Magyar Nemzet, 2003. október (66. évfolyam, 229-254. szám)

2003-10-01 / 229. szám

Magyar falat ■ Látó-Tér 2003. október 1., szerda Szerkeszti: Szényi Gáborlatoter@magyarnemzet.hu A Kormos Val­ í­ria___________________ A Magyar Kultúra Alapítvány és a Nemzeti Ifjúságkutató Intézet a közelmúltban tanácskozást ren­dezett a Kárpát-medencei ifjúság helyzetéről, jövőképéről, ezen belül a női és férfiszerepek változásairól. Az utóbbi évek újszerű, olykor meglepő jelenségeit kutatá­saik alapján más-más nézőpontból vázolták Tóth Olga, Utasi Ágnes és Tábori Tímea szo­ciológusok. Számos olyan, a környezetből és külső elvárásokból fakadó kényszerhelyzet és minta van, amely komoly magánéleti gon­dokat okoz, s csöppet sem kedvez annak, hogy a gyereknek, serdülőnek, idősnek biz­tonságot és folyamatosságot nyújtó családi életforma mellett döntsenek. Tíz esztendővel ezelőtt, amikor H. Sass Judit és Tábori Tímea középiskolásokat kér­dezett meg az érvényesülési lehetőségekről és a párkapcsolatokban rejlő közös értékek­ről, a válaszokból harmonikus kép rajzoló­dott ki. Többnyire olyan házasságot képzel­tek el, amelyben mindkét félnek egyformán fontos az érvényesülése, kreativitása, a világ megismerése. De ugyanilyen fontos érték­nek tartották a családot, a gyengébbek segí­tését, a szülők egymás iránti felelősségét. A fiatal fiúk jövendőbeli karrierépítésében az is megfogalmazódott, hogy céljaik elérésé­hez egy erős, őket támogató család álljon mögöttük. Ez az óhaj a hagyományos mintát követte, a sikeres férj és az időlegesen vagy véglegesen érte áldozatot hozó feleség képé­ben. A lányok pedig már ekkor bizonytala­nok voltak abban, hogy mi a fontosabb: megfelelni ennek az óhajnak, vagy saját pá­lyájukra is figyelni. Hogy a klasszikus férfi-női szerepekről már egészen kicsi korban határozott kép él, arról egy, az óvodáskorúak körében végzett vizsgálat adott figyelemre méltó képet. A gyerekek által készített rajzokban ekkor még többnyire a férfiak ültek a komputerek előtt, a női figurákhoz pedig a bevásárlótáska „járt”. Igaz, az anyukák olykor a bankkár­tyát is kezükben tartották mint a pénzügyi dominancia családon belüli kellékét. A „pénzköltés”, a családi kassza kezelése és a vele járó felelősség, a számonkérés terhe egyébként a magyar családok jelentős részé­ben női feladat. Ez voltaképp az önbizalmat növelő tényező lehetne, a gond csupán az, hogy e mögött szintén a társadalmi viszo­nyokból adódó aránytalanság áll. A viszony­lag jó anyagi körülmények között élő csalá­dokban a férfiak aránytalanul sokat dolgoz­nak, ezért az anyagiakkal kapcsolatos rövi­­debb távú, közös döntésekre sem idejük, sem türelmük nem marad. Számos helyzet mutatja, hogy noha a fia­talok azzal az elhatározással indulnak a kö­zös életnek, hogy segítik egymást, megoszt­ják majd a gyermeknevelés, háztartás ter­heit, a körülmények vagy a kényelmesség hatására visszalépnek ettől. Szinte észrevét­lenül fordulnak vissza a hagyományos sze­reposztáshoz: az egyik építi a pályáját, míg a másik gondoskodik róla. Csakhogy ez az utóbbi kívánalom olyan szeretetet, áldozat­­készséget kíván, ami teljesen idegen a mai egoista, külsőségekre oly sokat adó „kor­szellemtől”. Megfigyelhető, hogy az utóbbi években a társadalmi közmegegyezés és a szűkebb családi kör is elfogadta az úgyneve­zett szabad párkapcsolatot. Kezdetben még nem lehet tudni, hogy amikor egy fiú és egy lány úgy dönt, együtt élnek, a nehézségekkel való közös megbirkózás is szóba jön-e, vagy csak a gondtalanabb időszakokra szövetkez­nek. Főképp a fiatal értelmiségiek körében egyre gyakoribb a hosszabb-rövidebb ideig tartó, az együttélés gazdasági kötelezettsé­geit közösen vállaló párkapcsolat. Az együtt bérelt lakás, a rezsi, az élelmiszer költségei­nek megfelezése a felnőttéletforma nehézsé­geinek „próbája” is. Ami pedig az érzelmi és szexuális hátteret illeti, az a lényeg, hogy az ajtó nincs végleg kulcsra zárva. Bármelyikük bármikor szabadon dönthet, elmegy, egye­dül él tovább, vagy új párkapcsolatot létesít. A papír nélküli együttélésnek a praktikus okok mellett gyakran más okai is vannak. A szülők házasságának „negatív lenyomata”, esetlegesen a válás okozta gyerekkori szen­vedések, bizonytalanság, óvatosság, vagy éppen az a fajta felelősség, hogy nem érzik még eléggé kiforrottnak személyiségüket az anyakönyvezető előtti vagy az egyház által szentesített fogadalomig. Sokak szerint előny az is, hogy egy ilyen kapcsolatban mindennap meg kell küzdeni a szerelemért, éppen azért, mert nincs mások által elvárt kötelezettség, közös vagyon. Mentális szem­pontból az sem megvetendő, hogy a fiatalok mindennapos életvitelébe, előforduló konf­liktusaikba nem látnak bele a szülők. Igaz, wmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmwmmmmmmmmmm® nem is kérnek tőlük tanácsot és (jobb eset­ben) anyagi támogatást sem, így a saját ká­rukon tanulnak meg dönteni, s viselni an­nak következményeit. Míg úgy két évtizede a friss diplomás lá­nyok gyorsan igyekeztek férjhez menni, ma erről szó sincs. Igaz, nyomokban még fellel­hetők olyan elszólások, hogy nem vetnének meg egy jó partit, egy olyan férjet, aki „eltar­taná” őket. Ám amikor ennek a helyzetnek a rájuk nézve negatív oldalai kiderülnek, eszük ágában sincs vállalni azokat. A hagyo­mányos feleség szerepét, a főzést, mosást, takarítást, vasalást, a gondoskodás más for­máit nem is ismerik. Nem tanulták, nem gyakorolták otthon, és életszemléletüktől szintén idegen. A dúsgazdag kérők egyéb­ként sem tolonganak az egyetemek, főisko­lák körül, így aztán a szürke hétköznapok­nak megfelelően az álláskeresés, talpon maradás, jobb esetben az érvényesülés kerül előtérbe. A versenyhelyzet és egzisztenciális harc pedig csöppet sem kedvez az alkalmaz­kodás és lemondás különböző szintjeinek, amelyeket - valljuk be - egy hosszabb távra tervező kapcsolat, nevezzük házasságnak, magával hoz. A szabad együttélésben pedig - legalábbis elvileg - a személyes karrierek párhuzamosan építhetők. A „szabad együtt­élési forma” nem feltétlenül jelent felelőtlen­séget, hiszen olykor négy-öt éves kapcsola­tokról van szó. S a szétválások okai sem mindig érzelmi eredetűek. Igen gyakori, hogy épp a külső világ értékrendjére, kívá­nalmaira reagál eltérően a férfi és a nő. Az érzelmi harmóniát kikezdi a menedzser­életforma, a napi tíz-tizenkét órás munka. Az állandó készenlét az egyiket túlságosan maga alá gyűri, amit a másik nem tud vagy nem akar követni. Ám még így is gyakori, hogy mert szeretik egymást, tudatosan vál­lalnak gyermeket. Új jelenség, hogy a fővá­rosi óvodákban a szabad párkapcsolatból született kicsik száma immár a létszám egy­­harmadát teszi ki. A gond s a lelkiismeret­­furdalás akkor következik, ha e gyermekek­nek a „felnőttek” különböző választásaival járó, változó partnereit is el kell viselniük. Ők azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy hányattatásuk a fiataloktól fokozottabban elvárt karrierépítésre és ezerféle okból táp­lálkozó érzelmi labilitásra vezethető vissza. Fogadkozások, vagy azok sem, praktikum, változó elképzelések, elvárások a világtól, a másiktól. Egy-két ilyen hosszabban tartó próbálkozás után gyakori, hogy a fiatal nők egyedül maradnak a gyerekkel, a felelősség és a nevelés összes lelki, anyagi súlyával. Ér­telemszerűen vágynak a nagyobb biztonság­ra, állandóságra. Ekkor már a házasság sincs ellenükre, sőt. Hajlandók olyan komp­romisszumokra, amelyekről évekkel előbb még hallani sem akartak. Ha értelmiségi az illető, ekkor már nem ragaszkodik kifejezet­ten a diplomás férjhez sem, de ezek a pró­bálkozások ritkán sikeresek. A huzamosabb ideig egyedül élők köré­ben két erősen elkülönülő csoport figyelhető meg. Az egyik a magasan képzett nőké, a másik pedig a kevéssé képzett férfiaké. A magánélet színterein a többféle típusú pár­­kapcsolat mellett az elképzelések is igen sokszínűek. A családszociológusok szerint néhány éve még nem merték volna nyíltan vállalni és kimondani: én úgy képzelem el az életemet, hogy nem lesz gyerekem. A közel­múltban pedig a megkérdezett fiatalok tíz százaléka (nő és férfi) adott ilyen választ. Mielőtt „önzésükön” elszörnyednénk, nem árt azt az erkölcsi és érvényesülési mintát szemügyre venni, ki számít ma sikeresnek, milyen érvényesülési értékeket, női és férfi­típusokat sugallnak a társadalom széles ré­tegeire hatással lévő színes bulvárlapok, az elektronikus médiumok. Vajon az érvényesülési kényszer, az ál­landó hajtás, a mindenáron való győzni akarás közepette változnak-e azok a tulaj­donságok, amelyeket a másikban keresünk és becsülünk? Erre a kérdésre nemrégiben az első éves egyetemista fiúk többnyire azt a választ adták, a legfontosabb a nőiesség, a lágyság, a megértés. A lányok pedig az erőt, az okosságot, a kitartást tartották a legin­kább kedvelt férfias jellemvonásoknak. A valóságban - panaszolták - mindez hiány­cikk. Attól kezdve, hogy a munkahelyeken nincs helye a finomkodásnak, férfi vagy nő egymás riválisai. Vagy nézzük az előre­gyártott szépségideálokat! A férfiaknál a pénz, a jó autó, jó cucc, tökéletesen beren­dezett (lehetőleg lakóparki) lakás. Az ész egyáltalán nem fontos, pótolja a szteroido­­kon felpuffasztott izomzat. Miközben a gyermekét egyedül nevelő nő kényszerű­ségből próbál „férfias” lenni, a nők milli­méterre kidolgozott teste, kíméletlensége, egyensminkje és bárgyú kvízműsorokról másolt harsány stílusa a „trendi”. Míg a külsőségekben tombol a nemek harca, a kevésbé pallérozott elméjű (vidéki) férfiak és a többdiplomás fiatal nők tucatjai pa­naszkodnak arra, hogy nem találnak társat maguknak. A társadalom egyre inkább ato­mizálódik, kisebb, zárt közösségek élnek egymás mellett. Hiába a diszkó, a tombo­­lás, a mamutrendezvények testközelisége, ma sokkal nehezebb egy fiatalnak komo­lyabb kapcsolatot teremtenie, mint tíz évvel ezelőtt. Minden jel arra mutat, hogy a tö­meges elmagányosodás nem pusztán az egyéni akaraton, hibákon, tévedéseken múlik. A minden érzelmet félredobó, külső mintát követő anyagi érvényesülés miatt a fiatalokban kialakult egy olyan életforma, amely a család és a munka egyidejűségét nem tudja elképzelni. Tudatában, érték­rendjében az egyik kiszorítja a másikat. Az utóbbi években - egyes médiumok által is támogatva - a nemi devianciák értékké és követendő mintává emelése az indokoltnál sokkal nagyobb figyelmet és hangsúlyt ka­pott. Ez sem kedvezett a férfiak és a nők harmonikus kapcsolatának. Hogy mit tart majd értéknek a most felnövő generáció, azt az előzőekből csak sejteni lehet. Ami biztos: a szociológusok által végzett kutatá­soknál a „boldogságskála” azoknál muta­tott pozitív értéket, akik tartós párkapcso­latban éltek. Ettől persze még marad a szinglik, a középkorúak és a menedzserfiúk ünnepnapjainak magányossága. A magányosság hátországa Sok fiatal nem tudja elképzelni a munka és a család egyidejűségét A szingli nem tévesztendő össze a vénkisasszonnyal, és a magát egyedülállónak nevező férfi vagy nő sem feltétle­nül magányos. De tény, hogy a mai fiatal magyar népesség 45 százaléka állandó párkapcsolat nélkül él. Az is biz­tos, hogy a fiatalok körében csökken a házasodási kedv, s ahol ez megvan, ott is megfigyelhető, hogy a harmincas éveik közeledtével erősödik meg a szándék. És ez csupán egyetlen lenyomata annak, hogy a gyorsan változó és erős alkalmazkodást igénylő társadalmi, gazdasági környezet miként hat a nők és férfiak kapcsolatára. A kardinális B­öl­zsó Ákos_________________________________ O­któber 21-én bíborossá kreálja Erdő Péter prímást II. János Pál pápa. Az esztergom­­budapesti érsek Magyarország 41. bíborosa. A bíborosok pápaválasztó- és tanácsadói joggal rendelkező egyházi méltóságok. Maga az elneve­zés, vagyis a kardinális a latin cardo (ajtósarok) szóból származik. A VIII. században alakult ki ez a méltóság. Akkortájt a székesegyházak klerikusait nevezték így. Ezt őrzi a most is hivatalos latin címük: „Sanctae Romanae Ecclessiae Cardinalis”. A mai bíborosi intéz­mény a római egyházmegye papságának legtekintélye­sebb csoportjából alakult ki. A VIII. századtól Róma hét részén működő szerpapok, a pápa melletti hat ud­vari szerpap, a főbb templomok élén álló 25 presbiter, valamint a város környéki hét egyházmegye püspökei alkották a szentatya tanácsadó testületét, amely egyút­tal a bíborosi kollégium első összetételét is jelentette. 1179-től ez a testület pápaváasztói joggal lett felruház­va. A XII. századig csak a Rómában és a környékén élő klerikusok lehettek bíborosok. Később azonban a távo­labb élő főpapok is kardinálisokká váltak. A pápák ugyanis bíborossá kreálásuk alkalmával különböző ró­mai címtemplomokba is kinevezték őket, így nem sé­rült a hagyomány. Ez a gyakorlat napjainkig fennma­radt. Mindszenty József címtemploma például a Sancto Stefano Rotondo, Lékai Lászlóé pedig a karmeliták temploma volt. A távol élő bíborosok azonban a római címtemplomukban semmilyen kormányzati hatalom­mal nem rendelkeznek. A templomnak sem a fegyelmi, sem a szolgálati ügyeibe nem avatkozhatnak be. 1962- ig nem kellett püspöknek lennie valakinek ahhoz, hogy a pápa bíborossá kreálhassa. Ezt XXIII. János pápa ren­delte el. Az egyházjog azonban a szentatya szabad aka­ratává teszi, hogy kit kíván kardinálissá kreálni. Ter­mészetesen bizonyos hagyományok ezen a területen is vannak. Magyarországon például az esztergomi érsek hagyományosan az ország bíborosa is. A szentatya a vasárnapi úrangyali misén jelentet­te be, hogy 31 új bíborost jelölt a Vatikán városban október 21-én összeülő konzisztórium, vagyis a bíbo­rosi kollégium új tagjaivá. A jelöltek között van Erdő Péter prímás, esztergom-budapesti érsek is, így ha­zánknak október végétől kezdve két bíborosa lesz. A 31 új bíboros közül azonban csak huszonhatan lehet­nek a pápaválasztó testület tagjai. Ehhez ugyanis 80 évnél fiatalabbnak kell lenniük. A korhatár elérését követően pedig automatikusan elvesztik szavazati jo­gukat. A pápaválasztó bíborosi testület létszáma az új kreálásokat követően 135-re fog emelkedni. A 26 új, szavazati joggal rendelkező főpásztor között bíborosi kalaphoz jut Jean-Louis Tauran érsek, a Vatikán kül­ügyminisztere, svájci, belga és lengyel egyházi méltó­ság. Ez utóbbi magyar ősökkel is rendelkezik, hiszen Stanislas Nagynak hívják. A konzisztórium, vagyis a bíborosi kollégium közvetlenül azt követően ül össze, hogy október 16-án a Vatikánban megemlékeznek II. János Pál pápává választásának 25. évfordulójáról, s október 19-én boldoggá avatják az albán származá­sú, Nobel-békedíjas kalkuttai Teréz anyát. Lapunk úgy tudja, hogy a bíborosokat kreáló kon­zisztórium ezt követően II. János Pál pápa elnökleté­vel ülésezik. A szentatya itt hirdeti ki, hogy kiket kí­ván bíborossá kreálni. Értesüléseink szerint a ceremónia két napig tart. Az elsőn a pápa átadja a biretumot, vagyis a bíborosi kalapot. Ez bíborszínű, négyszeletű főpapi föveg. A második napon pedig - valószínűleg a római Szent Péter-bazilikában megtartandó - ünnepélyes isten­­tisztelet keretében adja át a bíborosi gyűrűket. A 31 új bíboros itt hűségesküt tesz, majd egyenként a pá­pai trónszéken ülő szentatya elé járul, letérdel előtte, és megcsókolja II. János Pál pápai gyűrűjét. Erdő Péter Magyarország 41. bíborosa fotó: Kenczay lászló

Next