Magyar Nemzet, 2002. november (65. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-04 / 256. szám
Hű í W®B MiS jr *;'Я»&• I Az első puskalövés, az utolsó tiltakozás Debrecen városára - az évszázadok során nem először - különleges szerepet osztott 1956 őszén a történelem. Október 23-án délelőtt itt láttak nyomdafestéket először a diákság követelései, nem sokkal öt óra után itt dördültek el az első puskalövések, s itt tettek le utoljára a munkástanácsok arról, hogy sztrájkkal adjanak nyomatékot az ország függetlenségét és polgári demokratikus átalakítását célul tűző követeléseiknek. Rácz Sándor, a Budapesti Központi Munkástanács elnöke 1956. november 4-én lett közszereplő, amikor a szovjet csapatok megtámadták Magyarországot. A Beloiannisz gyár szerszámkészítője Kádár Jánossal is tárgyalt, hogy a forradalom eszméi, így például a munkás önigazgatás megvalósuljon. Országos sztrájkokat szervezett, ezután letartóztatták és 1958 márciusában, huszonötödik születésnapján életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Amnesztiával szabadult, a hatalom sikertelenül próbálta színlelt autóbalesettel eltenni láb alól. A rendszerváltásig folyamatosan kiemelt megfigyelés alatt tarotta a hatóság. - A forradalom céljai még nem valósultak meg - jelentette ki lapunknak adott interjújában Izsákon, ahol családjával együtt gazdálkodik. a Dombi Margit_________________ A debreceni munkástanácsok november 2-án úgy döntöttek, hogy hétfőn, azaz november 5-én felveszik a munkát. A város és az alig több mint tíz nap alatt megalakított közhatalmi szervek örömmámorban úsztak, hiszen úgy tűnt, minden a legjobban alakul. Mervó Zoltán, a Debreceni Munkástanács ügyvezető elnökségének egyik tagja ágyúlövésekre riadt Hadházi utcai lakásában. November 4. volt, hajnal 4 óra, 1956-ot írtak. A macskaköves úton vonuló szovjet tankok zajában az orvosi műszergyári mérnök bekapcsolta a rádiót, s Nagy Imre beszédéből kiderült: az idegen csapatok nem csak a cívis várost szállták meg, Budapest is ostrom alatt áll. Nagy Imre rádióbeszéde után begyalogoltam az Orvosi Műszergyárba. A gyár közelében a Nagyállomás előtti óriási tér szürke volt a rengeteg szovjet katonától. A gyárőrség parancsnokával, aki később párttitkár lett, elmentem az őrhelyekre. Az egyik őr az ablaknál állt, vállán puskával. Rászóltam, jöjjön onnét, mert az oroszok meglátják és idelőnek. Ezt a kis esetet aztán a gyárőrség egykori parancsnoka a büntetőperem során úgy aposztrofálta, hogy utasítást adtam az őrnek, ha erre jönnek az oroszok, lőjön közéjük. Szerencsémre az őr nem erősítette meg ezt a vallomást, a tárgyaláson az én ténylegesen elhangzott szavaimat idézte - emlékezik vissza az egykori orvosi műszergyári mérnök. - A november 4-ét követő napokban nem erőszakoskodtak a szovjetek, és az ő segítségükkel újra hatalomra kerülő kommunisták sem, de el akarták érni, hogy az üzemek mihamarabb vegyék fel a munkát. A követelések azonban nem találtak meghallgatásra, olyannyira nem, hogy november 14-én a debreceni munkástanácsok képviseletében huszonöten Kádár Jánoshoz indultunk tárgyalni saját követeléseink érvényesítése érdekében. E követelések között a szovjet csapatok azonnali kiadása mellett a sztrájkjog biztosítása és a munkástanácsok hatalomból való részesítése is szerepelt. Kádár éppen a pécsi bányászokkal volt elfoglalva, így Marosán György fogadott bennünket, és régi debreceni munkás voltát is felemlegetve fenyegetőzött. Marosán nem tréfált, szavait a debreceni szovjet parancsnok ordítva ismételte. Nem volt mit tenni, november 16-án a debreceni üzemek felvették a munkát. Még egy fellángolás azonban volt: a december 8-i sátoraljaújhelyi sortűz után Debrecenben minden üzem leállt, a városban minden üzlet zárva tartott. - A hatalom mindent megtett a szrájk meghiúsítása érdekében - emlékezik Mervó Zoltán. - Debrecen utolsóként hajolt meg, és elsőként hozott áldozatot a forradalom oltárán - mondja Székelyhídi Ágoston, a debreceni egyetemisták akkori szóvivője. - Október 23-án a délutáni órákban, Budapesten még éppenhogy megkezdődtek az események, Debrecenben viszont már eldördültek az első puskalövések. A vagongyár felé tartó tömegben valaki elterjesztette, hogy a forradalom helyi vezetői közül sokat elfogtak, és fogva tartanak a rendőrség és az ÁVH közös épületében. Ekkor körbevettük a házat, hogy megpróbáljuk kiszabadítani őket. Az ÁVH-sok ekkor mindhárom kapunál tüzet nyitottak, és mindhárom kapunál emberéletet is követeltek a puskagolyók. Három ember halt meg, harmincan megsebesültek. Az eldördült lövések nem állították meg a forradalmat: október 24- ről 25-re felállt a Forradalmi Bizottmány, s október végére Hajdú-Bihar megye mintegy negyven településén sikerült megszervezni ezeket a közhatalom-gyakorló szerveket. Újjáalakultak a pártok is, a forradalmi bizottmányokban azonban nem volt szavuk. Egyre világosabbá vált, hogy a forradalom túlmutat a szocializmus megreformálásán: az emberek demokráciát és függetlenséget akarnak. Ezt fogalmazta meg október 31-én Nagy Imre is, miközben Győrben üléseztek a forradalmi bizottmányok. „Mi a magyar belügyekbe nem tűrünk semmiféle beleavatkozást, mi az egyenjogúság, a szuverenitás, a nemzeti függetlenség alapján állunk. Nyugati demokráciaként független nemzeti politikával, más államok belügyeibe való beavatkozás nélkül óhajtunk intézkedni.” Ez azonban, tudjuk, csak jámbor óhaj maradt, szemben a kemény tényekkel, amiről mások mellett Székhelyhidi Ágoston október 30-i, külügyminiszternek küldött üzenete is tanúskodik: „Nyíregyházán minden utca tömve van szovjet tankokkal. Vásárosnamény térségében szovjet légelhárító egységek ássák be magukat. Hármas-négyes sorokban állnak az utcán, hogy Budapest felé induljanak. A Forradalmi Bizottmány Debrecen város és egész Hajdú megye nevében azonnal hatásos tiltakozást kér a Szovjetunió kormányánál és az ENSZ-nél. ... A vasutasok készen állnak arra, hogy a pályatestet mindenütt felszedjék, hogy megakadályozzák a katonavonatok közlekedését. A Forradalmi Bizottmány kéri a külügyminisztert, hogy a megtett intézkedésekről őt sürgősen értesítse.” Értesítés helyett azonban tankok jöttek november 4-én hajnalban. ■ Az ’56-os Magyarok Világtanácsa ma, az 1956-os forradalom leverésének évfordulóján demonstrációval fejezi be Kossuth téri őrállását a demokratikus államélet tisztaságának megőrzéséért. Ábrahám Dezső közlése szerint az ’56-os díszzászlót körbeviszik az országban egy-egy emlékhelyre ellátogatva, hogy így emlékeztessenek „a kommunisták által elkövetett szörnyűségekre”. A főtitkár szerint ma a zsarnokság ellen, a függetlenségért és a szabadságért kell harcolni, de fegyver nélkül, békés eszközökkel. A Strofka István_________________ F eszült politikai viták kísérik 1956 megítélését. Mi a véleménye arról, hogy az MSZP nem hajlandó bocsánatot kérni az ötvenhatosoktól? - Ez önmagáért beszél. A világ zavarodottságát az is bizonyítja, hogy ez a kommunista párt ünnepelni akar, díjakat oszt, koszorúkat helyez el a kivégzettek sírjára. Ez a jobb érzésű emberekben visszatetszést kelt, visszataszító. - Miért tartja visszataszítónak? - Mert ingerli a társadalmat és az ötvenhatosokat. Azok ne koszorúzzanak, akik 1956 leverését, vérbe fojtását elvi alapon vállalták, akik húsz hadosztály szovjet páncélost az országra szabadítottak, s november 4-én hajnalban az alvó fővárost nehéztüzérséggel bombázták. Akik ezek után beléptek a kommunista pártba és jogutódként a Magyar Szocialista Párt színeiben is szerepelnek, vállalni kell a november 4-i vérengzést, az ezt követő népirtás bűnét, ha tetszik, ha nem. - Mi lenne a megoldás? - Az, ha az MSZP tudomásul venné, honnan jött, milyen bűnök terhelik a múltját. Legalább ilyenkor visszahúzódna annyira, hogy senkinek ne jusson eszébe a létezése. - Önt életfogytiglanra ítélték, végül hat és fél évet töltött börtönben. Miért ítélték el? - November 16-án választottak meg titkos szavazással a Budapesti Központi Munkástanács elnökének. Előtte is részt vettem a forradalomban, de ezen a napon kezdtem el azt a felelősségteljes munkát, amit rám bíztak a munkások. A fegyveres harc után a forradalom békés eszközökkel folytatódott. Kádárék ezt tartották a legveszélyesebbnek, mert a hozzám hasonlók ébren tartották a forradalom eszméit és a munkásokat maguk mellé állították. Ez volt az egyik legnagyobb bűnöm. Teljes mértékben magamévá tettem 1956 követeléseit, és amíg politikai befolyásom volt, arra törekedtem, hogy a forradalom minél több értékét megvédjem. Tisztában voltam azzal, hogy a forradalmat szétverte a Vörös Hadsereg a magyar kommunisták árulásával, de azt is tudtam, hogy állandóan a munkásságra hivatkoznak. Ekkor azt mondtam: ha a munkásokra hivatkoznak, akkor itt vagyunk mi. Elsősorban a munkás-önigazgatást akartuk elérni. - Abban a vesztett helyzetben? - Nincs vesztett helyzet, egy forradalmár számára nem létezik a vereség, csak akkor, ha kilehelte a lelkét. Én ma is forradalmárnak tartom magam. 1956-ban köztulajdonba vettük a gyárakat, hogy a kommunista párt ne ültethesse oda az ügynökeit igazgatónak. Munkásönigazgatást akartunk, amely működtette volna a termelőeszközöket. Erről ma sem mondtam le, mert ez az új kapitalizmus sem örök, a korszerű ember gondolkodása nem tűri el a kizsákmányolást. - Meddig tartott ez a paradicsomi állapot? - Létre sem jött. Csak a követelésekig jutottunk el. Kádártól azt követeltük, hogy a munkástanácsokat építsék be a gazdasági rendszerbe. - Kikkel tárgyalt? - Elsősorban Kádár Jánossal, aki vezette a kormányküldöttséget, de Apró Antallal is. A munkástanács küldöttséget én vezettem, de már a kezdetben is ellenségként kezeltek bennünket. Ugyanis a kommunisták, akik mindig a munkások nevében beszéltek, most először találkoztak igazi munkás érdekvédelemmel. Ezt nehezen tűrték. Persze a tárgyalásokon első napirendként mindig követeltük a szovjet csapatok kivonását Magyarország területéről. Ez nem kerülhetett le a napirendről, hiszen ezért haltak meg a bajtársaink. Ruszkik haza! - ez volt a zászlóra, a falakra, a tankokra írva. A tárgyalások hangneme végül akkor kezdett nagyon megromlani, amikor Nagy Imrééket elrabolták. Ekkor mondtuk ki az első 48 órás országos sztrájkot. Körülbelül ebben az időszakban kezdtük meg a három éjszakán át tartó tárgyalásokat a szovjet katonai vezetőkkel. Ez tovább rontotta a helyzetünket, mert Kádárék ezért megsértődtek. Az utolsó tárgyalásunkon fenyegetően léptek fel a szovjetek, mert egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Nyugat elengedett bennünket. Gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy a forradalom nem fejeződött be november 4-én, folytatódott más eszközökkel, s eltartott 1957 júniusáig, hiszen fővárosi és országos munkabeszüntetések és a kétszer negyvennyolc órás sztrájk jelezte az emberek elégedetlenségét. De azt is meg kell mondanom, hogy mi indítottuk be a sztrájkok végeztével a munkát, mivel ránk hallgattak a munkások. - Mikor kezdték felmorzsolni a munkástanácsokat? - Ahogyan megérkeztek Budapestre Kádárék a szovjet tankokkal, attól kezdve tartóztatták le a munkásvezetőket, később kiengedték őket, majd újra bevitték kihallgatásokra. Volt, akiket mi hoztunk ki a börtönből. Ez tartott december 6-ig, ugyanis ekkor szervezték meg az első kommunista tüntetést Budapest utcáin, vörös zászlókkal. A hatalom új formában lépett színre: célja elsősorban a lakosság provokálása volt. Ettől kezdve a kommunista párt harcmodora is megváltozott, nem tárgyalt, hanem ismét fegyvert ragadott, a karhatalom pedig a válaszként kialakult tömegmegmozdulásokat véresen szétverte. Lőttek a Nyugatinál, amiben karhatalmistaként állítólag Horn Gyulának is szerepe volt. Lőttek december 7-én Tatabányán, és a mészárlás folytatódott másnap Salgótarjánban, ahol a sortűz a legtöbb ártatlan áldozatot szedte: csaknem százötven ember maradt a kövezeten. Mit tett ekkor a munkástanács? - A salgótarjáni munkások elleni sortűz miatt elindítottam a második országos, 48 órás sztrájkot. December 11-én, a sztrájk első napján engem is letartóztattak. Ravaszul behívtak a parlamentbe. Bár én nem akartam menni, de a párt kiküldött értem a gyárba két elvtársat, hogy kísérjenek oda tárgyalni. Tudtam, ha kilépek a gyárkapun, akkor lefognak, de nem akartam további vérontást. Az ország házában, a népképviselet házában tárgyalás helyett letartóztattak a Magyar Népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének vádjával. Nevetséges volt a vád, hiszen a kommunista párt és az államrend 1956. október 23-án összeomlott. Kádár János nyolcadmagával új pártot szervezett, új kormány állt fel, de az nem volt törvényes, mivel a törvényes miniszterelnök akkor még Nagy Imre volt. Ezután a Fő utcába vittek, ott kilenc hónapig vallattak, majd átszállítottak a Markóba, ahol a per zajlott és életfogytiglanra ítéltek a huszonötödik születésnapomon. Végül a Gyűjtőbe kerültem, így voltunk sokan, a kivégzettek több mint nyolcvan százaléka munkás volt. Ez azt jelenti: a kommunista pártnak semmi köze nincs, és nem is volt a munkásosztályhoz. - Amnesztiával szabadult 1963- ban - mint több százan -, évekig szerszámkészítőként dolgozott, a rendszerváltás óta Izsákon gazdálkodik fiával, családjával. Hogy lett a munkásból paraszt? - Az országban a tolerancia olyan nagy volt, hogy egészen az istállóig lökött még a traktorig. Persze a föld nekem nem volt idegen, hiszen Izsákon parasztgyerekként nőttem fel. A kárpótlással a feleségem visszakapta szülei földjét, így kezdtünk gazdálkodni. A Tisza partján születtem, cselédek voltak a szüleim. Nekem nem volt semmim, de a földhöz értettem s értek ma is. - Úgy tudom, amíg Pesten élt és dolgozott, meg akarták gyilkolni. - Emiatt lettem rokkantnyugdíjas. 1972. október 23-án az elvtársak újból el akartak tenni láb alól. Hajnalban a munkahelyemre igyekeztem, amikor autóbalesetet színlelve akartak megölni. A Budapest Szálló előtt a rozoga Wartburgomba hátulról, száztíz kilométeres sebességgel belerohant egy gépkocsi. Nem volt fejtámlám, a fejem majdnem leszakadt. Az autó a II. kerületi pártbizottság tulajdona volt. Életemet akkor az erős fizikumom mentette meg. Csak később kezdtem érezni, hogy zsibbadnak a kezeim, nehezen forgatom a fejem. Ennek ellenére dolgozom, mert ez éltet. - Ön földvédő mozgalmat indított. Annak mi a célja? - Addig nem szabad belépni az Európai Unióba, amíg Magyarország nem kap garanciát arra, hogy földjei nem kerülnek külföldiek kezére. Munkásember vagyok: 1945- ben, a háború után kukoricakásán és marharépán élve elkezdtük építeni az országot. Azt hazudták a kommunisták, hogy majd szocializmus lesz, és mindezt tettük negyedbérért, munkaversenyben, társadalmi munkában. Felépítettük az országot. 1989-ig megkilencszereződött a nemzeti vagyon, gyárakat építettünk, hatalmas ipari létesítményeket hoztunk létre. Mit csináltak vele? Az MSZMP Központi Bizottságának irányításával a közös vagyont eladták a munkások tudta nélkül a világ különböző tőkés érdekeltségeinek. Miféle eszme ez, miféle kommunista erkölcs ez? Ha mint munkás azt tapasztalom, hogy a kommunisták, később a szocialisták eladják a gyár-és az energiaipar több mint nyolcvan százalékát a nagytőkéseknek, akkor miben bízzák annak kapcsán, hogy a földünket nem fogják eladni? Semmiben. Gyárat lehet újat építeni, de hazát, anyaföldet újat venni nem lehet. Megálljt kell parancsolni a gazdasági szélhámosságnak. - A börtönévekért, 1956-ért kapott az elmúlt tizenkét évben valami elismerést? - A forradalmár bajtársak elismerésén kívül nem kaptam olyasmit, amit érdemes lenne megemlíteni. Most adtak volna egy kitüntetést, de nem fogadtam el. Kérdezték, milyenek a szociális körülményeim, hogyan élek. Akkor azt javasoltam az illetőnek, hogy emeltesse fel a nyugdíjamat a mindenkori miniszterelnöki nyugdíj szintjére. Ezután már van értelme annak, hogy a szociális helyzetemet vizsgálja valaki. Addig nincs. Hetvenévesen minden nap reggel ötkor kelek, megyek az istállóba, megfejem a két tehenemet, ganézom az istállót, az ólat, etetek, itatok és amikor végzek az etetéssel, felülök a gépre, megyek ki a földekre dolgozni. Az őszi vetés már kész van, egy hektár őszi árpát, tíz hektár őszi búzát vetettünk a fiammal. Többet nem érdemes, mert nem tudom eladni, nem veszik meg tőlem a terményemet a nevem miatt. Sztrájkoktól a földvédelemig Röcz Sándor szerint a kommunistáknak semmi köze nincs a munkásosztályhoz Székelyhídi Ágoston .Azok ne koszorúzzanak, akik 1956 leverését, vérbe fojtását elvi alapon vállalták. fotó: Lányi Ákos 2002. november 1., hétfő Belföld .