Magyar Nemzet, 2003. december (66. évfolyam, 279-302. szám)

2003-12-02 / 280. szám

Régiók és politikák A kereszténység társadalmi tanítása és a fenntartható fejlődés is Farkas Pétf.: A­z Európai Unióban kiemelt szerepe van a regionális po­litikának, a költségvetés csaknem egyharmada jut e te­rületre. A politika létalapját az egyes országok és régiók közötti jelentős fejlettségbeli különbségek jelentik. Tá­mogatást azok a régiók kaphatnak, amelyek fejlettsége az uniós át­lag 75 százaléka alatt van. A támogatás elnyerésének a feltétele azonban a megfelelő önrész biztosítása, amelyre hazai viszonyla­tokban jelenleg semmi esély. Erről gondoskodik bankárkormá­nyunk költségvetése. Hazánkban jelenleg a település és a megye nevesített területegységként szerepel az alkotmányban. Mellettük területi szinteket, a megye szint alatti kistérséget és a megye szint feletti régiót kell az EU-harmonizáció mentén megvalósítani. Egyelőre mindkettő vita tárgya, és jobbára csak virtuálisan mű­ködnek. A kistérségeknek alulról kellene létrejönniük és megszi­lárdulniuk. Azonban az önkormányzatok a rendszerváltás óta inkább szétváltak, mint ösz­­szefogtak. Az időleges együttműködést csak pénzforrások elnyerése hívta életre. Meggondolandó, hogy a területfejlesztési forrásokhoz való hozzáférést csak a kistérségi társulások számára kellene biztosítani annak érdekében, hogy valóban térségi célokat támo­gassanak. Ez azt is jelenti, hogy a települési szempontú kiegyenlítő forrásfelhasználást, el­osztást el kellene választani a területfejlesztési forrásoktól. A régiók javarészt a hatvanas évekbeli, a szovjet rajonok mintájára elgondolt úgyneve­zett tervezési-statisztikai körzetek leporolt és újjáélesztésre váró változatai. Ezen új területi szint körül nem csitulnak a viták, mivel újból és újból előtérbe kerülnek a különböző érdekektől vezérelt vélemények. Ezek a régiók létét, kialakulásuk módját, egységeik számát vitatják. Ez érthető is, hiszen a hazai közigazgatási múltban teljesen gyökértelenek, szemben az ezeréves múltú megyékkel. A régiók létrehozásának tulajdonkép­peni igazi oka az uniós strukturális és kohéziós elnyerhető pénztá­mogatások megszerzésének reménye. Ez azonban megkívánná, hogy az e téren is teljesen tanácstalan kormány legalább azt tisz­tázza, hány régióban gondolkodik. A számháború során a jelenle­gi hét helyett agyament alternatívaként az is felmerült, hogy a fő­város kivételével az egész ország képezzen egy régiót. Miközben a nyugat-magyarországi lakosok Ausztriába járnak vásárolni, a ke­leti országrészben élők jelentős része munkanélküli, vagy létmini­mum alatti összegből tengeti életét. (Már ha eltekintünk a Kínába költöző multik után itt maradó Vas és Fejér megyei munkanélkü­liektől.) 1994 óta az állam számos olyan feladatot varrt az önkormány­zatok nyakába, amihez a helyhatóságoknak soha semmi közük nem volt. Az áttestált feladatokhoz azonban nem biztosította a költségkeretet. A forráshiánnyal küszködő helyhatóságok csak va­gyonfelélés révén tudták a folyamatosságot biztosítani. Az önkor­mányzati vagyonok azonban végesek. Az előző évi központi bérintézkedések következményeként a csaknem százmilliárddal kevesebb központi költségvetés forráshi­ányát a települések nagy része utolsó vagyontárgyainak eladásával tudta kompenzálni. Az állam ígért, az önkormányzat pedig teljesít­sen, így növekedett az önkormányzatok kiszolgáltatottsága, mini­málisra csökkent gazdálkodási önállósága. A 2004. évi költségvetési tervezetben megjelenik a közoktatási normatívák csökkenése. Ez csak az e területen dolgozók létszámá­nak leépítését eredményezheti. A tervezett áfaemeléshez képest a működéshez biztosított állami csökkenő támogatás hatására pedig az önkormányzatok által működtetett intézményrendszerben vál­ságos helyzet alakul ki. Ez év nyarán a tervezett személyi jövedelemadó miatt vita ala­kult ki a kormánypártok között. Tekintsünk most el attól, hogy egy 2000-ben általuk elfogadott törvényt akartak módosítani, a kiszá­míthatóságot, jogbiztonságot mintegy szembeköpve. A többnyire a parlamentbe jutási küszöb alatt tanyázó ultralibertinus párt, ki­használva zsarolási potenciálját - hiszen nélküle nincs minimális parlamenti többség -, féléves koalíciós vita során „elérte”, hogy ne változtassák meg a közösen, előtte pár hónappal elfogadott jogsza­bályt. Ennek azonban ára volt: az egyéb adótételek megemelése, il­letve csaknem ötvenezer köztisztviselő és közalkalmazott elbocsá­tása, amely már meg is kezdődött. A létszámle­építésből megtakarított pénz részben fedezné a koncepciótlan gazdasági egyensúlyvesztés hiá­nyait. Mindeközben az erkölcsileg erősen kifo­gásolható módon vagyonához jutott úgyneve­zett ideológus kiépülő fideszes árnyékállamról vizionál. Neuralgikus pontja önkormányzatiságunk­nak a főváros. Szükségszerű visszatérni az 1994 előtti állapotokhoz, a közgyűlésben a kerületi küldötteknek kellene helyet foglalnia, így a for­rásmegosztás kérdése sem lenne visszatérő gond évente. Az Arturo Uihoz méltó főpolgár­mesterünk megállítására szolgálna a Közmun­kák Tanácsának felújítása, mely a kormány, a főváros, a kerületek egyeztetése alapján dönte­ne átfogó fejlesztésekről. Persze ez nem csak a négyes metró kérdése lenne, amelyet mániáku­san ismételget a tettek állítólagos embere. A területfejlesztésnek hozzá kell járulnia az elmaradott térségek felzárkóztatásához, a munkanélküliség mérsékléséhez, az innováció feltételeinek javítá­sához és a fenntartható fejlődés érvényesüléséhez. Mindezen célok megvalósításához számos jogalkotási és közigazgatási lépést kelle­ne megvalósítani. Célszerű lenne egy önálló településfejlesztési koncepció készítése. Ez ma nem kötelező. Sem az önkormányzati, sem az építési törvény nem tartalmaz erre kötelező előírást. A tör­vény alapvetően a településrendezésre helyezi a hangsúlyt. A tör­vényi kötelezés megvalósításához nyilvánvalóan elsőként az ön­­kormányzati törvény módosítása szükséges. Az ajánló jellegű fel­adatkörök közül a kötelező feladatellátásba kell áthelyezni a tele­pülésfejlesztés kérdéseit. Mind a környezetvédelmi, mind a tele­pülésfejlesztési tervezés kapcsán lényeges a térségi, regionális és országos programokhoz való illeszkedés biztosítása. Közigazgatási nonszensz a területfejlesztés széttagoltsága. Szá­mos minisztérium szava ügydöntő a földművelésügytől a belügyig, a munkaügytől a gazdasági tárcán át a kancelláriáig. Egy gazda szükséges. A területfejlesztésnek a környezetvédelemmel össze­hangoltan egy minisztériumban a helye, ahol a rendszerváltozást követően volt. Csak remélni lehet, hogy nem tűnne ijesztően nagy­nak e minisztérium az állatkerthez képest. A vázolt közigazgatási káosz láttán a szakterület olyan teoreti­kusai, mint Magyary Zoltán vagy Teleki Pál, biztos megrémülné­nek. A többiekről és a megoldásról majd 2006 után. A szerző szociológus (PPKE Szociológiai Intézet) A területfejlesztésnek hozzá kell járulnia az elmaradott térségek fel­zárkóztatásához, a mun­kanélküliség mérséklésé­hez, az innováció feltétele­inek javításához és a fenntartható fejlődés érvényesüléséhez. Mind­ezen célok megvalósításá­hoz számos jogalkotási és közigazgatási lépést kellene megvalósítani ÉN NEM TUDOM.. . Kristóf Attila ! Ví n CTV7 őr­­rerrpt Én nem tudom,mennyit Vllágy­el veget változott (érett, fejlé­p / 1 / * * 1 1 \ dött) Sebeő­k János 1976 cs sarkányViadal. . . 1 és 2003 között. Sárkány­* ' viadal című könyvének harmadik (átdolgozott) kiadása idén jelent meg, az eredeti regényt 1976 szeptemberében kezdte írni. A könyv fülszövegében most ez áll: „Az őstehetség vulkáni bája és a tapasztalat szikár méltósága... egyidejűleg érvényesülhet.” Ezzel kapcsolatban a következőket gondolom: Sebeőknek, akit én 1980 óta személyesen ismerek, sohasem volt szüksége arra, hogy megváltozzon. Húszéves sem volt még talán, amikor először találkoztunk, a Sárkányviadal pedig egy gyermekzseni hihetetlen produkciójaként tört be a magyar irodalmi tudatba. A csoda az volt, hogy a műből nem hiányzott észrevehetően „a tapasztalat szi­kár méltósága”, az életkor a teljesítményben nem játszott - legfel­jebb csak bulvár - szerepet. Ennek talán az a magyarázata, hogy Sebeő­k János kisgyerek korától át volt itatva irodalommal, mesé­vel, költészettel, érzéssel, gondolattal. A leküzdhetetlen hajlamot, szó szerint, az anyatejjel szívta magába, édesanyja, Sebeő­k Éva az egyik legeredetibb és legbűbájosabb mesemondója és költője ko­runknak. Céltalan azonban itt a génekről értekezni, netán keresni a korán kibontakozó tehetség hátterét. A művészetekben, tudo­mányokban számos példa van hasonló jelenségre, az irodalomban kevesebb, így hirtelenjében Rimbaud jut az eszembe. Nem vagyok klasszika-filológus, így nagy nehézséget okozna számomra összehasonlítani az 1976-77-ben írt és a 2003-ban res­taurált regényt. Biztos vagyok abban, hogy a könyvnek magának nem volt szüksége javításra, az átdolgozás Sebeő­k kísérletei közé tartozik, meg akarta érteni, tán magyarázni is önmaga lényegét. Amikor ő a Sárkányviadalt megírta, mások (akik később netán je­lentős szerzővé váltak) még csak szárnyukat bontogatják, keresik a formát és a tartalmat érlelik. Való igaz, hogy az írók középkorú­ként válnak éretté, s idősként bölccsé. Sebeők most éri el ennek a kornak a kezdetét, bízvást hihetjük és remélhetjük tehát, hogy életművének legjavát még nem írta meg, s meg fogja írni. Van egy aggodalmam: Sebeők nem csak írói tehetséggel bír, szinte túlságosan okos is, gondolkodása elvont, s érdeklődése szerteágazó. Létfilozófiai kérdések kötik le figyelmét, valószínűleg nem csupán Győzikének nehéz őt követni. Döbbenetes viszont, hogy lényének lényegével adott esetben helyt áll korunk médiacir­kuszában is, ami arra utal, hogy szellemi aurája sokkal tágasabb területre terjed ki, mint ahogy azt írásait ismerve hinnénk. Média­sztárrá lett úgy, hogy teljesen elüt korunk jellegzetes figuráitól. Ő a maga módján eredeti és jellegzetes. A Sárkányviadal irodalmi értékei mellett izgalmas, szinte kalan­dos olvasmány is; egy eleve független szellem létezésére utal. Sebeőköt belső irodalmi léte minden befolyástól megóvja. Anyagi igénytelensége teszi teljessé ezt a szabadságot, önmagáról, önmaga milyenségéről mindig maga dönt, úgyhogy nem korlátozzák önös érdekek. Az ilyen jellem a lehető legritkább korunkban. Van azon­ban egy kötelessége: írni. Erről nem ő dönt, ez így rendeltetett. Hogy ki által? Sebeők tudja ezt. Nagyon sokat mond és sokat ér, hogy a Magyar Nemzetben publikál. Ez a választás részéről épp oly tudatos és átgondolt, mint minden mondat, amelyet leír. Húszéves kora óta ismerem. Máig él emlékezetemben, ahogy jellegzetes, hosszú lépteivel rótta a szerkesztőségi szobát, ahol 1980-ban interjút készítettem vele. Attól az időtől kezdve szere­tem. Mindig jó vele találkozni és beszélgetni. A végtelen komoly­ság és humor együtt van jelen benne, s nincs olyan gondolata, sza­va, amely bármely élőlény méltóságát sértené. Hogy a Sárkányviadal kezdetét milyen életmű tetőzi be, én nem tudom... 2003. december 2., kedd Nézőpont • Magpr Mmrni D Magyar Nemzet Olt „...a dolgot ét magát nézzük... ” Profán háromság M­ost aztán föl van adva a lecke. Ilyenkor bánja az ember, hogy elbliccelte a tudszoc-órákat: most biztosan értené Szili Katalin tételét az MSZP hármas természetéről. Az elnökhelyettes asszony azt találta mondani Szegeden: a vezető kormánypártban valójában három párt van. (Hívő katoli­kusként nyilván a Szentháromság motoszkált az agyában, de te­kintsük ezt inkább profán háromságnak) Ezek a következők: az ideológus szocialisták (az ő dolguk választást nyerni), a technokra­ta szocialisták (övék a kormányzás súlyos keresztje), valamint a zsákmányszerző szocialisták (ők biztosítják a politikai váltógazdál­kodás érvényesülését, mivel garantálják a választások elvesztését). Valami rémlik a szocialista dialektikáról, de nehéz eldönteni, hogy ez most a hegeli vagy a lenini megközelítés: a talpán áll-e vagy a fején. Azonkívül a legnagyobb jóakarattal sem tudunk Szili fejébe kukkantani: melyik párttársát melyik kategóriába sorolja. Legin­kább a zsákmányszerző harmad izgatja a közvéleményt: vajon pél­dául Gyurcsány Ferenc idetartozik? Ha igen, akkor Szili az Ország­­gyűlés elnökeként miért mentette meg őt a leszavazástól egy ideo­­lógusi-kormányzati gombnyomással? S ugyan kik tartoznak (ugyancsak egy szegedi pártéleti gyöngyszemet idézve) a KISZ-esek élhetetlenjei közé? Káderpolitikailag zavarban vagyunk, mert pél­dául Kiss Péter, a jelenlegi kancelláriaminiszter nemrégiben még a Fiatal Baloldal nevezetű KISZ-utódszervezet élén kovácsolta a bol­dog jövőt... Szili Katalin nem először pártütő, mint ahogy a választ­mányi elnök Jánosi György sem. Ő egy minapi lapinterjúban kerek perec kijelentette: a Medgyessy-Gyurcsány vonal kifulladt. Nem gazdagodni kell, hanem az emberek közé menni. (Ha lehet, nem mágnás módra, mint Söjtörön.) Egyelőre nem tudni, mit szólnak ehhez az emberek (akik e szóhasználat szerint valahol a szocialis­ták halmazán kívül helyezkednek el), de lehet, hogy nem is érdekes, elvégre Kovács László pártelnöknek nem volt minderről mondani­valója a tévében. Majd az elnökségi ülésen kiosztja a renitenseket, a sajtón keresztül nem üzenget nekik - üzente nekik. Kovács pártel­nök velejéig demokratikus pártvezető, mindig szemtől szembe mondja meg a véleményét elvtársainak, soha nem cselekszik a há­tuk mögött. Azt pedig, hogy Horn Gyulának az internetről kellett megtudnia: Kovács megpuccsolta őt a Szocialista Internacionálé al­elnöki székében, csakis Horn világháló-függősége okozta. Az MSZP elnöke mindazonáltal mégis elárult egyet-mást arról, miként viszonyul a szocialisták zsákmányszerző platformjához. „Én nem tagadom, hogy nálunk előfordul ilyesmi, hát volt rá né­hány konkrét eset is, nem a párt vezető politikusai részéről, de hát van harmincezer párttag, hát miért ne fordulhatna elő köztük olyan, aki törvényt sért, az meg is kapja a magáét egyrészt az igaz­ságszolgáltatástól, másrészt a pártból is távoznia kell.” Világos be­széd. Kérdéseink: milyen konkrét esetekre gondol az elnök úr? Hol kezdődik az MSZP-ben a párt vezetése? Mely konkrét esetekben sújtott le az igazságszolgáltatás ökle? Azonkívül, hogy mondjuk a vecsési számlagyárost kizárják és Tribuszernét nem indítják egyé­ni körzetben, mit tesz a párt a zsákmányszerzőktől való elhatároló­dásért? Születik-e elnökségi határozat arról, hogy Gyurcsány Fe­renc, Juhász Ferenc, Medgyessy Péter (m. v.) és mások nem tartoz­nak a zsákmányszerző platformhoz? A válaszadáshoz (a profán háromság jegyében) idézzük Kovács Lászlótól a zsákmányszerzéssel kapcsolatos ideológiai-kormány­zati szocialista alapvetést: „Egyet nem szabad csinálni, politikus­ként meggazdagodni...” – Csontos János T­OLLHEGYEN Keresztkérdés ! Pu­.hál­ György Kecskeméten a jobboldali többségű önkormányzat két bizottsága nem engedélyezte a városban az adventi kereszt felállítását. Nem ettől lesz még híresebb a híres város. Állítólag frontátvonulás volt a körzetben az adott napon. Talán gömbvillám is lecsapott. Sárközi István alpolgármester azzal magyarázta a kulturális bizott­ság döntését, hogy a keresztállítás inkább a húsvét ünnepéhez köthető. Vagyis ne állítson itt most senki se keresztet Kecskeméten, helyesebb, ha jászolt alakítanak ki a tervezett helyen, ott kezdenek el betlehemezni. Nem lennék meglepve, ha alpolgármester uram és a vele szimpatizá­ló grémium kapna két akkora pofont a valódi jobboldaltól, hogy mind­járt latolgatni kezdenék világnézeti hovatartozásukat. Ha alpolgármes­ter uram jászolt akar építeni, tegye, annak akadálya nincsen, csak a föld­hivataltól kell beszerezni a szükséges papírokat, meg jászolépítő embere­ket kell szerezni sóderestül, betonkeverőstül. Kecskeméten, a magyar ci­vilizáció egyik fellegvárában nem engedik meg az adventi kereszt felállí­tását. Szerintem a döntéshozókat be kéne terelni egy nagyobb jászolba. Vagy a döblingi edzőtáborba. Hadd álljon már ott az adventi kereszt, ahová megálmodták! Kit zavar az ott, hölgyeim, uraim? Megjegyzem, az országban eleddig tizenhárom város önkormányza­ta utasította vagy odázta el a Jobbik, illetve a civil szervezetek és polgári körök kérelmét a köztéri adventi keresztek felállítására - Kecskemét ki­vételével azonban mindenütt a baloldal és a helyhatóság tisztviselői gör­dítettek akadályt az országos kezdeményezés elé, tőlük azonban nem is vártunk emelkedettebb megnyilvánulást... A jelek szerint Kecskemétnek megvan a maga keresztje. Illetve nincs.

Next