Magyar Nemzet, 2001. szeptember (64. évfolyam, 204-228. szám)

2001-09-15 / 216. szám

E3 Magyar Sü­net­­ Magazin 2001. szeptember 15., szombat „Vajon milyen mértékben keresendő a hegymászás vonzereje abban, hogy leegyszerűsíti az emberi kap­csolatokat, sima kölcsönhatássá szűkíti a barátságot - akárcsak a háború -, a másikkal (a heggyel, a kihívás­sal) helyettesíti magát a kapcsolatot? A kaland, a ke­mény kitartás, a sehová sem kötődő csavargómentali­tás - a kultúránkba beépült tunya kényelem megannyi hőn áhított, misztikus ellenszere - mögött talán vala­miféle ifjonti elutasítás rejtőzik, azé az emberé, aki nem hajlandó komolyan venni az öregedést, ember­társai esendőségét, az egymásért vállalt felelősséget, semmiféle gyöngeséget, sem az élet lassú, érdektelen folyását... ” (David Roberts: A kétség pillanatai) K i- m i-\' i: /. k y Zoltán öt magyar magas hegyi mászócsoport készül a világ leg­magasabb pontjának, a Mount­­| Everest csúcsának a meghódítá­sára. A magyar millenniumi Mount Everest-expedíció és az Everest-Lhotse-expedíció ré­vén október második felében la­­is­zán elmondhatjuk, hogy magyar ember is járt a misztikus hegy tetején. A millecen­­tenárium évében, 1996-ban nem sikerült. Erőss Zsolt - aki ezúttal is tagja az egyik csapatnak­­ az első­ magyar Mount Everest-expedíció tagjaként közel járt a csúcs­hoz, ám osztrák mászótársa, Reinhard Wlasich 8300 méteren tüdővizenyő és agyduzzanat miatt meghalt a karjaiban, így Erőss is feladta. Oxigénmaszk nélkül_______ Majdnem öt évtizede, 1953. május 29-én Edmund Hillary új-zélandi méhész és serpa társa, Tenzing Norgay először lépett az Everest tetejére. A hírt június 2-án tudta meg a világ a londoni Times révén, s a visz­­szaemlékezések szerint a reakció ahhoz volt hasonlít­ható, ami később az első ember holdra lépését követte. Hillary csúcshódítása a legszebb ajándék volt Erzsébet királynő számára, akit június 2-án koronáztak meg Londonban. A két esemény egybeesésének a nagyha­talmi pozícióikat a két világháborúban elveszítő britek sorsszerű, misztikus jelentőséget tulajdonítottak, és az új aranykor hajnalának szimbólumát látták benne. Azóta - pontosabban 2000 végéig - a hivatalos adatok szerint 1314 sikeres csúcsra jutási kísérletet hajtottak végre (ez nem azt jelenti, hogy ennyien ju­tottak fel, hiszen egyesek többször is jártak a tetőn). A halálozási arányszám megdöbbentő: 48 év alatt 165-en vesztették életüket a hegyen, ez 12,5 százalékot jelent. Itt is megjegyzendő azonban, hogy a szerencsétlenül jártak közül nem mindenki jutott fel a tetőre, így a 12,5 százalék nem azt mutatja, hogy a feljutottak kö­zül hányan haltak meg visszafelé. Arra azonban jó ez a szám, hogy a veszély nagyságát érzékeltesse. A közfelfogás szerint a Mount Everest meghódítá­sa ma már távolról sem olyan fegyvertény, mint har­minc-negyven esztendeje volt. Az erre szakosodott cégek tapasztalt és kiváló hegyi vezetőiknek köszön­hetően ma már bárkit hajlandók felvinni a csúcsra, akinek van némi ismerete a hegymászásról, megfele­lő az erőnléte, és - ez a legfontosabb - hajlandó át­utalni tíz-húsz millió forintnak megfelelő összeget a szolgáltatásért (kalauzos expedíciók). Nincs ebben semmi különös, főleg azután, hogy Dennis Tito ame­rikai milliárdosnak köszönhetően az űrturizmus a tu­dományos-fantasztikus alkotások lapjairól átköltö­zött a napilapok hasábjaira és a tévéhíradók tudósítá­saiba, azaz valósággá lett. De visszatérve az alpinizmushoz: tény, hogy elvi­leg ma bárkit felvisznek a világ tetejére, ám a magas hegyi expedíciók résztvevőinek még a mesterséges, kiegészítő oxigén használata mellett is nagy az esé­lyük arra, hogy nem ússzák meg élve a túrát. Hillary és Norgay is oxigénmaszkban jutott fel a Mount Eve­rest tetejére, s egészen 1978. május 8-ig kellett arra várni, hogy valaki a maszkot hátrahagyva vigye vég­hez a bravúrt. Ekkor Reinhold Messner és Peter Habeler, a két tiroli alpinista légzőkészülék nélkül is megmászta a hegyet. Azelőtt kevesen hitték, hogy ez bárkinek sikerülhet, azóta azonban szakmai szem­pontból csak annak van igazi értéke, ha valaki meg­elégszik a természetes levegővel, amely egyébként 8000 méter fölött csak harmadannyi oxigént tartal­maz, mint a tengerszinten. Messner Kristályos hori­zont című könyvében ír erről az állapotról (helyen­ként úgy, mintha egy buddhista szerzetes a nirváná­ból visszatérve mesélne az élményeiről): „Valahány­szor megpihenek, egészen élettelennek érzem ma­gam, csak a torkom ég, amikor levegőt veszek... Alig maradt jártányi erőm. Nincs kétségbeesés, nincs bol­dogság, nincs szorongás. Nem vesztettem el az érzel­meim fölötti uralmat, hanem csak nincsenek többé érzelmeim. Merő akaratból állok. Néhány méteren­ként ez is véghetetlen fáradtságba fullad. Olyankor nem gondolok semmire. Elterülök, tehetetlenül fek­szem. Egy örökkévalóságig heverek teljesen tanácsta­lanul. Azután megint teszek néhány lépést.” (Jan Krakauer Ég és jég című könyve alapján) Mi történik és történhet nagy magasságban, sú­lyosan oxigénhiányos állapotban? Ami biztos: az agy­sejtek milliószám pusztulnak el rövid idő alatt, a vér besűrűsödik, alvadékonnyá válik, a hajszálerek elpat­tannak, a szív pedig úgy ver, mint egy légkalapács (nem véletlen, hogy a hegyre készülőknek hetekig tartó akklimatizációs időszakon kell átesniük, hogy a szervezetük valamelyest alkalmazkodhasson a szo­katlan körülményekhez). A további lehetőségek kö­zött szerepel a tüdővizenyő, amely azt jelenti, hogy a tüdőben nagy mennyiségű folyadék gyülemlik föl, és ez csak akkor nem okoz biztos halált, ha a szenvedőt minél gyorsabban alacsonyabb helyre viszik. Az agyödéma szintén hasonlít ehhez az állapothoz: az agy felmondja a szolgálatot, kómába kerül. De nem javítja a túlélési esélyeket az emésztőrendszer műkö­désképtelensége, a hirtelen lesoványodás, az iszonya­tosan erős migrénes fejfájás és a végtagfagyás sem. A szélsőséges viszonyoknak a szervezet belső fo­lyamataira gyakorolt hatásain kívül még ezerféle to­vábbi veszély leselkedik az alpinistára az Everesten. Csak „kóstolónak” elég ennyi: elsodorhatja a lavina, a hőgörgeteg, belesétálhat egy fagyott hóréteggel borí­tott - ezért nem látható - gleccserhasadékba, vagy egy rossz lépés, egy széllökés, és megállíthatatlanul belecsúszik a szakadékba. Misztikus félelem________________ „... hétezer-ötszáz méter feletti magasságban a cse­kély légköri nyomás olyan súlyosan megterheli az emberi szervezetet, hogy az igazán komoly hegymá­szás lehetetlen. Akár egy enyhébb vihar is végzetes következményekkel járhat, vagyis legfeljebb abszolút tökéletes időjárási, illetve hóviszonyok között képzel­hető el, hogy van valami halvány esély a sikerre” - ír­ta 1938-ban megjelent, Azon a hegyen című könyvé­ben Eric Shipton. Az Everest csúcsán télen mínusz 50 fok van, és alkalmanként 200 kilométeres óránkénti sebességű széllökéseket mérnek. Akkor mégis miért szállnak szembe annyian a heggyel? Nos, a szembeszállás nem a megfelelő kifejezés ebben az esetben, sokkal inkább arról van szó, amit Mécs László, a millenniumi expedíció technikai veze­tője lapunknak adott áprilisi interjújában így fogal­mazott meg: „A hegymászó kommunikál a heggyel, próbál összebarátkozni, jóban lenni vele. Nem le­győzni akarja, hiszen nem az ellenfele. (...) A hegy­mászó nem hiszi magáról, hogy olyan fantasztikus erejű, éppen ellenkezőleg: az ő ereje parányi, a hegy pedig hatalmas. (...) A hegymászók nagyon szeretik a hegyet. Nem vele harcolnak, hanem önmagukkal, a saját gyengeségeikkel.” A tibeti és nepáli népek hisznek abban, hogy a hegynek van szelleme. Erre utalnak a bennszülött elne­vezések: a tibetiek Csomolungmának (Jóságos isten­anyánk), a nepáliak Szágarmathának (Az ég istennője) hívják. Ez és számos beszámoló, interjú egyértelműen mutatja azt a mélységes tiszteletet és misztikus félel­met, amellyel az ottaniak az Everestre tekintenek. Nem nevezhetjük ezt primitív babonaságnak, hiszen a hegy­mászók nagy része - mint Mécs László szavaiból is érezhető - hasonló alázattal beszél az „élő hegyről”. Amikor George Leigh Malloryt makacsul faggatták arról, miért akarja megmászni az Everestet, végül csak annyit válaszolt: „Azért, mert ott van!”. A brit al­pinista 1924. június 8-án társával, Andrew Irvine-nal elhagyta az utolsó tábort, és utoljára úgy látták őket, amint a viharban a csúcs felé kapaszkodnak. Nincs bizonyíték rá, hogy elérték a tetőt, csak egyvalami biztos: mindketten meghaltak a hegyen. Talán valamivel jobban megvilágítja a lényeget David Roberts, aki ezt a magyarázatot adja: „Talán ez a veleje az extrém hegymászásnak: eljutni oda, ahol, Huston szavaival élve,­­ha balul üt ki valami, a harc csakis a végsőkig menő harc lehet. Aki jól felkészült, életben marad; aki nem, annak a természet benyújtja a számlát.«” Jon Krakauer amerikai újságíró, aki 1996-ban, a 15 halálos áldozatot követelő esztendőben maga is feljutott a tetőre, ezt írja Ég és jég című könyvében: „Az Everest kezdettől fogva mágnesként vonzotta a flúgosokat, a feltűnési viszketegségben szenvedőket, a gyógyíthatatlan romantikusokat, a fellegekben járó­kat.” Vajon a magyar millenniumi Mount Everest-ex­pedíció és a magyar Everest-Lhotse-expedíció tagjai melyik csoportba tartoznak? Nehéz kérdés, de egy dolgot biztosan kizárhatunk, feltűnési viszketegségről nincsen szó. Az Erőss Zsolt, Mécs László, Ács Zoltán, Mezey László, Keresztesi Koppány és mások nevével fémjelzett fiatal magyar alpinista generáció megszállottsága, lelkesedése új korszak kezdetét jelentheti a magyar hegymászásban, a bennük lévő erő és lendület pedig a sikerek záloga lehet. Az Explorers csapatában ráadásul ott van az előző korosztály két nagy tekintélyű alakja, Ferenczi Miklós és Várkonyi László. Megfontoltságukra és ta­pasztalatukra szüksége is lesz az expedíciónak, amely az egyik legnehezebb útvonalon, a rettegett Kangsung-fal megmászásával, kiegészítő oxigén használata nélkül akarja megközelíteni a csúcsot. A csapat tervei között szerepel, hogy az Everest után célba veszi a szomszédos, két kilométerre meredő, 8501 méteres Lhocét (Everest-Lhoce-traverz). Ehhez azonban legalább egy éjszakát el kell tölteniük az úgy­nevezett halálzónában, és egyáltalán nem biztos, hogy marad erejük a Lhocéhoz is. A legtöbb alpinis­tának a csúcsra érve a második vagy harmadik gon­dolata az, hogy minél gyorsabban lejusson biztonsá­gos magasságba - lehetőleg élve. Éppen emiatt az Explorers esetében laikus szem­mel nézve is úgy tűnik, mély szakadék tátong a célok és a reális lehetőségek között. Magyarán: a 8000 mé­ter fölötti csúcson megmászásában tapasztalattal alig rendelkező csapat úgy gondolja, képes lehet arra a bravúrra, amely még azok számára is óriási kocká­zattal járó próbatétel, akik évente járnak az Everestre, és úgy ismerik a hegyet, mint a tenyerüket. A millenniumi expedíció megelégszik a hagyomá­nyos és legkönnyebb útvonallal, amely északról, a Rongbuk-gleccsertől vezet az északi gerincen, majd az úgynevezett első és második lépcsőn át a csúcsra. Ter­mészetesen ennek tagjai sem használnak oxigént, és a serpák segítségét sem veszik igénybe. A csapatból Erőss Zsolt 1996-ban, az első magyar expedícióval már volt az Everesten, tapasztalata aranyat érhet. Mécs László fiatal, 27 éves kora ellenére a vállalkozás technikai vezetője, bámulatos fizikai adottságokkal rendelkezik, és jó esélye van arra, hogy ő legyen az egyik, aki a csúcstámadást végrehajtja. A millenniumi expedíciónak a kipróbált útvonalon jóval nagyobb az esélye a feljutásra, mint az Explorersnek, bár a mászás így sokkal több időt vesz igénybe, mint a Kangsung­­falon keresztül. Ez utóbbi viszont technikailag és fizi­kailag különlegesen nehéz és veszélyes akadály. Szakmai törésvonalak____________ A két expedíció kulcsembereinek elképzelései kezdettől fogva alapvetően összeegyeztethetetlenek, így meg­egyezésről, fúzióról nem lehetett szó. Az egyik csapat mindenképpen a különlegesen nehéz, a másik viszont a hagyományos útvonalon tervezte a feljutást. Mindkét társaság 25-25 millió forintos állami támogatást kapott a vállalkozáshoz. Nagy Sándor, a Magyar Hegy- és Sportmászószövetség elnöke azt kifogásolta, hogy a mi­nisztérium nem kérte ki a szakszövetség véleményét, mielőtt döntött arról, hogy mindkét expedíciót jelentős összeggel támogatja. Azt pedig már Ozsváth Attila, a szövetség hegymászóbizottságának vezetője nyilatkoz­ta, hogy két expedíció indítása szakmailag indokolatlan (Népszabadság, 2001. augusztus 9.). Klein Dávid, az Everest-Lhore-expedíció vezetője augusztus 19-én Katmanduból, Nepál fővárosából reagált - elsősorban Nagy Sándornak címezve szavait: „Dr. Nagy indulá­sunkat követő zsurnalisztikai tevékenységével a csapa­tok nyugodt munkáját, a cél elérését - a legenyhébb megfogalmazás szerint is - hátráltatja.” (Bővebben lásd az www.uveghegy.hu honlapon.) Nagy Sándor egyébként szinte az utolsó pillanatig tagja, sőt egyik vezetője volt a millenniumi expedíció­nak, de visszalépett. Az Üveghegy On­line című inter­netes újságnak a következőket nyilatkozta: „A pénzt (az Ifjúsági és Sportminisztériumtól kapott 25 milliót - A szerk.) nem a magyar hegymászóközösség, nem a Magyar Hegy- és Sportmászószövetség kapta, hanem címzetten az expedíciók. Esetünkben az Everest Csúcsmászó Kht. számlaszámára ment, amelybe sem­milyen szintű betekintésem sincsen, így a vezetői sze­rep is átértékelődik, hiszen csak az lehet vezető, aki valamilyen szinten a pénz felett is rendelkezik, mivel a döntéseknek anyagi vonzatuk van” (Uo.). A törésvonal kezdetben az Explorers és a hegymá­szó-társadalom többi tagja között húzódott, később azonban vita támadt Nagy Sándor elnök és a millen­niumi expedíció között is. Bizonyára mindenkinek van némi igaza, no meg annak is, aki azt mondja: in­kább örülni kellene, hogy két magyar expedíció is meg akarja mászni a hegyet. Most inkább az a fontos, hogy ők sikerrel járjanak, de még ennél is lényege­sebb, hogy épségben hazatérjenek. Hiszen nem sza­bad elfelejteni: „Még mindig a hegynél az ütőkártya, és ő csak akkor engedélyezi a sikert, ha elérkezettnek látja az időt” (Eric Shipton: Azon a hegyen). Nos, elérkezett-e a mi időnk? 1r

Next