s annyi munkát képes elvégezni egy nap, amenynyit más csak két-három nap alatt lenne képes. így is hallottuk: a Berta család mindig elöljárt a gazdálkodásban is, de sokat foglalkoztak a közösségi élet szervezésével a magyar értelmiség nélkül maradt faluban. Maradékon a hatvanas években megszűnt a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, vége lett később a magyar oktatásnak is - magyarázza Berta Géza. - Úgy gondoltuk, hogy nemcsak a gyerekek magyar nyelvre való visszaszoktatására, hanem a magyar társaságtól elszokott felnőttek egybeterelésére is jó volna feléleszteni az egyesületet. Neki is láttunk, több mint két éve újra megalakítottuk a Petőfi Egyesületet. Most vegyeskarunk és gyerektánccsoporunk van, már többször szerepeltünk, nemcsak a faluban, hanem Bácskában is. Vettünk az egyesületnek egy házat - mutat Géza bácsi a két házzal odébb lévő épületre -, ott tartjuk az összejöveteleinket, most körülbelül negyven tagunk van. Érdemes az egyesületet csinálni, hogy ne vesszen ki a magyarság Maradékról, s hogy még az utódaink is magyarok legyenek - foglalja össze a tanulságot az idős gazda. Fiai bólogatnak, s elköszönnek tőlünk: másnap is hajnali háromkor kelnek az aratás miatt. Nekünk még Géza bácsi megmutatja a gazdaságot, búcsúzóul még egy pohár pálinkát iszunk, s visszabaktatunk szállásunkra. A magyarság délvidéki maradéka nem adja föl nyelvét, kultúráját. A falu nemzetiségei több vallást követnek