Magyar Nemzet, 2002. július (65. évfolyam, 151-177. szám)

2002-07-31 / 177. szám

­ Magyar Nemzet Vélemény 2002. július 31., szerda Ügynökvilág Magyarországon A rendszer összeomlott, egykori támaszai elhatárolódnak tőle, de igyekeznek a múltat átmázolni álítólag a lakosság többségének nincs kifogása a szigorúan titkos állományú tisztek és egyéb ügy­nökök politikai szerepvállalása ellen. Azt gondol­ják, hogy ügynökök mindig voltak, vannak és lesz­nek, és minden hatalom úgy védi az érdekeit, ahogy tudja. Kis magyar terrorisztika A kommunista ügynökvilág azonban különbözik minden mástól, mert abban a világban az állam el­sősorban a saját polgárait üldözte, és annak volt alárendelve a vélt külső ellenség elleni harc is. Ha nincs polgárháború, az államok nem szoktak saját polgáraikra támadni. A polgárháborús szellem ál­landósítása bolsevik találmány volt. A kommunis­ta rendszer hamar legyőzte ugyan az „osztályellen­séget”, de a harci szellem ébren tartása érdekében újabb és újabb belső ellenségre volt szüksége. Megalkották az osztályharc szüntelen, élesedé­sének tanát és magas hőfokra szították az osztály­gyűlöletet, de nagy szükség volt hús-vér ellenségre is. A külső ellenség - a Nyugat - a Szovjetunió el­lenlábasa volt, nekünk csak annyiban, amennyi­ben azonosítottak bennünket velük. A kommunis­ta államhatalom nemcsak a szovjetek iránti hűség­ből azonosult e szereppel, hanem azért is, mert szüksége volt a külső ellenségre, hiszen belső ellen­ség külső támasz nélkül nem az igazi. Démonizálni kellett tehát a demokratikus államokat, és minden magyart gyanússá tenni, aki polgáraikkal kapcso­latot tartott. A gyűlöletszítás és a rágalom főként az újságíró céh feladata volt, az ellenség felkuta­tása, sakkban tartása és lefülelése pedig a titkos­­szolgálatoké. Ez persze a klasszikus sztálinista recept, ami 1956 után módosult. Ekkor a belső ellenség új ne­vet kapott: ellenforradalmár. A Nyugat megtapasz­talhatta, hogy a kommunizmus leggyengébb lánc­szeme vagyunk és a magyar kommunista diktatú­rának legtöbbet azzal árthatnak, ha a belső anti­­kommunista tendenciákat erősítik, így a kommu­nista titkosszolgálat számára az „imperializmus” elleni küzdelem még inkább azonossá vált a belső ellenség elleni küzdelemmel. A terror 1963-tól egyre lanyhult és az ellenséget a társadalom egésze helyett már csak a kommu­nistaellenes lépésekre képes rétegekben keresték: a régivágású értelmiség, az egyházak és híveik, a diákság, nyugati kapcsolatokat tartó emberek kö­reiben. Az ország kordában tartásának legfőbb eszköze a titkosszolgálat maradt. Magyar szürrealizmus Miként érzékelhette egy átlagpolgár, hogy ügynö­kökkel van körülvéve? Ha bamba, hiszékeny, igénytelen, háttérbe simuló és ráadásul szerencsés is volt, akkor lehet, sehogy. Beírták ugyan minden­féle könyvbe, hiszen a besúgás és jelentgetés a mindennapok része volt (lásd például a „hangulat­jelentés” címszónál), de nem szerzett róla tudo­mást. Édesanyám egyszer az ötvenes évek elején az iskolában, ahol tanított, talált egy elvesztett tanári noteszt. Belenézvén arra lett figyelmes, hogy a kol­léga nemcsak a diákokról, hanem tanártársairól is feljegyzéseket vezetett: a jók és rosszak névsorát, mint a dedóban. Vajon kinek jelentette? Az ilyes­miről persze általában nem szereztünk tudomást. Legfeljebb egyszer azt vette észre az ember, hogy őt vagy gyermekét valahonnan kirúgták, va­lahová nem vették fel, nem engedték ki. Aki két lábbal állt a szocialista valóság talaján, az mindig magán érezhette Big Brother tekintetét. Diákko­runkban, ha hárman összetalálkoztunk az utcán, valaki mindig elsütötte a viccet, hogy oszoljunk, mert három fő már csoportosulásnak számít... A Szabad Európa (és a rátelepedett zavaróállomás) hangját a hallásküszöbig halkítottuk, nehogy a szomszéd meghallja és besúgjon. Pedig a folklór arról szólt, hogy lakásban nem tilos hallgatni. Nem is a közvetlen megtorlástól féltünk, hanem attól, hogy ha gyanússá válunk, akkor jobban figyelnek bennünket. Mert ha valaki bármely szempontból kilógott a sorból, észrevehette, hogy figyelemre méltatják. Elég volt ahhoz valami szeplő a múltunkon (szár­mazás!) vagy templomba járni vagy nyugati kap­csolatot tartani vagy tanárként vagy esetleg kuta­tóintézetben dolgozni. A leveleink késve érkeztek meg, telefonunk (már akinek volt) gyanúsan visel­kedett. Emlékszem egy komoly családi pánikra. 1961 vagy ’62 nyarán történhetett. Szüleim meghallot­ták, hogy több tanárnál házkutatás volt az előző éj­jel. Soha akkora tűz nem lobogott a fürdőszobai kályhánkban, mint aznap: elégettünk egy csomó régi folyóiratot, amely már akkor is történeti do­kumentumnak számított volna. Utóbb kiderült, hogy a házkutatási hullám egy antiklerikális hadjá­rat része volt, talán az utolsó e nemben. Ország­szerte tömegesen börtönöztek be papokat és elle­nük kerestek terhelő adatokat. A jéghegy csúcsáról először gimnazista korom­ban szereztem közvetlen tapasztalatot. 1963-ban osztálykirándulásra a Nyugat-Dunántúlra men­tünk és ehhez én intéztem el az osztály számára a határsávbelépőt. (Ki emlékszik rá, hogy ilyen is volt?) Az engedélyt adó civil ruhás rendőr olyan goromba volt, hogy az már nem is lehetett őszinte. Utóbb, már felnőtt koromban aztán gyakran vol­tam vendége a helyi rendőrség ugyanazon részé­nek. Eleinte valahányszor Nyugatra mentem, előt­te is, utána is behívtak elbeszélgetni. Az első utazással kapcsolatos emlékem, hogy az elbeszélgető X őrnagy az utazás előtt és után két különböző férfiú alakját öltötte föl. Vajon Bunuel, aki hasonló eszközhöz nyúlt A vágy titokzatos tár­gyak-ban, ismerte ezt a magyar abszurdot? Az effaj­ta elbeszélgetések bevallott célja az volt, hogy fel­vértezzék a magamfajtát az ellenséges ügynökök­kel szemben, utólag pedig tessék-lássék a tapaszta­lataimról kérdezgettek. Néhány ravasz keresztkér­dés azonban világossá tette, hogy valójában engem akartak kiszaglászni, az én kapcsolataimat. A hetvenes években még divat volt a disszidá­lás, és minden ilyen eset szégyenfoltot ejtett a kommunista rendszeren. Szerintem legfőbb céljuk a leendő disszidensek kiszűrése volt. Szerencsére engem kollégákról kifejezetten soha nem kérdez­tek. Ők is keresztülestek hasonló titkos faggatáso­kon és egymást oktatták ki a célirányos viselkedés­ről. Egyiküket egyszer elég határozottan arra biz­tatták, hogy fürkésszen ki egy konkrét dolgot nyu­gati útján. A konkrét dolog valószínűleg csak ürügy volt: csak azt akarták kipuhatolni, hogy kol­légám hajlandó-e tőlük megbízást elfogadni. Kol­légám azonban elbukott az ügynöki felvételi vizs­gán, a számonkéréskor ugyanis hülyének tettette magát és azt mondta, ő nem vette észre, hogy bár­mivel meg akarták volna bízni. A hetvenes, nyolcvanas években a gyakori kül­földi utazás kiváltság volt, de számomra nehéz te­her is. Minden hazatéréskor ugyanis attól kellett rettegnem, hogy a becsempészett tiltott könyveket a vámon megtalálják nálam. Válogatott praktiká­kat alkalmaztam a kockázat csökkentésére. A leg­körmönfontabb fogásom az volt, hogy egyszer de­­dikációt írattam magamnak, hogy a magam vásá­rolta könyvről elhitessem: ajándékba kaptam, és a saját kezű mutatós ajándékcsomagolást csak itt­hon bontottam fel. Nem tudom, bevették volna-e az ilyen maszlagot, mert szerencsére soha nem ta­lálták meg a rejtegetett könyveket. Sokaknak vol­tak hasonló szívügyei. 1973-ban történt, hogy Lon­donban az International Book Fellowshiphoz láto­gattam. Ez az ügynökség ajándék könyveket adott vasfüggöny mögötti országok polgárainak: veszé­lyeseket is, szelídebbeket is, kinek-kinek ízlése sze­rint. Egyszer csak észrevettem, hogy a sarokban ott böngészik egy néhány évvel idősebb egykori isko­latársam, aki akkorára már országszerte ismert színházi ember volt. Ráköszöntem. Ő nem ismert meg, és szemmel láthatólag a szívbajt hoztam rá. Miféle állam volt az, amelynek polgárai így féltek egymástól? Amiből itt ízelítőt adtam, az az „okosak”, sze­rencsések és jelentéktelenek rálátása volt az ügy­nökvilágra. Miként járt az, aki vakmerőn ujjat hú­zott velük? Azt többnyire felőrölték és lett belőle testi vagy erkölcsi roncs. Akit például elkaptak ke­mény könyvek becsempészésével, az megzsarol­­hatóvá vált, a pályafutását akár ketté is törhették, hacsak be nem hódolt az ügynökvilágnak. És mi történt azokkal, akik abban a korban éltek, amikor a magyar polgárok még hittek a jelentős tettek le­hetőségében és cselekedtek is? A tömlöc mélyén senyvedtek el, és ha életben maradtak, előbb­­utóbb többnyire kivándoroltak. Akik pedig életben maradtak és azt hitték, joguk is van itt élni, azokat megzsarolták. Ők már akkor megtanulhatták, milyen érzés ki­csinek lenni. A látszólagos normalizálódás, azaz 1963 óta tudjuk, hogy a magyar társadalom egyik súlyos ba­ja a közösségek szétesése, az atomizálódás. Mindig is sejthető volt, hogy a kölcsönös bizalmatlanság, ellenségeskedés, széthúzás, gyűlölködés nem vagy nem csak veleszületett baja a magyarnak. Zsigere­­inkbe a kommunizmus időszaka ültette be vagy erősítette fel e kór okozóit. Csak mostanában döb­benünk rá, hogy az ügynökvilág indái mennyire átjárták a társadalom szövetét. A rendszerváltozás óta lépten-nyomon előforduló érthetetlen jelensé­gekben is az ügynöki hálózat nyomait vélhetjük felfedezni. Bizonyos pártok szétzüllése, a közhan­gulat hihetetlen fordulatai mögött vajon mi áll? A közfogyasztásra szánt ragacsos hazugságokat va­jon ki szállítja? Posztkommunista elhárítás A múltat nem lehet eltörölni: itt él zsigereinkben. Gondoljuk csak meg: a több tízezer szigorúan tit­kos tiszt, ügynök, besúgó alkotta gépezetet a nyolc­százezres tagságú párt irányította. Igaz, hogy a ta­gok többsége nem volt rossz­ szándékú és tevőlege­sen nem működött közre, de tag mivoltukkal ők is részt vállaltak a felelősségből. Bizony sokak lelkiis­merete háboroghatna, ha nem működnének a tár­sadalmi psziché önfelmentő reflexei, a lélektani el­hárító mechanizmusok! Az egykori ügynökvilág ma is zülleszt. A rossz lelkiismeret a cinizmusban keres felmentést. Ennek létezik köznépi és „szubli­mált”, intellektuális változata is. A köznépi cinizmus szerint minden politikus gazember, az intellektuális cinizmus szerint vi­szont már őseink is gazemberek voltak, sőt ők vol­tak csak igazán. Lehet, hogy most végre szembené­zünk múltunkkal, s megtudjuk, ki kicsoda? Sok kandi szempár szeretne a kulisszák mögé látni, de vajon nem vakít-e majd el bennünket, amit lát­nunk kell? A zaftos botrányok, kaján leleplezések feldolgozásához véssük a fejünkbe: minden ügy­nök esete más. Nem lehet azonos mércével mérni a tisztet a besúgóval, az önként, kéjjel jelentgetőt a kényszerítettel, a zsarolót a megzsarolttal, a meg­zsaroltak közül a színleg aláírót a jelentgetővel, a támadót az áldozattal, a cinikust a bűnbánóval. Csakhogy az emberek lelkébe látni nem lehet. Az bizonyos csupán, hogy a fő bűnös maga a rendszer volt. A rendszer ugyan összeomlott és egykori tá­maszai tessék-lássék elhatárolódnak tőle, de fellé­pésük hihetőbb volna, ha nem igyekeznének a múltat átmázolni. Mi pedig, ha már nem szabadulhatunk a múlt kísérletétől, legalább tanuljuk meg olyannak látni a múltat, amilyen volt. A szerző egyetemi tanár, a Professzorok Batthyány Körének tagja . Lovas Rezsó______________________________________ _ publiciszt@magyarnemzet.hu Az erkölcsi demarkációs vonalon innen és túl 11 Nagy Ervin_______________________________________ B­onyolult politológiai fogalom a legitimáció. Szá­mos klasszikus és modern megfogalmazását talál­hatjuk az európai, de ma már a magyar politikai gondolkodás irodalmában is. A legtömörebb és ta­lán a legtalálóbb definíciót Habermas adja. A legi­timitás valamely politikai rend elismerésre méltó volta. Miből adódik az elismerés? Az első ilyen elem az alkotmányos-jogi legiti­máció. Ez azt a kérdést hordozza magában, hogy törvényes volt-e a hatalom megszerzése, illetve, hogy törvényesen gyakorolják-e azt. Mivel szabad választási rendszeren alapuló képviseleti demok­ráciában élünk, így az elismerés a választások tisz­taságán áll vagy bukik. Ezt viszont soha annyi em­ber nem kérdőjelezte meg a rendszerváltozás óta, mint most. Sok választópolgár úgy érezte, hogy történhettek számolási hibák (más-más eredmé­nyeket kaptak az egyes választási bizottságok, mi­kor kis különbség miatt újra kellett számolniuk a voksokat). Habár ellentmondásos információk lát­nak napvilágot, a közvélemény sincs tisztában ve­le, mennyi lehet a legitimációt megkérdőjelezők száma. Úgy tűnik, nem mernek szembenézni a problémával. Vagy agyonhallgatják, vagy bagatel­lizálják, és egyszerűen csőcseléknek nevezik őket. Egy biztos: a Medgyessy-kormány hatalomra ke­rülésének legitimációját társadalmi szinten mér­hető számú választópolgár vonja kétségbe. Az első fordulós szavazatok újraszámlálásának elutasítása, majd megsemmisítése után a kormányzás stabili­tásának nagy kockázati tényezőjévé válik az alkot­mányos­ jogi legitimáció megrendülése. A második elem az adott rendszer sajátságaiból ered. Megfelel-e a politikai rendszer és a törvények az emberek erkölcsi érzéseinek. Tegyük fel, hogy a diktatúrában egypárti választások törvény szerint zajlanak le, így alkotmányos-jogi értelemben legi­tim a felálló parlament és a kormány. Viszont dik­tatúráról lévén szó, az emberek nem ismerik, nem ismerhetik el a hatalom jogosságát. Ma Magyaror­szágon úgy tűnik, ezzel nincs gond. Demokratikus országban élünk, amelynek működési szabályait és törvényeit elfogadjuk. A látszat viszont rengeteg feszültséget takar. A 2002-es választások után nemcsak elégedetlen tömegek kérdőjelezték meg a választási törvény és az ebből eredő választási rendszer igazságos voltát, hanem politológus és más társadalomkutató szakemberek is. Nem biz­tos, hogy jól van kitalálva. Bármikor létrejöhet egy olyan szituáció, amikor sokan érzik úgy, hogy va­lami nincs rendben a leadott szavazatok bonyolult számolási szisztémájával. A harmadik, és a legtöbb filozófus szerint a leg­fontosabb, inkább a szívekbe, mint a fejekbe van írva. Mennyire fogadják el a hatalmat és a kor­mányzók személyét az állampolgárok. Ezen állhat vagy bukhat egy kabinet, de akár az egész politikai rendszer stabilitása, működési hatékonysága, sőt léte is. Persze a demokráciában mindig jelen van és jelen kell lennie az ellenzéknek, amely ha esik, ha fut, bírál és kritizál. Szerencsés esetben szakmai szempontok alapján. Jelen kor politikai viszonyai azonban ennél bonyolultabbak. Medgyessy Péter saját bevallása szerint 1977 és ’82 között a III/2-es főcsoport tisztjeként dolgozott, miközben az ország érdekeit védte és vitte előre. Természetes, hogy aki szakmai munkát végzett az állampárt bármely intézményében, nem vonható erkölcsileg hasonlóan felelősségre, mint a diktatú­rát fenntartó, működtető és kiszolgáló másik. Te­gyük fel, hogy egy jól képzett agrárszakember, aki párttag volt, azért dolgozott nap mint nap a minisz­térium alkalmazásában, hogy az ágazat fejlődjön. Ő talán valóban az ország és a nemzet érdekeit vitte előre. És ugyanígy, aki Pénzügyminisztériumban dolgozott azért, hogy a magyar gazdaság működjön és az országnak jobb legyen, ugyancsak a nemzet érdekeiért szállt síkra. Ám aki a szakmai munkája mellett vagy helyett politikai és ideológiai munkát végzett, már teljesen mást tett. Ő a Szovjetuniót és a szovjet katonákkal „legitimált” kommunista rendszer érdekeit szolgálta. Az erkölcsi demarkáci­ós vonal meghúzható. Medgyessy Péter a múltbeli tettei alapján a demarkációs vonal mögé kerül. Hisz ő a politikai rendszerek valódi fenntartói, köz­katonái között élt és dolgozott, szem előtt tartva a „dolgozó nép” és a kommunista párt érdekeit. Per­sze ezáltal az elnyomó szovjet hatalomét is. Az el­fojtott 1956-os forradalom és szabadságharc után nem igazán lehet egyenlőségjelet tenni a Szovjet­unió és Magyarország érdekei közé. A több évtize­dig rabláncot viselő nemzet érdekeit nem lehet a láncszemként szolgálni. A kommunista párt veze­tői és a titkosrendőrség tagjai a második legerősebb láncszemek voltak a szovjet katonák után. Számunkra a Kádár-korszak történelem. Mégis jogot követelünk, hogy megítélhessük. Minden ge­nerációnak szembe kell néznie a történelemmel. Adott esetben tanulni kell belőle, elkerülni a hibá­kat, a bűnöket. Mi a demokrácia szülöttei vagyunk, így a diktatúrát zsigerből elutasítjuk. És elutasítunk mindent, mi ehhez köthető, így Medgyessy Péter számunkra nem elfogadható miniszterelnöknek. Személyén keresztül pedig nem fogadjuk el a kor­mányát sem. Száz nap ide vagy oda, a mi megítélé­sünk ennél sokkal mélyebb gyökerekből ered. Elju­tottunk oda, hogy kijelentsük: számunkra a Medgyessy-kormány morális és politikai értelem­ben illegitim. Senki se becsülje le az erkölcs szerepét a de­mokráciában! Az erkölcs sokszor nem a jog mellett áll. A jog mechanikus, az erkölcs emberi. Mi egy emberi, értékelvű demokráciát fogunk építeni, nem pedig egy mechanikus gépezetet viszünk to­vább. Ha tetszik ez az elvtársakból urakká avanzsált elitnek, ha nem. Az idő nekünk dolgozik. A szerző politológus, a Jobboldali Ifjúsági Közösség elnöke

Next