Magyar Nemzet, 2002. május (65. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-18 / 115. szám

Magyar Nemzet • Magazin 2002. május 18., szombat Levélfele Medgyessy Péternek arról, ki szakította ketté az országot ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------3________________ Bagoly mondja verébnek? Miniszterelnök-jelölt úr! Láttam Önt néhányszor a választási kampány során. Fehérgyarmat főterére Kapolyival érkezett, a hírhedt eocénprogram milliomosával Akkorra már a szatmári falvakban szétosztották az élelmiszercsomagokat. Mindegyiken név volt, Kapolyi László neve, bár a tejfölösdobozokon akadémikusként szerepelt. A milliomos nem hangzik jól faluhelyen. Ott álltak a téren, várták az embereket, de hiába, nemigen jöttek. Ön sétált egy darabig, aztán mondott valamit, kínos volt az egész. És ez így ment vidéken csaknem mindenütt. Nem kérdezte meg magától, miért? A válasz nagyon egyszerű lett volna. Ez volt a visszaköszönés. A közmondásos fogadjisten. Persze akkor kellett hogy legyen adjonisten is. Volt. De még mennyire! Arról szól ez az írás. H V fi f. h­u­­. PÁR Sándor_______________________ m m nők a választási kampány he-­ teiben alighogy elhagyták a fő­város határát, ismételgetni kezdték, mint egy rossz hangle­mez, amelyen­­ ugrál a tű: „Csődben a mezőgazdaság, csődben a mezőgazdaság...” így kell tenni, mondta Ron Werber, ettől dőlnek százezré­vel a vidéki szavazatok. Izraeli tanácsadójuk még valamit ajánlott ismétel­getésre: azt a bizonyos árokásást. Önök szót fogad­tak, és újra meg újra elmondták: ezt a Fidesz lapátos emberei művelték, kettészakítva vele az országot. Nem szeretnék belemerülni részletkérdésekbe, de emlékeztetném, hogy komolyabb méretű árkokat a huszadik században a nácik és a kommunisták ásat­­tak, s többnyire azokkal, akiket a földmunkák végez­tével tarkón lőttek. Vagy felakasztották. Ott. Helyben. Szóval nem szerencsés ezzel jönni, már csak azért sem, mert épp az Ön egykori pártjának elődje „reme­kelt” e téren. Ha érdeklik a konkrétumok, szolgálhatok nevek­kel is. Itt van mindjárt Szamuely Tibor, a kommün nép­biztosa. Ha áll, mikor ezt olvassa, jól kapaszkodjon meg, nehogy földre borítsa az alább következő né­hány mondat. Vidéken hangzott el, pár órával a szo­kásos árokásás előtt, 1919. április 20-án. Húsvét va­sárnapja volt, íme, Szamuely Tibor ünnepi szavai: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjünk a régi kerékvágásba, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a tor­kába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különös áldozatokba. Most azonban szükség van arra, hogy vér folyjon. A vértől nem kell félni. A vér acél. Erősíti a szívet, erősíti a proletár ön­tudatot. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz, mely az igaz jövőhöz elvezet bennünket.” Érti már, miért volt rossz izraeli tanácsadójukra hallgatni árokásás dolgában? Mert ide idézi a múltat. Azt a múltat, amely Önöket vidéken további száz év­re azonosítja Kun Bélával, Korvin Ottóval, a Lenin­­fiúkkal és mindazzal, amit a kommün tett az embe­rekkel a „dicső” 133 nap alatt. Ön persze­­ ma­­ könnyen mondhatja: régi his­tória, felejtsük el. Csak hát épp az Ön pártja nem hagyta, hogy elfelejtsük. Évtizedeken át minden ta­vasszal ünnepelni kellett a Tanácsköztársaság hő­seit. Akik - ne kerteljünk - gyilkosok voltak, ide­értve a filozófust, Lukács Györgyöt is. Hatásuk má­ig ér. Példa rá Eörsi István, aki oly mélyre letüdőzte Lukács szivarfüstjét és inkvizítori szellemét, hogy máig szédeleg tőle. De jó, tegyük fel, szívünk valami okból csordultig tel­ve van keresztény megbocsátással, és azt mondjuk: a kommün­ vérfürdői el vannak felejtve. Még akkor is itt van nekünk Dögei Imre. Vele mit kezdjünk? Ő ugyan nem akasztott, mint Szamuely, de a gyű­lölet, amellyel nekiesett a vidéki Magyarországnak az ötvenes évek elején, máig nem gyógyuló sebeket oko­zott. Ez a törökszentmiklósi gyári munkás, mikor mi­niszter lett, azt találta mondani egy egri borkóstolón, hogy le kell rongyolni, el kell szegényíteni a parasztot, s akkor majd belép a szövetkezetbe. Nem a levegőbe beszélt. Tényleg lerongyolták a magyar parasztot. Én igazán jól tudom, mi történt akkoriban. Túr­­kevén születtem, s ez a város tán soha nem heveri ki mindazt, amivel Rákosiék kitüntették. Mert Kevi lett az első termelőszövetkezeti város. Nyomort hozó dicsőség volt. Mára se vasútja, se mezőgazdasága, se ipara, s ha a Széchenyi-terv révén nem kap pénzt a gyógyfürdő fejlesztésére, írhatná a csődjelentést. Felhívnám a fi­gyelmét, ha már Túrkevénél tartunk: a város lakóinak száma a millennium évében csaknem 14 ezer volt, most meg az a kérdés, eléri-e a 10 ezret a következő népszámláláson. Szinte hallom az ellenérvet, az urbanizációt. Hamis ellenérv. A Vidék-Magyarországot s főleg a falvak lakossá­gát az Ön pártja űzte el, s terelte az iparvárosokba. El­sősorban Budapestre, amelynek sűrűjében el lehetett bújni a begyűjtési ellenőrök, a tökfejű téeszelnökök és a basáskodó párttitkárok elől. A bujdosóknak épültek a munkásszállók, a kocsmák, belőlük lettek az álmos hajnali ingázók. Milliónyi hontalan. Akkor szakadt ketté az ország, miniszterelnök-je­lölt úr! És úgy hiszem, akkor dőlt el, ki ellen fog sza­vazni a vidék, mikor lehull a hályog az emberek sze­méről, és módjuk lesz szabadon dönteni. De a kettészakítás nem csak ebből állt. A kommunis­ta évek hozzátettek még valamit, hadd legyen a dolog világos és egyértelmű. Vidékre száműzték a nekik nem tetszőket. Hallott Ön Tüdős Kláráról? Univerzális tehetség volt. Bármihez fogott, arannyá vált a kezében. Alig nyitotta meg Pántlika nevű szalonját, Londonban máris felfigyeltek rá. Olyannyira, hogy Pestre jött egy neves divatház embere, és szerződést kötött vele évi kétszáz ruhára, ami kétszázféle modellt jelentett, és mindegyikből nyolcvan darabot. Tudja, miért voltak kapósak? Mert magyar motívumokkal és magyar sza­bással készültek. Az angol gyönyörűnek találta őket, emellett korszerűnek, sőt divatosnak. Ilyen azóta nincs. A magyar ruha negyvenöt óta gyanús. Elég valakinek néhány paszományt varrnia a kabátjára, máris görbén néznek rá az eörsiistvánok. Normális dolog ez Ön szerint? El tud képzelni ha­sonlót Skóciában, a spanyoloknál vagy az észtek kö­zött? Ugye, nem? De folytatom Tüdős Klára történetét. A harmincas évek elején - ő még nincs harminc - vezetője lesz az Operaház kosztümműhelyének. Olyanokkal kezdi európai színvonalra emelni a ma­gyar dalszínházat, mint Ferencsik János, Doráti An­tal, Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv. 1938-ban férjhez megy Zsindely Ferenchez, az államtitkárhoz, s minthogy attól fogva nem a maga karján kell élnie, úgy dönt: a köznek, a magyarságnak szenteli min­dennapjait. Állja a szavát. Tehetséges parasztfiúknak kollégiumot szervez, megnyeri hozzá a pénzemberek támogatását Gold­­bergertő­l Krausz Simonig. A gyapjú feldolgozására, mint az angolok, kéziszövő telepet létesít falun. So­mogyi Imrével, a Kert-Magyarország megálmodójá­val létrehozzák a Győrffy István Kollégiumot, Zilahy Lajos tanácsára közvetítő lesz, csillapítani próbálja a magyar írók közti ellentéteket. Színdarabot rendez, aztán filmet, de legbátrabb rendezése az, ahogy az ostrom idején a svéd Åsta Nielsennel karöltve menti a zsidó gyerekeket. Ezt az asszonyt és férjét 1951-ben kitelepítik, majd pár hónap múlva a nyugdíjukat is megvonják. S hogy utána se legyen nyugtuk, rendelkeznek: Zsindely Fe­renc sehol ne kapjon munkát. Nem is kapott. Utca­seprőnek se vették fel. Aminek persze híre ment. Mi történt? Csomagok érkeztek ennivalóval, ruhafélével - ismeretlenektől. Működni kezdett a szolidaritás. Nem párthatározatra: szívből. „Valamikor sok pénzt kerestem, könnyen és szívesen adtam, sokaknak, so­kat. Aztán, mikor fordult a kocka, nekem szegény kisemberek forintjait és csomagocskáit kellett elfo­gadnom” - írta utóbb azokra az évekre emlékezve. Miért fontos ez? Mert példázza, hogy a vidék befogad­ta, mi több, védte, oltalmazta a száműzötteket. Persze nem volt ez olyan egyszerű. Az óvó igyekezetet rögtön észrevette az Ön elődpártja. Sajátos módon fejezték ki nemtetszésüket. Néhány embert körbekergettek az országon. Hadd lássa mindenki, nincs ínyükre az együttérzés, a barátkozás. Legékesebb példa erre Lükő Gábor volt, a debre­ceni egyetemi tanár. A magyar kultúrakutatás legna­gyobb alakjának nevét ugyanúgy ismerni kéne, mint Bartókét és Kodályét, Kós Károlyét és Hermán Ottóét. Hogy mégsem ismerjük, azt az Ön elődpártja ren­dezte el. Elsőbben száműzték a katedráról, aztán a magyar szellemi életből. És még ez sem volt nekik elég. Űzték, hajtották egyik városból a másikba. A fő cél: ne pihenjen meg sehol, ne legyenek barátai, ta­nítványai. Csak hát ez nem úgy ment, ahogy a pártközpont­ban elképzelték. Az ilyen egyéniségek szelleme kira­gyogott a sötétből. Nem érti,­ miféle sötétről beszélek? Arra azért csak-csak emlékszik, hogy sorra megszűntek az isko­lák falun, hogy ingázásra kényszerült mindenki: a gyerek, a szülő, buszon rázódott a tanító, hét falut lá­tott el az orvos meg a pap. És egyszer csak magukra maradtak az emberek. A falurombolás nálunk sokkal előbb elkezdődött, mint Romániában! Szerencsére akkor még ritkaságszámba ment a te­levízió. Az emberek még beszélgettek egymással. A száműzöttekkel különösen. A Debrecenben B-listá­­zott Lükőnek így lett tanítványa Oláh Andor, az or­vos. A tudós tanácsára kezdett foglalkozni népi gyógymódokkal, ebből nőtt ki aztán a - negyvenki­lenc előtt virágzó - természetgyógyászat. Az orvos kutatni kezdett, a hagyomány őrzőit ke­reste, és ez nyakára hozta a bajt - a rendőrséget. Meg­állás nélkül zaklatták. Oláh Andor utóbb beköttette az idézéseket és a kihallgatások jegyzőkönyveit: vastag kötet telt ki belőlük. Valaki meglátta egyik fiánál a kí­nai bölcselő, Lin Ju-tang könyvét. Feljelentést tett: Oláhék maoista összeesküvést szerveznek. Mert vege­táriánusan étkeztek, beidézték az orvost az őrszobára, és közölték vele: „Ez a tevékenység szemben áll a tár­sadalmi szokásokkal, tehát társadalomellenes.” Hogyan viselte mindezt a doktor? Megbocsátással, mert volt hite. De hát hogy van ez? Miféle szereposztás az, ahol az egyik fél évtizedeken át gyilkolhat, bántalmazhat, s tehet földönfutóvá százezreket, aztán meg gondol egyet, és utasítja őket: felejtsék el az egészet, új korszak következik?! Ön is bizonnyal egyetért azzal, hogy a zsidóság nem feledkezik meg arról, amit ellene vétettek. Mert ők bizony elmondják fiaiknak: emlékezzetek! Vagy ott vannak a sokat szenvedett lengyelek, az örmé­nyek, az írek, a szudétanémetek. Utasították őket a bűnösök valaha, hogy tessék elfelejteni, ami történt? Nem. Soha. Ez csak felénk kívánalom. Hogy jönnek ehhez? Oláh doktor annyit mondott csupán, mikor kér­deztem, hogy érezte magát akkoriban: „Úgy véltem, a magyar embernek kötelessége a jobbítás. Nagy ál­maim voltak. Szerettem volna az orvostudomány Bartókja lenni. S bár a természetgyógyászatot nem én alapítottam, hiszen létezett már, végül is új lendületet adtam neki.” Az ilyen szándékú ember a világ normálisabb ré­szében támogatást kap, és kifutja formáját. Megsüve­­gelt szakember, akinek könyvei jelennek meg, és elő­adásokat tart. Nálunk Oláh doktornak a hatvanas években minden lépését rendőrök követték. Gyerme­kei egy idő után azt mondták, na nem, mi ezt nem csi­náljuk tovább. Hátuk közül három külföldre távozott. Gondolom, az ilyesmit hallva tapsoltak néhányan. Csökken az ellenállás, gondolták. Tévedtek. Pár évvel később kirobbant a Béres-ügy. Ön ak­kor már tagja volt a Magyar Szocialista Munkás­pártnak. Tudott róla, miken ment keresztül ez a te­hetséges ember? Beszéltek róla a párttaggyűléseken? Alig hiszem. A galád támadások, a nyilvános intrika, a följelentések mind az Ön egykori pártjának tudtá­val folytak. Nem Béres József csodacseppje volt a tét. A hivatalos szakma képében a főváros folytatott háborút a Vidék-Magyarország ellen. A „tahók” el- Szervezte a főiskolás parasztifjakat, Kert-Magyarországot akart - Tüdős Klárát 1951-ben fér­jével együtt kitelepítették

Next