Magyar Nemzet, 2003. július (66. évfolyam, 151-177. szám)
2003-07-01 / 151. szám
A Magyar Nemzet • Látó-Tér 2003. július 1., kedd Szerkeszti: Szényi Gábor Hosszú előzménye van annak, ami tavaly júliusban a közéletben megdöbbenést keltett, s ami a Fideszben is átrendeződést okozott. 1953. március 12-én a budapesti hadbíróság 16 vádlottat ítélt el. Három vádlottat kötél általi halálra, a többit hosszú börtönbüntetésre. Pokorni János tizenkettedrendű vádlottként tizenkét évet kapott. - Hogyan került a pártőrség perébe? - Az Államvédelmi Hatóságon belül korán megszervezték a magasabb rangú és fontosabb személyek külön őrzését. A kék ÁVH-ban hoztak létre egy ilyen századot. Erről később szereztem tudomást oly módon, hogy a jelenleg Ausztráliában élő, nálam két évvel fiatalabb öcsémnek, Józsefnek osztálytársa volt Zana Albert, az elsőrendű vádlott. Az öcsém, Zana Albert és én a városmajori cserkészcsapat tagjai voltunk. Ez a jó barátság a háború után megszakadt, mert az öcsém 1948-ban külföldre ment. 1950-ben Zana kereste Józsefet, a testvéremet, de már csak engem talált. Azzal a szándékkal jött, hogy a régi cserkészpajtások közül megkeresi azokat, akikről sejtette: hasonló gondolkodásúak. - Zana Albert akkor már az ÁVH-nál volt? - Igen, őrmesterként szolgált. Először civilben jött, de volt, hogy egyenruhában állított be váratlanul a lakásunkra, ahol éppen katolikus szellemű fiataloknak tartottunk képzést. Először mindenki megdöbbent, de aztán hamar tisztáztuk, hogy hasonló szellemiségű emberről van szó, aki a barátunk. - Úgy tudom, miután 1948-ban feloszlatták a cserkészeket, vele egykorú barátaival megalakították a Kolhoz Dei, azaz Isten kolhoza társaságot, majd létrehozták a Família Dei, azaz Isten családja közösséget. - A szervezkedésünk célja az volt, hogy jövendő családjainkat felkészítsük a keresztény, vallásos életmódra és egymást segítő közösséget hozzunk létre. - Hogyan lett ebből a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és hűtlenség? - Közvetlen módon sohasem irányult a fennálló államrend ellen, de természeténél fogva mégis szemben állt a kommunista diktatúra törekvéseivel, így a létével vált ellenségessé. A békés beszélgetések közepette jött Zana Albert, és egy idő után elkezdett röplapokat terjeszteni, vallásos brosúrákat cserélni, amelyek eljutottak az ÁVH berkeibe, s több államvédelmis is kapott ezekből. Azt tudni kell, hogy Albert nem önként lett ávós, hanem először besorozták katonának, majd átvezényelték az ávóhoz. Nemet mondani akkor nem volt ajánlatos. - A szaléziak hogyan kerültek a képbe? - A szaléziak úgy kapcsolódtak Zana Alberthez, majd a pártőrség peréhez, hogy a háború után Zana Albert félárva lett, és a szalézi szerzetesrend újpesti intézete, a Clarisseum befogadta a több száz árva közé. Legfőbb nevelője, a szintén kivégzett Sándor István szerzetes lett, és a tanítás termékeny talajra talált. Több szalézis növendékből lett ávós, mivel az ÁVH előszeretettel válogatta ki hűségesnek vélt embereit intézetekből. Ilyen volt például a másodrendű vádlott, Ary László ávós őrmester, Farkas Ferenc ávós hadnagy harmadrendű vádlott, akiket kötél általi halálra ítéltek. Ary László végül is életfogytiglant kapott. A szaléziak nyomdájában állították elő a röpiratokat, amelyek a totális diktatúra ellen, a romló gazdasági helyzetről szóltak. Most nyilvánvaló - ami számomra sohasem derült ki -, hogy olyanokhoz is eljutottak e brosúrák, akikhez nem kellett volna. Nem tudtuk, de ekkor már figyeltek bennünket. A letartóztatások 1952. július második felétől egészen augusztus végéig fokozatosan zajlottak. - Hogyan lett ebből ügy az ön és például Hegedűs Hajnalka gimnáziumi tanuló számára, aki öt év börtönt kapott? - Úgy, hogy Hegedűs Hajnalka Zana Albert kiszemelt menyasszonya volt, s a vád szerint összekötőként szerepelt. Engem illegális klerikális csoport vezetésének vádjával vettek őrizetbe. - Végül a katonai felső bíróság szigorúan titkos, másodfokú zárt tárgyalása után 1953. június 8-án kivégezték Zana Albert, Farkas Ferenc ávósokat és Sándor István szalézi szerzetest. Dániel Tibor szalézi kispap a verések következtében később meghalt, a többi vádlottat sokévnyi börtönbüntetéssel sújtották. Ön tizenkét évet kapott. Mikor szabadult? - Négy év, két hónap és négy nap börtön után, 1956. október 28-án. Márianosztráról az úgynevezett szobi fegyveres ellenforradalmárok szabadítottak ki. Az onnan távozók zöme politikai szerepvállalásért elítélt volt. Mivel vonattal bizonytalan volt a hazatérésünk, így kalandos körülmények között átjöttem a Dunán, és gyalog, a Pilisen át hazamentem Budára. Családos ember voltam, nem sokkal azelőtt nősültem, mielőtt letartóztattak. - Részt vett a forradalomban? - Az idő rövidsége miatt semmilyen fegyveres harcban nem vettem részt. - A forradalmat leverték, de ön nem töltötte le a tizenkét év börtönt. Mihez kezdett? -A volt munkahelyemet megkerestem, és november 4-e után a Villamos Erőmű Tervező és Szerelő Vállalatnál elkezdtem dolgozni mint tervező. Közben a Magyar Rádióban elhangzott egy felhívás, hogy a volt elítéltek jelentkezzenek a Belügyminisztérium kirendeltségén, a Fehér Házban. Oda elmentem, de azt mondták, hogy maradjak nyugodtan otthon, egyelőre nem akarnak semmit. Anyám megpróbált rábeszélni, hogy menjek Nyugatra, mert nem fognak békén hagyni. A még két itthon élő öcsém közül az egyik Dániába, a másik Svájcba menekült. Én maradtam, mondván, nekem itthon van dolgom. Az érzelmeim döntöttek. - Békén hagyták? - 1958 júliusáig lebegtettek. Negyedévenként kaptam egy-egy értesítést a Legfőbb Ügyészségtől, hogy ideiglenes jelleggel felfüggesztik a büntetésemet, ekkor és ekkor jelentkeznem kell. - Mikor kellett aláírnia? - Jóval később. Meruk József, aki az egyik televíziócsatornán keresztül üzent, illetve a súgója - nem tudom, milyen motiváció miatt, de - valótlant állított. 1961- ben állítottak választás elé, és nem 1957- ben... Volt egy kollégám, Petruska Dezső, aki egészen nyíltan, nagy hanggal szidta a kommunistákat. Ez valakiknek feltűnt, s erre az ügyre lecsaptak. Akik ezen az osztályon dolgoztak, azokat kihallgatták. Természetesen tagadni nem volt értelme, mert a rendszer gyalázását nyilvánosan tette. Különösebb baj nem lett, mert a kollégám feleségének a testvére magas rangú rendőrtiszt volt, akinek valószínűleg sikerült bizonyítania, hogy a sógora nehezen kezelhető ember, és három nap múlva elengedték. Ezt követően kezdődött meg az én gyúrásom. Papíron még mindig tizenkét évre voltam elítélve. Az úgynevezett bírói mentesítést a büntetés lejárta után, tehát 1964-et követően tizenkét év múlva, azaz 1976-ban kérhettem. Ilyen volt a szocialista törvénykezés. - Hogyan zajlott a gyúrás? - Ennek részleteiről nem szívesen beszélek, de megpróbálom érzékeltetni. A Petruska-ügy Fő utcai kihallgatásai közben nyilván elhatározták, hogy van valaki az osztályon, aki megfogható, tehát meg is fogják. Nem sokkal később beidéztek a Vadász utcai rendőrségre, ahol nagyon kemény rábeszélés kezdődött. Egy magas rangú rendőrtiszt négy-öt órán keresztül gyúrt, majd a végén lényegében azt mondta: vagy kitörjük a nyakát, vagy a rendelkezésünkre áll. Egy papírt írattak velem alá, amelyben az állt, hogy bárkinek, bármit elmondok erről, meg a sorra kerülő dolgokról, akkor hadbíróság elé állítanak. - Ezek után, gondolom, jelentenie kellett. Jelentett? - Igen. Általában megelégedtek azzal, ha elmondtam. Roppant rafinált volt az egész. Legkülönbözőbb módon kezdeményezték velem a találkozást. Hol az Erőtervbe hívtak egy munkával kapcsolatban, hol egy transzformátorállomáson kellett találkoznunk, mert tudták, hogy oda bedolgozom. Nagyon ritkán egy-egy nyilvános helyen vagy lakásban jött létre a találkozó. Arra is volt példa, hogy fegyelmezni akartak. Egy alkalommal valamilyen ügyben egy kívülállónak elmondtam azt, amit nekik kellett volna először hallani. Sejtelmem sincs, miként tudták meg. Talán követtek, lehallgattak. - Tudja azt, hogy amit elmondott, azzal valakiknek ártott? - Egészen biztos vagyok abban, hogy nem. Azt a leghatározottabban állítom, hogy személy szerint senkinek nem okoztam kárt. Természetesen megkövetek minden érintettet, és bocsánatot kérek. - Miről kellett jelenteni? A munkahelyi légkörről? - Jellemző módon az érdekelte őket, hogy azok az emberek, akik a baráti körömhöz tartoztak a papi perek kapcsán, milyen gondolkodásúak, milyen témák érdeklik őket. Bennem is volt némi ravaszság. Évtizedeken keresztül gyűjtögettem az Új Ember újságot. Egyszerűen azt csináltam, hogy elővettem egy öt évvel azelőtti számot, és kikerestem egy olyan témát, ami esetleg érdekes lehet, s azt előadtam. Az Új Ember soha olyan témát nem feszegetett, amit ne lehetett volna elmondani vagy leírni. - Voltak olyan ismerősei, barátai, akik tudtak arról, hogy be van szervezve? - Ezt soha senkinek nem mertem elmondani. - A feleségének sem? - Soha senkinek. Egyetlen ember tudhatta, a gyóntatom. Én sem zárhattam magamba mindent. A bűnt meg kellett gyónnom. -Amikor a fia, Pokorni Zoltán haladt előre a politikai ranglétrán, és a Fidesz egyik első számú politikusa lett, nem gondolt arra, hogy ez a titok egyszer kiderül? - Megfordult a fejemben, hogy beszélek a fiammal, de mindig kérdésként merült fel, vajon jót teszek-e. A dilemmát megosztottam a gyóntatómmal, s végül abban maradtunk, hogy egyszerűbb hallgatni. Ezek a dolgok nem kaptak akkora nyilvánosságot, mint Kelet-Németországban vagy Csehországban. Nálunk a közvélemény inkább az elkenésre szavazott. - A Meruk-féle gyanúsítást látta, az egyik fővárosi televíziós csatornán? - Nem. Erről úgy szereztem tudomást, hogy másnap délelőtt a munkahelyemen a fiam felhívott azzal, hogy a Népszabadságban megjelent egy közlemény, és ő úgy érzi a P. J. alapján, a 12 év alapján, hogy az róla, illetve rólam szól. Kérdezte, hogy én vagyok-e az? Az életben vannak olyan pillanatok, amikor roppant rövid idő alatt nagyon sok minden lezajlik az emberben. Egy óriási megkönnyebbülés volt az a tizedmásodperc, amíg válaszoltam neki, igennel. Akkor én úgy éreztem, hogy végre túl vagyok ezen. - Mit mondott a fia a telefonba? - Azt, hogy erről beszélnünk kell. Egy óra múlva ott volt a munkahelyemen, majd délután folytattuk a beszélgetést hármasban, a másik fiammal, Péterrel együtt. Mindent részletesen elmondtam. - A fia haragudott? Úgy érezte, hogy a politikai karrierje tönkremehet? - Nem haragudott. Megértette a korszakot és benne az én helyzetemet. Azóta még jobban elfogad. Érdekes, a következő napokban több mint százan írtak, telefonáltak, barátok, ismerősök, ismeretlenek, hogy megértenek, együttéreznek velem. Erre az időszakra esett Esterházy Péter könyvének megjelenése is, ami még jobban a figyelem középpontjába helyezte ezt az egész ügyet. - Esterházy Péter édesapját is beszervezték. A könyvről mit gondolt? - Beleolvastam a könyvbe, és nagyon szomorú lettem, hogy ezt megírta. Fölösleges volt. - Miért? - Visszaélés volt a helyzettel. Ezzel nem tisztázott semmit. - Amikor látta a televízióban a fia megrendítő önvallomását saját magáról, az édesapjáról, tehát önről, a családjáról, a lelkiismeretről, politikai hitvallásáról, ak- 8kor mire gondolt? - Nagyon sajnáltam, hogy ilyen helyzetbe került, de bizonyos értelemben büszke voltam rá. - Felelősnek tartja magát, hogy ez történt? - Történhetett volna másképpen is. Akkor lehet, hogy most nem beszélgetünk. Számtalan kihallgatást végigéltem, amelyek fél napig is eltartottak. Azok emléke nyomasztó. Amikor az embert nem hagyják aludni, amikor minden arra irányul, hogy megtörjék, lehetetlenné tegyék, hogy ne tudjon úgy beszélni, ahogyan szeretne, hanem az ő szájuk íze szerint cselekedjék. Ennek ellenére mégis alá kell írni majd azt a vallomást a kihallgatása után. Nagyon valószínű, hogy ezek az emlékek mind visszajöttek, akkor, 1961- ben. - Meddig tartott ez a kapcsolat? - 1988-ig. A legutolsó fickó, akivel kapcsolatban voltam, nagy valószínűséggel a belügyminiszter-helyettes fia volt, aki jól tudott franciául. De tudta azt is, hogy az egyik öcsém Svájcban él. Azzal búcsúzott el, ha valaki felkeres engem azzal, hogy Svájcból jött, akkor ne az öcsémre gondoljak, hanem rá. Mert akkor tőle fog jönni valami üzenet vagy parancs. - Tehát az összekötője akkor úgy gondolta, hogy még nincs vége. - Valószínűleg. - Jelentkezett? - Nem. - Visszagondolva, milyennek tartotta a rendszert, a Rákosi- és a Kádár-korszakot? - Ördöginek. Bulányinak volt egy röpirata, amit nálam is megtaláltak, Sátán országa volt a címe. Ezt sejtette meg, és valóság lett. Élet a Sátán országában Pokorni János beszervezésének körülményeiről és a megkönnyebbülésről Egy magyar átlagpolgár a Rákosi- és a Kádár-korszakban, egy a tízmillió közül, akit véletlenül nem végeztek ki, de tizenkét évet kapott, amiből négy és fél évet börtönben leült. Egy átlagpolgár, akit élete során többször lefokoztak, de újra és újra mindent elkezdett elölről, és aki nem véletlenül nem választotta a másik, az emigráció sokszor keserű kenyerét. Pokorni János nevét alig ismertük 2002 júliusáig, addig, amíg a múltból itt maradt hálózat láthatatlan erői ismét támadásba nem lendültek és felfedték, sejtetni engedték: tudjuk, hogy a több ezer volt beszervezett közül az egyik te vagy. Az üzenet az első pillanatban sikeresnek tűnt, hiszen fia, Pokorni Zoltán, a polgári erők egyik vezető politikusa lemondott pártja elnöki tisztéről. M Stifka István latoter@magyarnemzet.hu