Magyar Nemzet, 2003. július (66. évfolyam, 151-177. szám)

2003-07-01 / 151. szám

A Magyar Nemzet • Látó-Tér 2003. július 1., kedd Szerkeszti: Szényi Gábor H­osszú előzménye van annak, ami tavaly júliusban a köz­életben megdöbbenést keltett, s ami a Fideszben is átrende­ződést okozott. 1953. március 12-én a bu­dapesti hadbíróság 16 vádlottat ítélt el. Három vádlottat kötél általi halálra, a töb­bit hosszú börtönbüntetésre. Pokorni Já­nos tizenkettedrendű vádlottként tizenkét évet kapott. - Hogyan került a pártőrség perébe? - Az Államvédelmi Hatóságon belül korán megszervezték a magasabb rangú és fontosabb személyek külön őrzését. A kék ÁVH-ban hoztak létre egy ilyen száza­dot. Erről később szereztem tudomást oly módon, hogy a jelenleg Ausztráliában élő, nálam két évvel fiatalabb öcsémnek, Jó­zsefnek osztálytársa volt Zana Albert, az elsőrendű vádlott. Az öcsém, Zana Albert és én a városmajori cserkészcsapat tagjai voltunk. Ez a jó barátság a háború után megszakadt, mert az öcsém 1948-ban külföldre ment. 1950-ben Zana kereste Józsefet, a testvéremet, de már csak en­gem talált. Azzal a szándékkal jött, hogy a régi cserkészpajtások közül megkeresi azokat, akikről sejtette: hasonló gondol­kodásúak. - Zana Albert akkor már az ÁVH-nál volt? - Igen, őrmesterként szolgált. Először civilben jött, de volt, hogy egyenruhában állított be váratlanul a lakásunkra, ahol éppen katolikus szellemű fiataloknak tar­tottunk képzést. Először mindenki meg­döbbent, de aztán hamar tisztáztuk, hogy hasonló szellemiségű emberről van szó, aki a barátunk. - Úgy tudom, miután 1948-ban felosz­latták a cserkészeket, vele egykorú barátai­val megalakították a Kolhoz Dei, azaz Is­ten kolhoza társaságot, majd létrehozták a Família Dei, azaz Isten családja közössé­get. - A szervezkedésünk célja az volt, hogy jövendő családjainkat felkészítsük a keresztény, vallásos életmódra és egy­mást segítő közösséget hozzunk létre. - Hogyan lett ebből a demokratikus ál­lamrend megdöntésére irányuló szervez­kedés és hűtlenség? - Közvetlen módon sohasem irányult a fennálló államrend ellen, de természeté­nél fogva mégis szemben állt a kommu­nista diktatúra törekvéseivel, így a létével vált ellenségessé. A békés beszélgetések közepette jött Zana Albert, és egy idő után elkezdett röplapokat terjeszteni, vallásos brosúrákat cserélni, amelyek eljutottak az ÁVH berkeibe, s több államvédelmis is kapott­ ezekből. Azt tudni kell, hogy Albert nem önként lett ávós, hanem először be­sorozták katonának, majd átvezényelték az ávóhoz. Nemet mondani akkor nem volt ajánlatos. - A szaléziak hogyan kerültek a képbe? - A szaléziak úgy kapcsolódtak Zana Alberthez, majd a pártőrség peréhez, hogy a háború után Zana Albert félárva lett, és a szalézi szerzetesrend újpesti inté­zete, a Clarisseum befogadta a több száz árva közé. Legfőbb nevelője, a szintén ki­végzett Sándor István szerzetes lett, és a tanítás termékeny talajra talált. Több szalézis növendékből lett ávós, mivel az ÁVH előszeretettel válogatta ki hűséges­nek vélt embereit intézetekből. Ilyen volt például a másodrendű vádlott, Ary László ávós őrmester, Farkas Ferenc ávós had­nagy harmadrendű vádlott, akiket kötél általi halálra ítéltek. Ary László végül is életfogytiglant kapott. A szaléziak nyom­dájában állították elő a röpiratokat, amelyek a totális diktatúra ellen, a romló gazdasági helyzetről szóltak. Most nyil­vánvaló - ami számomra sohasem derült ki -, hogy olyanokhoz is eljutottak e bro­súrák, akikhez nem kellett volna. Nem tudtuk, de ekkor már figyeltek bennün­ket. A letartóztatások 1952. július máso­dik felétől egészen augusztus végéig foko­zatosan zajlottak. - Hogyan lett ebből ügy az ön és pél­dául Hegedűs Hajnalka gimnáziumi ta­nuló számára, aki öt év börtönt kapott? - Úgy, hogy Hegedűs Hajnalka Zana Albert kiszemelt menyasszonya volt, s a vád szerint összekötőként szerepelt. En­gem illegális klerikális csoport vezetésé­nek vádjával vettek őrizetbe. - Végül a katonai felső bíróság szigo­rúan titkos, másodfokú zárt tárgyalása után 1953. június 8-án kivégezték Zana Albert, Farkas Ferenc ávósokat és Sándor István szalézi szerzetest. Dániel Tibor szalézi kispap a verések következtében ké­sőbb meghalt, a többi vádlottat sokévnyi börtönbüntetéssel sújtották. Ön tizenkét évet kapott. Mikor szabadult? - Négy év, két hónap és négy nap bör­tön után, 1956. október 28-án. Má­­rianosztráról az úgynevezett szobi fegyve­res ellenforradalmárok szabadítottak ki. Az onnan távozók zöme politikai szerep­­vállalásért elítélt volt. Mivel vonattal bi­zonytalan volt a hazatérésünk, így kalan­dos körülmények között átjöttem a Du­nán, és gyalog, a Pilisen át hazamentem Budára. Családos ember voltam, nem sokkal azelőtt nősültem, mielőtt letartóz­tattak. - Részt vett a forradalomban? - Az idő rövidsége miatt semmilyen fegyveres harcban nem vettem részt. - A forradalmat leverték, de ön nem töltötte le a tizenkét év börtönt. Mihez kez­dett? -A volt munkahelyemet megkeres­tem, és november 4-e után a Villamos Erőmű Tervező és Szerelő Vállalatnál el­kezdtem dolgozni mint tervező. Közben a Magyar Rádióban elhangzott egy felhívás, hogy a volt elítéltek jelentkezzenek a Bel­ügyminisztérium kirendeltségén, a Fehér Házban. Oda elmentem, de azt mondták, hogy maradjak nyugodtan otthon, egyelőre nem akarnak semmit. Anyám megpróbált rábeszélni, hogy menjek Nyu­gatra, mert nem fognak békén hagyni. A még két itthon élő öcsém közül az egyik Dániába, a másik Svájcba menekült. Én maradtam, mondván, nekem itthon van dolgom. Az érzelmeim döntöttek. - Békén hagyták? - 1958 júliusáig lebegtettek. Negyed­évenként kaptam egy-egy értesítést a Leg­főbb Ügyészségtől, hogy ideiglenes jelleg­gel felfüggesztik a büntetésemet, ekkor és ekkor jelentkeznem kell. - Mikor kellett aláírnia? - Jóval később. Meruk József, aki az egyik televíziócsatornán keresztül üzent, illetve a súgója - nem tudom, milyen mo­tiváció miatt, de - valótlant állított. 1961- ben állítottak választás elé, és nem 1957- ben... Volt egy kollégám, Petruska Dezső, aki egészen nyíltan, nagy hanggal szidta a kommunistákat. Ez valakiknek feltűnt, s erre az ügyre lecsaptak. Akik ezen az osz­tályon dolgoztak, azokat kihallgatták. Természetesen tagadni nem volt értelme, mert a rendszer gyalázását nyilvánosan tette. Különösebb baj nem lett, mert a kollégám feleségének a testvére magas rangú rendőrtiszt volt, akinek valószínű­leg sikerült bizonyítania, hogy a sógora nehezen kezelhető ember, és három nap múlva elengedték. Ezt követően kezdő­dött meg az én gyúrásom. Papíron még mindig tizenkét évre voltam elítélve. Az úgynevezett bírói mentesítést a büntetés lejárta után, tehát 1964-et követően tizen­két év múlva, azaz 1976-ban kérhettem. Ilyen volt a szocialista törvénykezés. - Hogyan zajlott a gyúrás? - Ennek részleteiről nem szívesen be­szélek, de megpróbálom érzékeltetni. A Petruska-ügy Fő utcai kihallgatásai köz­ben nyilván elhatározták, hogy van valaki az osztályon, aki megfogható, tehát meg is fogják. Nem sokkal később beidéztek a Vadász utcai rendőrségre, ahol nagyon kemény rábeszélés kezdődött. Egy magas rangú rendőrtiszt négy-öt órán keresztül gyúrt, majd a végén lényegében azt mondta: vagy kitörjük a nyakát, vagy a rendelkezésünkre áll. Egy papírt írattak velem alá, amelyben az állt, hogy bárki­nek, bármit elmondok erről, meg a sorra kerülő dolgokról, akkor hadbíróság elé ál­lítanak. - Ezek után, gondolom, jelentenie kel­lett. Jelentett? - Igen. Általában megelégedtek azzal, ha elmondtam. Roppant rafinált volt az egész. Legkülönbözőbb módon kezdemé­nyezték velem a találkozást. Hol az Erő­tervbe hívtak egy munkával kapcsolat­ban, hol egy transzformátorállomáson kellett találkoznunk, mert tudták, hogy oda bedolgozom. Nagyon ritkán egy-egy nyilvános helyen vagy lakásban jött létre a találkozó. Arra is volt példa, hogy fegyel­mezni akartak. Egy alkalommal valami­lyen ügyben egy kívülállónak elmondtam azt, amit nekik kellett volna először halla­ni. Sejtelmem sincs, miként tudták meg. Talán követtek, lehallgattak. - Tudja azt, hogy amit elmondott, az­zal valakiknek ártott? - Egészen biztos vagyok abban, hogy nem. Azt a leghatározottabban állítom, hogy személy szerint senkinek nem okoz­tam kárt. Természetesen megkövetek minden érintettet, és bocsánatot kérek. - Miről kellett jelenteni? A munkahelyi légkörről? - Jellemző módon az érdekelte őket, hogy azok az emberek, akik a baráti kö­römhöz tartoztak a papi perek kapcsán, milyen gondolkodásúak, milyen témák érdeklik őket. Bennem is volt némi ra­vaszság. Évtizedeken keresztül gyűjtöget­tem az Új Ember újságot. Egyszerűen azt csináltam, hogy elővettem egy öt évvel az­előtti számot, és kikerestem egy olyan té­mát, ami esetleg érdekes lehet, s azt elő­adtam. Az Új Ember soha olyan témát nem feszegetett, amit ne lehetett volna el­mondani vagy leírni. - Voltak olyan ismerősei, barátai, akik tudtak arról, hogy be van szervezve? - Ezt soha senkinek nem mertem el­mondani. - A feleségének sem? - Soha senkinek. Egyetlen ember tud­hatta, a gyóntatom. Én sem zárhattam magamba mindent. A bűnt meg kellett gyónnom. -Amikor a fia, Pokorni Zoltán haladt előre a politikai ranglétrán, és a Fidesz egyik első számú politikusa lett, nem gon­dolt arra, hogy ez a titok egyszer kiderül? - Megfordult a fejemben, hogy beszé­lek a fiammal, de mindig kérdésként me­rült fel, vajon jót teszek-e. A dilemmát megosztottam a gyóntatómmal, s végül abban maradtunk, hogy egyszerűbb hall­gatni. Ezek a dolgok nem kaptak akkora nyilvánosságot, mint Kelet-Németország­­ban vagy Csehországban. Nálunk a közvé­lemény inkább az elkenésre szavazott. - A Meruk-féle gyanúsítást látta, az egyik fővárosi televíziós csatornán? - Nem. Erről úgy szereztem tudomást, hogy másnap délelőtt a munkahelyemen a fiam felhívott azzal, hogy a Népszabad­ságban megjelent egy közlemény, és ő úgy érzi a P. J. alapján, a 12 év alapján, hogy az róla, illetve rólam szól. Kérdezte, hogy én vagyok-e az? Az életben vannak olyan pil­lanatok, amikor roppant rövid idő alatt nagyon sok minden lezajlik az emberben. Egy óriási megkönnyebbülés volt az a ti­­zedmásodperc, amíg válaszoltam neki, igennel. Akkor én úgy éreztem, hogy vég­­­­re túl vagyok ezen. - Mit mondott a fia a telefonba? - Azt, hogy erről beszélnünk kell. Egy óra múlva ott volt a munkahelyemen, majd délután folytattuk a beszélgetést hármasban, a másik fiammal, Péterrel együtt. Mindent részletesen elmondtam. - A fia haragudott? Úgy érezte, hogy a politikai karrierje tönkremehet? - Nem haragudott. Megértette a kor­szakot és benne az én helyzetemet. Azóta még jobban elfogad. Érdekes, a következő napokban több mint százan írtak, telefo­náltak, barátok, ismerősök, ismeretlenek, hogy megértenek, együttéreznek velem. Erre az időszakra esett Esterházy Péter könyvének megjelenése is, ami még job­ban a figyelem középpontjába helyezte ezt az egész ügyet. - Esterházy Péter édesapját is beszer­vezték. A könyvről mit gondolt? - Beleolvastam a könyvbe, és nagyon szomorú lettem, hogy ezt megírta. Fölös­leges volt. - Miért? - Visszaélés volt a helyzettel. Ezzel nem tisztázott semmit. - Amikor látta a televízióban a fia megrendítő önvallomását saját magáról, az édesapjáról, tehát önről, a családjáról, a­­ lelkiismeretről, politikai hitvallásáról, ak- 8­kor mire gondolt?­­ - Nagyon sajnáltam, hogy ilyen hely­­zetbe került, de bizonyos értelemben­­ büszke voltam rá. - Felelősnek tartja magát, hogy ez tör­tént? - Történhetett volna másképpen is. Akkor lehet, hogy most nem beszélge­tünk. Számtalan kihallgatást végigéltem, amelyek fél napig is eltartottak. Azok em­léke nyomasztó. Amikor az embert nem hagyják aludni, amikor minden arra irá­nyul, hogy megtörjék, lehetetlenné te­gyék, hogy ne tudjon úgy beszélni, aho­gyan szeretne, hanem az ő szájuk íze sze­rint cselekedjék. Ennek ellenére mégis alá kell írni majd azt a vallomást a kihallgatá­sa után. Nagyon valószínű, hogy ezek az emlékek mind visszajöttek, akkor, 1961- ben. - Meddig tartott ez a kapcsolat? - 1988-ig. A legutolsó fickó, akivel kapcsolatban voltam, nagy valószínűség­gel a belügyminiszter-helyettes fia volt, aki jól tudott franciául. De tudta azt is, hogy az egyik öcsém Svájcban él. Azzal búcsúzott el, ha valaki felkeres engem az­zal, hogy Svájcból jött, akkor ne az öcsém­re gondoljak, hanem rá. Mert akkor tőle fog jönni valami üzenet vagy parancs. - Tehát az összekötője akkor úgy gon­dolta, hogy még nincs vége. - Valószínűleg. - Jelentkezett? - Nem. - Visszagondolva, milyennek tartotta a rendszert, a Rákosi- és a Kádár-korszakot? - Ördöginek. Bulányinak volt egy röp­­irata, amit nálam is megtaláltak, Sátán or­szága volt a címe. Ezt sejtette meg, és valóság lett. Élet a Sátán országában Pokorni János beszervezésének körülményeiről és a megkönnyebbülésről Egy magyar átlagpolgár a Rákosi- és a Kádár-korszakban, egy a tízmillió közül, akit véletlenül nem végeztek ki, de tizenkét évet kapott, amiből négy és fél évet börtönben leült. Egy átlagpolgár, akit élete során többször lefokoztak, de újra és újra mindent elkezdett elölről, és aki nem véletlenül nem választotta a másik, az emigráció sokszor kese­rű kenyerét. Pokorni János nevét alig ismertük 2002 júliusáig, addig, amíg a múltból itt maradt hálózat láthatatlan erői ismét támadásba nem lendültek és felfedték, sejtetni engedték: tudjuk, hogy a több ezer volt beszervezett közül az egyik te vagy. Az üzenet az első pillanatban sikeresnek tűnt, hiszen fia, Pokorni Zoltán, a polgári erők egyik ve­zető politikusa lemondott pártja elnöki tisztéről. M Sti­fka István latoter@magyarnemzet.hu

Next