Magyar Nemzet, 2002. szeptember (65. évfolyam, 204-228. szám)

2002-09-20 / 220. szám

Újhelyi’s World Médiaszabadság szocialista módra H­a van politikus, aki az elmúlt évben médiasztár lett, ak­kor az Újhelyi István. A huszonhét éves jogász úgy ke­rült be az MSZP országos elnökségébe és lett a KISZ- vetőmagból kisarjadó Fiatal Baloldal elnöke, hogy ed­dig még sem rendes munkahelye, sem komoly élettapasztalatai nem voltak. Újhelyi amúgy intelligens fiatalember: kommunikáci­ós képességei lenyűgözők, modora választékos, stílusa lefegyver­ző. Az állampárti hónaljszag helyett eurodezodor illata lengi körül. Ránéz az egyszerű ember, s rögtön azt mondja: itt a jövő, a Kéthly Anna lelkével beoltott Tony Blair. Ebből az ifjúból egyszer még mi­niszterelnök lesz, ami ugyebár biztos garanciát jelent arra, hogy a fasizmus, a korrupció és a pártos tájékoztatás örökre ki lesz tiltva ebből az országból. , Mert hősünknek állítása szerint ezek a céljai: a népuralom, az üvegzsebek és az elfogulatlan tájékoztatás, természetesen politika­­mentes kulturális műsorokkal vegyítve. Újhelyi István elsősorban médiapolitikus, aggódó, odafigyelő, tisztátalan viszonyokat nem tűrő. Abban a szerencsés helyzetben van, hogy meg is valósíthatja álmait, mondhatnánk, ő a magyar Spielberg, aki képes arra, hogy határtalanul szárnyaló fantáziájához szabja a valóságot. De milyen ez a világ? Mi minden történt azóta, amióta ez a rózsaszín Indiana Jones rá­szabadult a képernyőkre? Hogyan is fest ez az Újhelyi’ s World, hogy a kordivatnak megfele­lő hollywoodias megfogalmazást használjuk? Itt van például a közszolgálati csatorna, az m1. Az Újhelyi’ s World logikája szerint, ha bármilyen polgári erő demonstrációt tart, akkor két lehetőség van: vagy egyáltalán nem tájékoztatnak róla, és a híradót inkább a mel­­bourne-i állatkert újdonságaival töltik fel, vagy ha mégis van hírértéke az eseménynek, akkor a televíziókameráknak az a legfonto­sabb kötelessége, hogy a sok-sok nemzetiszí­­n zászló közül mindig azt az egy szem árpádsávos lobogót szúrják ki. Ha meginter­júvolják a tüntetők némelyikét, lehetőleg ne értelmes arcú fiatalokat választanak ki, ha­nem dühösen gesztikuláló idős asszonyokat. A normális érvelő hangra nem kíváncsiak, minél ellenszenvesebb az interjúalany, annál jobb, legalább elhiteti a nézőkkel, hogy a je­lenlegi kormánnyal legföljebb néhány ráérő ötvenhatos veterán elégedetlen. Azok meg az új szocialista világkép szerint amúgy se valók másra, mint hogy a fontos dolgokkal foglalkozó, életük so­rán kizárólag vállalható cselekedeteket művelő MSZP-s kormány­tagok édes nyugalmát megzavarják. Újhelyi István világa ilyen. A hírműsorokat ellepik a termelési riportok. A hét Magyar Bálinttal, az Aktuális László Csabával telí­tődik. Száz napok és százmilliárdok röpködnek, talán azóta nem folyt ilyen hajsza, amióta 1950-ben elindult az első ötéves terv. Na­ponta láthatjuk: Kovács László Románia légterében, Medgyessy Pé­ter a szokásos üzleti konferencián, szépen, franciásan lebarnulva. Ellenzéki vélemény csak elvétve tűnik fel, szót fideszes csak úgy kaphat, ha Újhelyi - vagy esetleg Lendvai Ildikó­­ is jelen van, ter­mészetesen cáfolatokkal megpakolva az aktatáskákat és retikülö­­ket. Az utolsó szó pedig mindig Mécs Imréé, ha ő azt mondja, hogy SZDSZ-politikus nem érintett az ügynökbizottságnál, akkor az úgy is van, pláne ha még Kuncze Gábor is csatlakozik ehhez. Újhelyi pedig csak mosolyog. Néha persze aggódik is, s Keller László bokszkesztyűit kölcsönkérve közli, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma nem csináltathat kulturális műsort adá­­sonkénti hatszázezerért, mert ehhez ő nem adja a nevét. Ilyenkor összeráncolódik a homloka, tekintete pedig olyan szigorúvá der­med, mint Kovács Lászlóé Balmazújvárosban. A médiapolitikus néha kienged. Ha például a Miss Universe Hungary szépségverseny döntőjét rendezik meg, akkor a legtermé­szetesebb, hogy elvállalja a zsűritagságot, hiszen fiatalemberként nagy rajongója a női szépségnek. Mi több, jön vele baráti köre is, például Élő Norbert polgármesterjelölt (MSZP-SZDSZ), Hagyó Miklós országgyűlési képviselő (találós kérdés: vajon melyik a két párt közül...) és Tornóczky Anita, Medgyessy Péter szeme fénye, aki minimálbérért vezényli a Megyünk! című roadshow-t. Mert ez a médiaegyensúly, kérem! Egy szépségverseny - amely végül is kul­turális esemény - nem lehet meg politikusok és csemeték nélkül, elvégre egy szocialistának is kell néha a kikapcsolódás. Azért érde­kes, ha mondjuk két éve egy ugyanilyen versenyen Hingyi Beatrix tűnik fel a zsűriben Mikola István és Homoki János társaságában, akkor éppen Újhelyi István tiltakozott volna a legharsányabban. Hunyjuk be a szemünket, és szinte látjuk magunk előtt, ahogy a szintén felbőszült Gusztos Péterrel kettesben fújtatnak a kamerák előtt a mindent behálózó kormányzati hegemóniáról prédikálva... De hát az Újhelyi’ s Worldben még a gravitáció megdönthetet­lennek hitt törvényei is mások. Itt nyugodtan le lehet vadászni a jobboldali újságírókat a kereskedelmi televíziókban. Lehet rágal­mazni és mutogatni, szinte nincs nap, hogy ne hallanánk: megint kibukott egy sokmilliárdos csontváz az éppen aktuális minisztéri­umi szekrényből. Persze kiderült, hogy a Széchenyi-hitelkártya, a diákhitel, a Defend Kft. létrehozása, az Orbán-Nastase egyetértési nyilatkozat, az APEH Bűnügyi Igazgatósága, a minisztériumi tárcák árvízvédelmi felada­tainak összehangolása jobbnál jobb húzások voltak. Az Újhelyi’ s Worldben azonban eze­ket a tényeket soha nem fogják elismerni. Deutsch Tamás viszont űzött vaddá vált, és ha az egykor nagyott bukott oktatási állam­titkár, Jánosi György már nem győzné a befe­­ketítést, akkor úgyis feltűnik felmentő sereg­ként Újhelyi István, hogy a hallgatag Krizsó Szilvia társaságában végleg lehengerelje az ellenérveket. Most ez a világ jött el a közszolgálati tele­víziózásban, s ez talán csak a kezdet. Mert az m 1-nek még nincs reality show-ja és napi szappanoperája (természetesen olyan sze­replőkkel, akik tökéletes megtestesítői az MSZP és az SZDSZ szavazóinak) de ami késik, nem múlik. Egyelőre az esti műsorsá­­vot sem lepte el Chuck Norris meg a New York-i nindzsa vértől csöpögő dobócsillaga, de a hét végétől újra itt a nagy csapat a balol­dal újságíró-rezervátumaként ismert Nap-kelte-stáb formájában, már özönlik a bugyutaság és az idiotizmus, a névshow-zolás és roadshow-zás - természetesen közpénzből finanszírozva, család­tagokkal és Pa-dö-dővel, meg egyéb SZDSZ-kellékekkel körítve. A Fidesz kormányzása idején a közszolgálati televízióban érvé­nyesülhetett a médiaegyensúly. Volt dr. Kende Péter és Selmeczi Tibor, Baló György és Benda László, képernyőhöz jutott Kepes András és Vámos Miklós. Esélye és lehetősége mindegyiküknek volt arra, hogy jó műsort készítsen, ráadásul abban a tudatban dolgozhattak, hogy nincs az a médiabukás, amelyik után valame­lyik kereskedelmi televízió (végső esetben az ATV vagy a Budapest Tv) ne adna nekik sarzsit. Amióta az Újhelyi István tetszését kivál­tó irányba mennek a dolgok, minden megfordult. A baloldali mé­diaterror gyorsan kitombolta magát, mára talán a +1 Éjjeli Mene­dék című műsor maradt az egyetlen, ahol még megszólalhatnak olyan gondolatok, amelyek némileg más síkon mozognak, mint a munkaidő és a munkabér fogalmát nem ismerő Újhelyi Istvánt­. Egy dolgot nem szabad elfeledni: a többpártrendszer és a plu­ralizmus nem csupán azt jelenti, hogy egynél több párt működhet legálisan, hanem azt is, hogy valamennyi demokratikus gondolko­dásmód egyenlő esélyekkel férhet oda a nyilvánossághoz. Márpe­dig ha ez igaz, akkor a jelenleg formálódó médiaállapot tökéletesen összeférhetetlen azzal a fogalommal, amit Újhelyi István példaké­pe, Kovács László pártelnök egészen 1989-ig szitokszóként hasz­nált. Nem nehéz kitalálni, mi lehet ez... A hírműsorokat ellepik a ter­melési riportok. A hét Magyar Bálinttal, az Aktuális László Csabával telítődik. Száz na­pok és százmilliárdok röpköd­nek, talán azóta nem folyt ilyen hajsza, amióta 1950-ben elindult az első ötéves terv. Naponta láthatjuk: Kovács László Románia légterében, Medgyessy Péter a szokásos üzleti konferencián, szépen, franciásan lebarnulva B Sető-Nagy Zsolt__________­___________________________ Á­lságos, úgy is mondhatnám, képmutató a Magyar Posta veze­tése, hiszen még ahhoz sincs kellő tartás az állami cég vezetői­ben, hogy vállalják döntésük következményeit. Mondvacsinált okokkal kezdeményezik az újpesti labdarúgócsapattal kötött rek­lámszerződések felmondását, mi-A postás sem csenget ke.Tavai,hírok i­s sokkal prózaibb: a posta egyszerűen hátat fordít a hazai sportnak. Ezért nem támogatja tovább a cég a Soproni Postás Ronchetti-kupa-elődöntős női kosárlabdacsapatát, ahol botrányról még véletlenül sem lehetett hallani. A róka és a nyúl esete jut eszembe, amikor, ha van sapka, az a baj, ha nincs, akkor az. A két állat a sztereotípiák alapján amúgy is tökéletesen jellemzi a honi állapotokat. Rókakomák persze sokan vannak, s bár a nekik kiszolgáltatott nyuszikból is akad még, szá­muk erősen fogyatkozik. Emlékezhetünk a ravaszdi Zanussi vagy a kiéhezett General Electric áldásos lakomájára, amelyen előbb a jászberényi Lehel jégkorongcsapatát, utóbb a Tungsram nagy múltú klubját szerví­rozták. Akkor, s még egyéb példákon keresztül megtanulhattuk, a multik besomfordálnak mindenhova, s amit találnak, azt csontig lerágják. Székhelyükön persze másként viselkednek, hiszen a lom­pos sem a kotorék környékét pusztítja, azt inkább élhetővé teszi. Az otthoni sportban minden magára valamit is adó cég megjele­nik, és bőkezűen osztogat. Hogy csak a már említett Zanussinál maradjunk, a svéd jégkorong szinte elképzelhetetlen nélküle, de sorolhatnák a nagy cégek nevével fémjelzett klubokat. A Fiat és a Juventus, a Philips és a PSV Eindhoven, a Bayer és a Leverkusen neve úgy összenőtt, mint ha össze is tartozna. Talán mert ott össze is tartozik. A sport tehát mégsem rossz reklámhordozó, ám nálunk nem ilyen törvényszerűségek működnek. A „nagy” magyar cégek nyu­godtan megtehetik, hogy előkelő idegenként viselkednek saját ha­zájukban, s majd ha úgy érzik, odavetnek egy kis koncot. Lassan a Mól lesz az egyetlen kivétel, ám ahogy Kovács László ügybuzgalmát elnézem, az olajcég sem sokáig marad. Emlékezhetünk, a sompoly­­gó vörös pártvezér néhány éve jobban aggódott a kisbefektetőkért, mint a fogyasztókért, s ha csak az apró milliomosok érdekeit néz­zük, akkor a sporttámogatásra költött pénz is csupán a részesedést csökkenti. Végül is minek az élsportra költeni? A cégvezetők és csemetéik beleszületnek a társasági sportba, amely ugyan a széles tömegeknek nem nevel példaképeket, hiszen a csetlő-botló mozgásukat látva a fiatalok nem kapnak vérszemet egyetlen sportághoz sem, viszont ők annál jobban érezhetik egymást közt magukat. Ha pedig elfogynak a mezei nyulak, majd ketrecben nevelünk néhányat. 2002. szeptember 20., péntek Nézőpont Napi Nemzet 0 A Kossuth-terv » Ludwig Emii._____________________________________________ L együnk megértőek. Nem könnyű szocialistának lenni a XXI. században. Magyar szocialistának lenni még kevés­bé egyszerű egy ilyen évezredes, Szent Koronával hivata­losan megjelölt, Isten áldd meggel, Hazádnak rendül­­etlenül lel súlyosbított országban. Amikor időnként pártkong­resszus van, most is föl kell állni a kényelmes zsöllyeülésről, befe­szíteni, az alkalomhoz illő képet vágni, és a jövőbe szegezett tekin­tettel elzengeni az Internacionálét, ki tudja, hányadszor: a múltat végképp eltörölni... Szegény MSZP menedzselte miniszterelnökünk is maga a két lábon járó meghasonlás. Rabszolgahad, proletárok és melléje az Eximbank, a Gresham-palota, a nagyváradi shopping center meg a jutányosan, negyvenmillióért biztonságosan lakhatóvá tett Stromfeld Aurél utcai kormányfői magánlak. Nagy Imre, a balol­dali mártír és mellé a D-209-es kódszám, eltávolíthatatlan tetová­lásként. Sokszorosan érthető, ha a frusztrált Medgyessy Péter sű­rűn mondogatja, nem a múlttal kell foglalkozni, hanem a jövővel. Visszatérő üzenetnek, fölényes kioktatásnak szánva bölcs intel­mét az előző kormánynak, különösen hivatali elődjének, 2002-ben már rég nem időszerű Stefi gróf meg a róla elnevezett ország­fejlesztési program. És ha már mégis, pusztán taktikai okból a tör­ténelmi múlttal kell bajlódniuk - végül is az élet tanítómesteréről van szó -, akkor jó lenne kitalálni valami más, a hídembernél, Szé­chenyinél jobban hangzó történelmi nevet. Lehetne mondjuk a terv: Gerő, a hídverő. De hoppá! Itt egy remek, régi jól bevált ellenpélda, az anti- Széchenyiként lobogtatható figura, Kossuth Lajos. A szabad de­mokraták már tavaly kiszúrták a kronológiai kézikönyvben a XIX. századi nemzeti liberális politikus kétszázadik születésnapját, na, ez az évforduló most remekül felturbózható, Kossuth és Széchenyi vitája olyan hatásosan felmelegíthető, mint egy lábos avas kel­káposztafőzelék. A Kossuth az jó. Végtére ő is pénzügyminiszter volt, kolléga, az ő képe díszítette a legnagyobb címletű magyar bankjegyet, a százast, amikor a szocialista Medgyessy első ízben vezette a pénzügyi tárcát. Forduljunk tehát a múlt felé, pragmatikus okból, jól jön az ilyenkor, választási kampány idején. Úgyis miénk a rádió, a televí­zió, a nyomtatott sajtó, az utca, annyi Kossuth-műsort adunk a népnek, annyi Kossuth-portrét lógathatunk ki a kandeláberekre, amennyit jónak látunk. Tízágú szegfűt tűzünk Kossuth Lajos ka­lapjára darutoll helyett, rányomtatjuk a Kossuth cigaretta dobozá­ra, hogy nem árt az egészségnek, a terhes nőknek direkt jót tesz, egyszerű többség kell csak hozzá a parlamentben. Tegyük egymás mellé a plakátra Kossuthot, Kovácsot, Gy. Némethet, amint V be­tűt mutatnak a két ujjukkal. Együtt biztosan verhetetlenek. Kissé ugyan kellemetlen, hogy az 1849. évi kormányzó kései le­származottai már megint nyilvánosan tiltakoznak híres ősük ne­vének átlátszó kampánycélra történő felhasználása ellen, de ez a mellékzönge hogy is okozhatna bárminő technikai zavart az MSZMP utódpártjában, ha pár napja éppen Nagy Imre-érdemren­­det bírtak alapítani... Végül is volt már Magyarországon Kossuth­­díjas esztergályos, vájár, szövőnő is. A romos Lánchíd helyett is Kossuth-hidat készítettek előszörre a városépítő szovjet elvtársak. Szegény Kossuth Lajos! Akiről a legtöbb köztéri szobor készült a történelmi Magyarországon, a legtöbb utcát, teret nevezték el az előző századfordulón. Még a végén egy újabb száznapos terv név­adója lesz, ha sokáig így megy tovább. T­OLLHEGYEN Mécs az éjszakában Mécs Imre egyenként vizslatja végig az általa érintettnek talált egykori kormánytagokat, hogy megfelelnek-e a Mécs-bizottság által felállított szi­gorú szempontoknak. A szigorú szempontokat maga Mécs hírforrás állí­totta össze, és valahogy úgy szólnak, hogy a jelöltek szimpatikusak-e Mécs döntőbírónak, mert ha nem szimpatikusak, akkor haladéktalanul ki kell szivárogtatni a nevüket. Mécs kartonozó rosszallóan csóválja a fejét, ha ilyen nem szeretem emberek neve kerül elé, és már emeli is a telefont, hogy újabb neveket találtam, ezeket villámgyorsan ki kell szerkeszteni, mert nincs más megoldás az ilyen veszélyes elemek megfékezésére. Mécs képviselő, aki nem a választók, hanem Demszky Gábor akara­tából jutott ilyen magas tisztségbe, hogy kedvére szortírozza a neveket, és mindenféle kartonokkal párosítsa össze őket, most atyai fejmosásokat hajt végre a bizottsági munka rovására. Ugye, mondtam nektek, gyere­kek, hogy előre kellett volna köszönni nekem az elmúlt évtizedben, de ti csak röhögtetek, hogy ni, a Mécs megint duzzog, hát most lássátok, mire mentetek, itt van a nevetek és itt van egy-egy karton melléjük. A Szalay, az igen, az udvarias, jó fiú volt, annak nem is jutott karton, valahol el­veszhetett a zsebemben, de alkalomadtán majd átnézem a ruházato­mat. Lettetek volna eszdéeszesek vagy legalább emeszpések, most nem ülnétek itt előttem, körmösre várva, ronda jobboldali banda, majd adok én nektek, aki sokat ugrál, annak mindjárt adok még egy kartont, a tit­károm meg ír bele jelentést, van nekünk egy csomó, még a Mérleg utcá­ból, hehe. Ezeket gondolhatja most magában az ádáz Mécs Imre, miközben arra készül, hogy egy titkos helyen, titkos időpontban találkozzon a kartono­­sokkal. Csak legalább ő odataláljon.

Next