Magyar Nemzet, 2002. november (65. évfolyam, 255-279. szám)

2002-11-04 / 256. szám

Hű í W®B MiS jr *;'Я»&• I Az első puskalövés, az utolsó tiltakozás Debrecen városára - az évszázadok során nem először - külön­leges szerepet osztott 1956 őszén a történelem. Október 23-án délelőtt itt láttak nyomdafestéket először a diákság követelései, nem sokkal öt óra után itt dördültek el az első puskalövések, s itt tettek le utoljára a munkástanácsok arról, hogy sztrájkkal ad­janak nyomatékot az ország függetlenségét és polgári demokra­tikus átalakítását célul tűző követeléseiknek. Rácz Sándor, a Budapesti Központi Munkástanács elnöke 1956. november 4-én lett közszereplő, amikor a szovjet csapatok meg­támadták Magyarországot. A Beloiannisz gyár szerszámkészítő­je Kádár Jánossal is tárgyalt, hogy a forradalom eszméi, így pél­dául a munkás önigazgatás megvalósuljon. Országos sztrájkokat szervezett, ezután letartóztatták és 1958 márciusában, huszon­ötödik születésnapján életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Amnesztiával szabadult, a hatalom sikertelenül próbálta színlelt autóbalesettel eltenni láb alól. A rendszerváltásig folyamatosan kiemelt megfigyelés alatt tarotta a hatóság. - A forradalom céljai még nem valósultak meg - jelentette ki lapunknak adott interjú­jában Izsákon, ahol családjával együtt gazdálkodik. a Dombi Margit_________________ A debreceni munkástanácsok november 2-án úgy döntöttek, hogy hétfőn, azaz november 5-én felveszik a munkát. A város és az alig több mint tíz nap alatt megala­kított közhatalmi szervek örömmá­morban úsztak, hiszen úgy tűnt, minden a legjobban alakul. Mervó Zoltán, a Debreceni Mun­kástanács ügyvezető elnökségének egyik tagja ágyúlövésekre riadt Had­házi utcai lakásában. November 4. volt, hajnal 4 óra, 1956-ot írtak. A macskaköves úton vonuló szovjet tankok zajában az orvosi műszer­gyári mérnök bekapcsolta a rádiót, s Nagy Imre beszédéből kiderült: az idegen csapatok nem csak a cívis vá­rost szállták meg, Budapest is ost­rom alatt áll.­­ Nagy Imre rádióbe­széde után begyalogoltam az Orvosi Műszergyárba. A gyár közelében a Nagyállomás előtti óriási tér szürke volt a rengeteg szovjet katonától. A gyárő­rség parancsnokával, aki ké­sőbb párttitkár lett, elmentem az őr­helyekre. Az egyik őr az ablaknál állt, vállán puskával. Rászóltam, jöj­jön onnét, mert az oroszok meglát­ják és idelőnek. Ezt a kis esetet aztán a gyárőrség egykori parancsnoka a büntetőperem során úgy aposztro­fálta, hogy utasítást adtam az őrnek, ha erre jönnek az oroszok, lőjön kö­zéjük. Szerencsémre az őr nem erő­sítette meg ezt a vallomást, a tárgya­láson az én ténylegesen elhangzott szavaimat idézte - emlékezik vissza az egykori orvosi műszergyári mér­nök. - A november 4-ét követő na­pokban nem erőszakoskodtak a szovjetek, és az ő segítségükkel újra hatalomra kerülő kommunisták sem, de el akarták érni, hogy az üze­mek mihamarabb vegyék fel a mun­kát. A követelések azonban nem ta­láltak meghallgatásra, olyannyira nem, hogy november 14-én a debre­ceni munkástanácsok képviseleté­ben huszonöten Kádár Jánoshoz in­dultunk tárgyalni saját követelése­ink érvényesítése érdekében. E kö­vetelések között a szovjet csapatok azonnali kiadása mellett a sztrájkjog biztosítása és a munkástanácsok ha­talomból való részesítése is szere­pelt. Kádár éppen a pécsi bányá­szokkal volt elfoglalva, így Marosán György fogadott bennünket, és régi debreceni munkás voltát is felemle­getve fenyegetőzött. Marosán nem tréfált, szavait a debreceni szovjet parancsnok ordít­va ismételte. Nem volt mit tenni, no­vember 16-án a debreceni üzemek felvették a munkát. Még egy fellán­golás azonban volt: a december 8-i sátoraljaújhelyi sortűz után Debre­cenben minden üzem leállt, a város­ban minden üzlet zárva tartott. - A hatalom mindent megtett a szrájk meghiúsítása érdekében - emléke­zik Mervó Zoltán. - Debrecen utolsóként hajolt meg, és elsőként hozott áldozatot a forradalom oltárán - mondja Szé­kelyhídi Ágoston, a debreceni egye­temisták akkori szóvivője. - Októ­ber 23-án a délutáni órákban, Buda­pesten még éppenhogy megkezdőd­tek az események, Debrecenben vi­szont már eldördültek az első pus­kalövések. A vagongyár felé tartó tö­megben valaki elterjesztette, hogy a forradalom helyi vezetői közül sokat elfogtak, és fogva tartanak a rendőr­ség és az ÁVH közös épületében. Ek­kor körbevettük a házat, hogy meg­próbáljuk kiszabadítani őket. Az ÁVH-sok ekkor mindhárom kapu­nál tüzet nyitottak, és mindhárom kapunál emberéletet is követeltek a puskagolyók. Három ember halt meg, harmincan megsebesültek. Az eldördült lövések nem állítot­ták meg a forradalmat: október 24- ről 25-re felállt a Forradalmi Bizott­mány, s október végére Hajdú-Bihar megye mintegy negyven településén sikerült megszervezni ezeket a köz­hatalom-gyakorló szerveket. Újjáa­lakultak a pártok is, a forradalmi bi­zottmányokban azonban nem volt szavuk. Egyre világosabbá vált, hogy a forradalom túlmutat a szocializ­mus megreformálásán: az emberek demokráciát és függetlenséget akar­nak. Ezt fogalmazta meg október 31-én Nagy Imre is, miközben Győr­ben üléseztek a forradalmi bizott­mányok. „Mi a magyar belügyekbe nem tűrünk semmiféle beleavatko­­zást, mi az egyenjogúság, a szuvere­nitás, a nemzeti függetlenség alap­ján állunk. Nyugati demokráciaként független nemzeti politikával, más államok belügyeibe való beavatko­zás nélkül óhajtunk intézkedni.” Ez azonban, tudjuk, csak jámbor óhaj maradt, szemben a kemény tények­kel, amiről mások mellett Székhely­­hidi Ágoston október 30-i, külügy­miniszternek küldött üzenete is ta­núskodik: „Nyíregyházán minden utca tömve van szovjet tankokkal. Vásárosnamény térségében szovjet légelhárító egységek ássák be magu­kat. Hármas-négyes sorokban áll­nak az utcán, hogy Budapest felé in­duljanak. A Forradalmi Bizottmány Debrecen város és egész Hajdú me­gye nevében azonnal hatásos tilta­kozást kér a Szovjetunió kormányá­nál és az ENSZ-nél. ... A vasutasok készen állnak arra, hogy a pályates­tet mindenütt felszedjék, hogy meg­akadályozzák a katonavonatok köz­lekedését. A Forradalmi Bizottmány kéri a külügyminisztert, hogy a megtett intézkedésekről őt sürgősen értesítse.” Értesítés helyett azonban tankok jöttek november 4-én haj­nalban. ■ Az ’56-os Magyarok Világtanácsa ma, az 1956-os forradalom leverésé­nek évfordulóján demonstrációval fejezi be Kossuth téri őrállását a de­mokratikus államélet tisztaságának megőrzéséért. Ábrahám Dezső köz­lése szerint az ’56-os díszzászlót körbeviszik az országban egy-egy emlékhelyre ellátogatva, hogy így emlékeztessenek „a kommunisták által elkövetett szörnyűségekre”. A főtitkár szerint ma a zsarnokság el­len, a függetlenségért és a szabadsá­gért kell harcolni, de fegyver nélkül, békés eszközökkel. A Strofka István_________________ F­ eszült politikai viták kísérik 1956 megítélését. Mi a véleménye ar­ról, hogy az MSZP nem hajlandó bo­csánatot kérni az ötvenhatosoktól? - Ez önmagáért beszél. A világ zavarodottságát az is bizonyítja, hogy ez a kommunista párt ünne­pelni akar, díjakat oszt, koszorúkat helyez el a kivégzettek sírjára. Ez a jobb érzésű emberekben visszatet­szést kelt, visszataszító. - Miért tartja visszataszítónak? - Mert ingerli a társadalmat és az ötvenhatosokat. Azok ne koszo­rúzzanak, akik 1956 leverését, vérbe fojtását elvi alapon vállalták, akik húsz hadosztály szovjet páncélost az országra szabadítottak, s november 4-én hajnalban az alvó fővárost ne­héztüzérséggel bombázták. Akik ezek után beléptek a kommunista pártba és jogutódként a Magyar Szocialista Párt színeiben is szere­pelnek, vállalni kell a november 4-i vérengzést, az ezt követő népirtás bűnét, ha tetszik, ha nem. - Mi lenne a megoldás? - Az, ha az MSZP tudomásul venné, honnan jött, milyen bűnök terhelik a múltját. Legalább ilyenkor visszahúzódna annyira, hogy senki­nek ne jusson eszébe a létezése. - Önt életfogytiglanra ítélték, vé­gül hat és fél évet töltött börtönben. Miért ítélték el? - November 16-án választottak meg titkos szavazással a Budapesti Központi Munkástanács elnökének. Előtte is részt vettem a forradalom­ban, de ezen a napon kezdtem el azt a felelősségteljes munkát, amit rám bíztak a munkások. A fegyveres harc után a forradalom békés eszkö­zökkel folytatódott. Kádárék ezt tar­tották a legveszélyesebbnek, mert a hozzám hasonlók ébren tartották a forradalom eszméit és a munkáso­kat maguk mellé állították. Ez volt az egyik legnagyobb bűnöm. Teljes mértékben magamévá tettem 1956 követeléseit, és amíg politikai befo­lyásom volt, arra törekedtem, hogy a forradalom minél több értékét megvédjem. Tisztában voltam azzal, hogy a forradalmat szétverte a Vö­rös Hadsereg a magyar kommunis­ták árulásával, de azt is tudtam, hogy állandóan a munkásságra hi­vatkoznak. Ekkor azt mondtam: ha a munkásokra hivatkoznak, akkor itt vagyunk mi. Elsősorban a mun­kás-önigazgatást akartuk elérni. - Abban a vesztett helyzetben? - Nincs vesztett helyzet, egy for­radalmár számára nem létezik a ve­reség, csak akkor, ha kilehelte a lel­két. Én ma is forradalmárnak tar­tom magam. 1956-ban köztulajdon­ba vettük a gyárakat, hogy a kom­munista párt ne ültethesse oda az ügynökeit igazgatónak. Munkás­önigazgatást akartunk, amely mű­ködtette volna a termelőeszközöket. Erről ma sem mondtam le, mert ez az új kapitalizmus sem örök, a kor­szerű ember gondolkodása nem tű­ri el a kizsákmányolást. - Meddig tartott ez a paradicso­mi állapot? - Létre sem jött. Csak a követelé­sekig jutottunk el. Kádártól azt kö­veteltük, hogy a munkástanácsokat építsék be a gazdasági rendszerbe. - Kikkel tárgyalt? - Elsősorban Kádár Jánossal, aki vezette a kormányküldöttséget, de Apró Antallal is. A munkástanács küldöttséget én vezettem, de már a kezdetben is ellenségként kezeltek bennünket. Ugyanis a kommunis­ták, akik mindig a munkások nevé­ben beszéltek, most először talál­koztak igazi munkás érdekvédelem­mel. Ezt nehezen tűrték. Persze a tárgyalásokon első napirendként mindig követeltük a szovjet csapa­tok kivonását Magyarország terüle­téről. Ez nem kerülhetett le a napi­rendről, hiszen ezért haltak meg a bajtársaink. Ruszkik haza! - ez volt a zászlóra, a falakra, a tankokra írva. A tárgyalások hangneme végül ak­kor kezdett nagyon megromlani, amikor Nagy Imrééket elrabolták. Ekkor mondtuk ki az első 48 órás országos sztrájkot. Körülbelül eb­ben az időszakban kezdtük meg a három éjszakán át tartó tárgyaláso­kat a szovjet katonai vezetőkkel. Ez tovább rontotta a helyzetünket, mert Kádárék ezért megsértődtek. Az utolsó tárgyalásunkon fenyege­tően léptek fel a szovjetek, mert egy­re nyilvánvalóbbá vált, hogy a Nyu­gat elengedett bennünket. Gyakor­latilag azt lehet mondani, hogy a forradalom nem fejeződött be no­vember 4-én, folytatódott más esz­közökkel, s eltartott 1957 júniusáig, hiszen fővárosi és országos munka­­beszüntetések és a kétszer negyven­­nyolc órás sztrájk jelezte az emberek elégedetlenségét. De azt is meg kell mondanom, hogy mi indítottuk be a sztrájkok végeztével a munkát, mi­vel ránk hallgattak a munkások. - Mikor kezdték felmorzsolni a munkástanácsokat? - Ahogyan megérkeztek Buda­pestre Kádárék a szovjet tankokkal, attól kezdve tartóztatták le a mun­kásvezetőket, később kiengedték őket, majd újra bevitték kihallgatá­sokra. Volt, akiket mi hoztunk ki a börtönből. Ez tartott december 6-ig, ugyanis ekkor szervezték meg az el­ső kommunista tüntetést Budapest utcáin, vörös zászlókkal. A hatalom új formában lépett színre: célja első­sorban a lakosság provokálása volt. Ettől kezdve a kommunista párt harcmodora is megváltozott, nem tárgyalt, hanem ismét fegyvert raga­dott, a karhatalom pedig a válasz­ként kialakult tömegmegmozdulá­sokat véresen szétverte.­­ Lőttek a Nyugatinál, amiben karhatalmistaként állítólag Horn Gyulának is szerepe volt. Lőttek de­cember 7-én Tatabányán, és a mé­szárlás folytatódott másnap Salgó­tarjánban, ahol a sortűz a legtöbb ár­tatlan áldozatot szedte: csaknem százötven ember maradt a köveze­ten. Mit tett ekkor a munkástanács? - A salgótarjáni munkások elleni sortűz miatt elindítottam a második országos, 48 órás sztrájkot. Decem­ber 11-én, a sztrájk első napján en­gem is letartóztattak. Ravaszul be­hívtak a parlamentbe. Bár én nem akartam menni, de a párt kiküldött értem a gyárba két elvtársat, hogy kísérjenek oda tárgyalni. Tudtam, ha kilépek a gyárkapun, akkor lefog­nak, de nem akartam további vér­ontást. Az ország házában, a nép­képviselet házában tárgyalás helyett letartóztattak a Magyar Népköztár­saság államrendjének megdöntésé­re irányuló szervezkedés vezetésé­nek vádjával. Nevetséges volt a vád, hiszen a kommunista párt és az ál­lamrend 1956. október 23-án össze­omlott. Kádár János nyolcadmagá­­val új pártot szervezett, új kormány állt fel, de az nem volt törvényes, mi­vel a törvényes miniszterelnök ak­kor még Nagy Imre volt. Ezután a Fő utcába vittek, ott kilenc hónapig val­lattak, majd átszállítottak a Mar­kóba, ahol a per zajlott és életfogy­tiglanra ítéltek a huszonötödik szü­letésnapomon. Végül a Gyűjtőbe ke­rültem, így voltunk sokan, a kivég­zettek több mint nyolcvan százaléka munkás volt. Ez azt jelenti: a kom­munista pártnak semmi köze nincs, és nem is volt a munkásosztályhoz. - Amnesztiával szabadult 1963- ban - mint több százan -, évekig szerszámkészítőként dolgozott, a rendszerváltás óta Izsákon gazdál­kodik fiával, családjával. Hogy lett a munkásból paraszt? - Az országban a tolerancia olyan nagy volt, hogy egészen az is­tállóig lökött még a traktorig. Persze a föld nekem nem volt idegen, hi­szen Izsákon parasztgyerekként nőttem fel. A kárpótlással a felesé­gem visszakapta szülei földjét, így kezdtünk gazdálkodni. A Tisza part­ján születtem, cselédek voltak a szü­leim. Nekem nem volt semmim, de a földhöz értettem s értek ma is. - Úgy tudom, amíg Pesten élt és dolgozott, meg akarták gyilkolni. - Emiatt lettem rokkantnyugdí­jas. 1972. október 23-án az elvtársak újból el akartak tenni láb alól. Haj­nalban a munkahelyemre igyekez­tem, amikor autóbalesetet színlelve akartak megölni. A Budapest Szálló előtt a rozoga Wartburgomba hátul­ról, száztíz kilométeres sebességgel belerohant egy gépkocsi. Nem volt fejtámlám, a fejem majdnem lesza­kadt. Az autó a II. kerületi pártbi­zottság tulajdona volt. Életemet ak­kor az erős fizikumom mentette meg. Csak később kezdtem érezni, hogy zsibbadnak a kezeim, nehezen forgatom a fejem. Ennek ellenére dolgozom, mert ez éltet. - Ön földvédő mozgalmat indí­tott. Annak mi a célja? - Addig nem szabad belépni az Európai Unióba, amíg Magyaror­szág nem kap garanciát arra, hogy földjei nem kerülnek külföldiek ke­­­­zére. Munkásember vagyok: 1945- ben, a háború után kukoricakásán és marharépán élve elkezdtük építe­ni az országot. Azt hazudták a kom­munisták, hogy majd szocializmus lesz, és mindezt tettük negyedbé­rért, munkaversenyben, társadalmi munkában. Felépítettük az orszá­got. 1989-ig megkilencszereződött a nemzeti vagyon, gyárakat építet­tünk, hatalmas ipari létesítménye­ket hoztunk létre. Mit csináltak vele? Az MSZMP Központi Bizottságának irányításával a közös vagyont elad­ták a munkások tudta nélkül a világ különböző tőkés érdekeltségeinek. Miféle eszme ez, miféle kommunis­ta erkölcs ez? Ha mint munkás azt tapasztalom, hogy a kommunisták, később a szocialisták eladják a gyár-és az energiaipar több mint nyolc­van százalékát a nagytőkéseknek, akkor miben bízzák annak kapcsán, hogy a földünket nem fogják eladni? Semmiben. Gyárat lehet újat építe­ni, de hazát, anyaföldet újat venni nem lehet. Megálljt kell parancsolni a gazdasági szélhámosságnak. - A börtönévekért, 1956-ért ka­pott az elmúlt tizenkét évben valami elismerést? - A forradalmár bajtársak elis­merésén kívül nem kaptam olyas­mit, amit érdemes lenne megemlíte­ni. Most adtak volna egy kitüntetést, de nem fogadtam el. Kérdezték, mi­lyenek a szociális körülményeim, hogyan élek. Akkor azt javasoltam az illetőnek, hogy emeltesse fel a nyug­díjamat a mindenkori miniszterel­nöki nyugdíj szintjére. Ezután már van értelme annak, hogy a szociális helyzetemet vizsgálja valaki. Addig nincs. Hetvenévesen minden nap reggel ötkor kelek, megyek az istálló­ba, megfejem a két tehenemet, gané­­zom az istállót, az ólat, etetek, itatok és amikor végzek az etetéssel, felülök a gépre, megyek ki a földekre dol­gozni. Az őszi vetés már kész van, egy hektár őszi árpát, tíz hektár őszi búzát vetettünk a fiammal. Többet nem érdemes, mert nem tudom­ el­adni, nem veszik meg tőlem a ter­ményemet a nevem miatt. Sztrájkoktól a földvédelemig Röcz Sándor szerint a kommunistáknak semmi köze nincs a munkásosztályhoz Székelyhídi Ágoston .Azok ne koszorúzzanak, akik 1956 leverését, vérbe fojtását elvi alapon vállalták. fotó: Lányi Ákos 2002. november 1., hétfő Belföld .

Next