Magyar Nemzet, 2003. május (66. évfolyam, 101-126. szám)

2003-05-20 / 116. szám

A3 Magyar Nemzet ■ Vélemény 2003. május 20., kedd Rovatvezető: Berszán György Egy óra ára a paksi erőműben Avagy a spontán szocialista atompolitika csődje • Egy tündöklő karrier, sajátságos politikai-gazdasági háttérrel 9. Dobránszky János____ mimikedvelők figyelmére is érdemes a Paksi Atomerőmű (PA) Rt. lapjának, az interneten is olvasható Atomerőműnek a hazánkban minded­dig legsúlyosabb nukleáris üzemzavart megelő­zően megjelent márciusi és áprilisi száma. Veze­tők mondják el a terveket a később drámai fordu­latot vett karbantartási műveletekről, amelyek lé­nyege „az a tisztítás, amelyet most végzünk éles­ben először”. Valódi krimi mindannak a taglalá­sa, hogy milyen újítással hány napot tudnak majd megspórolni a blokkok leállási idejéből. Nincs ér­telme szakmailag boncolgatni sem az eredeti mű­szaki terveket, sem a cég üzemzavar utáni közle­ményeit, mivel ez nem feltétlenül egy országos napilap kereteibe illő (bár arra azért kíváncsi len­nék, mi lett volna, ha valaki nem veszi le az im­már hibás konstrukciójúnak minősített tisztító­tartály fedelét). Nagyon is érdemes viszont egy pillantást vetni arra a politikai-gazdasági háttér­re, amely tervezett élete felét elérve szegény jó Paksunknak osztályrészül jutott. „Vezérigazgató úr! Hogyan értékeli az elvég­zett munkát?” - szólt az újságíró kérdése feb­ruárban. „Feltétlenül sikeresnek értékelem, és igen jó eredménynek tartom, hogy a 22 naposra tervezett programot egy órával hamarabb fejez­tük be a tervezettnél” - válaszolta Kocsis István vezérigazgató. Az 1980-as évek: a kapcsolatrendszer Paks, a politikai játékszer címmel az atomerőmű vezérigazgatóiról közölt fényképes tablót hivata­luk évszámaival a LXI. évfolyamát jegyző Népsza­badság 108/1. száma. A sorban a hatodik: Kocsis István (2002—). Vajon mi kerül majd a kötőjel mögé? A 2003 már biztos. Többre alighanem na­gyon kevesen mernének fogadni, pedig egy olyan, már eddig is példátlan­ páravan pálya, amelyet a jelenlegi paksi vezérigazgató bejárt, a meneszté­sét biztosra vevőket is óvatosságra intheti. Számos orgánum megírta már a mai paksi ve­zér szakmai életútját, de a lényeg, amely a hihetet­len karrier alapja, kimaradt ezekből. Az 1989-90- ben kezdődött rendszerváltás és az azt követő évek számos tekintetben összefüggenek az 1980- as évek közepén kiteljesedett szakkollégiumi mozgalommal. Ha valakinek nem lenne eléggé meggyőző az Orbán-kormány névsora, annak egy újabb adalék lehet Kocsis István példája. A jelenlegi paksi vezérigazgató pályáját a gé­pészkari kollégium legendás igazgatója indította el. Kollégiumi tanárként maga mellé vette az ak­kor még Münnich nevét viselő Kármán-kollégi­­umba, igazgatóhelyettessé, majd 1985 nyarától utódává választtatta. Az előd egy olyan szakkollé­giumot hagyott utódjára, amely erős, a KISZ (az ifjak kedvéért: Kommunista Ifjúsági Szövetség) uralmát gyakorlatilag lerázó belső önkormányza­tot épített ki, és országos rangot szerzett magának a közgazdász, jogász- és vegyész-szakkollégium­mal közös autonómiatörekvései révén. Nem elhanyagolható körülmény a jelenlegi paksi vezér pályájának alakulása szempontjából, hogy az örökölt kapcsolatrendszert, amely a kol­légiumát reformpolitikusokhoz, reformértelmi­ségiekhez fűzte, első három - elismerésre méltó - igazgatói évében ügyesen bővítette. Egy névsor a teljesség igénye nélkül: Antal László, Avar János, Balázs József, Bihari Mihály, Gombár Csaba, Hankiss Elemér, Kéri László, Lengyel László, Stumpf István és sokan mások voltak a kollégium rendszeres és nagyon-nagyon szívesen látott ven­dégei. Közülük jó néhányan megkapták a tiszte­letbeli kollégista címet. Kocsis Piték (a baráti kör­ben mindenki így nevezi bizonyára ma is) eseté­ben az is természetes, hogy számos kollégiumi diákvezetővel alakult ki baráti kapcsolata. E kap­csolatok jó része munkatársi, üzlettársi, üzleti kapcsolattá alakult át később. Szintén nem elhanyagolható a jelenlegi paksi vezér szédületes pályájának előképeként arra a sajátos kapcsolatra utalni, amely a jelenlegi kan­celláriaminiszterhez fűzte. Noha a gépészkari kol­légium az időnként szinte „véres” autonómiaküz­delmeit a Kiss Péter és társai vezette kari és egye­temi KISZ ellen vívta, „KISZ-Peti” és Piték között helyreállt a bizalmas nexus. Oly mértékben, hogy a rendszer végnapjait megsejtő budapesti fő-ifjú­­kommunista taktikai tanácsokért fordult az ak­kor már kettős párttag (MSZMP/MDF) Pitékhez. Az ekkor megalapozott kapcsolatrendszernek bizonyosan kulcsszerep jutott a továbbiakban, de Kocsis Piték kiugrásához még további kedvező feltételek is bizonyosan hozzájárultak. Talán az a (számára egyesek szerint az igazi szerencsét ho­zó) szerencsétlenség, amely egyik kollégáját érte a focipályán, ölben vitte le Kocsis Piték a súlyos tra­umába került kollégát, akinek sógora az első de­mokratikus kormány első belügyminisztere lett. Az 1990-es évek: a szárnyalás A XX. század utolsó évtizede pocsékul indult a je­lenlegi paksi vezér számára. Lejárt a második há­roméves mandátuma a kollégiumi igazgatói szék­ben. Ebben a három évben már nem sok köszönet volt: a kollégium elindult lefelé a lejtőn, és 1966- tól íródó történetében először nem került senki, aki az ezerfős közösségben elvállalta volna az el­ső számú diákvezetői posztot. Az utolsó erőfeszí­tését, hogy még legalább szeptemberig - a nyári szállodai szezon végéig - igazgatóként pótmegbí­zást kapjon, az új dékán lesöpörte. Kárpótlásként az a 161 (!) szavazat maradt a búcsúzó igazgató­nak, amelyet az utódjának pályázó jelölt ellen si­került összeszednie egy 140 (!) fős küldöttgyűlé­sen. Talán innen datálható a vadászszenvedély. A rosszul indult évtized azonban hamar szár­nyalásba fordult. Az egykor ölben a pályáról levitt kolléga és több tanszéki jó barát immár a FÉG ve­zérkarába került, s ide magukkal vitték az egyete­met otthagyó Kocsis Pitékét is, majd rövidesen az Ipari Minisztérium legmagasabb székeibe ültek be mindahányan: miniszter, államtitkár, álla­m­titkár-helyettes. A következő „p” Piték páratlan pályáján - Pusztavám (a szülőfalu), Pécs (a középiskola), Pest (az egyetem), ill. a politika és a pártpárosítás után - a privatizáció. Itt vált igazán híressé. Alig­hanem Diczházi Bertalannak, a Martos-kollégium egykori igazgatóhelyettesének köszönheti a priva­tizációs karrierjét, akinek egy darabig komoly be­folyása volt az MDF-kormány privatizációs politi­kájára. A köszönet legigazabb jele az lett volna a jelenlegi paksi vezértől, ha eljött volna a régi pá­lyatárs temetésére, de nem jött el. Talán akadt va­lami fontos lőnivaló tavaly augusztus elején... Sokan, akik látták Antall József temetését a té­vében is, emlegették, hogy oly sűrűn mutatta a kamera az első sorokban ülő Kocsis Pitékét, hogy a hamarosan megbukó MDF-kormánnyal őt is biztosan lapátra teszik. De nem ez történt. Az első MSZP-kormány meghagyta a privatizációs szer­vezet vezérkarában. Őt egyes-egyedül. Elsőre eléggé meghökkentőnek tűnhet, de ha meggon­doljuk, hogy mennyi kollégiumi kapcsolata állt az új kormány mögött - elég csak Balázs Józsefre, Horn Gyula régi bizalmasára utalni -, éppen az ellenkezője lenne meglepő. Biztos, ami biztos ala­pon még elmondhatta más régi ismerősnek is a már tapasztalt privatizátor, hogy ő bizony min­dent csak utasításra adott el. Figyelembe véve az akkori idők mostoha viszonyait, ezért még csak megróni se illene, ha így is tett volna. A nagy eladásokba viszont csak ezután kez­dett. Paks mai vezérének keze munkáját dicséri a magyar vaskohászat, az alumíniumipar, az ener­giaipar, a gumiipar stb. privatizációja. Máig emlé­kezetes a tévéből, ahogy a Michelinnel való aláírá­son együtt örvendezett a régi jó kollégiumi tanár kollégával. „Toszi” a Taurus utolsó vezére volt, korábban meg Kiss Péter kollégiumi szobatársa (bocsánat, de annyi szobatársazást hallottam az utóbbi években, hogy az én számon is kicsúszott). Kohászkörökben tehát ma is emlegetik Paks mai vezérigazgatójának a nevét, de igazi (ez év április 10-ig), felülmúlhatatlan hírnevet a Tocsik-ügy névadójának szóbeli leszerződtetésével szerzett. 2003. Paks: a rendszer csütörtököt mond egy péntek éjszaka A már említett Népszabadság-cikkben igazán ér­dekesen mutatják be a paksi vezéreket és a politi­ka paksi térnyerését. Finoman a polgári kormány idejére vetíti Paks politikai játékszerré válásának javát, de ez talán nem egészen pontos. Mint ahogy az sem, hogy „vannak, akik még ma is emlékez­nek az első vezérigazgatóra”. Pónyára mindenki nosztalgiával emlékszik Pakson, s teljes joggal. A magától távozó első vezért követő Petz Ernőről - aki kitűnő cikket írt a Magyar Nemzet május 9-i számába - azért annál, hogy „neki is voltak atomerőművi tapasztalatai”, picivel több is el­mondható lett volna. Alighanem ő se, de elődje se hagyta volna azokra a bizonyos francia acélcsö­vekre cserélni a szekunderköri hőcserélők rézcsö­veit, amelyekre az első igazi politikai vezérváltás felkentje, Szabó József viszont igent mondott, s amelyekhez számos vélekedés szerint a jelenlegi miniszterelnöknek is volt némi köze. Ugyancsak ekkoriban indult diadalútjára az Atomix Kft., és jelent meg az MSZP közeli cégek új hulláma, például a cégétől a 2003-as vagyonnyilatkozata szerint 100 ezer forint bruttó fizetést élvező új képviselőm cége, a Gépkar Kft. Szintén erre a cik­lusra esik a hírhedt vasreszelékes baleset is. Innen kezdve már nem volt megállás a politi­kai mocsárba vezető lejtőn: a szakmai középveze­tés valaha nukleáris biztonságra kihegyezett re­ceptorait fokozatosan felzabálták az egyre jobban rájuk telepedő gazdasági, ügyviteli, szervezeti, számviteli, kapubiztonsági, faátültetési stb. tortú­rák, a mind erősebb túlélési ösztönök parancsai, és a nagyfőnökökkel való szakmai egyeztetéseket felváltó véleménycserék. S amikor végre elment a negyedik és az ötödik vezér is, megjött Kocsis Ist­ván, a hatodik vezér. Nem volt senki, aki lebeszél­te volna? Miért nem mondta azt az MSZP megyei elnökeként képviselővé avanzsált elődje a párt- és koalíciós társak prédafelosztási légyottjain, hogy ide vezérnek egy szakember kell? S ha már elvál­­lalta az ország legfontosabb üzemének vezetését,­­ az elvárható vezetői alázat minimumát mutatva­­ megpróbálhatta volna elkezdeni visszaépíteni­­ mindazt, amit a politika Paksot pusztító posvá­­nya az első szocialista restauráció óta lerohasz­­tott. De talán egészen más céllal érkezett. Epilógus: vissza a kaptafához Paks nimbusza a semmibe tűnt, nem úgy, mint a magnetit a fűtőanyagkötegekről. Május 2-i cikké­ben Varga Kálmán közérthető szakmai pontosság­gal leírta az üzemviteli előzményeket, de nála sem maradt el a Paksot szeretők és féltők mostanság ti­pikus vádja: „a helyzetet egyes politikai csoportok a realitásokat és a tényeket figyelmen kívül hagyva igyekeznek saját érdekeiknek megfelelően felhasz­nálni”. Kár, hogy nem mondta ki világosan, mi­lyen politikai erőkre gondolt - a sokáig gyalázatos tájékoztatást fedező kormánypártokra, vagy az Il­lés Zoltán fémjelezte ellenzékre, netán a PA Rt.-ben alelnöki szinten képviselt Munkáspártra - mert így nem csökkenti a kölcsönös gyanakvást az egyes politikai csoportokban. Szegény Tilky Pétereket már kirúgták, de talán azt súgták közben oda ne­kik, hogy bocs, de muszáj volt, mert a sok okvetet­­­lenkedő zöld - akik az első áramszünetnél rögtön sírnak, hogy nem megy a légkondi - meg a vere­ségbe beletörődni még mindig nem tudó ellenzék fejeket követel. A Pakson darabra pontosan szá­mon tartott, már jóval ezer feletti sajtótudósítást, illetve az egyre újabb kérdéseket és kritikákat nem a példátlan kekeckedés jelének kellene tekinteni, hanem intő jelnek: ezen a jól kitaposott lejtőn meg kell állni­ eddig, és ne tovább! - hogy egy ékesszó­ló élő klasszikust idézzek. Az egész ország érdeke, hogy Pakson megold­ják a jelenlegi súlyos problémát. Meg kell tervez­ni egy olyan szerkezetet, amellyel kiszedhető a 3,6 tonna urán. Nem rutinfeladat, hogy finoman fo­galmazzak. Bizakodásra adhat okot, hogy Kocsis vezérigazgató - alapképzettségét tekintve - egy kiváló konstruktőr volt valaha. Februárban az egy óra nyereség feltétlen sikernek minősült. Tudjuk jól, hogy egy nap kiesés Pakson 50 millió forint veszteség, azaz 1 óra ára bő kétmillió. A veszte­ségszámláló óra május 6-án 0 órakor elindult. Ki tudja, hol áll meg? A szerző kutatómérnök (Budapesti Műszaki és Gazdaság­­tudományi Egyetem) Enyém, tiéd, övék 11 PfmvitNYT István____________________________ eladtam. Egy darabig hittem, hogy majd rende­ződnek a dolgok, s a Magyar Szocialista Párt gyű­löletkampánya után egy évvel az emberek szemé­ről lehull végre a rágalom hályoga. De hiába, nincs mit tenni, el kell fogadnom, hogy generációnk úgy maradt, ahogy a szocialisták egy esztendeje hagy­ták: totális közéleti hisztériában. Mert legyünk őszinték, tavaly májusban tény­leg behisztizett a társadalom. Csak idézzük fel a politikai műsorokat: felültetett nyugdíjasok mondták, ők már aludni sem tudnak, mert ezt már nem bírják tovább, amit a Fidesz művel, főleg Orbán, ha ő megszólal, annak könnyű lefolyású infarktus a vége, minimum. Aztán erre az alapra érkezett a Testnevelési Egyetemen elhangzott be­széd, amelyben az akkor már sokaknak első szá­mú közellenségnek számító Orbán Viktor olyasfé­le eszmefuttatásra ragadtatta magát, mint például hogy ha az MSZP nyer, akkor lesz gázáremelés, és­­bizonyosan megváltozik a lakáshitelezési rend­szer. Amitől a Heti Hetesből tájékozódó választó­­polgárok újfent görcsöt kaptak, mivel demokrati­kus lelkük nem viselte az uszítást. Na most arra szót se vesztegessünk, hogy a nyugdíjas hisztéri­­kák és a humor nagyágyúinak rajongói per pilla­nat édesdeden alusznak minden éjjel, a szívinfark­tus pedig messze elkerüli őket, holott lett gázár­emelés, és változik a lakáshitelezési rendszer. Spongyát reá, nem ez a lényeg. Van itt ennél szo­morúbb dolog is. Egerszegi Krisztina adott interjút nemrég. Si­ma ügy - gondolhatnánk -, híres ember, olimpiai bajnok, miegymás, a világ legtermészetesebb dol­ga, hogy interjút ad. Csakhogy Egerszegi Krisztina a beszélgetésben elkövetett egy óriási hibát: őszin­tén szólt a világképéről. Ami ugye picinyt jobb­­rább esik az éppen divatosnál. Támadt is mindjárt óriási harag, és számolatlanul születtek az ilyen­olyan fórumokon a felháborodott megnyilvánulá­sok, egyet ideidézek, had legyen már egyértelmű, hogy milyen is, amikor baloldalon betemetik az árkokat. „Ő (mármint Egerszegi Krisztina) tökéletes analógiája a kokárdának. Egy nemzeti szimbólum volt, amit a Fidesz lenyúlt. Már nem tudom szeret­ni, már nem az enyém, nem a miénk. A kokárdát sem tűztem ki az idén, nekem már az is szaglik... ” No de sebaj, itt a jobboldalon azért mi még ma­gunk lehetünk. Mert ha tartanánk magunkat a szo­cialisták megbékülési programjához, akkor esetleg soha többé nem mosolyodnánk el a klasszikus Gálvögyi-paródiákon, és elfelejtenénk az István, a király betétdalait, hiszen Bródy János egy eszten­deje még a népköztársaság eszméjét éltette, vagy kidobálnánk az összes Koncz Zsuzsa-lemezt, mert a művésznő úgy fél éve ilyeneket mondott rólunk: „A történelemben előfordult már sokszor ilyen: ta­pasztalatlan, lelkes tömegeket ragadott magával egy-egy populista vezér. Nemigen nevettünk a tör­ténet végén. A szélsőségektől is távol kell marad­nunk, erről szól a Többé nem akarom című dal.” De mi juszt se vagyunk hajlandók megbolon­dulni. Hiszen valakinek március 15-én még visel­nie kell a kokárdát. cz publiciszt@magyarnemzet.hu

Next