Magyar Nemzet, 2001. szeptember (64. évfolyam, 204-228. szám)
2001-09-15 / 216. szám
E3 Magyar Sünet Magazin 2001. szeptember 15., szombat „Vajon milyen mértékben keresendő a hegymászás vonzereje abban, hogy leegyszerűsíti az emberi kapcsolatokat, sima kölcsönhatássá szűkíti a barátságot - akárcsak a háború -, a másikkal (a heggyel, a kihívással) helyettesíti magát a kapcsolatot? A kaland, a kemény kitartás, a sehová sem kötődő csavargómentalitás - a kultúránkba beépült tunya kényelem megannyi hőn áhított, misztikus ellenszere - mögött talán valamiféle ifjonti elutasítás rejtőzik, azé az emberé, aki nem hajlandó komolyan venni az öregedést, embertársai esendőségét, az egymásért vállalt felelősséget, semmiféle gyöngeséget, sem az élet lassú, érdektelen folyását... ” (David Roberts: A kétség pillanatai) K i- m i-\' i: /. k y Zoltán öt magyar magas hegyi mászócsoport készül a világ legmagasabb pontjának, a Mount| Everest csúcsának a meghódítására. A magyar millenniumi Mount Everest-expedíció és az Everest-Lhotse-expedíció révén október második felében laiszán elmondhatjuk, hogy magyar ember is járt a misztikus hegy tetején. A millecentenárium évében, 1996-ban nem sikerült. Erőss Zsolt - aki ezúttal is tagja az egyik csapatnak az első magyar Mount Everest-expedíció tagjaként közel járt a csúcshoz, ám osztrák mászótársa, Reinhard Wlasich 8300 méteren tüdővizenyő és agyduzzanat miatt meghalt a karjaiban, így Erőss is feladta. Oxigénmaszk nélkül_______ Majdnem öt évtizede, 1953. május 29-én Edmund Hillary új-zélandi méhész és serpa társa, Tenzing Norgay először lépett az Everest tetejére. A hírt június 2-án tudta meg a világ a londoni Times révén, s a viszszaemlékezések szerint a reakció ahhoz volt hasonlítható, ami később az első ember holdra lépését követte. Hillary csúcshódítása a legszebb ajándék volt Erzsébet királynő számára, akit június 2-án koronáztak meg Londonban. A két esemény egybeesésének a nagyhatalmi pozícióikat a két világháborúban elveszítő britek sorsszerű, misztikus jelentőséget tulajdonítottak, és az új aranykor hajnalának szimbólumát látták benne. Azóta - pontosabban 2000 végéig - a hivatalos adatok szerint 1314 sikeres csúcsra jutási kísérletet hajtottak végre (ez nem azt jelenti, hogy ennyien jutottak fel, hiszen egyesek többször is jártak a tetőn). A halálozási arányszám megdöbbentő: 48 év alatt 165-en vesztették életüket a hegyen, ez 12,5 százalékot jelent. Itt is megjegyzendő azonban, hogy a szerencsétlenül jártak közül nem mindenki jutott fel a tetőre, így a 12,5 százalék nem azt mutatja, hogy a feljutottak közül hányan haltak meg visszafelé. Arra azonban jó ez a szám, hogy a veszély nagyságát érzékeltesse. A közfelfogás szerint a Mount Everest meghódítása ma már távolról sem olyan fegyvertény, mint harminc-negyven esztendeje volt. Az erre szakosodott cégek tapasztalt és kiváló hegyi vezetőiknek köszönhetően ma már bárkit hajlandók felvinni a csúcsra, akinek van némi ismerete a hegymászásról, megfelelő az erőnléte, és - ez a legfontosabb - hajlandó átutalni tíz-húsz millió forintnak megfelelő összeget a szolgáltatásért (kalauzos expedíciók). Nincs ebben semmi különös, főleg azután, hogy Dennis Tito amerikai milliárdosnak köszönhetően az űrturizmus a tudományos-fantasztikus alkotások lapjairól átköltözött a napilapok hasábjaira és a tévéhíradók tudósításaiba, azaz valósággá lett. De visszatérve az alpinizmushoz: tény, hogy elvileg ma bárkit felvisznek a világ tetejére, ám a magas hegyi expedíciók résztvevőinek még a mesterséges, kiegészítő oxigén használata mellett is nagy az esélyük arra, hogy nem ússzák meg élve a túrát. Hillary és Norgay is oxigénmaszkban jutott fel a Mount Everest tetejére, s egészen 1978. május 8-ig kellett arra várni, hogy valaki a maszkot hátrahagyva vigye véghez a bravúrt. Ekkor Reinhold Messner és Peter Habeler, a két tiroli alpinista légzőkészülék nélkül is megmászta a hegyet. Azelőtt kevesen hitték, hogy ez bárkinek sikerülhet, azóta azonban szakmai szempontból csak annak van igazi értéke, ha valaki megelégszik a természetes levegővel, amely egyébként 8000 méter fölött csak harmadannyi oxigént tartalmaz, mint a tengerszinten. Messner Kristályos horizont című könyvében ír erről az állapotról (helyenként úgy, mintha egy buddhista szerzetes a nirvánából visszatérve mesélne az élményeiről): „Valahányszor megpihenek, egészen élettelennek érzem magam, csak a torkom ég, amikor levegőt veszek... Alig maradt jártányi erőm. Nincs kétségbeesés, nincs boldogság, nincs szorongás. Nem vesztettem el az érzelmeim fölötti uralmat, hanem csak nincsenek többé érzelmeim. Merő akaratból állok. Néhány méterenként ez is véghetetlen fáradtságba fullad. Olyankor nem gondolok semmire. Elterülök, tehetetlenül fekszem. Egy örökkévalóságig heverek teljesen tanácstalanul. Azután megint teszek néhány lépést.” (Jan Krakauer Ég és jég című könyve alapján) Mi történik és történhet nagy magasságban, súlyosan oxigénhiányos állapotban? Ami biztos: az agysejtek milliószám pusztulnak el rövid idő alatt, a vér besűrűsödik, alvadékonnyá válik, a hajszálerek elpattannak, a szív pedig úgy ver, mint egy légkalapács (nem véletlen, hogy a hegyre készülőknek hetekig tartó akklimatizációs időszakon kell átesniük, hogy a szervezetük valamelyest alkalmazkodhasson a szokatlan körülményekhez). A további lehetőségek között szerepel a tüdővizenyő, amely azt jelenti, hogy a tüdőben nagy mennyiségű folyadék gyülemlik föl, és ez csak akkor nem okoz biztos halált, ha a szenvedőt minél gyorsabban alacsonyabb helyre viszik. Az agyödéma szintén hasonlít ehhez az állapothoz: az agy felmondja a szolgálatot, kómába kerül. De nem javítja a túlélési esélyeket az emésztőrendszer működésképtelensége, a hirtelen lesoványodás, az iszonyatosan erős migrénes fejfájás és a végtagfagyás sem. A szélsőséges viszonyoknak a szervezet belső folyamataira gyakorolt hatásain kívül még ezerféle további veszély leselkedik az alpinistára az Everesten. Csak „kóstolónak” elég ennyi: elsodorhatja a lavina, a hőgörgeteg, belesétálhat egy fagyott hóréteggel borított - ezért nem látható - gleccserhasadékba, vagy egy rossz lépés, egy széllökés, és megállíthatatlanul belecsúszik a szakadékba. Misztikus félelem________________ „... hétezer-ötszáz méter feletti magasságban a csekély légköri nyomás olyan súlyosan megterheli az emberi szervezetet, hogy az igazán komoly hegymászás lehetetlen. Akár egy enyhébb vihar is végzetes következményekkel járhat, vagyis legfeljebb abszolút tökéletes időjárási, illetve hóviszonyok között képzelhető el, hogy van valami halvány esély a sikerre” - írta 1938-ban megjelent, Azon a hegyen című könyvében Eric Shipton. Az Everest csúcsán télen mínusz 50 fok van, és alkalmanként 200 kilométeres óránkénti sebességű széllökéseket mérnek. Akkor mégis miért szállnak szembe annyian a heggyel? Nos, a szembeszállás nem a megfelelő kifejezés ebben az esetben, sokkal inkább arról van szó, amit Mécs László, a millenniumi expedíció technikai vezetője lapunknak adott áprilisi interjújában így fogalmazott meg: „A hegymászó kommunikál a heggyel, próbál összebarátkozni, jóban lenni vele. Nem legyőzni akarja, hiszen nem az ellenfele. (...) A hegymászó nem hiszi magáról, hogy olyan fantasztikus erejű, éppen ellenkezőleg: az ő ereje parányi, a hegy pedig hatalmas. (...) A hegymászók nagyon szeretik a hegyet. Nem vele harcolnak, hanem önmagukkal, a saját gyengeségeikkel.” A tibeti és nepáli népek hisznek abban, hogy a hegynek van szelleme. Erre utalnak a bennszülött elnevezések: a tibetiek Csomolungmának (Jóságos istenanyánk), a nepáliak Szágarmathának (Az ég istennője) hívják. Ez és számos beszámoló, interjú egyértelműen mutatja azt a mélységes tiszteletet és misztikus félelmet, amellyel az ottaniak az Everestre tekintenek. Nem nevezhetjük ezt primitív babonaságnak, hiszen a hegymászók nagy része - mint Mécs László szavaiból is érezhető - hasonló alázattal beszél az „élő hegyről”. Amikor George Leigh Malloryt makacsul faggatták arról, miért akarja megmászni az Everestet, végül csak annyit válaszolt: „Azért, mert ott van!”. A brit alpinista 1924. június 8-án társával, Andrew Irvine-nal elhagyta az utolsó tábort, és utoljára úgy látták őket, amint a viharban a csúcs felé kapaszkodnak. Nincs bizonyíték rá, hogy elérték a tetőt, csak egyvalami biztos: mindketten meghaltak a hegyen. Talán valamivel jobban megvilágítja a lényeget David Roberts, aki ezt a magyarázatot adja: „Talán ez a veleje az extrém hegymászásnak: eljutni oda, ahol, Huston szavaival élve,ha balul üt ki valami, a harc csakis a végsőkig menő harc lehet. Aki jól felkészült, életben marad; aki nem, annak a természet benyújtja a számlát.«” Jon Krakauer amerikai újságíró, aki 1996-ban, a 15 halálos áldozatot követelő esztendőben maga is feljutott a tetőre, ezt írja Ég és jég című könyvében: „Az Everest kezdettől fogva mágnesként vonzotta a flúgosokat, a feltűnési viszketegségben szenvedőket, a gyógyíthatatlan romantikusokat, a fellegekben járókat.” Vajon a magyar millenniumi Mount Everest-expedíció és a magyar Everest-Lhotse-expedíció tagjai melyik csoportba tartoznak? Nehéz kérdés, de egy dolgot biztosan kizárhatunk, feltűnési viszketegségről nincsen szó. Az Erőss Zsolt, Mécs László, Ács Zoltán, Mezey László, Keresztesi Koppány és mások nevével fémjelzett fiatal magyar alpinista generáció megszállottsága, lelkesedése új korszak kezdetét jelentheti a magyar hegymászásban, a bennük lévő erő és lendület pedig a sikerek záloga lehet. Az Explorers csapatában ráadásul ott van az előző korosztály két nagy tekintélyű alakja, Ferenczi Miklós és Várkonyi László. Megfontoltságukra és tapasztalatukra szüksége is lesz az expedíciónak, amely az egyik legnehezebb útvonalon, a rettegett Kangsung-fal megmászásával, kiegészítő oxigén használata nélkül akarja megközelíteni a csúcsot. A csapat tervei között szerepel, hogy az Everest után célba veszi a szomszédos, két kilométerre meredő, 8501 méteres Lhocét (Everest-Lhoce-traverz). Ehhez azonban legalább egy éjszakát el kell tölteniük az úgynevezett halálzónában, és egyáltalán nem biztos, hogy marad erejük a Lhocéhoz is. A legtöbb alpinistának a csúcsra érve a második vagy harmadik gondolata az, hogy minél gyorsabban lejusson biztonságos magasságba - lehetőleg élve. Éppen emiatt az Explorers esetében laikus szemmel nézve is úgy tűnik, mély szakadék tátong a célok és a reális lehetőségek között. Magyarán: a 8000 méter fölötti csúcson megmászásában tapasztalattal alig rendelkező csapat úgy gondolja, képes lehet arra a bravúrra, amely még azok számára is óriási kockázattal járó próbatétel, akik évente járnak az Everestre, és úgy ismerik a hegyet, mint a tenyerüket. A millenniumi expedíció megelégszik a hagyományos és legkönnyebb útvonallal, amely északról, a Rongbuk-gleccsertől vezet az északi gerincen, majd az úgynevezett első és második lépcsőn át a csúcsra. Természetesen ennek tagjai sem használnak oxigént, és a serpák segítségét sem veszik igénybe. A csapatból Erőss Zsolt 1996-ban, az első magyar expedícióval már volt az Everesten, tapasztalata aranyat érhet. Mécs László fiatal, 27 éves kora ellenére a vállalkozás technikai vezetője, bámulatos fizikai adottságokkal rendelkezik, és jó esélye van arra, hogy ő legyen az egyik, aki a csúcstámadást végrehajtja. A millenniumi expedíciónak a kipróbált útvonalon jóval nagyobb az esélye a feljutásra, mint az Explorersnek, bár a mászás így sokkal több időt vesz igénybe, mint a Kangsungfalon keresztül. Ez utóbbi viszont technikailag és fizikailag különlegesen nehéz és veszélyes akadály. Szakmai törésvonalak____________ A két expedíció kulcsembereinek elképzelései kezdettől fogva alapvetően összeegyeztethetetlenek, így megegyezésről, fúzióról nem lehetett szó. Az egyik csapat mindenképpen a különlegesen nehéz, a másik viszont a hagyományos útvonalon tervezte a feljutást. Mindkét társaság 25-25 millió forintos állami támogatást kapott a vállalkozáshoz. Nagy Sándor, a Magyar Hegy- és Sportmászószövetség elnöke azt kifogásolta, hogy a minisztérium nem kérte ki a szakszövetség véleményét, mielőtt döntött arról, hogy mindkét expedíciót jelentős összeggel támogatja. Azt pedig már Ozsváth Attila, a szövetség hegymászóbizottságának vezetője nyilatkozta, hogy két expedíció indítása szakmailag indokolatlan (Népszabadság, 2001. augusztus 9.). Klein Dávid, az Everest-Lhore-expedíció vezetője augusztus 19-én Katmanduból, Nepál fővárosából reagált - elsősorban Nagy Sándornak címezve szavait: „Dr. Nagy indulásunkat követő zsurnalisztikai tevékenységével a csapatok nyugodt munkáját, a cél elérését - a legenyhébb megfogalmazás szerint is - hátráltatja.” (Bővebben lásd az www.uveghegy.hu honlapon.) Nagy Sándor egyébként szinte az utolsó pillanatig tagja, sőt egyik vezetője volt a millenniumi expedíciónak, de visszalépett. Az Üveghegy Online című internetes újságnak a következőket nyilatkozta: „A pénzt (az Ifjúsági és Sportminisztériumtól kapott 25 milliót - A szerk.) nem a magyar hegymászóközösség, nem a Magyar Hegy- és Sportmászószövetség kapta, hanem címzetten az expedíciók. Esetünkben az Everest Csúcsmászó Kht. számlaszámára ment, amelybe semmilyen szintű betekintésem sincsen, így a vezetői szerep is átértékelődik, hiszen csak az lehet vezető, aki valamilyen szinten a pénz felett is rendelkezik, mivel a döntéseknek anyagi vonzatuk van” (Uo.). A törésvonal kezdetben az Explorers és a hegymászó-társadalom többi tagja között húzódott, később azonban vita támadt Nagy Sándor elnök és a millenniumi expedíció között is. Bizonyára mindenkinek van némi igaza, no meg annak is, aki azt mondja: inkább örülni kellene, hogy két magyar expedíció is meg akarja mászni a hegyet. Most inkább az a fontos, hogy ők sikerrel járjanak, de még ennél is lényegesebb, hogy épségben hazatérjenek. Hiszen nem szabad elfelejteni: „Még mindig a hegynél az ütőkártya, és ő csak akkor engedélyezi a sikert, ha elérkezettnek látja az időt” (Eric Shipton: Azon a hegyen). Nos, elérkezett-e a mi időnk? 1r