Magyar Nemzet, 2002. június (65. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-14 / 137. szám
IQ Magyar Nemzet • Kultúra 2002. június 1., péntek Rovatvezető: Hegyi Zoltán Nemzeti körtánc: Huszti lemondott Hír: Lemondott Huszti Péter a Nemzeti Színház ügyvezetői posztjáról, jelentette be Görgey Gábor, a nemzeti kulturális örökség minisztere tegnapi sajtótájékoztatóján. Ismét vákuumba került a Nemzeti igazgatása. Meg sem melegedett a frissen kinevezett Huszti Péter az igazgatói bársonyszékben, Görgey Gábor, igaz, a művész beleegyezésével, visszavonta kinevezését, hogy mégis a pályáztatás mellett döntsön. Volt közös megegyezés, példás egyetértés, mondhatnám, teljes harmónia a sajtó kételkedő képviselői előtt a nemzeti színházi (immár ügyvezető) igazgató és kenyéradó gazdája, minisztere között. Viszi Huszti teljes mellszélességgel az ügyeket december végéig, amikor is a leendő pályázaton győztes tölti majd be a nemzet annyi hányódás után, örökös politikai ellenszélben megépült teátrumának vezetői tisztét. Pályázatról lévén szó, korántsem biztos, hogy épp Huszti Péter fut be, akit előbb véglegesen, utóbb - szakmai nyomásra - ideiglenesen kívánt látni e poszton Görgey Gábor. Ezek után jött a bombahír: Huszti Péter lemondott. És a pályázaton sem kíván részt venni, ami adott esetben legitimálná. Ott vagyunk tehát, ahol a part szakad. Volt - nincs igazgató. Röpke két hét alatt. Nem kell lélektani mélységekbe merülnünk ahhoz, hogy fölfogjuk, Huszti Péter megalázónak érezhette ezt a libikóka-játékot. Fölkérem, kinevezem, visszavonom, ügyvezetőire cserélem - s végül arra is megkérem, ne vegyen részt a (szakma) kikényszerítette pályázaton. Ergo: vezetgesse el a Nemzeti hajóját a szirtek közötti szorosban, majd a nyugodtabb, nyílt tengeri vizeken átveszi a kormánykereket a pályázat nyertese. Ebben merült ki jelenleg Görgey Gábor hosszú távú koncepciója a teátrum jövőjéről a Nemzeti Színház fölépülésének amúgy sem viharmentes előzményei után. A miniszter kapkodása vezetett ide. Nem számolt - de miért nem? - a szakma jogos tiltakozásával (holott jó előre tisztázták, kívánják a pályáztatást), ráadásul bábnak tekintette Madách színházi pályatársát, darabjainak rendezőjét, Husztit, amikor arra is fölszólította (paradoxálisan, voltaképp jogosan), hogy, a látszat-kinevezéseket elkerülendő, ne pályázzon. Ezek után adta be lemondását Huszti Péter. Igaza volt. Görgeynek nem volt, amikor - mindezt előre nem látva - egy átgondolatlan gesztussal elindította a lavinát. Magyarok Itáliában » Zoltáni Katalin_______________ Ezeréves kapcsolatainkra épül a hamarosan induló olaszországi magyar kulturális évad. A szervező Hungarofest Kht. tegnap tájékoztatta a sajtó képviselőit a nagyszabású rendezvény eseményeiről. A tavalyi nagy sikerű franciaországi magyar kulturális bemutatkozás során beigazolódott, hogy nagy gazdasági, turisztikai és kulturális hozadéka van a magyar művelődési értékek megismertetésének nagyszabású külhoni rendezvényeken. Mint elhangzott, már a franciaországi évad folyamán megtérült a teljes rendezvényre fordított költségvetési támogatás és fokozódott a gazdasági befektetők érdeklődése. Ugyanezt reméli a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára, Körösi Orsolya és a Gazdasági Minisztérium turisztikai helyettes államtitkára, Budai Zoltán, valamint a Hungarofest Kht. igazgatója, Rubovszky Rita is az olasz földön kezdődő magyar évadtól. Olaszország budapesti nagykövete, Giuan Battista Verderame azt hangsúlyozta, hogy az olasz és magyar kultúrának sok közös vonását ismerhettük meg az idők folyamán. Körösi Orsolya szerint a hasonló, külföldi megmérettetések nemzeti önazonosságunkat szilárdítják. Budai Zoltán szerint a kulturális turizmusnak igen nagy hozadéka van a nemzeti jövedelemben. A Gazdasági Minisztérium ezúttal 40 millió forinttal támogatta a Magyarország előtérben elnevezésű magyar évadot, a kultusztárca pedig 350 millió forinttal. 650 ezer eurót adott mindehhez az olasz fél. Rubovszky Rita, aki végigingázta az elmúlt hónapokat a szerződések megkötése érdekében, a programokat pásztázta át. Sok olyan sikeres esemény volt a párizsi MagyArton, például a nosztalgiavillamos felállítása (a Villa Borghese kertjében), amelyeknek megismétlését kifejezetten a vendéglátóink kérték. A magyar évad földrajzilag igen szerteágazó: Rómán kívül műsorok sokasága lesz Arezzótól Veronáig, mintegy 52 helyszínen, mindenekelőtt a legfrekventáltabb olasz városokban, idegenforgalmi központokban. Gyakran kapcsolódnak egy-egy ottani, hagyományos fesztiválhoz a magyar események. Az észak-olaszországi régió fesztiváljai mindenekelőtt klasszikus zenei rendezvényeknek adnak otthont, ahol Európa zenekedvelő utazó közönsége fordul meg sűrűn. Az Országos Széchényi Könyvtár nemrégiben nyílt Királyok és Corvinák című kiállítása például előzménye az őszi modenai kiállításnak. Bőséggel szerveznek irodalmi konferenciákat, amiben kivált a Római Magyar Akadémia jeleskedett, a régi olasz-magyar kapcsolatokra alapozva (például Janus Pannonius és a magyar humanisták itáliai kapcsolatai című tanácskozás Ferrarában). Klasszikus magyar művek jelennek meg olasz fordításban, akárcsak egy Brúno Ventavoli szerkesztette magyar irodalomtörténet. A budapesti nagyzenekarokon kívül föllép számtalan népzenei, dzsessz- és folk-rock együttes. A képzőművészet terrénumáról szemelgetve pedig utalhatunk a Herendi porcelánmanufaktúra kiállítására, vagy az Esterházy-örökség gyanánt kiállítandó, XVII. századi olasz mesterek rajzaira Rómában. A néptánc és népzene világából a Honvéd Együttes Férfikarának Liszt- és Bartók-műsorára, a Muzsikás Együttes milánói felléptére, a Magyar Rádió Énekkarának Bartók- és Kodály-estéjére Cividale del Friuli-ban (Cantata profana, illetve Psalmus hungaricus), Verdi Rigolettójának bemutatására Cagliariban (Teatro Romano), melyet Hamar Zsolt vezényel, a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar római felléptére, a Győri Balett Purim című előadására Rómában, vagy a Katona József Színház Hóhérok hava című produkciójának bemutatására a Teatro Quirinóban. MP. Szabó Ernő Jó dolog, ha sok ember gyűlik össze a kiállítás megnyitóján: ilyenkor újra manifesztálódik, hogy, bár a művészet nagyon személyes dolog, nem vagyunk egyedül, akik fontosnak tartjuk, hogy képek, szobrok, rajzok szülessenek. Ha úgy tetszik, olyan nagy hatóerejű, különleges fókuszpontú lencse egy-egy ilyen esemény, amely a személytől személynek szóló vizuális üzenetet fölerősíti. Az Olof Palme-házban látható Méretes képek, szabad festészet című kiállításon azonban aligha van szükség ilyen erősítő közegre, nagy hatóerejű lencsére. Ez az a szabadság, amelyet a művészet a romantika óta egyfolytában keres, egyre lázasabban és reménytelenebből a XX. században, hiszen e keresés egyre inkább olyan szisztematikus, egyre inkább szakmaibbá váló keretek között, olyan felgyorsult ritmusban folyt, amelyet egyre szűkebb kör volt képes követni. Nem az első kiállítás, amelyen hasonló vagy majdnem hasonló összeállításban jelennek meg a három generáció művészeit képviselő alkotások, talán nem is a legnagyobb. Alighanem a legegységesebb azonban színvonalát tekintve, illetve abban az értelemben, hogy az egymástól eltérő, karakteres művészi világok úgy jelennek meg egymás mellett - egy-egy művet képviselve a nagyteremben, majd továbbiakkal kiegészítve a hátsó teremsorban -, hogy mintegy vezetik a néző pillantását, miközben az egymástól különböző részletekből összerakja az egészet. Az izgalmas faktúrájú, az arany derengő fényével a bizánci szakrális terekből, a jeleit illetően valahonnan a prehisztorikumból származó Balla Attila-képpel szemben Polgár Csaba sárga-kék kompozícióját látjuk, amelyen a harmónia, a teljesség jelképeként is fölfogható háromszög organikus, a művészet és természet világát összekötő struktúrával válik eggyé. Innen az egyik irányban Kovács Péter Balázs vásznán keresztül vezet az út, amelyen pontozott-csorgatott színfoltok, a monogram ritmikus ismétlődése és a mögéjük rejtett figurális motívum jelenik meg egyfajta művészi önéletrajzként is értelmezhetően, a másikban Szily Gézáén, amelyen kollázsszerűen kerülnek egymás mellé az egyes részek, az elvont és ábrázoló, a realisztikus és szürrealisztikus részletek segítségével egyre mélyebben vezetve vissza nézőt az emlékezés birodalmába. Szilárdi Béla tömbszerűen, szinte az Alpok előhegyeit idéző lépcsőzetességével egymásra épülő formáit F. Farkas Tamás geometriát és játékosságot, a szisztematikus formasorolás és a rögtönzőkedv eredményeként egymás mellé került részleteket hordozó műve került, a másik oldalon Végh András munkája, amelyben a festői értékek gazdagsága és a tömörítő, jelformáló erő találkozik, Mayer Bertáé, akinek lírai világához éppen úgy hozzátartoznak a műnek határozott struktúrát adó geometrikus elemek, mint a számtalan finom árnyalatból épülő felületek. E finom részletek mintegy önállósodva jelennek meg Légrády Viktor vásznain, hogy azután egymás mellé sorolva mint a szüntelenül változó, hasonló de sosem ismétlődő hullámok vagy zenei hangok építsék föl a képfelület egészét. 8®OTmmmg®wö8B86awsmwme*e*e*ei A szabad festészet üzenete Kilenc kortárs festő kiállítása az Olof Palme-házban Ez az a szabadság, amelyet a művészet a romantika óta egyfolytában keres FOTÓ: TÓTH TIBOR Szimbólumtár javított kiadásban Blakuk Norbert______________ A József Attila Tudományegyetem több mint húsz oktatója és hallgatója közös munkájának eredményeképpen jött létre a Szimbólumtár című lexikon, amely az abakusztól az alkimisták zöld kövéig mutatja be a különböző kultúrák jelképeit. A félezer oldalas kézikönyv második, javított kiadása nemrégiben látott napvilágot a Balassi Kiadó gondozásában. A Szimbólumtár értékéhez az is hozzájárul, hogy a szerkesztők - miközben elsősorban a zsidó-keresztény kultúrkör jelképeire koncentrálnak - az európai szemlélő számára egzotikus civilizációk legismertebb szimbólumait is bemutatják. Az archetipikus gondolkodás jellegéből fakadóan ugyanis e szimbólumok között számos átfedés megfigyelhető és az utóbbi évszázadok során az addig egymástól elszigetelt kultúrák közötti párbeszéd kiszélesedésével ezek a jelképek más kultúrkörökben is széles körű ismertségre tettek szert, elég, ha csak a jin és a jang jelére vagy a mandalákra gondolunk. A kötet írói hasonlóképpen nagy hangsúlyt fektettek a jellegzetesen magyar szimbólumok ismertetésére: a turulról éppúgy terjedelmes szócikket találhatunk a kötetben, mint Álmosról, a Dunáról vagy a Tiszáról. A szócikkek rendszerint irodalmi idézetekkel zárulnak, amelyek arra szolgálnak példaként, hogy az adott jelképet miként használták föl műveikben nemzeti literatúránk nagyjai. A kötet függelékében megtalálhatjuk a lexikonban szereplő idegen szavak és kifejezések jegyzékét, a forrásmegjelölést, valamint a kézikönyv címszavainak csoportosítását is témakörök, jelentéscsoportok, valamint vallás- és eszmerendszerek szerint. A Szimbólumtár című kézikönyv nagy segítség lehet mindazoknak, akik a vallás-, a művelődés-, valamint a művészettörénet tanulmányozásához keresnek segédanyagot. Ám nemcsak nekik érdemes kézbe venniük a kötetet, hiszen az évszázadok, esetenként évezredek során kialakult szimbólumokban átörökített tudás a mai kor emberének is tartogat sokatmondó meglepetéseket. Elég, ha csupán fellapozzuk a Szimbólumtárban parlamenti pártjaink jelképeit. A kézikönyvből ugyanis megtudhatjuk, hogy a narancs sokmagvú termésként a termékenység szimbóluma s gömb alakjában a tökéletesség jelentést hordozza, miképpen azt is, hogy Arisztophanész egyik komédiájában a madarak, akik „ég és föld közötti közvetítői szerepüknél fogva meggátolják az istenek és emberek közti kapcsolatot, s égi hatalomra törnek”, a következőképpen vallanak a világgal szembeni viszonyukról: „Mindaz, ami nálatok rút, s törvény sújtja vagy szokás, / Nálunk a madárvilágban szép dolog s dicséretes”. Képversek a régmúlt időkből FOLYÓIRATSZEMLE Bajácsi F.t.f.mf.r________________ *Úgy hihetnénk, hogy a képvers műfaja a huszadik század avantgárd mozgalmainak terméke. Pedig nem így van: a költészet ama válfaja, amelyben az írott szó s annak képi megjelenítése közösen hordozzák a mű jelentését és hozzák létre a művészi élményt, jóval régebbi múltra tekint vissza. Már az ókorban is alkottak képverseket és a műfaj valóságos virágkorát élte a középkorban - ha csupán a megjelenés időpontját tekintjük, akkor akár azt is állíthatnánk, hogy a szonett például sokkal „modernebb” műfaj, mint a vizuális költészet. A Magyar Műhely legújabb, 120. számában Géczi János közöl rövid tanulmányt Középkori képversek felülírása címmel, melyben arra keresi a választ, hogy miért válhatott viszonylag széles körben elterjedt műfajjá a vizuális költészet a középkor keresztény irodalmában. Mint Géczi úra, Európában a VIII. és a XI. század között ment végbe az a változás, amelynek során a félhangosan dünnyögő szerzetesi olvasás helyébe a néma olvasás lépett. Mindezt az tette lehetővé, hogy míg azelőtt a szövegeket központozás nélkül vetették papírra, ebben az időszakban - elsőként az írek lakta területeken, később egész Nyugat-Európában - általános gyakorlattá vált a szavak különírása. Ezáltal eltűnt a szöveg egyik addig igen hangsúlyos értelmi rétege, amely a silabizálás révén a betűözönből fölsejlő, üzenetnek tartott mintázatokban rejlett. Az ekképp létrehozható többletjelentést próbálták az ezt követő korszak írástudói a tipográfiai eszközök hangsúlyosabb használatával újjáéleszteni. Például a nyolcadik század végén s a tizenkilencedik század elején élt Alcuin a szöveget színezett betűkkel osztotta négyzetekre s így a kiemelt betűk önálló olvasatot hoztak létre. A Karoling-dinasztia idején vált elterjedné a rácsvers - a carmen cancellatum -, amelyben a szöveg értelmezése során kirajzolódó figura, betűegyüttes vagy jelenet allegorikus jelentése kínálja fel a képvers értelmét, híven Hrabanus Maurus nyelvelképzeléséhez, miszerint a szavak Istentől való, eredeti jelentését kell keresni, nem pedig azt az értelmet, amely az elkoptató használat végeredményeként éppen csak megfénylik bennük. Géczi János írásában feltárja a képversek befogadásakor érvényesülő, valamint az azt megelőző olvasási módok különbözőségeit, majd - közreadván azokat a vizuális műveket, amelyeket fénymásológéppel történő elcsúsztatással készített a középkori eredetik alapján - maga is kísérletet tesz arra, hogy mai eszközökkel történő újrafogalmazás folytán bizonyítsa a középkor keresztény képvershagyományának máig tartó elevenségét. kultura@magyarnemzet.hu