Magyar Nemzet, 2002. május (65. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-18 / 115. szám

küldhetnek hozzánk. A református egyház mai isko­laszerkezetéről szólva: középiskoláink aránylag többségben vannak. Az óvodánk, általános iskolánk viszonlyag kevés. A visszavételnél számos esetben előnyt élveztek a gimnáziumok, mert nagy volt a ne­vük, nagy volt a hatásuk, és még valami: a legkisebb szerkezeti különbség a hagyományos és a mai kö­zépiskola között van, míg a régi elemi és a mai álta­lános iskolák alig hasonlítanak egymásra. Az új egy­házi iskolarendszer felépítésében a református isko­laügy szervezőinek talán azon kellett a legtöbbet gondolkodniuk, hogy ebben az új általános iskolai infrastruktúrában miként jelenjen meg az intéz­mény egyházi jellege. Itt ugyanis egészen új ösvényt kell kitaposni. Ezért is volt kényelmesebb és lassúbb menete az egyházi általános iskolák visszavételének. A kérdésre visszatérve: az egyházi iskolának azt a helyzetet is kezelnie kell, amelyben a növendékek és az őket küldő családok sem kötődnek szorosan az egyházhoz. Erre az esetre készen áll a Szentírás bizta­tása: a hit hallás útján van. Azaz, a mi dolgunk első­sorban nem az, hogy növendékeinktől vagy szüleiktől számon kérjük a kötődésüket, hanem az, hogy újabb és újabb lehetőségeket adjunk nekik a bibliai mércék­kel való szembesülésre. Nevelési feladataink másik lényeges eleme, hogy a magunk egyházi kötődésének példájával - legyen az bármily gyarló - ébresszünk igényt bennük hasonló kötődés létrehozására. P. Forrai Tamás: Nem felhígulást, hanem felada­tot kell hogy jelentsen mindez. Mi tudatosan válla­lunk egy missziót azzal, hogy gyakorló keresztény háttérrel nem bíró diákokat is várunk. A lényeg az, hogy egyértelmű nyitottságot tapasztaljunk. Magyar Nemzet: Mit várnak el a szülők, amikor egyházi iskolába íratják a gyermekeiket? Nincsenek-e túl sokan azok, akik úgy képzelik, ott úgyis a türelem és a szeretet jegyében oktatnak, így jobban elfogadják a problémás diákokat? Schulek Mátyás: Sokféle elvárás van. A legnai­vabb az, hogy beadok egy tízéves gyermeket, és majd kijön egy tizennyolc éves hívő, egyházához szorosan kötődő és minden tekintetben jól felké­szült fiatalember. És vannak, akik azt várják, hogy piacképes embert „készítsünk”. Vagy hogy az isko­la maga misszionáljon, tehát nem hívő gyerekeket úgy oktasson, hogy megérintse őket. Ám ha két je­lentkező közül lehet választanom, akkor természe­tesen azt veszem fel, amelyiknek köze van az egy­házhoz, a valláshoz. Igaz viszont, hogy időről időre felveszünk olyan gyerekeket, akikről tudjuk, hogy problémát jelentenek. Szerintem egy osztályban el­fér egy-kettő. Van, hogy úgy érezzük, ennek a nehéz sorsú gyereknek az életén tudunk segíteni. Aztán ha nem sikerül, megkérem Arany kollégát, hogy vegye át. Máskor ő küld hozzám problémás, de nem re­ménytelen tanulót. Nem sok ilyen eset volt. Az isko­laváltás, a levegőváltozás mindig jót szokott tenni. Arany János: Az egykori Baár-Madas Reformá­tus Gimnáziumnak egyetlen igazán híres diákja volt: Nemes Nagy Ágnes, a jeles költő. Az iskola a múltban „csak” annyit tett, hogy a színvonalas nő­nevelés révén megalapozta egy művelt református középosztály lelkiségét, mértéket adott családi kö­tődése és belső tartása számára. Nekünk ezért nem kellett a „befolyásos öregdiákok” diktátumát háríta­nunk, elvárásait elfogadnunk. Természetesen a mi diákjaink szüleinek körében is megtalálható a „pa­tyolatszemlélet”: beadjuk a vásott gyereket, és a vé­gén kérjük a jámbor, kötelességtudó, jól nevelt fia­talt. Azaz: vannak családok, amelyeknek nincsen valódi egyházi kötődésük, csak az egyházi iskolák hagyományos erkölcsi nevelő erejét kérik számon rajtunk. Vannak azután olyanok, akik a - szintén sok tradícióban megjelenő - magas minőségi szín­vonalat várják el tőlünk. Ismét mások - meglehető­sen sokan - a hagyományos nemzeti elkötelezettség szellemét s az ebből fakadó értékrend fölépítését igényelik a református iskolától. És persze sokan várják, hogy szigorúak és kemények legyünk - amíg a más gyerekéről van szó -, egyidejűleg azonban számon kérik rajtunk a krisztusi szelídséget és tü­relmet - amint a saját gyermekük botlik. P. Forrai Tamás: A problémás gyereket is vállal­ni kell. Főleg mivel egy csonka családban felnőtt gyerek is sok szempontból problémásnak számít. Mi alapvetően azt képviseljük, hogy a probléma nem lehet nagyobb, mint amit az adott osztálykö­zösség és az ott tanítók el tudnak viselni. Magyar Nemzet: Tudnak-e segíteni azokon a gyerekeken, akik nehéz, problémás családokból ér­keznek? «"■ Schulek Mátyás: Csak egy kicsit. A nap huszon­négy órájából nálunk csak hatot töltenek. Meglehe­tősen hosszú pedagóguspálya után lettem igazgató, és a kollégáknak az értekezleteken a kezdetektől azt magyaráztam, ha zűr van a gyerekkel, akkor nézze­nek körül a családban. Főként ha a rendes gyerek hirtelen megváltozik. Hajmeresztő dolgokat tapasz­talunk. Persze mi nem a szülőket felvételiztetjük. P. Forrai Tamás: A család nem pótolható. Ezt napról napra megtapasztaljuk az iskolai konfliktu­sokban, csak ott van értelme a munkánknak, ahol ebben partner a szülő is. Enélkül kialakul a régről is­mert kettős nevelés, amin csak a gyerek veszíthet. Ha a problémás helyzetek hosszabb távon sem tűn­nek megoldhatónak, elég határozottan olyan iskola felé tereljük a diákot, ahol nem „kell” konfrontálód­nia napról napra a számára elfogadhatatlannak tű­nő értékekkel. A család tehát nem pótolható, de ere­je nagymértékben elmélyíthető az iskola nevelési munkájával. Nyolcéves közös történelmünk alatt megtapasztaltuk: a szülők meghatározó része nyi­tott arra, hogy részese legyen életünknek. Közepes létszámú, tehát áttekinthető méretű iskolánk meg is adja az ehhez szükséges személyességet és közvet­lenséget. A kollégium mint a nevelés számára adott különleges lehetőség, külön segítség, hisz a kol­légistákból valódi kemény mag alakulhat­ ki. Magyar Nemzet: A létszámkeret betöltése miatt nem kell-e engedményeket tenniük? Schulek Mátyás: Nekünk nem kell. Harc folyik a helyekért, és a jelentkezők többsége jó tudással érkezik. Arany János: A jelentkezők felvételekor nekünk sem nagyon kell kompromisszumot kötnünk. Néha azonban elgondolkodunk: jó lenne egy-egy prob­lémás diákon segíteni, de mennyit bír el a még alakulóban lévő közösség? Egyébként az a rosta, amelyet a fölvételkor alkalmazunk, elég nagy esély­­lyel kiszűri a problémás gyerekeket, hiszen a zavaros családi helyzet már tizenkét éves kor táján rányomja a bélyegét az eredményekre is. így is van olyan osztályunk, ahol harmincöt gyerekből tizen­hármat érint családi válság. Ezek enyhítésére na­gyon kevés az eszközünk. Nincs is meg hozzá a ta­nárok megfelelő felkészültsége. Az egyetlen mód­szer, amelyet karnagyként a saját területemről is­merek: a gyerekek megtartásában és lelki megerősí­tésében sokat segít, ha valami nagyon intenzív kü­lönmunkát kapnak, amelybe átáramoltathatják lel­ki-szellemi energiájukat, s amely révén feledhetik bajukat-bajukat. P. Forrai Tamás: Eddig mi is mindig választhat­tunk a jelentkezők közül. Sőt úgy érzem, minél job­ban válogatunk a hozzánk felvételizők közül, annál nagyobb az érdeklődés irántunk. Magyar Nemzet: Miben és mennyiben kell az egy­házi iskolák tanárainak többet nyújtaniuk - nem ki­zárólag a munkaszerződésük szerint -, mint a világi gimnáziumokban tanító kollégáiknak? P. Forrai Tamás: A legfontosabb különbség talán az, hogy valóban merjük-e vállalni a nevelést. Ehhez ma lelki stabilitás, világos nevelési elképzelések, kü­lönös kezdeményezőkészség és bátorság kell, hiszen sokkal könnyebb magára hagyni a diákot a tanóra után, kitérni a konfliktusok elől. Márpedig az érték­­konfliktusok itt vannak a társadalomban. Ha ezek­ben nem tudunk kiállni elveink mellett, akkor nincs értelme az egyházi oktatásügynek. Ezt a többletet nem lehetett soha eléggé megfizetni és elismerni. De meg lehet teremteni egy egymásra figyelő, baráti kapcsolatokat ápoló, lelki és közösségi tapasztala­tokra vágyó, egészséges családi háttérrel rendelke­ző, sokszínű tantestületben. Schulek Mátyás: Sikerült olyan tanárokat talál­nunk, akiknél ez a többlet szívből jön, ezért lelkesen végzik a nem órarend szerinti, pluszfeladatokat is. A különfeladat voltaképpen nem sok. Nálunk a tanév úgy kezdődik, hogy a tanítás megkezdése előtt két nappal a tanulók osztályonként elvonulnak valaho­vá, legtöbbször egy-egy gyülekezetbe, és ott az osz­tályfőnök és egy-két teológus vagy lelkész vezetésé­vel elmélkednek. Az elcsöndesedésnek és a vidámkodásnak jó keverékei szoktak lenni ezek az alkalmak. Különösen fontos ez a kezdő osztályok­nál, a csendesnapok összekovácsolják a közössége­ket. Én is lényegesnek tartom a tanórákon kívüli együttléteket, nálunk is működik énekkar és zene­kar. Óriási jelentősége van például a színjátszásnak. Ezek a lehetőségek igen nagy megtartó erőt jelente­nek. Persze a szakkör külön feladat a pedagógusnak, de azt megfizetjük. Igen fontos, hogy a tanár próbál­ja meg átérezni a gyerek gondjait, tudjon vele törőd­ni. Leüljön azzal, akivel probléma van. Nálunk kivá­ló iskolapszichológus működik, egy jó iskolapszi­chológus nagy kincs, és mindenképpen érdemes al­kalmazni. Magyar Nemzet: Azonos feltételek mellett a peda­gógusok és a diákok kiválasztásánál számít-e a spiri­tuális tudás és a szakmai ismeret? Melyik fontosabb? P. Forrai Tamás: Egy közös szellemiség megte­remtése érdekében természetesen nagyon is számít a lelki háttér megléte. Ezt fontosnak tartom tanárnál és diáknál egyaránt, hiszen a diákjainknak adható több­let fő forrása és útja ez kell hogy legyen. Schulek Mátyás: A felvételnél nem derül ki túl sok minden, ezért két-három évig csak szerződést kötünk a pedagógusokkal. A gyereket tekintve pedig nem szabad elfelejteni, hogy olyan korosztályt taní­tunk, amelyik törvényszerűen lázad az őt körülvevő világ, a családja, az iskola és az Isten ellen. Ez a ter­mészetes, és nem szabad meglepődnünk azon, ha a hozzánk járó vallásos gyerekek tizenhat évesen láza­dókká lesznek, és provokálják a hitoktatókat, lelké­szeket. Ha Jézus magvetőről szóló példázatát to­vábbgondolom, azt kell mondanom, hogy olyan mag is lehet, amelyik fennakad a leveleken vagy a fűszálakon, és csak később hull a földbe. Amikor a magot szórjuk az iskolában, az ad bátorítást, re­ménységet, hogy nem tudjuk, a mag mikor hoz ter­mést. Lehet, hogy csak sokára. Lehet, hogy csak év­tizedek múlva ugrik be a gyereknek, hogy valaki egyszer mit tanított neki. Arany János: Nem az elfoglaltság mértékében, óraszámban kell mutatkoznia a különbségnek a vi­lági iskolákhoz képest, hanem a minőségben. Óva­kodnék az állítástól, hogy az egyházi iskolákban a tanárok szakmai felkészültsége általában maga­sabb, de nálunk állandóan a diákok és a tanárok előtt van a bibliai mérce. Reggelente egy-egy bibliai szakaszt olvasunk a gyerekekkel, a tanítás kezdetén és végén imádkozunk. Mindez akkor is sokat jelent, ha a gyerek végigunatkozza vagy végigvitatkozza a hittanórákat. Saját példámból tudom ezt. Nem a debreceni kötelező istentiszteleteken, hanem két Arany János 1979-ben szerzett diplomát a Liszt Ferenc Zeneakadémián mint középisko­lai­­énektanár és kórusvezető. Tanított és kórust vezetett a Veres Pálné Gimnázi­umban, a soproni Széchenyi István Gim­náziumban és a Baár-Madas Református Gimnáziumban. Énektanárként és az Or­szágos Pedagógiai Intézet munkatársa­ként évekig részt vett magyar és külföldi zenetanárok módszertani továbbképzé­sében itthon, valamint Finnországban és Japánban. Iskolai és amatőr felnőttkóru­saival eredményesen szerepelt hangver­senyeken és országos minősítéseken. A Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsé­gének (KÓTA) alelnöke. 1995-től a Baár- Madas Református Gimnázium igazga­tója. FOTÓK: VÁNYI ÁKOS főbb értettem meg, hogy a hit valóban hallás útján lesz. Ha valaki állandóan találkozik a szentírási ta­nításokkal, kénytelen figyelmeztetni magát, hogy olyan számadással tartozik, amely elől nem lehet kibújni. A mi feladatunk, hogy nagy alázattal bizto­sítsuk az ilyen találkozások lehetőségét. Isten üze­nete sokszor a leggyarlóbb tolmácsoláson is átsu­­gárzik. Nem helyes, és nem célravezető, ha a gazda dühösködik a szárazság miatt. Inkább várja az esőt. A tanárok és diákok fölvételekor egyaránt azt sze­retnénk kitapogatni, hogy ki az, akinek erős az egy­házi kötődése, komolyan gondolja a hitét, és ki az, aki csak rutinszerű „igazolást” hoz. Persze vannak, akik gyönyörűen tudnak beszélni arról, hogy Jézus Krisztus hívására jöttek az iskolába, de a valóság­ban látszik, hogy csak állást keresnek. Köztük per­sze olyan tanár is akad, aki eleinte nem gondolja komolyan a hitét, de később ráérez az ízére. Mind­ez oda-vissza lehetséges. Olyan is van, hogy egy hí­vő, de szakmailag alkalmatlan embert el kell bocsá­tanunk. Nem jó a kérdés, de időről időre felteszik: hívő legyen a tanár, vagy jó szakember? Sem az egyik, sem a másik elvárást nem szabad érvényre juttatni egymás ellenében. Nem lehet megalkudni a szaktudás tekintetében csak azért, mert valaki be­csületes egyháztag, és nem fogadhatunk el valakit, akármilyen jó szakember, ha teljes közömbösséggel viseltetik a hit iránt. Magyar Nemzet: A történelmi egyházak érték­rendje élesen szemben áll a fogyasztói társadalmaké­val. Milyen álláspontot képviselnek az egyházi isko­lák: rezisztenciára nevelik a gyerekeket, vagy igye­keznek megtanítani azt, hogy a keresztény értékek a bűn struktúrái közepette, azok ellenére is megvaló­sulhatnak? P. Forrai Tamás: A legfontosabb, amit szeretnék elérni, az, hogy a diákjaink megtapasztaljanak, hogy tudjanak nemet is mondani. Szándékosan nem a ta­nulás szót használtam, mert itt a tapasztalaton múlik minden. Ha tantestületként hitelesen, következete­sen, érthetően és élhetően tudunk keresztény alterna­tívát felmutatni, úgy hiszem, hogy ellen lehet állni a konzumtársadalom nyomásának. Ehhez persze tudni kell, mit nem tartunk jónak, és ezt világosan meg is kell fogalmaznunk, azután egységesen megkövetel­nünk. Megkövetelnünk, hiszen ez sokszor a konflik­tus vállalását is jelenti. S végül élhetővé kell tenni. Nem elég megtiltani valamit, nekünk kell megterem­tenünk a diákok életkorának megfelelő szórakozás feltételeit is. Arany János: Nagyon izgalmas, hogy Jézus nem azt mondja búcsúbeszédében tanítványainak, hogy „kiveszi” őket a világból, csak azt, hogy „megtartja” őket. Ez minden egyházi iskola igazgatójára nézve pedagógiai programul szolgálhat. Nem az a felada­tunk, hogy a gyerekeket úgy neveljük fel, mintha nem létezne körülöttük a világ. Én gyakran válasz­tom azt a megoldást, hogy nevetség tárgyává teszem azt, ami valóban nevetséges, és megpróbálom rá­szoktatni a gyerekeket arra, hogy a maguk helyén kezeljék a dolgokat. Természetesen fogyasztani, az­az étkezni, ruházkodni szükséges. De ennek nem a 'fogyasztás’ a lényege, hanem maga a 'szükség', s az, hogy milyen a 'minőség', amellyel ezt a szükséget ki­elégítik. Nagy kérdés persze, hogy a nevelők mit te­hetnek akkor, ha a családok ellentétes értékrendet képviselnek. Magyar Nemzet: A minket körülvevő világ másik vetülete a piacképesség. Megteheti-e az iskola, hogy olyan gyerekeket neveljen, akik nem „e világra ” valók? Schulek Mátyás: Ezt nem. De nem igazíthatjuk az iskola pedagógiai programját, követelményrendsze­rét a sűrűn változó divatokhoz, szülői vagy tanulói öt­letekhez. Vannak ugyanis olyan kérdések, amelyekre az iskola jobb válaszokat tud adni, mint a szülő. Jó példa erre, hogy a mi iskolánkban, bár hosszas csatá­rozások árán, de sikerült kiharcolni az összes osztály­ban folyó művészettörténet-oktatást, énektanítást, zenetörténet-órát. Ettől lesz teljesebb a gyerek élete. Ez a többlet nem összehasonlítható azzal, amit egy plusz-informatikaóra jelentene. Erről a kérdésről nem is vagyok hajlandó a szülőkkel vitatkozni. P. Forrai Tamás: Nem nevelünk védtelen diáko­kat. Ha nem sérül e fogékony korban a fiatal, már nyert helyzete van. A lényeg csupán az, hogy ne csak tanulja, de tapasztalja is meg e sajátos keresztény többletet. Olyan gyermekeket hívunk, akik valóban akarnak és tudnak is élni ezzel a lehetőséggel. Amel­lett, hogy tanulmányaikban sokat várunk el tőlük, legalább ennyire fontosnak tartjuk, hogy személyisé­gükben, kapcsolataikban, szociális érzékenységük­ben és társadalmi feladatvállalásukban felnőtté, még­hozzá hitvalló keresztény felnőtté váljanak. Ha társa­dalmunk nagy hiányát nézem, akkor ennél „piacké­pesebb” nevelést nem tudok most elképzelni. Arany János: Szerintem a keresztyén ember min­dig piacképes. Az eladhatóság vagy a rámenősség, a kérlelhetetlen érdekérvényesítés piacán időleges ve­reségeket szenvedhetünk, de nem szabad elfelejteni, hogy az az ember a legkomolyabb társadalmi ténye­ző, amelyik képes a világot a keresztyénség érték­rendjével, a szeretet mércéjével mérni. A másik em­ber elfogadásának szemlélete, amelyet most divatos szóval toleranciának neveznek, hosszú távon és tár­sadalmi alkotóerejét tekintve feltétlenül piacképe­sebb annál, amelyik a másikat kiiktatni vagy figyel­men kívül hagyni akarja. A kis holland nemzetet pél­dául a protestáns, puritán erkölcs tette naggyá. Hol­landia éppen a Biblia sugallta puritanizmus, a becsü­letesség és a szorgalom révén vált fontos országgá. Magyar Nemzet: Milyen világképpel szeretnék út­jukra bocsátani végzős diákjaikat? Schulek Mátyás: Mielőtt iskolaigazgató lettem, a László Gimnáziumban tanítottam huszonegy évig. Az ottani munkám legnagyobb elismerése az volt, amikor egy tanítványom, aki jogász lett, megjelent az evangélikus gimnáziumban, és elmondta: „Tud­ja, tanár úr, angolul ugyan nem igazán tanultam meg, nem is volt rá szükségem, de megtanultam gondolkodni és mérlegelni, és belém vésődött, hogy soha semmit ne fogadjak el csak azért, mert a befo­lyásolásunkat célzó éppen aktuális hírforrások ezt vagy azt akarják elérni.” Mindent mérlegelni kell. Amikor konzumtársadalomról beszélünk, nem árt figyelembe venni, hogy a fogyasztói világgal szem­beni ellenállás leghatásosabb formája maga a gon­dolkodás. Kedvenc olvasmányom volt David Riesman könyve, A magányos tömeg. A modern szociológiának ebben az alapművében olvashatunk a belülről és a kívülről irányított emberekről. A mi feladatunk az, hogy a gyerekek lelkében olyan irány­tűt helyezzünk el, amely egy életen keresztül műkö­dik, hogy belülről irányítottá váljanak. Meglátásom szerint a gyerek fogyasztóiviselkedés-mintái nem okvetlenül a családokban keresendők, hanem sok­kal inkább a vele egykorúak közösségében. Hogy a mellette ülő hogyan reagál a ruházatára, mert ha az lenézi, akkor a gyerek kiharcolja a szüleinél a már­kásabb terméket. De ha mérlegelővé és gondolkodó­vá tesszük, akkor ellen tud állni a reklámoknak és a divathullámoknak. Magyar Nemzet • Magazin Bt 2002. május 18., szombat

Next