Magyar Nemzet, 2003. március (66. évfolyam, 51-75. szám)

2003-03-14 / 62. szám

A magyar modell elsorvasztása Az eltérő gazdaságpolitikai filozófiák hasznossága és kudarca­ ­ Hegedűs Tamás A 2001. évben új fogalmat kezdtünk ízlelgetni Magyarorszá­gon. Kétségtelen, hogy tisztán kikristályosodott magyar modellről ekkor még nem beszélhettünk, de mégis: az Or­­bán-kormány működésének negyedik évére markánsan kirajzolódtak a formálódó magyar modell körvonalai. Ez a modell természetesen nem tudta függetleníteni magát az előző években lét­rejött és megörökölt gazdasági szerkezettől, amit többek közt a kül­földi tulajdonlás világviszonylatban is kiugró mértéke, illetve az ela­dósodottság magas foka jellemzett. További terhes örökséget jelen­tett, hogy az egyébként imponáló mértékű tőkebeáramlás feltételei­ben is törésre kellett felkészülni. Egyrészt azért, mert kimerültek a tömeges privatizáció lehetőségei, másrészt azért, mert a végéhez kö­zeledtek azok a szerződések, amelyek extra mértékű adókedvezmé­nyeket adtak a betelepülő multiknak. Tudni lehetett, hogy azon vál­lalkozások nagy része, amelyek főleg az olcsó munkaerő miatt tele­pedtek Magyarországra, jellemzően alacsony hozzáadott értékű munkafolyamatokkal, a kedvezmények lejártakor fogják a sátorfáju­kat és odébbállnak. Ezt a fordulatot várható EU-csatlakozásunk még közelebb hozza, mivel az uniós versenyszabályozás nem engedi az ef­fajta protekcionizmust. Van abban valami egészen abszurd, hogy a magyar diplomáciá­nak azért kellett küzdenie Brüsszelben, hogy valamilyen formában továbbra is érvényben maradhassanak a külföl­di befektetők adókedvezményei. A protekcionis­ta támogatások tiltása ugyanis eredendően ab­ból a megfontolásból született, hogy az egyes tagállamok ne tudják saját termelőiket verse­nyen kívüli előnyökhöz juttatni más uniós or­szágok vállalkozásaival szemben, vagyis hogy gátat vessenek az egyébként teljes természetes­séggel jelentkező nemzeti protekcionizmusnak. Magyarország ezzel szemben azt a gyakorlatot védi, amellyel éppen hazai termelőinket hozzuk folyamatosan versenyhátrányba a külföldi be­fektetőkkel szemben. Kétségtelen ugyan, hogy az adókedvezménnyel becsalogatott befektetők jelentős értékeket is hoztak hazánkba, de azért elgondolkodtató: ha mindezen támogatásokat hazai vállalkozók kapják a megfelelő formában, valószínűleg kiegyensúlyozottabb lenne gazdasági szer­kezetünk. A magyar gazdaságban bekövetkezett pozitív fordulatot, a hosszú­ra nyúlt recessziót követő növekedési pályára állást a baloldali- libe­rális véleményformálók természetesen nem az Orbán-kormány tevé­kenységéhez kötik, hanem az 1995-ös Bokros-csomaghoz. Kétségte­len, hogy a bokrosi sokkterápia után, 1997-ben ismét növekedni kez­dett a magyar gazdaság, ami látszólag a szocialista-szabad demokra­ta érvrendszert erősíti. Csakhogy a magyar gazdaság ekkor éppen csak visszatért arra a hosszú távú, 1993-ban kezdődő növekedési pá­lyára, amelyről éppen a Bokros-csomag térítette el. De ne feledjük azt sem, hogy amikor a polgári kormány első évében, 1998 végén átme­netileg ismét megbillent a pénzügyi és külgazdasági egyensúly, a bal­oldalhoz közel álló liberális közgazdászok kórusban követeltek egy újabb megszorító csomagot, mondván: gazdaságunk növekedése olyan természetű, ami szükségszerűen az egyensúly megbomlásával jár, így akár a növekedés visszafogása mellett is szükséges a határo­zott egyensúlyteremtés.­­Jól figyeljünk, hogyan jellemezték azt a nö­vekedési pályát, amit örökségül hagytak 1998-ban. Annak az évnek a végén, amelynek költségvetését még az MSZP-SZDSZ-koalíció parla­menti többsége fogadta el.) Orbán Viktor kormányára jó fél éven ke­resztül hatalmas nyomás nehezedett annak érdekében, hogy legalább egy minicsomagot vezessen be. Mint tudjuk, a polgári kormány ellen­állt ennek a nyomásnak, ragaszkodván ahhoz, hogy­­ az új gazdaság­politikai szemléletnek megfelelően - növekvő gazdaság mellett is helyre lehet állítani az egyensúlyt. És lám, 1999 nyarára ez meg is tör­tént, rácáfolva a borúlátó jóslatokra. A polgári kormány gazdaságpolitikai szemlélete egy másik terü­leten is áttörést hozott: felismerte, hogy nem a munkaerő olcsóságá­val kell versenyeznünk a globális gazdasági térben, hanem annak magas fokú képzettségével. Vagyis nem az olcsó, hanem a jól képzett munkaerő jelenti a valódi versenyelőnyt. A polgári kormány ezzel hangsúlyossá tette, hogy a - csúnya szóval - humántőkébe történő beruházás költséget jelent ugyan, de ez nem valamiféle jótékonyko­dás, hanem nagyon is megtérülő beruházás a nemzet jövőjébe. A fel­ismerés, illetve annak gyakorlatba való átültetése valódi fordulatot jelent, ezzel ugyanis összhangba került a társadalom jólétének és a gazdasági versenyképesség növelésének célja. Hogy mennyire helytálló volt a szemléletváltás, jól mutatja, hogy egyre több multinacionális cég helyezte át Magyarországra (több or­szágra is kiterjedő) kutatási-fejlesztési tevékenységét. A folyamat olyan erőteljes, hogy immár nyugodtan beszélhetünk trendszerű vál­tozásról. Ami azt is jelenti, hogy a külföldi tőke magyarországi jelen­létét tekintve immár a harmadik korszakba léptünk. Először (a pri­vatizáció révén) elsősorban piacot vásároltak, majd főleg összeszere­lő tevékenységet telepítettek ide (privatizációval és zöldmezős beru­házásokkal egyaránt). Az elmúlt években eljutottunk oda, hogy a multik a kutatás-fejlesztési, illetve logisztikai tevékenységek erősíté­sével lényegesen magasabb hozzáadott értékű folyamatokat telepítettek hazánkba, ami egyben azt is jelzi: hazánkat stratégiai fontosságú befek­tetési területnek tartják, ahol lehet és érdemes is hosszú távra tervezni. Magyarország ezzel jelen­tős lépéseket tett meg a regionális központtá vá­lás útján. A polgári kormány gazdaságfelfogásában a következő fordulatot az állam szerepének újraér­tékelése jelentette. Úgy vetették el a korábbi cik­lusra jellemző, neoliberális „éjjeliőr-állam” kon­cepcióját, hogy közben nem kívántak visszatérni a jóléti állam „bölcsőtől a sírig” tartó gondosko­dásának ígéretéhez sem. Bár Orbán Viktor szájá­ból a kifejezés talán egyszer sem hangzott el, az új kormányzati felfo­gás ahhoz a modellhez hasonlított, amit „esélyteremtő államnak” ne­vez a szakirodalom. (A kifejezéstől való ódzkodás egyik oka az lehet, hogy a koncepció eredendően balközép ihletettségű.) Ebben az állam­­felfogásban az állam hagyja érvényesülni a piaci folyamatokat ott, ahol ez elegendő, de kezdeményezőleg lép fel a piaci elégtelenségekkel (pél­dául monopóliumokkal) szemben, a szűk keresztmetszetek tágítása (például infrastruktúra-fejlesztés) és a közjavak előállítása érdekében. A közjavak bővítésének szándéka jelenik meg az útépítések, az otthon­­teremtés, az informatikai fejlesztések, a kutatás-fejlesztések megnö­velt támogatásában, de - Andorka Rudolf örökbecsű gondolatainak megvalósulásaként - a gyermeknevelési támogatások bővítésében is. Az állam fő fejlesztési törekvései a Széchenyi-tervben jelentek meg, amelynek sikerességét sokatmondóan jellemezte az a tény, hogy min­den egyes forint, amit az állami költségvetésből támogatásként adott a kormány, újabb négy forintot mozgatott meg a vállalkozások, önkor­mányzatok és magánszemélyek részéről. A Széchenyi-tervnek ezzel nemcsak a közvetlen támogatási, hanem a katalizátorszerepe is igen jelentős. Bebizonyította azt is, hogy aktív és jól irányzott állami befek­tetési politikával a romló külpiaci feltételeket is ellensúlyozni lehet. A 2002-es kormányváltás természetesen a formálódó magyar modellt sem hagyta érintetlenül. Ami önmagában még nem lenne probléma, csakhogy továbbfejlesztés helyett az elsorvasztásnak lehe­tünk tanúi. Ez azonban már egy másik elemzés tárgya lesz. A szerző közgazdász Orbán Viktor kormányára jó fél éven keresztül hatal­mas nyomás nehezedett annak érdekében, hogy leg­alább egy minicsomagot vezessen be. Mint tudjuk, a polgári kormány ellenállt ennek a nyomásnak S­ofirt-NYT István : Magyarország,hu Ba­­ja Ferenc megsértődött. Körülbelül ez volt a Medgyessy­­kormány megalakulásának első mellékhíre, s azon alapult, hogy a környezetvédelmi tárca egykori vezetője most nem lett mi­niszter. Baja Ferenc mé­diabirodalmat épít - ér­kezett a következő érte­sülés a kancelláriáról, s ismervén a szocialista politikus érdekérvényesítő képességeit, mindjárt pártatlan és tárgyilagos újságok tucatjainak feltűnésétől kezdtünk rettegni. Ám nem ez történt. A Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára ugyanis, meghallván az idők szavát, csapata­it a világháló felé indította el. Aztán csönd lett. Néhány felhasználónak ugyan föltűnt, hogy az eKormányzat.hu internetes kormányzati portál gyengélkedik, de az olyan aggasztó jeleket, mint hogy az oldalon, melynek tartalmát alig frissítik, több hetes hírek sorakoznak, senki sem vette komo­lyan. Amikor viszont bemutatták a Magyarország.hu címen indí­tott új kormányzati portált, már többen összevonták a szemöldö­küket, mivel az ünnepélyes megnyitón elhangzott, hogy a Stumpf István vezette kancellária által három éve, másfél milliárd forintból létrehozott eKormányzat.hu leváltását az időközben átalakult fel­használói igények és az internet változása tette szükségessé. Az internet változását hagyjuk, mivel ez a kijelentés úgy, ahogy van, értelmezhetetlen. Ellenben a felhasználói igények átalakulását könnyedén felmérhetjük, ha megvizsgáljuk, hogy a százmilliós ol­dal mennyivel tud többet elődjénél. A Magyarország.hu külcsínye rendben van. Az oldal átlátható, a tájékozódás egyszerű, a képek színesek, ám mindez még nem indo­kolja a létezését. Harka Zoltán, a Kormányzati Informatikai és Tár­sadalmi Kapcsolatok Hivatala sajtófőnökének tájékoztatása szerint a hivatalban azért döntöttek egy új portál megnyitása mellett, mert az eKormányzat.hu zárt rendszer, amely technikailag csak igen nagy költségráfordítással fejleszthető tovább, ráadásul az oldal több alkalommal is összeomlott. Tetszetős érvelés, csakhogy vannak informatikusok, akik nem egészen értenek egyet Harka Zoltán vélekedésével, s állítják: az e­­kormányzat fejlesztése azért állt le, mert a hivatal nem fizetett a fő­­vállalkozó IBM-nek. Az összeomlás emlegetése pedig azért sántít, mert a Magyarország.hu jelenleg is az e-kormányzat szolgáltatása­it használja, magyarán, ha az új oldalon akarunk a rendszám alap­ján gépkocsit keresni, akkor kattintásunk nyomán az ekor­mányzat.hu oldalon találjuk magunkat. S így járunk akkor is, ha cég- vagy ingatlanadatot keresünk, tehát a legfontosabb funkciók terén az új portál egyelőre semmiféle újdonsággal sem szolgál. Baja Ferenc ugyanakkor több alkalommal is büszkén nyilatko­zott a Magyarország.hu kínálta párbeszéd páratlan lehetőségeiről. A sokat emlegetett párbeszéd forgalma azonban nem igazán ad okot a büszkeségre, hiszen még a leglátogatottabb, közéleti fórum­ban is mindössze százhúsz hozzászólást találhatunk. Márpedig az internetes társalgók jól tudják, hogy ez a nagyságrend valamelyik bejáratott beszélgetős oldalon, akár egy „Vitassuk meg arabul az aranyhalak bélrendszerének működési sajátosságait” téma bedo­básával is könnyedén fölülmúlható. Adódik tehát a kérdés, hogy ha egyes informatikai szakembe­rek véleménye szerint a Magyarország.hu nem igazán körözi le elődjét, akkor mire volt jó a százmilliós digitális parádé? Mint ahogyan kérdés az is, hogy mi lesz az eKormányzat.hu sorsa. A sajtófőnök szerint a korábbi kormányzati portál bevált tartalmi elemei beépülnek a Magyarország.hu-ba. Vagyis másfél milliárd forint megy a levesbe. 2003. március 14., péntekNézőpont* Magyar Nemzet Kényszerpálya ÁL. Barát Mihál­y B­ekövetkezett az elkerülhetetlen. A pénzügyi tárca a napok­ban olyan gazdasági előrejelzést tett közzé, amelynek alap­ján nyilvánvalóvá vált, amit minden, magára valamit is adó gazdaságkutató hónapok óta hajtogat: a 2003-as esz­tendőre készített költségvetésnek csak a torka véres. Az ok egyszerű. Az idei előirányzatok összeállításánál olyan, ez évre várható makroadatokkal számoltak a Pénzügyminisztériumban, amelyek pusztán két dologgal nem álltak összhangban: a világgazdasági és a hazai folyamatok alakulásával. A túlzott optimizmus mára döntéskényszerbe szorította a ma­gyar gazdaság szekerének irányítóit: vagy elszáll a költségvetési hi­ány - és ezzel egy időre ismét elfelejthetjük a gazdasági felzárkózást -, vagy egy sor, politikai szempontból rendkívül kellemetlen - és a lakosság pénztárcáját súlyosan érintő­­ intézkedést kell bevezetni. A tavalyihoz hasonló brutális mértékű deficitet nem engedhet meg magának még egyszer Magyarország: az egyensúly hiánya az európai integráció komoly kerékkötője lehet. Maradnak tehát a klasszikus korrigáló módszerek, amelyek gyakorlásában az előző szocialista többségű kormány is elévülhetetlen érdemeket szerzett. (A napokban volt éppen nyolc éve annak, hogy Bokros Lajos pénz­ügyminiszter bevezette a nevével minősített megszorító csomagot.) A felettébb ellentmondásos gazdasági helyzet túlélésére több, ám egyenként is igen kellemetlen megoldás kínálkozik. A legkézenfek­vőbb, ám valószínűleg politikai öngyilkossággal egyenlő módszer az adóemelés. Ezt a lépést épeszű kormány akkor sem teszi meg, ha az egyensúly visszaállításának szempontjából esetleg üdvös lenne: a Bokros-csomag politikai hatásait vélhetően a jelenlegi káderek sem tévesztik szem elől. A második számú, a Kádár-rendszer végnapjaiban előszeretettel alkalmazott módszer az infláció emelése: ennek előnye, hogy a drá­gulás a költségvetés bevételeit is növeli, így átmenetileg mérsékelhe­­tővé válik a deficit. Ez azonban kétélű fegyver: az elszaladt inflációt megfékezni sokkal nehezebb, mint előidézni. E metódus ellen szól az is, hogy a jegybank és annak elnöke egészen biztosan nem járul hoz­zá az infláció felpörgetéséhez. A költségvetési egyensúly helyreállítását a kiadási oldal lefaragá­sa szintén elősegítheti, ám az idei évről szóló törvény egyik nagy hi­bája, hogy derekasan alultervezték a kiadásokat is, így aztán ezen a téren nem nagyon maradt faragnivaló. Az államadósság növelése régi, bevált módszer a pénzszerzéshez, ez viszont jelentős mértékben rontaná a magyar gazdaságpolitika nemzetközi megítélését, és hosszabb távon ikerdeficit kialakulásá­hoz is vezethet. (Ikerdeficitnél a növekvő költségvetési hiánnyal pár­huzamosan a folyó fizetési mérleg egyenlege is jelentősen romlik.) A belső motorokat mint ösztönző erőt a kormányváltás óta vég­leg elfelejthetjük: az állami beruházások egy része folytatódik ugyan, ám ez semmi esetre sem elég a gazdasági növekedés gyorsulásához. Nincs más lehetőség tehát, mint figyelni, mihez kezd a pénzügyi kormányzat a kialakult helyzettel. Egyedül az lehet biztos, hogy a költségvetés hiányának nagymértékű növeléséhez a kormányzat nem járul hozzá. Azt viszont még lehetetlen megítélni, hogy az imént vázolt kellemetlen lehetőségek közül melyekkel, milyen kombiná­cióban kell számolnunk a következő időszakban, valamilyen meg­szorító intézkedésre viszont mindenképpen szükség lesz. Az eddigi tapasztalatok alapján nem lehetetlen, hogy a Pénzügy­minisztériumban újra elkezdtek „csomagolni”. És nem csak László Csaba esetleges távozása miatt. " T­OLLHEGYEN ! Ph.hát, György Sajtóhajó-szabadság Bonyolult ember lehet Tóth András, a polgári nemzetbiztonsági szolgálato­kat irányító politikai államtitkár. Ha pszichológus lennék, biztosan nem vállalnám a kezelését. Az egyik nap az egyik újságnak ezt nyilatkozza, a másik nap a másiknak azt. Föltehetően két énje van. Mondom a részleteket. Szerdai számunkban nevezett nemzetbiztonsági pallér azt nyilatkozta lapunknak, hogy az újraindítását tervező Sajtóklub­nak otthont adó Szent István Televízió stúdiójának felrobbantását beígérő latrok üzleti vagy egyéb érdekből adták ki magukat a Nemzetbiztonsági Hi­vatal embereinek. Rá egy napra nevezett Tóth dolgozó átszaladt a konku­rens Népszabadsághoz, hogy értesülései szerint (nagyon jól értesült ember, ott lapul minden bokorban) senki sem fenyegette meg a Sajtóklubot, az egész csak fantazmagória a nemzeti jobboldal, ezen belül a Szent László Te­levízió producere, Varga István, illetőleg a Sajtóklub munkatársai részéről. Vagyis az egész történetet nagy valószínűséggel a kisujjából szopta ki a tévéstáb, túl nagy szegények fantáziája... Hogy konkrétumokat is mondjak: az alaptörténet az, hogy értesülések szerint az újraindult Sajtóklub felvételeinek otthont adó stúdióhajót bizo­nyos elemek kézigránát-támadással kívánták volna eltávolítani a frekven­ciáról, ami barátságtalan lépés, akár bele is lehet halni. Az előemberek állí­tólag az Árpád hídról terveztek gránátokat röpíteni a sajtónaszádra, hátha attól megszakad az adás, odahaza meg kimennek a képcsövek. Ebben az esetben azonban nem ez itt a lényeg, hanem fentebb említett Tóth biztonsági őr, aki elsőre azt mondta, latrok állnak a leszámolás hátte­rében, majd másnap úgy kommentálta a hírt, hogy szamárság az egész föl­vetés, rémhírek terjengenek az országban, holott itt rend van, és béke, az emberek egyfolytában ölelgetik egymást, a galambok meg burukkolnak.

Next